Orbán Viktor köszöntője az OECD-BIAC, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet Üzleti és Ipari Tanácsadó Bizottságának ünnepi közgyűlésén, Budapesten.

Mélyen tisztelt Gurría Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy mindannyiukat nagy tisztelettel köszöntsem, és ne csak köszöntsem, hanem meg is köszönjem, hogy éppen Budapestet választották ennek a konferenciának a helyszínéül. Vannak a világban – ahogy az előbb is hallhattuk – olyan nemzetközi szervezetek, amelyekről sokkal többet hallhatunk, mint az OECD-ről. Vannak olyan nemzetközi szervezetek, amelyek akarva-akaratlanul valamiképpen bevonódnak egy-egy ország belpolitikai életének küzdelmeibe. Vannak szervezetek, amelyhez való viszony kiemelt politikai kérdéssé válhat egy országban. Van-e megállapodás az IMF-fel vagy nincs – hogy csak egy példát mondjak. Az OECD azonban egy olyan szervezet, amely nem tör ilyen babérokra. Nem hallottam még egyszer sem, hogy az OECD valamelyik ország belpolitikai küzdelmeiben valamifajta ütőkártyaként szolgált volna. Ami, azt gondolom, nagy elismerés egy olyan szervezet számára, mint az OECD, amelyet mi mélyen tisztelünk, mert olyan adatokat szolgáltat a számunkra, amelyek szakmailag, számszakilag megalapozottak, amelyekben nincsenek politikailag elfogult következtetések, és amely dokumentumok rendszeresen tartalmaznak specifikus tanácsokat is. És ha csinálnánk egy survey-t arról, hogy ki járt jobban: azok az országok-e, amelyek megfogadták az OECD-dokumentumokban szereplő javaslatokat és fölismeréseket, vagy azok, akik nem, akkor valószínűleg mondhatjuk, hogy azok jártak jobban, akik hallgattak az OECD elfogulatlan, szakmailag megalapozott tanulmányaira. Az OECD-t Magyarországon mindig is tiszteltük. Az egyik legfontosabb exportterméke az OECD-nek az, hogy Magyarország visszahívja onnan rendszeresen az ott dolgozó nagyköveteit, és bevonja őket a kormányzati munkába. Ezért azt kell mondanom, hogy mi kiváló erőket kaptunk az OECD-től, és legutóbb kiváló erőket küldtünk Mikola miniszter úr személyében, aki most Magyarországot képviseli. Őt is tisztelettel köszöntöm itt ma délelőtt.

Tisztelt Vendégeink!

Lehet, hogyha a városban sétálnak, nem tűnik föl Önöknek első látásra, hogy Önök már Európában vannak. Kétségkívül egy unikális népnek a vendégei itt Magyarországon. Ez egy rendkívül érdekes, az európai kultúrkörhöz tartozó, de mégis egyedi ország. Itt van például a nyelv, amit én most itt beszélek, és ebből Önök egy árva szót sem értenek, mert egyetlen olyan kifejezése sincs, amely hasonlítana bármely nyelvre azok közül, amelyet Önök beszélnek. Ez egy olyan nyelv, amely szigetként létezik itt. Ez egy olyan kultúra, amelynek nincsenek rokonai. Földrajzi szomszédai vannak, de rokonai nincsenek. Az a nyelv, amit most én beszélek, és Önök nem értenek, a fölépítésében egyetlen más nyelvre sem hasonlít, sokkal inkább egy matematikai feladat megoldására, egy matematikai egyenlet levezetésére emlékeztető gondolati folyamatokat kíván meg attól, aki éppen beszéli azt. Másfelől, ez egy olyan ország, amely magát mindig is kultúrnemzetnek tartotta, büszke a kultúrájára. Remélem, hogy lesz módjuk ezzel is találkozni. És végezetül ez egy olyan ország, amelyben olyan értékek, amelyek ma már kicsit porosnak tűnnek Nyugat-Európában, még mindig nagy megbecsülést élveznek. Egy olyan ország, ahol a munkát, a családot meg a hazát megbecsülik, tisztelik, elismerik és fontosnak tartják, miközben ugyanez az ország egyébként egyúttal a szabadság nemzete is. Hiszen Önök egy 1956-os forradalmat magáénak tudó, bátor és szabadságszerető nép országának a vendégei. Furcsa kombinációjú nép a mienk, tisztelt Elnök úr, egyszerre mélyen individualista: a különböző értékkutatások alapján azt mondhatjuk, hogy az angolszász országok után rögtön a magyarok következnek individualizmus tekintetében, de közben elkötelezetten védik azokat a közösségeket, amelyek az életük mindennapjaihoz tartoznak. Egyszerre individualista, és egyszerre védi a közösségeit.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ráadásul ebből persze – ebből a sok sajátos adottságból – időnként sajátos politika is következik, ezért Magyarország, bár tagja az Európai Uniónak, soha sem habozott olyan megoldásokat választani, amelyek nem illeszkednek az éppen uralkodó, mondjuk úgy, hogy mainstream irányzathoz. Ezért Magyarországot érdemes tanulmányozni, mert a gazdaságpolitikák esetében egyszerre vannak jelen orthodox és unorthodox közgazdasági eszközök. Egyszerre alkalmazzuk a válságkezelés hagyományos és innovatív eszközeit. Az, hogy ma nem Magyarországról ír a sajtó, hanem Portugáliáról, és hogy ezelőtt néhány hónappal nem Magyarországról írt a sajtó, hanem Görögországról, annak csak és kizárólag az az oka, hogy egy sokak számára furcsa, orthodox és unorthodox eszközöket tartalmazó gazdaságpolitikai mixtúrával az országot visszarántottuk a szakadék széléről. Ma már – legyünk szerények és optimisták – az elfogadható, biztató kilátásokkal rendelkező országok közé sorolnak bennünket, habár még semmi sincs rendben Magyarországon. Jó irányba mennek a dolgok, de még semmi sincs rendben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tudom, hogyan kell megoldani azt a nehézséget, amikor egy fiatalabb ember kíván boldog születésnapot az idősebbnek. Az OECD 50 éves, én még csak 48 éves vagyok – 47 tulajdonképpen –, hogy egyszerre kifejezze az ember a tiszteletét is, de ne legyen túl ceremoniális sem. Én inkább fölidézném azt, amit mi, magyarok szoktunk mondani, amikor köszöntünk valakit: mindig meghúzzuk a fülét, és azt szoktuk mondani, hogy „Isten étessen sokáig, füled érjen bokáig.” Vagyis annyi születésnapod legyen, hogy a fülhúzogatástól a füled egész a talpadig érjen. Gurría elnök úrnak is ezt kívánom, hogy érjen neki is a füle bokáig OECD-elnökként a következő születésnapi ünnepségek következtében. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy röviden beszéljek arról a helyzetről, amelyben ma Európa, és talán egy kicsit úgy is fogalmazhatok, hogy a nyugati gazdasági rendszert követő civilizáció, tehát a nyugati civilizáció van. Természetesen az 50 év, amit Önök átéltek nagyon nagy idő, és az egyik oka talán annak, ami miatt az OECD egyáltalán nem kapkod azokban a jelentésekben, amelyeket előállít. Nyugodt, kiegyensúlyozott hangvétel a jellemző, drámai szélsőségeket nélkülöző tanulmányokat szoktam én az OECD-től kézbe venni. Ennek talán az lehet az oka – manapság is –, hogy az OECD néhány paradigmaváltást látott már a nyugati gazdasági világban, ezért a mostani paradigmaváltás sem jelent a számukra ismeretlen újdonságot. Mindannyian emlékszünk arra, akik akkor éltek, emlékezhetnek azokra az időkre, amikor az OECD létrejött. Aztán emlékezhetnek arra a jelentős váltásra, ami az olajválság eredményeképpen következett be a nyugati világban. Emlékezhetünk arra a váltásra, ami a kommunizmus összeomlása, a hidegháború vége és a kétpólusú világrend megszűnése miatt köszöntött a világra. És most itt vagyunk húsz évvel a kommunizmus összeomlása után, és olyan változásokat élünk át, amelyekről személyesen én azt gondolom, hogy nem konjunkturális okokkal magyarázhatók csupán, hanem valójában egy igazi világgazdasági paradigmaváltás időszakát éljük. Valójában a gazdasági válság, az én fölfogásom szerint inkább csak kísérőjelensége egy új világrend kialakulásának, amely új világrendről egyelőre csak keveset tudunk, de mindannyian érezzük azt, hogy a világ a válság után már sohasem lesz olyan, mint amilyen a válság előtt volt. A világban a hatalmi egyensúlyok sem lesznek olyanok, a világ GDP-jéhez való hozzájárulás arányai sem lesznek olyanok, a világ fogyasztásában való részesedési arányok sem lesznek olyanok. Tehát az a világ, amely a válság után reményeink szerint majd megnyugszik, stabilizálódik és hosszútávon kiszámítható kereteket ad majd az életünknek, az a világ az nem az a világ lesz, mint ami a válság előtt volt. Ezért én személy szerint azokat a politikai erőfeszítéseket, amelyek kimondva- kimondatlanul azt tűzik ki célul, hogy visszahozzák a válság előtti időket Európának, ezeket nem tartom reális célkitűzéseknek. A politikának nem az a dolga, hogy visszataláljon a válság előtti Európához, hanem hogy megtalálja a válság utáni Európa új formáit. Ezen kell gondolkodni, és innen a válság nem csak megpróbáltatás, hanem egyben késztetés, motiváció és lehetőség is arra, hogy aki szellemileg gyorsabban ismeri fel az összefüggéseket, az jobb pozíciókat foglaljon el a válság után stabilizálódó, új világrendben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én természetesen nem közgazdasági szempontból nézem a mostani válságot, hanem kifejezetten politikai szemmel. Ezért lehet, hogy néhány megjegyzésem leegyszerűsítőnek tűnik. De a politika, amennyiben van annak szépsége, és igaz, hogy művészet, ráadásul valami haszna is van az emberek számára, az leginkább abban definiálható, hogy képes a sokfelől érkező, bonyolult összefüggéseket és impulzusokat néhány egyszerű összefüggésre leegyszerűsíteni, és az emberek közösségének energiáit arra a néhány valóban fontos kérdésre összpontosítani, amit a bonyolult összefüggések leegyszerűsítéseképpen, a dolgok eredőjeként képes meghatározni. Nos, engedjék meg, hogy én azzal a közhellyel folytassam a gondolataimat, miszerint kétfajta módon tud az ember javakhoz hozzájutni. Az egyik először is az, ha dolgozik, aztán a munkája eredményeképpen hozzájut valamihez. A másik lehetőség, hogy először hitelt vesz föl, abból veszi meg azt, amire szüksége van, aztán jó esetben majd dolgozik, és abból fizeti majd azt a hitelt mintegy annak a javadalomnak az ellentételezéseképpen, amelyet a munkájával korábban még nem szolgált meg. Ha a két gondolkodásmód és a kétfajta személyes, családi gazdálkodási arány megborul, annak mindig válság a következménye. Sőt, azzal állunk szemben, hogy valójában világméretekben borult meg ez az arány. Az a gondolkodásmód, hogy először megszerzem a javakat hitelből, és majd utána fogok dolgozni, aránytalanná vált a közgazdasági és a társadalmi gondolkodásban. És az a gondolkodásmód, hogy először dolgozok, és csak utána jutok bizonyos javakhoz, háttérbe szorult. Fölborult az egyensúly, ebből fakadt aztán az a fajta spekuláció, amely – meggyőződésem szerint – végül is nyilvánvalóvá tette a nyugat-európai gazdaságok gyengeségét.

Nekem egyszer a kilencvenes évek közepén volt egy élményem, amely mind a mai napig kísért, és amikor gazdaságpolitikáról gondolkodom, akkor óhatatlanul mindig felvillan a fejemben. Valamikor a kilencvenes évek közepén ért engem ez az élmény: több kisebb konferencia történt az angolszász világban, az egyiken én is részt vehettem, aminek lezárásaképpen 1995 környékén San Franciscóban volt egy nagy konferencia, ahol ötszáz nagy világmágnás vett részt és cserélt eszmét arról, hogy merre megy a világ. Az arról hírekből azt lehetett olvasni, hogy az 1995-ös analízis szerint a világ egy olyan irányba megy, amely azzal az aránypárral írható le, hogy 20-80. Akkor azt vizionálták, hogy tulajdonképpen a munkaképes emberiségnek a 20 %-ára lesz szükség ahhoz, hogy az egész világ számára szükséges javakat képes legyen megtermelni. Volt akkor – tehát a kilencvenes évek közepén – egy mámor, amit a káprázatos technikai fejlődés váltott ki, és amely szerintem elvezetett egy utópiához, amelynek végül az lett a konklúziója, hogy értéket nemcsak munka révén, hanem pénzügyi spekulációk révén is elő lehet állítani. A kilencvenes évek közepén szerintem sokan élték bele magukat abba az illúzióba, hogy a technológia ki fogja váltani az embereket, a pénzügyi műveletek pedig kiválthatják a munka tekintélyes részét. Ebből egy olyan társadalomképet vezettek le, amely arra épült volna, hogy kevés munkával és kevés munkából élő emberrel – következésképpen sok munka nélkülivel is – lehetséges jólétet teremteni, és lehetséges gyarapodni. Engem a mai napig kísért – nem is mondok neveket, jól ismert nevekről van szó –, hogy fantasztikus agyak, a saját területükön legfölkészültebb politológusai, nemzetbiztonsági főtanácsadói, a világ legsikeresebb vállalkozói széles körben képesek voltak azt gondolni, hogy valóban előfordulhat, hogy a világ, végül egy ilyen 20-80 arányszámmal lesz leírható.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ennek a gondolkodásnak az eredménye ma szerintem az a sok nehézség, amivel ma a nyugat-európai társadalmaknak meg kell küzdeni, hiszen a kilencvenes évek közepétől kezdődően jól láthatóan egy mára már fenntarthatatlan rendszer jött létre. Ezért ma a mi civilizációnknak három problémával kell megküzdenie, nekem is itt Magyarországon, nekünk is itt magyaroknak. Három problémával kell megküzdeni, amelyekre ha nem találunk választ, akkor nem látom a lehetőségét annak, hogy egy hosszabb távon fönntartható gazdasági növekedési korszak köszöntsön ránk. Az első probléma az iszonyatos eladósodottság. A spekuláció vége általában az eladósodottság. Ez most bekövetkezett. Ha nem tudnak kimászni az óriási adóssághegyek alól az európai országok, akkor semmilyen gazdaságpolitika sem lehet sikeres. Tehát nekünk minden lehetséges eszközzel az államadósság mértékének csökkentését kell megcélozni. Ezért tartom én is helyesnek azt, amit Demján Sándor az előbb itt elismerőleg említett, vagyis hogy a magyar alkotmány igenis tartalmazzon szabályokat arra nézve, hogy hogyan kell kezelni a államadósságot. A magyar államadósság ma 82 %-on van. Az alkotmány 50 %-ban rögzíti majd a maximális mértéket, és egy külön törvényben pedig meghatározza, hogy milyen ütemben kell 82 %-ról lejönni 50 % alá, és hogyan kell majd, ha ezt elértük az 50 % környékét, védeni az országot attól, hogy ismét abba a helyzetbe kerüljünk, mint amilyen helyzetben most vagyunk. A második kihívás, amellyel mindenkinek, így nekünk is meg kell küzdenünk, a munkanélküliség problémája. Tehát azt a fajta kilábalás a válságból, amely nem jár együtt munkahelyek teremtésével, nem jelent tartós kilábalást a válságból. Tehát a „recovering without jobs” egy olyan megoldás, amely csak ideig-óráig vezet eredményre, valójában tartós gazdasági sikert nem hozhat. És van egy harmadik probléma is, amiről csak nagyon szégyenlősen szoktak nyilatkozni az Európai Unióban, ezért helyenként inkább nem is beszélnek róla, ez a népesség problémája. Tehát amikor összeadódik az államadósság, a magas munkanélküliség meg az aktív népesség fogyásának problémája, az egy életveszélyes gyúanyag. Ma ez a kombináció állt elő Európa számára.

Akik a tengerentúlról érkeztek, tehát Európáról kívülről, azok persze a sikeres amerikai példák okán joggal gondolhatják azt, hogy a bevándorlás, a népességvonzás a népességfogyás problémáját képes akár tartósan is kezelni. Erre látunk sikeres példákat. De ha valaki Európából jött, és ismeri az európai kultúrát, akkor nem gondolhatja, hogy az európai gazdaságok sikeresek lehetnek egy olyan esetben, amikor a munkaerőpótlást bevándorlásra alapozzák. Európa kulturálisan más, sokkal sajátosabb közeg. Ha fölborul a kulturális egyensúly az európai társadalmakban, az olyan politikai problémákhoz vezet, amelyet semmilyen vezető sem képes kezelni, és a politikai problémák pedig szükségszerűen gazdasági problémákhoz fognak vezetni. Ezért nekünk itt Magyarországon és egész Európában egyszerre kell leszorítanunk az adósságot, munkahelyeket létrehozni és a népességfogyást természetes eszközökkel, tehát egy aktív családpolitikán keresztül megfékezni, megállítani, majd visszafordítani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A 20-80-as arányszámra épülő gondolkodásmódból persze következik még egy dolog. Ez a cirkusz és kenyér problémája. Hiszen hogyha csak 20 százalék dolgozik, de mind a 100 % szavaz, akkor valamit csinálni kell azzal a 80 %-kal is. És abban a pillanatban itt áll előttünk az ókori probléma, amit cirkusz és kenyér összefüggésben szoktunk leírni. Hozzá kell tennem, hogy ez a fölfogás persze mélyen megveti az embereket, hiszen valójában azt föltételezi, hogy az emberek csak azért akarnak dolgozni, hogy pénzhez jussanak, és a vállalkozók csak azért akarnak vállalkozni, hogy minél gazdagabbak legyenek. Az európai kulturális hagyomány azonban ennél sokkal gazdagabb. És itt kell keresnünk a megoldást. Ugyanis az európai ember számára még mindig érvényes az a mondat, hogy nem csak kenyérrel él az ember, az európai ember számára a munka és a vállalkozás nemcsak a pénzről és a megélhetésről szól, hanem a szabadságról is. Az önmegvalósításról. Az értékteremtésről. Az élet értékéről. Ezért amikor a gazdasági problémákat akarja majd Európa megoldani, akkor el kell végeznie egy önvizsgálatot, amely messze gazdaságpolitikai rétegek alá megy, és kultúrantropológiai rétegeket is érint meggyőződésem szerint, vagyis vissza kell adni az értékteremtő munka becsületét és elismerését.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Még az elmúlt tizenöt év tanulságára is szeretném itt felhívni az Önök figyelmét. Az elmúlt 15-20 évben az úgynevezett technokrata tudás nagyon fölértékelődött a politikai kommunikációban. Kialakult egy olyan kép, ami arról szólt, hogy vannak a szakértők, akiket szembe lehet állítani a vezetőkkel. A szakértők – ebben az ábrázolásban – elfogulatlanok és okosak. A politikusok, vagyis az ország vezetői természetesen elfogultak, mert a hatalomban érdekeltek, és buták vagy gonoszok, esetleg buták és gonoszok. Ez a szembeállítás rendkívüli károkat okozott az európai kultúrában, ugyanis el kell ismernünk azt, hogy egy közösséget, mint amilyen az európai közösség, nem lehet csak gazdaságilag irányítani. Hogy az Önök nyelvén beszéljek: nem csak gazdasági menedzsmentre van szükség, hanem azzal legalább egyenértékűnek kellene tekinteni a politikai menedzsmentet is. Mert hiába a legjobb szakértői vélemények, ha nincs politikai menedzsment, ha nincs politikai menedzsment képesség, ha nincs politikai irányítási képesség, az OECD legjobb tanulmányaiból sem lesz soha semmi. Márpedig a politikai menedzsment eltér szabályaiban és összefüggéseiben is a gazdasági menedzsmenttől. A kérdés inkább az, hogy képes-e egy ország vezetése egyszerre jó politikai és gazdasági vezetést adni egy országnak. Amikor unorthodox eszközökről beszéltem az előbb, akkor Magyarország példáján nem csak unorthodox gazdasági eszközökre gondoltam, hanem unorthodox politikai eszközökre is.

Például amikor megnyertük a választást májusban, és megalakult a kormány május végén, akkor az egyik első intézkedésünk az volt, hogy a magyar politikai osztály létszámát 50 %-kal lecsökkentettük, megfeleztük a parlamenti képviselők létszámát, megfeleztük a városi tanácsok létszámát, s megfeleztük a megyei testületek létszámát is. Ahhoz, hogy a gazdaságilag szükséges intézkedéseket politikailag menedzselni lehessen, ahhoz sajátos politikai döntéseket is kellett hozni. Például a politikai osztálynak be kellett bizonyítani, hogy valóban baj van, valóban mindannyiunkat fenyeget ez a baj, és mindannyiunknak szerepet kell vállalni ennek a bajnak az orvoslásában. A politikai osztálynak például azzal, hogy az ország ezentúl csak feleannyi politikust tud eltartani, mint tette ezt a megelőző húsz esztendőben. Ezért én azt gondolom, hogy az elmúlt 15-20 év egyik tanulsága, hogy a gazdasági elit, a politikai vezetők, a gazdasági szakértők és a politikai szakértők és a politikai elemzők kölcsönös elismerésére és együttműködésére van szükségünk ahhoz, hogy sikeresen tudjuk végrehajtani azt a politikát, amelynek előnyeit aztán majd a választóink tudják érzékelni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Örülök annak, hogy előttem Demján Sándor beszélt. Ez mindig szerencsés munkamegosztás, ugyanis ő kisebb kockázattal mondhat ki olyan dolgokat, amiket én csak nagy kockázati felárral tehetek meg. De ha jól figyeltünk a szavaira, akkor az, amiről ő beszélt, és amit orvosságként javasol az európai gazdaságpolitika számára, valójában nem egy válságmenedzselés. Amiről ő beszél, az egy új európai gazdasági és társadalmi modell. Ha Önök megnézik az Európai Unió csúcstalálkozójának legutóbbi döntéseit, ahol én is ott voltam március 24-25-én, ahol bizonyos döntéseket hoztunk, és most nemcsak a Demján úr által említett Euró Plusz Paktumról, hanem az azzal párhuzamosan futó, hat darab jogszabályról is beszélek, amely az európai gazdasági kormányzás jogi kereteit alakítja ki. Ha ezeket együtt megnézik, és nem szemérmesek, és nem játszanak politikai kommunikációs játékot, akkor láthatják, hogy azok az intézkedések egy új, európai gazdasági és társadalmi modell alapjairól szólnak. Ha úgy tetszik, a szociális piacgazdaság teljesen új szakaszáról, esetleg végéről. Abban még nem látunk egészen tisztán, hogy a szociális piacgazdaság mely elemei fogják majd túlélni az európai kontinensen azt az átrendeződést, amely ma a világban zajlik, de ez több, mint válságkezelés: új európai, társadalmi, gazdasági rendszer alapjai körvonalazódnak az európai vezetők döntéseiből, még ha ezt ilyen közvetlen brutális nyíltsággal nem is szoktuk egyébként kifejezni és elmondani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarországra igencsak ráfér egy ilyen új európai gazdasági és társadalmi rend, ugyanis Magyarország egy olyan bajtól szenved, amelyet ha nem orvosolunk, pillanatok alatt elpusztítja a szervezetet. Ez egy kórozó: az alacsony foglalkoztatottság. Szégyellem a számot is kimondani, de miután itt szakmai kérdésekről beszélünk, talán ezt megtehetem. Magyarországon a mi tudásunk szerint a lakosság 55 %-a dolgozik, miközben az egyébként versenyhátrányban lévő Európában ez 65 %, az Egyesült Államokban körülbelül 75 %, és a kínaiaknál 85%. Az én állításom az, hogyha Magyarország nem tudja néhány év alatt az 55 %-os foglalkoztatottsági mutatóját fölvinni az európai átlagra, majd rá néhány évvel később nem tudja a 65 %-os európai átlagról 75 % magasságába vinni a foglalkoztatási mutatóját, akkor Magyarországnak nincs esélye arra, hogy gazdaságilag versenyképes legyen az Európai Unió többi államával. Arról nem is beszélve, hogy nekünk nemcsak velük kell versenyképesnek lennünk, hanem a föltörekvő, más kontinensekről érkező versenytársakkal is.

Miben reménykedhetünk, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Abban, hogy egy orthodox és unorthodox eszközöket tartalmazó gazdaságpolitika sikerre vezet. Ami Magyarországon történik, az én most négy pontban fogom Önöknek megemlíteni. Az első maga az a filozófiai alap, hogy nem csak a mainstreamet követünk, hanem vegyítünk szokásos és szokatlan gazdaságpolitikai eszközöket. A második, hogy a politikai osztálynak kredibilitást kell teremtenie a maga számára, mert ha egyébként nem képes azoknak a gazdasági folyamatoknak a levezénylésére, amelyeket ma Európában mindenhol meg kell tenni. Magyarországon kétharmados többsége van a kormánykoalíciónak. Soha az életben, vagy legalábbis a mi életünkben még egyszer olyan helyzet, hogy olyan politikai csillagállás jöjjön létre, aminek eredményeképpen egy demokratikus választáson meg lehet szerezni a mandátumok több mint kétharmadát, aligha jön létre még egyszer. Ezért ez nem csak egy óriási siker a számunkra, hanem egy óriási politikai felelősség is. Ezért beszéltem a politikai menedzsment kérdéséről. Nekünk képesnek kell lennünk levezényelni azokat a változásokat, amelyek történelmi léptékben pótolják a hiányzó versenyképességet, és történelmi léptékben tesznek alkalmassá bennünket arra, hogy versenyelőnyt is szerezzünk.

A harmadik dolog, amit talán sokan részletkérdésnek gondolnak – én személyesen nem, én a lényeghez tartozónak tartom –, az adórendszer lehető legegyszerűbb, legkevésbé bürokratikus és legkisebb közterhet jelentő formájának megvalósítását. Úgy, hogy az adórendszer egyszerre segítse a versenyképességet, és egyébként szolgáljon demográfiai eszközöket is. Ez a legnehezebb dolog, amit mi végrehajtottunk. Nem akarok oktalanul dicsekedni, de talán még az OECD tanulmányozására is igényt tarthat az a megoldás, amellyel mi a flat tax-et és a családi adózást kombináltuk. Amely látszólag, a szokásos európai tudás alapján két egymást kizáró szempont, hogy családi alapja is van az adónak, meg flat tax is. Magyarországon egy családi alapú flat tax adórendszer működik, a valaha legalacsonyabb adókulccsal – ez 16 % - úgy, hogy a gyerekek után nem adókedvezményt ad, hanem elismeri a gyereknevelés költségeit, és azt mondja, hogy a gyereknevelés költségei nem adóztathatóak meg. Azt kivonja az adóalapból, és aztán egy flat tax-el adóztat. Ez egy nagyon érdekes kombináció. Miután csak januártól lépett életbe, ennek a működőképességéről még csak papíron tudunk biztató adatokat mondani. A papírokon ez rendben van, a számok szerint ez működik, de hogy a valóságban milyen hatást gyakorol majd a társadalmunkra, miután ez még egy teljesen kipróbálatlan metódus, erről legfeljebb optimista előrejelzéseink vannak. érdemes lesz egyébként ennek a hatásait, a hatásmechanizmusát esetleg közösen is vizsgálni, hogy hogyan reagál egy társadalom, amikor egy családi alapú egykulcsos adórendszert kap. Arányos adórendszert.

És végezetül a negyedik dolog, amit én a kilábalás szempontjából fontosnak tartok, az, hogy az államot nem szabad többé csak és kizárólag versenyhátrányként értelmezni. Ma, ha Önök meghallgatják a gazdasági szakembereket, mindig arról beszélnek, hogy az állam milyen versenyhátrányt jelent. Túl bürokratikus, túl nagy, túl sokat költ, túlságosan eladósodik. De ha van egy jó politikai menedzsment, akkor az állam az versenyelőnyként is értelmezhető. Ha gyorsan hozza meg a döntéseit, ha deregulál, ha átlátható viszonyokat teremt, ha keveset költ, és egyébként kooperatív a gazdaságot működtető vállalkozói csoportokkal. Ebben az esetben az állam nem versenyhátránnyá válik, hanem versenyelőnnyé. Hiszen a gazdasági versenynek az is része, hogy a gazdaságot deregulázó államok milyen teljesítményt nyújtanak egymással összevetve. Nekünk, magyaroknak nemcsak a gazdasági versenyt, hanem az államok működésének minőségi versenyét is meg kell nyernünk ahhoz, hogy az egész gazdaságunk, az egész társadalmunk versenyképes lehessen a nálunk jobb pozíciókon startoló többi országgal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Láthatják, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol helye van az új gondolatoknak, helye van bizonyos jól megfontolt kísérleteknek, helye van, hogy az OECD vagy más tudományos műhelyekben kigondolt gondolatokat megpróbáljuk egy hatékony politikai menedzsmenttel megvalósítani. Ezért én a legnagyobb reményekkel nézek Magyarország és az OECD következő 50 évnyi együttműködése elé, és kérem Gurría elnök urat, hogy továbbra is őrizze meg Magyarországot a jó emlékezetében, és segítsen ő is és az általa vezetett intézmény is, az OECD is abban, hogy Magyarországon a gazdaságpolitika minél precízebb, kiszámíthatóbb és jobb minőségű lehessen.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket!

(orbanviktor.hu)