Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Megemlékezők, Szolnokiak!

A történelemben minden embernek szerepe van.

Mindnyájan alakítjuk és formáljuk, tetteinkkel, cselekedeteinkkel. Számunkra, akik egy tragikus évszázad szülöttei vagy azok leszármazottjai vagyunk, az emlékezés, a tiszteletadás jutott. A Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján a magyar nemzet, a túlélők, a leszármazottak, az utókor hajt fejet az ártatlanul, értelmetlenül legyilkolt emberek emléke előtt.

Fejet hajtunk, megemlékezünk több százezer magyar honfitársunkról, akik a történelem legnagyobb bűntényének áldozatai voltak. Megemlékezünk arról a hatmillió emberről, akik ugyan a háború idején haltak meg, de nem a harcokban, hanem a náci birodalom és azok magyar kiszolgálói emberiség elleni bűntényében.

Olyan emberekre emlékezünk, akiknek a kezében nem lehetett fegyver, arra sem volt esélyük, hogy megvédjék magukat. Sorsukat eleve elrendelve, a szülőföldjüktől távol, kiéheztetve, embertelen módon gyilkolták meg őket.

Most olyan eseményen és helyszínen vagyunk, ahol szinte minden emberi szó értelmetlen, ahol minden értelmes mondat és gondolat megkérdőjeleződik. Ahol nincs ész, nincs értelem, csak egyetlen szó ismétlődik az emberben. Miért? Miért? Miért kellett ennek így lennie, miért kellett több ezer szolnoki zsidónak távol a szülőföldjétől, embertelenül, aljas és galád módon elpusztulnia. Miért?

Tisztelt Megemlékezők!

Szolnokon és a város körül lévő településeken több mint száz évig békében élt a lakosság. A város töretlenül fejlődött, gazdagodott, lassan kilábalt az I. világháború és a gazdasági válság okozta nehézségekből. A szolnokiak már akkoriban is békeszerető, szorgalmas, becsületes emberek voltak, akik tisztességesen élték a hétköznapi életüket. Dolgoztak, tanultak, nevelték a gyermekeiket, óvták, ápolták a kultúrájukat. A város, s benne a mintegy ezeregyszáz főt számláló zsidó hitközség évszázada szimbiózisban élt.

A világpolitika, a nagypolitika azonban nem hagyta a szolnoki embereket sem békében élni és alkotni. Tönkretette, megnyomorította, szétrombolta ezt a nagyszerű közösséget, amely sokáig ellenállt az akkor már országosan a zsidósággal szemben megnyilvánuló atrocitásoknak. Szolnokon béke volt, de sajnos mégis felülkerekedett a kispolgári közöny. Bár voltak néhányan, egyházi személyiség, egyszerű polgárok, akik életük kockáztatásával embereket mentettek, bújtattak. Mégsem elegen...

1944. április utolsó napjaiban Magyarországról is elindultak a vonatok. Ötvenhat nap múlva pedig nemzetünk 430 ezer emberrel lett kevesebb. Itt, a szolnoki gettóban, 1200 embert zsúfoltak össze, a környékről is idehozták az embereket. A helyi csendőrség és az adminisztráció hathatós közreműködésével 1944. június végén ötezer embert hurcoltak el.

Fogalmuk sem volt, hogy mi vár rájuk. A többségük még a vagonokban is bizakodott, hiszen ,,ember bízva bízz", ilyen szégyen, ilyen aljasság nem történhet. Az nem lehet, hogy ember, ember ellen ilyet tegyen. Egy vonat Auschwitzba ment, ahol az emberek háromnegyede rövid időn belül megsemmisült... Csak azoknak volt szerencséjük, akik nem Auschwitzba kerültek. Ezren sem tértek vissza, többségüknek semmije sem maradt, nagyrészük Pestre vagy külföldre költözött.

A borzalmak poklának múltjában nemcsak az idő áll meg, hanem az emberi história is. 1944 nyarán egy rövid időre véget ért a történelem. A nácik koncentrációs-, halál és munkatáborok sűrű sokaságát hozták létre. Meggyalázták a történelmet, megmásították a matematikát: családjaiktól elszakított gyermekeket, nőket, időseket számoltak, számoltattak meg, majd indítottak útnak a pusztulásba. Emberek millióiba égettek sorszámot, kihozták a rosszat azokból is, akik egyébként mindaddig becsületes emberként élték életüket.

Tisztelt Megemlékezők!

A szomorúság, amit érzek, a szomorúság, amit érzünk leírhatatlan. A néma séta a hajdani gettó területén, a koszorúzás, a megemlékezés ad megnyugvást a lelkünknek, hiszen tudjuk: mi már csak ennyit tehetünk.

Szomorúak vagyunk, hiszen Szolnokon ma már alig 30-40 zsidó család él. Jász-nagykun Szolnok megyében a zsidó származású honfitársaink száma nem éri el a háromszázat. Tragédia ez, valódi nemzeti, magyar nemzeti tragédia. Olyan tragédia, amit már soha többé nem lehet helyrehozni. Minden tisztelet megilleti a szolnoki zsidó hitközséget, annak vezetőjét, hogy megőrzik őseik, őseink emlékét.

Minden tisztelet Szolnok városának, hogy a közömbösség helyett immár negyedik alkalommal szervezik meg településükön a Holokauszt napi megemlékezést. Ezek a csodálatos épületek, ezek a történelmi utcák és falak, a megmaradt kegytárgyak, az elhangzott gyönyörű dalok és versek azok, amelyek némi gyógyírt jelentenek a szíveknek. Nagy kár, hogy már csak kevesen, mint például Varga Béla úr, láthatják, hallhatják mindezt a túlélők közül.

A mai napig nincsenek pontos adatok a "végső megoldás" névvel programmá tett népirtás, a zsidók ellen elkövetett genocídium és a más nemzetiségűek, vallásúak, magatartásúak és gondolkodásúak áldozatairól. Az elhunytak között nem minden esetben vannak nevek: egy részüket csak sorszámok rejtik. Számunkra többnyire névtelenek, akik 68 évvel ezelőtt családjuk, barátaik, sorstársaik emlékeiben azonban éltek...és talán még most is élnek.

Olyan emberek, akik a történelmet nem alakítani, megváltoztatni akarták: csak szeretni, dolgozni, gyermekeket felnevelni akartak. Meg építeni és alkotni. Értéket teremteni, és megőrizni őseik munkáját, alkotásait. De a náci diktatúra az életüket vette el. A sötét egyenruhák és sötét lelkek birodalma, a társadalmak söpredéke felülkerekedett mindenen, amelyet műveltnek, emberinek, eredményesnek, szeretetteljesnek tartunk.

Tisztelt Megemlékezők!

Igen. A történelemben mindnyájunknak szerepe van.

Mi, a XXI. század ifjabb és idősebb polgárai már nem tudjuk visszafordítani az idő kerekét. Emlékezni tudunk, tanítani, okosítani a gyerekeket, és felvállalni a vészkorszak maradványait. Vállalni és felvállalni a múltat, vállalni a történelemkönyvek sötét oldalait. És fellépni, szembeszállni a gyűlölet és a legalább olyan erős ellenség: a közöny ellen.

Az Auswitz-Birkenauban elpusztított áldozatok közül minden harmadik magyar állampolgár volt. Közülük az első tízezreket olyan területekről gyűjtötték össze a magyar hatóságok, ahol más nemzetiségűnek is vallhatták volna magukat. De ők büszkén vállalták magyar identitásukat - mert ezt tartották természetesnek.

Nemcsak elődeink tehetnek a múltunkról. Mi is felelünk gyermekeink, unokáink jövőjéért. Mert mi felelünk történelmükért. Hogy ne legyen sötét, félelemmel teli. Hogy ne legyenek újabb Auswitzok, hogy minden ember, minden közösség szimbiózisban élhessen Szolnokon és mindenhol e hazában.

Mert csak a békesség és egymás tisztelete lehet a végső megoldás...

(Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, Kommunikációs Főosztály)