Orbán Viktor sajtótájékoztatója Puskás Ferenc hagyatékának hazahozatalakor Felcsúton.
Jó napot kívánok!
A mai ünnepi eseményre, amelyre itt összegyűltünk, a hétvégi szomorú, sőt rettenetes busztragédia árnyékában kerül sor. Ezért először is engedjék meg, hogy kifejezzem – talán az Önök nevében is – őszinte részvétünket az áldozatok hozzátartozóinak és együttérzésünket a sérülteknek mielőbbi teljes felépülést kívánva nekik.
Tisztelt Hölgyeim is Uraim!
Ami pedig a mi dolgunkat illeti itt ma délután, most egy kicsit megkéstünk már a sajtótájékoztató kezdetével, ezért rövidebbre kell fognom a mondandómat, mint szerettem volna, de mégis van itt néhány olyan, Puskás-hagyatékhoz kapcsolódó, illetve az akadémia történetét érintő vonatkozás, amit talán megengedik, hogy most itt fölidézzek. Az első, amit szeretnék mondani, az, hogy az ember egy kicsit furcsán érzi magát mindig Felcsúton, amikor a Puskás Akadémiáról meg a Puskás-hagyatékról beszélünk, hiszen van egy Puskás Stadionunk, van egy Honvédunk, tehát kicsit furcsa érzés, hogy is kerül a csizma az asztalra, miért éppen Felcsúton találkozunk, amikor a Puskás-hagyaték legszebb darabjait mutatjuk be a nyilvánosságnak, vagy éppen megemlékezünk Öcsi bácsi születésnapjáról.
Ma már erre kevésbé emlékszünk, de szeretném Önöket emlékeztetni arra, hogy néhány évvel ezelőtt Magyarországon a közhangulat a legkevésbé sem volt futballbarát. Ma egy kicsit jobban állunk ebből a szempontból, de hat, hét, nyolc évvel ezelőtt sem az állami hatóságok, sem a sportszervezetek, sem felelős vezetői ennek az országnak nem tekintették a futballt olyan kulturális értéknek, amelyből a következő nemzedékek számára jövőt lehet építeni. És tulajdonképpen az egész Puskás Akadémia története úgy kezdődött, hogy elvesztettük a választást. Így maradt elegendő időnk arra, hogy olyan ügyekkel is foglalkozzunk, amelyekre egyébként, ha az ember hivatalt tölt be, nem nagyon marad ideje. Kiderült, hogy bár a labdarúgás megítélése messze elmarad attól, mint amit a történelem során fölhalmozott értékei alapján joggal elvárhatnánk, de még mindig nagyon sok jóakaratú ember létezik ebben az országban, és hogyha megtaláljuk őket, és összefogunk, akkor az itt kerül a csizma az asztalra érzés mellett, de még egy kis faluban is létre lehet hozni egy nagyszerű dolgot, mint amilyen a Puskás Akadémia. És akkor megtaláltuk az építészt – aki már nincsen közöttünk, most emlékeztünk meg róla –, Makovecz Imrét, megtaláltuk hozzá a vállalkozókat – ellenzékből, tudják, az nehéz –, akik dacára a kedvezőtlen politikai széljárásnak mégiscsak jelentős anyagi áldozatot vállaltak a saját vagyonukból, hogy létre tudjuk hozni mindazt, amit Önök itt látnak. Megtaláltuk hozzá az edzőket, Mezey György nevét itt mindenképpen meg kell említeni, megtaláltuk hozzá a régi edzőinket, akik segítettek létrehozni, mint a Jaksit. Megtaláltuk Feri bácsit, aki azt mondta, hogy semmi értelme itt futball akadémiát csinálni, amíg nincs a fejünkön sapka, vagyis nem kötünk szerződést egy komoly NB I.-es klubbal, ahova nevelni tudjuk a gyerekeinket, és így aztán meggyőzött bennünket, hogy a Fehérvárral kössünk szerződést. Kellett találni egy falut, egy faluvezetést, aki befogadta ezt a létesítményt.
Azért mesélem el ezt Önöknek, hogy akik ritkábban vannak közöttünk, azok érezzék, hogy mindaz, ami itt van, az csupa önérdek nélküli, emberi jóakaratból jött létre. Ezért méltó is Öcsi bácsi emlékéhez. Mert nagyon kevés olyan embert adatik meg életünk során megismerni, aki egyébként minden önérdek nélkül, ha valahol valami jó dolgot tapasztal, amely a magyarokhoz kapcsolódik, akkor olyan teljes szívvel oda tudjon állni, mint ahogy azt Öcsi bácsi tette. És természetesen nem jöhetett volna létre ez az akadémia sem, hogyha Erzsike néni nincs mellettünk, ha ő nem érzi úgy, hogy a sok jóakaratú ember között Öcsi bácsi emléke – nemcsak a hagyatéka, hanem az emléke is – jó helyen van.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen politikai alapon nem lehet sportolni. Politikai alapon nem lehet gólt rúgni, meg vívni sem lehet, azt gondolom, de sakkozni biztosan nem. Szép lassacskán a Puskás Akadémia az elmúlt évek során egy olyan hellyé vált, ahol politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki, aki a magyar futball emlékének nagy dicsőséges pillanatainak és emlékének megőrzéséért tenni akar, aki a magyar futball jövőjéhez hozzá akar járulni, az itt otthonra talál. Egy igazi műhely jött létre. Éppen ezért számunkra egy régi kérdés volt, ha mi vagyunk a Puskás Akadémia, és a mi játékosaink a Puskás-akadémisták, akkor hogyan is áll a helyzet Öcsi bácsi hagyatékával. Abban a szerencsében volt részünk, hogy valahogy a jó sors úgy rendezte – Jaksi, jól mondom? – 2009 márciusában nemcsak Erzsike néni, hanem a Puskás család többi tagja is ellátogatott ide, Felcsútra, és szerintem akkor született meg a szívükben és a fejükben az a döntés, hogyha valahol Öcsi bácsi hagyatékának méltó elhelyezést, biztonságot, megbecsülést és tiszteletet lehet biztosítani, meg lehet adni, akkor az a mi akadémiánk lesz. Azóta lényegében, azóta a látogatás óta folyik annak a pillanatnak az előkészítése, amelyhez most érkeztünk el, vagyishogy sikerült Spanyolországból Öcsi bácsi – Erzsike néni, ugye, jól mondom – teljes hagyatékát hazahozni és jó eséllyel a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tenni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen az ember gyakran gondol arra, hogy az, ami történik vele, az biztosan nem véletlenül történik éppen akkor, amikor megtörténik. Ezért az ember az események mögött – mert biztosan nem én vagyok a teremben, aki így gondolkodik – mindig próbál valamilyen üzenetet, értelmet, küldetést, szóval valami magasabb rendű dolgot fölfedezni. Én egészen biztos vagyok abban, hogy Öcsi bácsi hagyatékának a hazaérkezése, földolgozása, a nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tétele nem véletlen, hogy éppen most történik meg. Tehát biztosan van valami, ami Öcsi bácsi hagyatékából mind a mai napig – szellemi hagyatékáról beszélek – érvényes, és valamilyen üzenete van a mi számunkra. Én nagyon sokat gondolkodtam már azon, hogy a sok elismerő jelző mellett, amit Öcsi bácsi pályafutásával kapcsolatban számos vagy inkább számtalan helyen olvashattunk vagy hallhattunk, hogy micsoda remek, nagyszívű ember volt, hogy igazi csapatjátékos volt, hogy ritka nagy, született intelligenciával rendelkező ember volt, aki egy vadidegen helyen is néhány pillanat alatt pontosan föl tudta mérni azt, hogy akkor és ott mi az, ami a helyénvaló, mi az, ahogyan viselkednünk kell, ahogyan be kell illeszkednie, ahogyan az őt befogadó közösségnek a leginkább a hasznára tud válni, szóval ezeken a tulajdonságokon kívül mi az, amiért Öcsi bácsit mindannyian legendaként tiszteljük. Azt kell mondanom, hogy én személy szerint legalábbis úgy vagyok vele, hogy abból próbálok erőt meríteni, hogy nézem a régi fölvételeket és a régi képeket, de különösen a mozgóképeket, akkor jól látni, világosan föl lehet ismerni azt a sajátos látásmódot, ahogyan a mi akadémiánk névadója lát a pályán. Föl lehet ismerni azt az intelligenciát, ahogyan fölméri a pályán kialakult szituációt. Nem egyszerűen csak egy villanás alatt fölméri a saját fejével, mert az nagyon kevés lenne, olyat mi is tudunk, vagyis vagyunk néhányan, akik azt gondolják magukról, hogy a saját szempontunkból mi is elég gyorsan átlátunk egy helyzetet – legyen szó politikáról, ország vezetésről, magánéletről vagy épp a futballpályáról.
De Öcsi bácsi legalább két fejjel tudott gondolkodni, és legalább két fejjel, két fejen keresztül értette meg azonnal, hogy mi történik; a saját nézőpontjából is meg az ellenfél nézőpontjából is. Azért tudott választani olyan megoldásokat, amilyeneket választott, mert ő egyszerre két ember fejével tudott gondolkodni. Ez egy olyan sajátos észjárás, nem tudom, hogy ennek van-e a lecsapódása a vívásban vagy éppen a sakkban, ez egy olyan sajátos adottság, egy sajátos tudás, amely szerintem más sportágakban is megnyilvánulhat, és amit sajátos magyar észjárásként tarthatunk számon, és amiben hihetünk, hogy létezik, hogy van. Akkor is, hogyha nagyon szegények vagyunk, akkor is, ha úgy, mint Öcsi bácsi, futni kell a villamos után, mert nem születtünk olyan gyorsnak, hogy magunktól kerülhessünk a világ leggyorsabb játékosai közé. De van valamilyen gondolkodási képesség, észjárás, amellyel, ha jól használunk, akkor akármilyen szegények vagyunk, akármilyen adottságaink is hiányoznak, a végén mégis el tudunk jutni a világ tetejére. Ennél nagyobb leckét egy olyan ország, mint Magyarország, amely úgy gondolja magáról, hogy méltatlan helyen van, mert azt gondolja magáról, hogy a képességei, a munkája, a szorgalma alapján előrébb kellene tartania, a világ nemzetei között magasabb polcon kellene lennie, mint ahol most vagyunk, egy ilyen ország számára reményt és esélyt, különösen egy olyan szegény ország esetében, mint Magyarország, leginkább ez az észjárás és ez a gondolkodásmód nyújt. Meg fogjuk találni azt az utat, meg fogjuk találni azt a bonyolult utat, amely a sok védő között végül is elvezet a kapuhoz. Meg fogjuk találni a labdának azt az útját, amit ha egy váratlan pillanatban és egy váratlan helyről ellövünk, a végén mégiscsak oda fog kerülni, ahova kerülnie kell: a kapuba, ami, ugye, angolul azt jelenti, hogy cél. A cél, amit el tudunk érni akkor is, hogyha hátrányos helyzetből indulunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen mi itt, az akadémián arra neveljük a fiatalokat, hogy jó futballisták legyenek, de egyre nagyobb szükségét érezzük annak, hogy újra és újra elmondjuk nekik, hogy csak akkor lehetnek jó futballisták, ha legalább olyan rendes emberek lesznek, mint Öcsi bácsi. Mert aki nem rendes ember, abból nem lesz jó futballista. Mindenkinek szeretném itt az Öcsi bácsi hagyatéka kapcsán a figyelmét fölhívni arra a momentumra, amit a róla készült filmben – talán a filmben egy kicsit el is sikkadó módon, de – láthatunk és hallhatunk. Ez az a pillanat, amikor Öcsi bácsi arra tesz utalásokat, hogy amikor a negyvenes évek második felében, már nem is tudom, melyik olasz csapat, talán éppen a Juventus egy magyar mércével mérve visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a számára, hogy maradjon kint, mégis úgy dönt, hogy hazajön. És amikor erről beszél, akkor kiderül, hogy azért jön haza, mert Magyarországon olyan helyzet van éppen, hogy veszélyben van a családja, akik egyébként svábok. Kitelepítés, politikai megkülönböztetés, államosítások és így tovább. És azt gondolja, hogy neki azért kell hazajönnie, mert az ő lábában vagy a fejében van az a tudás, amivel itthon meg tudja védeni a családját. Mert ha sikeres futballista lesz, akkor majd meg tudja akadályozni a kitelepítést, az államosítást, és így tovább. És a hűség hozza haza. Nemcsak a nemzet iránti elvont hűség, hanem a családja tagjaihoz kötődő személyes hűség. Ez annak a filmnek talán a legnagyobb jelenete. És én határozottan állítom, hogyha nem tudunk olyan jellemű futballistákat nevelni, akik számára a hűség még ebben a bolond profi világban is, amikor a pénz alapján évről évre nem is tudjuk követni egy-egy játékos cikázó mozgását az átigazolások miatt nemcsak a pályán, a piacon sem, ilyen időkben a hűség rendkívül fontos jel: a jellem megnyilvánulása. Tehát ha nem tudjuk hűségre nevelni Öcsi bácsi szellemében a gyerekeinket itt saját magukhoz, a családjukhoz és a nemzetükhöz, abban az esetben, lehet, hogy jó képességű futballistákat bocsátunk ki innen, de nagy játékosokat biztosan nem. Úgyhogy ezek azok a gondolatok, amelyek, úgy érzem, hogy Öcsi bácsival kapcsolatban a hagyatékának bemutatásával kapcsolatban talán időszerűek.
Amikor most a hétvégén Albert Flóriánt temettük, és visszagondoltunk a magyar futball nagyjaira, akkor talán éppen Hegyi Ivánnal a temetőből kifelé jőve beszélgettünk, és akkor hangzott el az a mondat, hogy persze fáj, hogy a nagyok elmennek. De hát az idő nem szűnt meg, az életnek az a rendje, hogy bizonyos életkor után a nagyok elmennek. Az igazi baj az, hogy nem jönnek. Csak mennek, de nem jönnek. Nagyon remélem, hogy Öcsi bácsi hagyatékának a bemutatása, elhelyezése itt, az akadémián ahhoz segíti hozzá a fiatal nemzedékeket, hogy a zsenik ne csak elmenjenek, az idő törvényének engedelmeskednek, hanem jöjjenek is. És talán így az a tudás, az a zsenialitás, amellyel a régi nagyok rendelkeztek, előbb vagy utóbb, valamilyen rejtélyes módon átkerül a mai fiatal labdarúgó nemzedék tagjaihoz, tagjaiba is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Talán amit fontos még itt elmondanom, az, hogy az akadémiánk, amely lassan már úgy néz ki mint egy multinacionális vállalat – már mindennel foglalkozunk, lassacskán a kelleténél több dologgal is –, azt is a fejébe vette, hogy amennyiben a magyar labdarúgás valamely más központjában nem jön létre valami nagyon komoly kutatóintézet, amely Öcsi bácsi múltjával, a magyar labdarúgás emlékeivel foglalkozik, akkor mi itt, Felcsúton létre fogjuk hozni a Puskás Intézetet. Ez a hagyaték is lényegében majd ennek a leendő intézetnek a keretei között nyeri el a végső helyét. Szeretnénk csinálni majd múzeumot, bemutatótermeket, filmvetítő termet, szóval szeretnénk egy olyan szentélyt, egy olyan központot, a modern világ fiatal nemzedéke számára is érdekes központot létrehozni, amelyen keresztül érzékeltetni tudjuk azt a nagyságot, tudásbeli és jellembeli nagyságot, amely a régi nagy magyar futballistákra és sportolókra mindig is jellemző volt, és amiért olyan büszkék vagyunk mi a labdarúgóinkra és a sportolóinkra. Nos, tehát a hagyaték a megalapítandó Puskás Intézet keretei között lesz majd elérhető. Szöllősi Györgynek kell mondanom, de Gyurinak hívjuk mindannyian. Szöllősi Gyurit kértük föl arra, hogy legyen kedves, és ennek az intézetnek gondolja ki az alapjait, a terveit, a kereteit. Lázár Vilit – akit talán Vilmosnak kéne szólítani – kértük, hogy legyen kedves, és gondolják át ennek a pénzügyi következményeit, és hozzunk létre egy ilyen központot. Én nagyon remélem, hogy nincs olyan messze – ha Polgármester úr is úgy akarja – az a pillanat, amikor a hagyatékot nemcsak így tudjuk bemutatni, hanem egy munkáját már megkezdett könyvtár és intézet keretén belül is meg tudjuk Önöknek mutatni.
Kicsit kapcsolódik csak ide, áttételesen, de talán nem baj, ha elhangzik, hogy a kormány döntött arról, hogy a Puskás Stadiont is – Gyuri szerint végre befejezzük, egy másik megközelítésben – újjáépítjük. Tehát megszülettek azok a döntések, amelyek ahhoz szükségesek, hogy Öcsi bácsi emléke ne csak itt a felcsútiakhoz legyen szívbéli és fizikai közelségben, hanem az egész ország számára is elérhető legyen. Az majd egy nagy vita lesz, gondolom én, hogy a Puskás-hagyatéknak van-e olyan darabja, amelyet egy új, reprezentatív Puskás Stadion kiállítótermében kell elhelyezni, és akkor milyen föltételek mellett leszünk majd hajlandóak azt kölcsönadni. Ez majd egy külön tárgyalássorozat eredménye lesz, ha eljön az idő. De összességében csak azért említettem most ezeket az eseményeket, Öcsi bácsi emlékét, Albert Flóriánt, az akadémiát, a Puskás Intézetet meg a Puskás Stadiont is, hogy ebben a nehéz és gyakran reménytelennek tűnő, rossz hangulatú magyar közéletben és sportvilágban néhány jó hírrel is tudjak szolgálni az Önök számára.
Úgyhogy, Erzsike néni, még egyszer szeretném hálás szívvel a családnak mindannyiunk nevében megköszönni, hogy volt olyan kedves, és ezt a hagyatékot a rendelkezésünkre bocsátotta. Azt ígérjük, hogy Öcsi bácsi emlékéhez és zsenialitásához méltó módon gondoskodunk róla, és méltóképpen fogjuk bemutatni a nagyérdemű magyar közönségnek is.
Köszönöm szépen a figyelmet!
(orbanviktor.hu)