Ünnepi beszéd a Kossuth téren, Budapesten.

Mélyen tisztelt Buzek elnök úr! Mélyen tisztelt köztársasági elnök úr, házelnök úr! Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves ünneplők!

Itt történt, ezen a téren. 54 évvel ezelőtt. Este 9 órakor. Nagy Imre az északi szárny egyik emeleti szobájában fellépett az ablaknyílásba állított asztalra, s lenézett ide, a térre. A szemtanúk szerint amikor meglátta a sokaságot, egy röpke másodpercre megszédült. A látvány okozhatta, amely megrendítő lehetett. A megszokás tette, vagy a pillanat súlya volt az oka, talán csak kiszaladt a száján, de azt mondta: Elvtársak! Tiltakozó morajlás futott végig: Nem vagyunk mi elvtársak! A nemzet jött el - kiáltotta el magát valaki.

Ezerkilencszázötvenhat olyan éve a magyar történelemnek, amikor a magyar nemzet egy forradalomban újjászületett, de még inkább újra megszületett. Két vesztes világháborúval a háta mögött, az ország kétszeri feldarabolásának letaglózó élményével a zsigereiben, a háborúkat követő belső terror pusztító hónapjait megszenvedve, a zsidó honfitársaink ellen elkövetett merénylet terhével, a kitelepítettek és elmenekülők okozta vérveszteséggel, az osztályharc polgárháborús rémtettei után úgy festett, hogy nemzetünk már csak múlt idő, egyszerű emlék. Úgy tűnt, már csak lakosok, tömeg, dolgozók, abroncs nélkül széthulló dongák élnek ott, ahol hajdan egy nagyszerű tettekre képes nemzet élete virágzott. S akkor, 54 évvel ezelőtt, az ablakba fellépő Nagy Imre megértette, hogy nem egyszerűen egyetemisták, munkások, értelmiségiek, spontán tiltakozók, kósza reformerek verődtek itt össze. Ezen a téren, kedves Barátaim, Magyarország állt. Egy nemzet, melyet immáron a szív hangjai, a vér szava, ezer közös év, dicsőségesen felemelt és méltósággal lehanyatló zászlók, azonos cél, eszme és küldetés egyesítenek. Akkor ott, az ablakban megérezte azt a titokzatos erőt, amely összehúzza, egymáshoz köti a magyarokat. Egy igazi, kifosztottan és becsapottan is életerős nemzet állt itt a téren, amelynek szemébe kellett nézni, amelynek állni kellett számon kérő tekintetét. Nagy Imre később, a vele szemben lefolytatott gyalázatos perben okosságával és rettenthetetlenségével legnagyobb nemzeti hőseink sorába emelkedett, megvédte a forradalom tisztaságát és mártírtársai becsületét. Hála érte!

Itt a téren, egy igazi, a valódi Magyarország nézett farkasszemet a sorsával. Az a Magyarország, amelyet nem fedett el hamisság, nem festett át propaganda. Az emberek kiléptek a díszletekből, felvonulásokból, üres szózuhatagokból, vörös drapériákból épített művilágból, és utat nyitottak a valóságba, utat nyitottak a jövőbe. A magyarok szabadságsóhaja kiütötte az első téglát a kommunizmus falából, s ezen a nyiladékon évtizedekkel később az egész szocialista világrendszert kivitte a huzat.

Mi, akik sorba álltunk 1990-ben, hogy a magunk szögét beleverjük a kommunizmus koporsójába, mi, akik részt vettünk az idei áprilisi választás kétharmados forradalmában, mi tudjuk, igenis, mi tudjuk, milyen az, amikor úgy érezzük, mintha állna mögöttünk valaki, aki bátorít bennünket, hogy szegjük fel az állunkat, húzzuk ki magunkat és határozottan lépjünk előre. Mi tudjuk, milyen az, amikor az események kaotikus, követhetetlen, szövevényes labirintusán valaki átvezet bennünket, küldetésünk beteljesítése felé irányítja lépéseinket, összefűzi a szétfutó kalandok sorát, és közös sorsba egyesíti az ezerarcú tömeg életét. És így megtörténik az 1956-os fegyveres, a ’90-es alkotmányos és a 2010-es kétharmados forradalom. Így születik a történelem, így születik újjá egy nemzet.

Nincs még egy olyan nap a történelem kezdete óta, amely világosabban megmutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is legyen az ellene ható túlerő. Ezt róluk, 56 hőseiről mondta Kennedy elnök. Ők voltak azok, akik győzni akartak, és tisztán akartak győzni. Akik nem hagyták lebeszélni magukat arról, hogy Magyarországot naggyá tegyék. Nem csak Budapesten, de országszerte. Debrecenben, Győrött, Komlón, Miskolcon, Szegeden és Veszprémben, egy nap alatt mindenhol a talpára állították Magyarországot. Ők voltak, akik nemcsak szembeszálltak a szovjet birodalommal, de az utolsó pillanatig kitartottak. Ők a mi szüleink és nagyszüleink. És mi vagyunk azok, akik mindig is úgy gondoltuk, hogy az ő örököseik vagyunk. Mi vagyunk azok, akik küldetésünknek tekintjük, hogy továbbvigyük az ő küzdelmüket. Mi vagyunk azok, akik úgy gondolják, hogy nekünk kell felépíteni a független és szabad magyar hazát. 20 év óta azért jöttünk össze minden évben éppen ezen a napon, hogy rájuk emlékezve, csendes fogadalmat tegyünk, hogy be fogjuk fejezni, győzelemmel fogjuk befejezni azt a küzdelmet, amelyet ők indítottak el. Az 1990-es rendszerváltoztatás és a szabad választások ellenére 20 éve azt érezzük, hogy valami mindig lefogja a kezünket, megbéklyóz, behálóz, hogy nem tudunk igazán hozzálátni ahhoz a munkához, amely szívünk szerint valóvá emelné Magyarországot. Szabaddá, igazságossá és sikeressé, vagyis boldoggá. Egy boldog nemzet országává. Hiába a rendszerváltás, az elmúlt 20 évben is, mint a köd szokta az őszi reggeleket, megülte lelkünket az érzés, hogy az 56-os történet befejezetlen. 20 éve kérdezzük magunktól, egymástól, a történelemtől, a Jóistentől: vajon mindazok, akik életüket adták, akik szabadságukat kockáztatták 56 őszén, és azok a százezrek, akik földönfutóként indultak új hazát keresni, azért lázadtak fel, hogy fél évszázaddal később, évekkel az elvtársi világ letűnte után is, gátlástalan kalandorok tékozolhassák a nemzet vagyonát, spekulálhassanak tízmillió ember jövőjével, emészthessék a magyarok életerejét, és élősködhessenek az örök életen? Ők más jövőt képzeltek, más jövőért voltak készek, vagy adták is oda az életüket. 1956 a magyarok befejezetlen története volt egészen az idei esztendőig. A kétharmados forradalom azonban megszabadított bennünket. Megszabadított bennünket, 56 örököseit attól, hogy a forradalom napján úgy érezzük, mégiscsak újra kell vívni ezt a harcot.

Azt a harcot, a magyar élet lehetőségek szabad alakításáért vívott harcot lezártuk. Ez a harc a mi győzelmünkkel, az 56-osok győzelmével, a rendszerváltók győzelmével, a szabad magyarok győzelmével ért véget 2010 áprilisában. 1956-ban az utcákon győzték le a magyarok a hazugságot. Most 2010-ben a választásokon döntöttük le, és adtuk meg a kegyelemdöfést a hazugságok rendszerének. És ezzel eljött, mert elhoztuk, mert megnyitottuk, a nemzeti együttműködés korszaka. 1956-ban az új korszak építésének lehetőségét idegen erők erőszakkal visszavették. Most, a kétharmados forradalommal, európai szokások szerint, a világ által elismert és elvitathatatlanul demokratikus módon elért szabadságunkat nem veheti el tőlünk, nem ronthatja le, nem térítheti el, nem fordíthatja vissza semmilyen külső erő.

Most ahhoz kell erőt merítenünk a múltból, hogy véghezvigyük azt, amit ők akartak véghezvinni a győzelem után. Megteremteni Magyarország sikeres és virágzó korszakát. Van, amikor az igazságért csak meghalni lehet, s ilyenkor szárba is szöknek olyan vitéz magyarok, akik képesek az életüket adni érte. Ez a sors, ez a lehetőség jutott magyarok százainak 1956-ban. De az is igaz, hogy mi mindannyian nem meghalni akarunk az igazságért, hanem élni szeretnénk benne. Nekünk ez a sors jutott osztályrészül. Mi megkaptuk a lehetőséget arra, hogy megnyissuk a magyarok új, igazságos évszázadát, adjunk hát hálát érte. Soha ne feledjük azt, hogy kik voltak ők, és kik vagyunk mi. Mi jutott nekik, s mi jutott nekünk. Soha ne feledjük, hogy nekik is tartozunk azzal, hogy hazánkat végre olyan erős országgá tegyük, amilyet ez a nagyszerű nemzet megérdemel. Ez a mi küldetésünk.

Amíg az ember harcol a szabadságért, amíg azért küzd, hogy maga dönthessen saját jövője felől, addig elszánt és magabiztos. Addig csak a küzdelemre figyel, így tud győzni. De mi történik akkor, amikor túljutunk az akadályokon? Amikor új helyzetben találjuk magunkat, amikor bele kell vágni a nagy változásokba. Tabukat kell dönteni. S az utunkat eltorlaszoló legkeményebb fára kell emelni a fejszénket. Valljuk be, bennünk él a kételkedés hajlama. Feljutni a csúcsra katartikus érzés, de sokakban szorongást is szül. Ilyenkor feltámad a kísértő kételkedés zümmögő kórusa: nagyobbak nálad, erősebbek nálad, nincs elég erőd. Ha az 56-osok engedtek volna a kísértésnek, ha nem ledöntik, hanem kikerülik a tilalomfákat, akkor még ma is állna a kommunizmus téglafala. Ha 1989-ben nem követeljük a szovjet csapatok távozását, még mindig tele lenne velük Közép-Európa. Ha teret engedtünk volna a kétségeknek, ma nem állhatnánk itt, és nagyon bánnánk, még a halálos ágyunkon is azt bánnánk, amit akkor elszalasztottunk. És azt is tudjuk ma már, hogy voltak dolgok, amelyekről Magyarország a rendszerváltáskor hagyta magát lebeszélni. Voltak tabuk, amelyeket nem döntöttünk porba, s azóta tudjuk, ez nagy hiba volt. Sok időt veszítettünk. A lecke, amelyet jó lesz észben tartanunk, arról szól, hogy amikor ott a lehetőség, amikor kinyílik a kapu, akkor nem szabad kételkedni. Akkor nem szabad várni, bármilyen nehéznek tűnik is, akármilyen keménynek látszik is az a fa, bele kell vágni.

Nekünk a magyarok új, igazságos évszázadát kell magunk előtt látni. Erre a célra kell szegezni a tekintetünket, a kételyeket pedig be kell lökni a ládafiába, és rá kell fordítani a kulcsot. Nem azért győztünk tavasszal, hogy aztán mindent hagyjunk a régiben. Nem azért áldozták életüket az 56-osok, nem azért őrizték szüleink az igazságot a diktatúra alatt, nem azért csináltuk végig a rendszerváltást, nem azért bírtuk ki az elmúlt nyolc évet, hogy amikor kitárul a jövőre nyíló ajtó, megtorpanjunk és elbizonytalanodjunk. Egyszer van ilyen lehetőség. Ez a lehetőség a miénk. Megharcoltunk érte. Ne hagyjuk, hogy lebeszéljenek róla, hogy elvegyék tőlünk, hogy kiénekeljék, hogy kicsússzon a kezünkből. Ők sem hagyták, hát mi se hagyjuk! A célt nézzük, és akkor sikerülni fog.

A nemzet igent mondott arra, hogy országunkban mindennek meg kell változnia. Az alkotmánynak, a törvényeknek, a közéleti erkölcsöknek, a tabuknak, a parancsoknak, a céloknak, a viszonyoknak és az értékeknek. A médiának és a környezetvédelemnek, az iskolának és a közbeszerzéseknek. Mindennek, ami emberellenes és nemzetellenes, mindennek, ami észellenes és erkölcsellenes. Mindennek, ami életellenes. Az adózás mikéntjének és a nemzettestvérek kitagadásának is. Ha túlnézünk az elmúlt 8 év romjain, megláthatjuk a magyarok új évszázadát. Azzal a bátor és elszánt tekintettel kell a jövőbe néznünk, amellyel 56 hősei néztek szembe a rájuk meredő géppuskákkal. Csak így lehet felfedezni nehéz időkben a boldogabb jövő körvonalait. Mi olyan országot látunk magunk előtt, ahol a mi időszámításunk és a mi közös mércénk szerint történnek a dolgok. Ahol erős állam védi a közérdeket, levágja a polipkarokat, széttépi az álca- és csapdahálókat. Olyan országot látunk, ahol értelmetlen parancsok és buta szabályok nem gátolják azokat, akik dolgoznak és vállalkoznak. Ahol a külföldi vállalatok ugyanúgy adóznak, mint a magyarok. Ahol garantálják a nyugdíjasok biztonságát, a nyugdíjak értékét, és nem engedik, hogy eltőzsdézzék az emberek befizetéseit. Ahol azok jutnak előre, akik becsülettel dolgoznak és nem azok, akik ügyeskednek és spekulálnak. Olyan országunk lesz, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ahol megéri a gyermeket vállalni és felnevelni. Ahol az adózásnak becsülete van, mert egyszerű, mert józan ésszel átlátható, és ezért nem illik és nem is lehetséges kibújni alóla. Olyan századunk lesz, ahová mindenkit magunkkal viszünk, még az előző korszak veszteseit is, a munkanélkülieket, a csődbejutottakat, azokat is, akiknek elfogyott az erejük, akik lába alól kicsúszott a talaj. Mi senkit sem hagyunk a múlt romjai alatt.

Olyan századunk lesz, amelyben a magyarokat ismét tisztelik a világban. De még csak az út elején vagyunk. A neheze még hátra van. Végig kell csinálni, különben mindent, még az utolsó erőt adó álmunkat, még a következő nemzedék, a saját gyermekeink esélyét is elveszítjük. Ha a magyarok ma engednek a kétségeknek, akkor holnap veszíteni fognak. Azt mondom, nekünk egy évünk van arra, hogy felvegyük a tempót, végbevigyük a döntő változásokat, átalakítsuk Magyarországot. Egy évünk van, hogy megteremtsük a sikeres magyar élet alapjait. Egy évünk van, hogy a hanyatlás züllésbe fordult korszakát visszafordítsuk, és ismét emelkedő pályára állítsuk hazánkat. Kapkodás nélkül, megfontoltan, de szapora léptekkel. Most ne hallgassunk a sápítozókra, a huhogókra, az örök bizonytalanokra. Azok, akik kételkednek saját erőnk és képességeink felől, akarva vagy akaratlanul a múlt védelmezőivé válnak. De mi, magyarok nem a múlt védelmezői, hanem a jövő emberei akarunk lenni.

Mi azok a magyarok vagyunk, akik hadat üzentünk a szovjet birodalomnak, akik fegyverrel is szembeszálltunk velük, akik végül hazaküldtük a katonáikat, és emberveszteség nélkül kimentettük hazánkat a kommunizmus lehulló gerendái alól. Mi aztán tudjuk, milyenek a nehéz idők. Mi ismerjük, hogyan remeg a fejsze nyele a markunkban, amikor igazán kemény fába vágjuk. Kemény idők jártak 56 után. De mi, magyarok itt vagyunk. Kemény idők jártak az elmúlt 8 évben is. Négy éve még ezen a napon az akkori hatalom rohamrendőrökkel verette, lovas rendőrök kardlapjaival ütlegelte, vízágyúval és gumilövedékkel lövette a békésen ünneplő magyar embereket. De mi magyarok itt vagyunk, és ők is ott lesznek hamarosan, ahol lenniük kell.

Jöhetnek még kemény idők. De véget érnek és mi, magyarok akkor is itt leszünk. Mert a kemény idők sohasem olyan kitartóak, mint a kemény emberek.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

(Magyar Nemzet)