Gellért Hotel, Teaszalon, 2012. január 31. kedd 15:00 óra

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szent Pál Korintusiakhoz írt második levelében olvashatjuk: „Üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk/ Földre terítenek, de el nem pusztulunk…”  Igen, nem is olyan régen Magyarország nem „a Szent Korona, hanem az Andrássy út 60 országa” volt – ahogy ezt Márai írta.

Ha a konferenciának helyet adó Gellért szállóból kipillantunk, feltűnik a pálosok sziklatemploma, ahová 1951-ben betört az ÁVH, majd vastag betonfallal torlaszolta el a barlang bejáratát. Ez a fal szimbolikus, hiszen ezzel mintegy falat húztak az állam és a nép közé, és elfalazták közel negyven évre a reményt.

Sokan tették fel a kérdést, hogy mikor kerültünk a szovjet zónába? Mikor kerültünk a kommunizmus pusztító ölelésébe? 1945-ben? Vagy 1948-ban? Vannak, akik szerint már 1920-ban eldőlt hazánk sorsa, nem sokkal a dicstelen Tanácsköztársaság bukása után. Lenin 1920-ban egy táviratban ezt írta Sztálinnak: „Személyes véleményem az, hogy szovjetizálni kell Magyarországot, s talán Csehországot és Romániát is.”  Az 1945-től lassan kirajzolódó történelmi alakzatot tehát 1920-ban vázolták fel, pusztán annyi történt, hogy negyed század haladékot kapott Magyarország és a kelet-európai térség. A kommunizmus a nácizmussal ellentétben nem vállalta nyíltan a terrort, de attól még – a félelem állandó fenntartásával – a terrort tették rendszer mozgatójává és fenntartójává.

A rendszer a gyűlöletre, a bizalmatlanságra és a gyanakvásra épült. Az 50-es évek kitelepítései egyszerre voltak megelőző és egyben megtorló intézkedések. A múltat végképp eltörölni akaró kommunisták legfőbb célja – egyértelműen – az 1000 éves Magyarország szövetének szétszaggatása volt. Felszámolni az arisztokráciát, államosítani a magántulajdont, tönkretenni a gazdákat, kiűzni otthonukból a polgári elit tagjait. Azt gondolták, hogy ha kihúzzák a legerősebb szálakat, lebomlik a történelmi Magyarország tartószerkezete, a hit, az erkölcs és a hagyomány. Akiket nem tudtak bíróság elé állítani, mert nem találtak rá semmiféle okot, azokat osztályellenségnek kiáltották ki, és ez már elég is volt deportálásra, kitelepítésre.

Az embertelen rendszernek a kitelepítettek vagyonára is fájt a foga, de még inkább zavarta a hatalmat, hogy ezeknek a földjüktől, vagyonuktól megfosztott embereknek még mindig nagy volt a környezetükre gyakorolt hatása.

A családok kitelepítését – melyeknek a legidősebb áldozata – tudomásunk szerint – egy 94 éves személy volt – a Belügyminisztérium és az ÁVH irányította a rendőrség aktív közreműködésével. Velük szemben állva segítették a hajnali a végzést átvevő családokat a „pakoló csoportok”, azok a fiatalok, akik önként vállalták a segítséget a sietős csomagolásban.

Egy 1951-ben készült kitelepítési statisztikából kiderült, hogy Budapestről 21 egykori minisztert, 25 államtitkárt, 190 tábornokot, 812 magas rangú állami tisztviselőt, 176 gyárost, 157 bankárt, 391 nagykereskedőt vittek el. Időseket, középkorúakat és gyermekeket egyaránt. A leginkább érintett kerületek az I., II., V. XI. és XII került volt. Jól látható tehát, hogy az akció egyik, vagy mondhatjuk, legfőbb célja a polgári elit lefejezése volt.

De hiába dolgozta fel a témát a szakirodalom, hiába készültek filmek, – némelyik már a kádári érában – a témáról, mégis megdöbbentően kevesen tudnak és keveset tudunk a XX. századi történelmünk e nagy tragédiájáról. Hiába telt el több, mint húsz év a rendszerváltás után, hiába állnak rendelkezésre kiállítások a diákok számára, hiába jelennek meg irodalmi értékű történész szakmunkák, a társadalom nagy része számára még mindig fehér folt történelmünk e súlyos öröksége, mely közvetlen, és késői következményeit is figyelembe véve, jóvátehetetlen károkat okozott nemcsak a büntetett családoknak, hanem egész hazánknak is.

Még mindig nem beszéltük ki a témát, hiszen a kádári konszolidáció legnagyobb találmánya, a kollektív amnézia máig hat. De amíg történelmünk e sötét részének feltárása meg nem történik, az elhallgatott bűn súlya ránehezedik, és rombolja fiatal demokráciánkat.

A felejtés ellen kiváló példának tartom az erőszakkal kiváltott társadalmi mozgásokra történő emlékezés mezőberényi stációit. Néhány lépésre egymás mellett találjuk ugyanis a Holokaust emlékművet, a malenkij robotra elhurcoltakra, a kitoloncolt németekre valamint az 50-es évek kitelepítettjeinek és befogadóiknak emlékére felállított márványoszlopot.

Számos egyéni kezdeményezés után, a rövidesen ismertetésre kerülő Országgyűlési határozat segíthet a nemzeti önismeret és kiengesztelődés megteremtésében.

(Nemzeti Erőforrás Minisztérium)