A Metropol 2012. 05.21-ei interjúja Balog Zoltánnal.

Egy hete vezeti az Emberi Erőforrások Minisztériumát, amely „kormány a kormányban”: óriási területeket fog át az egészségügytől az oktatásig és a kultúráig, ráadásul két újabb államtitkársággal is bővült.

Egy hete vette át a minisz­tériumát. Az már kiderült, hogy Szászfalvi László he­lyett Hölvényi György lesz az egyházügyi államtitkár. Ter­vez még személycseréket?
– Létrehozok egy miniszteri biztosi posztot az európai uniós fejlesztések összehangolására. Már megvan az ember, csak még szeretném egyeztetni a többi tárcával.
Ez fontos szerkezeti változás lesz, mert ma sok milliárd hiányzik a nagy ellátórendszerekből, rengeteg a hiány és a pazarlás, és eközben sok a fel nem használt fejlesztési pénz.
Ezeket a fejlesztéseket össze kell hangolni.

Maradnak a kulcspozíci­óban lévő államtitkárok, mint Szőcs Géza kulturális, Szócska Miklós egészség­ ügyi vagy Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár?
– Lesz olyan változás államtitkári pozícióban, amely nem a teljesítménnyel függ össze, hanem a feladat meg változásával.
Ez történt Szászfalvi László esetében is: kiváló teljesítményt nyújtott, de most az egyházügyek-nél a legfontosabb, hogy ami változott, nemzetközileg is el tudjuk fogadtatni. Mivel ma érthetetlen támadások érnek bennünket, fontos, hogy az európai színpadon járatos ember képviseljen minket.
Más pozíciókban is áttekintjük, hogy az intézményi rendszer átalakítása után hogyan kell mű-ködtetni, és az emberi erőforrás fontosságát hogyan kell a középpontba állítani. Ez az átvizsgálási folyamat még zajlik.

Ezek szerint személyi döntés még nem született?
– Egyelőre nem, és majd ha születik is, először az érintettekkel kell megbeszélnem, főleg, mivel mindannyiukkal kiváló a munkakapcsolatom.

Minisztériuma, mint fo­galmazott, „kis kormány” a kormányon belül. De a kasszakulcs nem önnél van, hanem más tárcáknál, illet­ ve a kormányfőnél. Hogyan tud így például béremelést ígérni a közszférában?
– Azt tudom ígérni: mindent meg fogok tenni érte. Ma persze minden a gazdasági helyzet függ-vénye. Egész Európában nincs olyan kormány – talán a németet kivéve –, amely meg tudná mondani, mi lesz két év múlva.
Válsághelyzet van, és eközben mi jelentős kockázatot is vállaltunk a nagy rendszerek átalakítá-sával, hiszen a nagy struktúraváltozások sok pluszpénzt igényelnének – azért, hogy utána minden hatékonyabb, finanszírozhatóbb és igazságosabb legyen.

Válsághelyzetben is betart­ják, amit Szócska Miklós ígért a rezidenseknek? Illetve mit mond Hoffmann Rózsának és a vele tárgyaló pedagógusoknak: elindul jövőre az életpályamodell?
– Egy oldalon állunk, én is ezekért küzdök. Szócska Miklós már megállapodott 600 rezidenssel, és törekszünk arra, hogy minél többel sikerüljön. Az egészségügyben a nem orvosként dolgozóknál is komoly béremelés készül.
A forrás egy része megvan, a többit keressük, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, milyen a gazdasági helyzet.
A tanári életpályamodellnél pedig az a helyes, ha nem választjuk szét a szakmai-hivatásrendi, illetve a béremelési kérdést. Fokozni kell az ellenőrzöttséget, átláthatóságot, hiszen a pedagógusok egy állami rendszer részei, az állam akaratát közvetítik a polgárok felé, és ez nem egészen olyan, mint a szabad munkaerőpiac.
De ez szorosan összefügg a béremelés kérdésével, és azon dolgozom, hogy akkor induljon el az életpályamodell, ha béremelés is társul hozzá.

Vagyis ha most nem lesz meg a pénz a béremelésre, akkor az életpályamodell bevezetése is csúszik?
– Megteszünk mindent, hogy időben elinduljon.

Hároméves kortól kötelező lesz az óvoda. Hogyan, ha nincs elég férőhely?
– Ez elsősorban azokra a mélyszegénységben élő, lecsúszott családokra fog vonatkozni, ahol az óvoda szinte az első szocializációs közeg lesz.
Meg kell szerezni azokat a képességeket, amelyek a gyereket az iskolára alkalmassá teszik, különben hatévesen iskolaéretlen lesz, és már kisgyerekként elveszti az esélyét a felemelkedésre. Hamarosan indul az a program, amelynek keretében nyolcmilliárd forintot fordíthatunk óvodaépí-tésre. Ez persze nyilván nem elég, de legalább elindulunk a cél felé. Emellett mindenki szenved a fölösleges, rossz előírásoktól. Nagyon komolyan dolgozunk a feltételek egyszerűsítésén, hogy olcsóbb legyen egy óvodai férőhely, illetve olyan óvodai típusú intézmény létrehozása, mint például a családi napközi.
A közmunkaprogramokat, illetve a kapcsolódó képzési programokat a kormány a felemelkedés útjának tekin­ti. Hány embert érinthet ez? – Vannak, akik még sohasem voltak szabályos munkavi-szonyban. Az ő foglalkoztatásuk elsősorban nem anyagi, hanem lelki, szocializációs kérdés: hogy megtalálják az utat vissza a munka világába, a társadalomba. Nagyon fontos, hogy ők az általános iskolát elvégezzék – ebben mi állami pénzből segítünk nekik. Ez pár tízezer embert érinthet. Akinek már megvan a 8 osztálya, annak szakmát kell adni, de olyat, amit használni is tud. Az útépítéseknél – leginkább az alsóbb rendű utak építésénél – például rengeteg kétkezi munkásra is szükség van: adódik tehát a lehetőség, hogy jó néhány embernek például rézsűépítést tanítunk, amelyet tehát a gyakorlatban is tud hasznosítani. De mondok egy másik példát: nagyon széles rétegnek oktathatjuk az alapfokú mezőgazdasági ismereteket – ezek a képzések hamarosan el is indulnak. Mert abszurd helyzet, hogy megműveletlen földek vannak, miközben sokan nagyon szegények, ám otthon állnak a kapuk előtt, mert nincs munkájuk, de eközben még a kertben sincs veteményes.

Erre mennyi pénz jut?
– Ezeket mind lehet európai uniós forrásból finanszírozni – és ne feledjük, az a miénk is, abban a magyar adófizetők pénze is benne van. Emellett létrehoztunk egy hálózatot, amely a képzést (és számos egyéb programot) szervezni fogja. A Türr István Képző és Kutató Intézet regionális hálózatában 400 ember dolgozik azon, hogy helyi szinten felmérje, milyen képzésekre van szükség, és ott meg is szervezzék ezeket a tanfolyamokat. Semmi értelme például 50 műkörmöst kiképezni Szabolcsban, mert az csak a képző cégnek lenne jó.

Ha a romák iskolázásáról be­ szélünk, ön integrációpárti?
– Együttéléspárti vagyok. Ha az országban zárványok jönnek létre, abból nagy baj lesz előbb vagy utóbb. Mert nem lehet körbekerített szegénygettókat csinálni, és nem lehet luxusgettókat létrehozni szögesdróttal meg biztonsági őrrel, ahová a középosztály azért zárkózik be, hogy megvédje magát. Együttélésre vagyunk ítélve, azt viszont meg kell tanulni. Ezt úgy is lehet, hogy együtt tanulunk, ami alapvetően jó akkor, ha megfelelő oktatást adunk. De nem mindegy, hogy hogyan és mit tanítunk. Amit ideológiai alapon sokan szegregációnak neveznek, az nem mindig az. Mert a külön tanulásnak is van értelme, ha olyan pozitívumokban részesül a gyerek, amelyeket egyébként nem kapna meg, viszont így felkészítik az együtt tanulásra. A dolog végső céljának az együttélésnek kell lennie.
Van már erre kiváló példa: a keresztényroma szakkollégiumi hálózatban nyolcvanan tanulnak a felsőoktatásban úgy, hogy az egyházak adnak nekik internátust, és kapnak ösztöndíjat is. Ez szegregáció lenne? Mindez modellként működhet más oktatási típusokban, szinteken is.

Nyilatkozta, hogy program indul ezer roma nő képzésére. Hol tart a folyamat?
– Ez az egyik legkomolyabb programunk. Kétezer nőt akarunk kiképezni szociális asszisztens-nek. Most ezerrel indul, és remélem, még ebben a ciklusban a másik ezer számára is lehetőség nyílik elvégezni a programot. Sokszor ugyanis nem a pénz hiánya a probléma az esélyteremtésben, hanem az elzártság, a bizalmatlanság: előfordul, hogy orvoshoz szeretnének menni, de nem tudják, hogy is megy az. Vagy hogy az iskolában hogyan kell úgy jelen lenni, hogy abból ne konfliktus legyen. Fontos, hogy az állami szolgáltatásokat mindenki elérje, ne legyenek szocializációs, kulturális nehézségek.
Bizalmatlanságból, tudatlanságból senki ne maradjon ki – de ezt meg kell tanulni. És ki tudja ezt a legjobban megtanítani? Az, aki közülük jön. Ők magyarázzák el az iskola értelmét, hogy hogyan kell orvoshoz menni, bankkártyát használni, hogy mi a higiénia értelme és így tovább. Vagy például, ami ugyancsak fontos dolog: a közvetítés, a mediáció. Ők ilyesmit, konfliktuskezelést is fognak tanulni. Az önkormányzatoknál utána 2-3 évig fizetjük ezeket az embereket. A program az elindulás előtti utolsó fázisban van, és az Országos Roma Önkormányzat már összegyűjtött négyezer jelentkezőt, aki részt szeretne venni ebben a kezdeményezésben. Ennyit arról, hogy a romák nem akarnak dolgozni.

Milyen jövőképet kínálnak a nőknek? Mert ma az átlagos nő már képzettebb, mint az átlagos férfi, és a társadalmi, munkaerő-piaci státusuk ezt egyáltalán nem tükrözi.
– A munkavállalás és az anyaság összetartozik. Mi olyan családmodellben gondolkodunk, ahol a kettőre együtt van lehetőség. Melyik az a kormány, amelyiknek külön miniszteri biztosa van a női munkavállalás elősegítésére?
Támogatjuk a részmunkaidő terjedését, igen komoly jövedelemadó-kedvezménnyel támogatjuk a gyerekvállalást.

De ezzel a felsőközéposztályt segítik, nem azokat, akiknek nincs esélyük visszatérni a munkaerőpiacra.
– Az alsóbb társadalmi régiókban nem az a probléma, hogy kevés az szja-kedvezmény, hanem az, hogy nincs munka.
Ezzel együtt is a családi adókedvezmény, bár nem megoldás minden élethelyzetre, de világos jelzés: minden új élet a legnagyobb érték, örülni kell neki, és minden segítséget meg kell adni, hogy a szülők felnevelhessék a gyermekeiket. Elsősorban azokat kell támogatni, akik képesek is felnevelni őket. Ez nem csupán anyagi, hanem szocializációs, kulturális kérdés is.

(Metropol, 2012. 05. 21. - SIMON LÁSZLÓ)