Országértékelő beszéd.

Mélyen tisztelt Mádl Ferenc elnök úr, tisztelt Dalma Asszony! Tisztelt Balog Zoltán elnök úr!

Köszönöm szépen a meghívást. Örülök, hogy itt köszönthetem önöket, és ismét együtt lehetünk. Ha jól számolom, ez valójában a tizenharmadik alkalom. Szerencsére nem vagyunk babonásak, pontosabban úgy állunk a babonasággal, mint Fülig Jimmy, aki azt mondta, idézem őt: „Én nem vagyok babonás, és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti rontás.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a tény, hogy most tizenharmadszor lehetünk itt együtt, felébreszti az emberben azt a gondolatot: lehet, hogy bennünket nem fog se a golyó, se a vas. De azonnal megszólal bennünk a másik énünk, mert minden magyarban legalább kétembernyi lélek lakik, és odaveti elénk, úgy foghegyről, hogy csalánba nem vág ménkű, s még esetleg azt is, hogy aki akasztófára született, az nem fullad vízbe. Úgyhogy csak várjuk ki a végét. Nekünk azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nincs időnk várakozni. Inkább hálát adunk a Jóistennek, hogy idáig elhozott bennünket, és kérjük, hogy továbbra se tagadja meg tőlünk a segítséget, amit majd igyekszünk megszolgálni. Tizenharmadik alkalom. Lassan úgy állok itt, mint egy politikai veterán. Bár ha alaposabban belegondolunk, annak is megvannak a maga előnyei. Grosics Gyulát, az Aranycsapat legendás kapusát – e helyről is azt kívánjuk, a Jóisten éltesse egészségben a mai születésnapja alkalmából – rendszeresen faggatták a nagy meccsek öltözőtitkairól. Egyszer somolyogva ezt válaszolta – idézem őt –: „Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy az igazságot mondjam.” Innen már csak egy ugrás egy másik, történetesen angol politikai veterán jó tanácsa, aki ezt ajánlotta a figyelmünkbe: „A határidő fontos, a terv is fontos, de a legfontosabb, hogy a határidő és a terv ne szerepeljen egy mondatban.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezt a politikai kényelmet, ezt a politikai luxust mi, magyarok most nem engedhetjük meg magunknak. Világosan, kendőzetlenül, köntörfalazás nélkül kell beszélnünk a jövőről, amely ránk vár, és a munkáról, amelyet el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy legyen jövőnk.  Rengeteg véleményt, tanácsot és persze kérdést kaptam az elmúlt napokban. Köszönöm önöknek. Az üzenetek százai csattanós választ adnak azoknak, akik szerint a magyarokból kiveszett volna a közélet iránti érdeklődés. Mindazonáltal azt is el kell mondanom, hogy a politika iránt érdeklődők és a kezdő krimiolvasók között van egy fontos hasonlóság: a végével szeretnék kezdeni. Ki követte el? – és nem tudván uralkodni magukon, némely olvasók a könyv végére lapoznak. Mikor lesz már jobb, mikor jutunk ki ebből a lehetetlen helyzetből? – ugorják vagy legalábbis szeretnék átugrani a választópolgárok a magamfajta politikusok hosszadalmas fejtegetéseit és szakmai érveléseit. Ma már abban a helyzetben van Magyarország, abban a helyzetben van az európai és a magyar gazdaság, abban a helyzetben van a parlamenti harcokban megedződött kétharmados többség, abban a helyzetben van a radikálisan átszervezett kormányzat, és abban a helyzetben vagyok én is, hogy úgy érzem, képesek vagyunk választ adni erre a sürgető kérdésre.

A válasz velősen és szikáran így hangzik: 2010 az összefogás éve volt, amellyel létrehoztuk a minden további remény alapját jelentő változást. 2011 a megújulás éve, amikor átszervezzük és új alkotmányos alapokra helyezzük Magyarországot. 2012 az elrugaszkodás éve lesz, amikor Magyarország visszanyeri elvesztett egyensúlyi helyzetét. 2013 az emelkedés éve lesz, amikor mindannyian látni fogjuk, hogy Magyarország megindult fölfelé. 2014 a gyarapodás éve lesz, amikor megérezzük, amikor kézzelfogható bizonyítékot kapunk arra, hogy erőfeszítéseinknek volt értelme.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a terv. Ez a terv azonban nem a szocializmus ötéves terve. Elsősorban azért nem, mert senki sem állíthatja, így én sem állítom, hogy a „történelmi materializmus egyetemes törvénye”, a „világproletariátus küszöbön álló végső győzelme”, valamint „pártunk és kormányunk felülhaladhatatlan bölcsessége” garantálja a sikert. Ezzel szemben úgy áll a helyzet, hogy ez csak egy terv, egy emberi terv. Igaz, sok millió magyar ember közös terve. Ily módon a világerők és a történelmi eleve elrendelés helyett csak a mi közös akaratunk, a mi közös kitartásunk, az elszántságunk és a munkába vetett hitünk adja mögé a fedezetet. Az igazi fedezetet, az igazi biztosítékot és garanciát az a sok millió személyes döntés adja, hogy ezt most végig fogjuk csinálni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a terv csak egy lehetőség. De nem egy lehetőség a sok közül, hanem az utolsó, vagy az utolsó utáni, a sírból visszahozott, a tíz körömmel kikapart lehetőség, a szakadék felé csúszó ember zuhanás előtti utolsó lehetősége ez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

De ez a terv különbözik az elmúlt nyolc év csúfosan megbukott reformterveitől is. Az elmúlt évek súlyos hibája éppen az volt, hogy a hatalmon lévők hátat fordítottak az embereknek, és hátat fordítottak az igazságnak. Ezzel a hátraarccal azt érték el, hogy a hátrahagyott igazság és a mellőzött emberek szépen összetalálkoztak, szavak nélkül is megértették egymást, és a bennük dúló indulatot és viszkető tenyereiket megfékezve példátlan önfegyelemmel, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal, kétharmados lendülettel eltessékelték a hatalmat. Időszűke miatt majd beszéljünk máskor arról, hogy a tenyerek viszketése nem múlt el, sőt a hétről hétre napvilágot látó szélhámosságok miatt mintha inkább erősödne. Erről majd az elszámoltatási kormánybiztos munkájának lezárásakor kell újra beszélnünk, addig legyen elég annyi, hogy a kormánybiztos úr iparkodjon, mert igény, az van rá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindez nem jelenti azt, hogy a veszély elmúlt volna. Sőt, a veszély, amelyet Magyarországnak el kell hárítania az emberek feje fölül, továbbra is a legkomolyabb aggodalmakra ad okot. Ezért kérem, lássuk be, nem létezik olyan terv, amely Magyarország megújulása nélkül vezethetne sikerre, hiába szeretnénk már most a 2013-ra tervezett felemelkedéssel vagy a 2014-re remélt gyarapodással kezdeni, és későbbre hagyni a megújulást, az átszervezést és az elrugaszkodással járó izomfáradságot. Nem kezdhetjük a disznóvágást a disznótoros vacsorával. Jó volna, de ilyen nincs. Mindennek megvan a maga rendje, és megvan a rendelt ideje is. Ezért bele kell törődnünk, el kell fogadnunk, sőt természetesnek kell vennünk, hogy a sikerhez vezető út a megújuláson és Magyarország átszervezésén keresztül vezet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Kedves Vendégek!

Azzal a szándékkal jöttem ide ma, hogy Magyarország megújulásáról fogok önökkel beszélni. Sok mindenről esik majd szó itt ma délután, de végső soron csak három dolgot szeretnék mondani. Először azt, hogy a megújulás újjászületés, aztán azt, hogy a megújulás küzdelem, és végül azt, hogy a megújulás küldetés. Talán jó néhányan szülőként találkoztak már azzal a kérdéssel a gyerekeik részéről, miszerint ha nagyon mélyre ásunk, és egy idő után a föld másik oldalán lyukadunk ki, hogyan tudunk majd fejjel lefelé élni. Gyermekded kérdésnek tűnik, de az elmúlt években komoly kérdéssé vált, mert nemcsak mélyre süllyedve éltünk, de ráadásul fordítva is – akárcsak a gyermekrajzokon. S bizony, nehéz válaszolni a kérdésre, hogy tudtunk évekig fordítva élni. Fordítva, mert azok, akik egészséges életfölfogásuk, neveltetésük, törvénytisztelő életmódjuk révén úgy hitték, hogy a normális gondolkodású emberekhez tartoznak, gyakran azzal szembesültek, hogy értetlenség, nevetség, sőt néha megvetés tárgyai lettek. Igen, akik úgy gondolták, hogy tisztességes megélhetést becsületes munkával lehet elérni, azzal szembesültek, hogy a spekulánsok nemcsak többre viszik, de még piedesztálra is állítják őket. Akik úgy gondolták, a verseny lényege, hogy a jobb minőségű és olcsó áru nyer, azzal szembesültek, hogy a silányabb és több ezer kilométerről szállított termékekkel kell beérniük a nagyáruházak polcain, miközben a magyar gazdák százai mennek tönkre. Akik úgy gondolták, mert azt tanították nekik a szüleik, nagyszüleik és a tanáraik, hogy a bűn az bűn, minden jelző nélkül, azzal szembesültek, hogy létezik bűn, amire a származás, a nehéz sors, a jó politikai összeköttetések, vagy a nemzetközileg beágyazott, szakmai kapcsolati háló felmentést adhat.  Akik úgy gondolták, hogy érdemes többet dolgozni, mert több munkáért jobb élet is jár, azzal szembesültek, hogy az aránytalan adórendszer megbüntette őket. Akik úgy gondolták, hogy munkából élni jobban lehet, mint segélyből, azzal szembesültek, hogy az állam közmunkák szervezése helyett segélyeket adott, és otthon tartotta a munkanélkülieket; van, akit már tizenöt-húsz éve. Mindenki, aki állt már sokáig fejen, tudhatja, amikor újra lábra áll, még jó ideig szédeleg. De aztán helyreáll az egyensúlya, újra megszokja, hogy a világ úgy van, mindig is úgy volt rendjén, ahogy most látja. A munkáért elismerés, a több munkáért több elismerés és magasabb bér, a törvénysértésért büntetés, az emberi méltóság megbecsüléséért pedig tisztelet jár.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Arra a több tucatnyi beérkezett kérdésre, hogy mit is jelent Magyarország megújulása, adhatjuk ezt a választ is.  A megújulás azt jelenti, hogy a fejéről a talpára állítjuk a magyar életet. De úgy is megválaszolhatjuk a kérdést: hogy a megújulás újjászületés. Egy nemzet újjászületése. Vagy legalábbis az lehet, azzá válhat, még az is kikerekedhet belőle. Tudjuk, hogy a tetemet sodorja az ár, és az élő mindig arról ismerszik meg, hogy képes úszni, ha kell, az ár ellenében is. Akkor mondhatjuk, hogy egy nemzet újjászületik, amikor hosszabb sodródás után ellenállhatatlan erővel veszi kezébe a jövőjét és saját képére kezdi formálni. Újjászületés az, amikor egy nemzet a saját erőforrásait, nemzeti hagyományait, történelmének dicsőséges és sikeres pillanatait, kudarcainak és szenvedéseinek megvilágosító tanulságait egyetlen hatalmas mozdulatba sűrítve megrázza magát, véget vet a sodródásnak, és megváltoztatja maga körül a világot. Ilyenkor még azok is, akik kételkednek abban, hogy bármely nemzetnek lenne szelleme, vagy abban, hogy a nemzet, mint olyan, létezik-e egyáltalán, ilyenkor még ők is meghőkölnek egy időre, lemállik róluk a cinizmus és a nihil. Ez az a pillanat, amikor mindenki érzi, hogy a nemzet szelleme kiszabadul egy rossz korszak börtönéből, valamiképp a horizont fölé emelkedik, és vezérelni kezdi egy közösség tetteit. Ilyenkor szoktak a nyugati nemzetek igazán nagy tetteket véghezvinni: francia felvilágosodás, angol ipari forradalom, amerikai függetlenség, német egység, közép-európai rendszerváltoztatások.

Mi, magyarok is ismerjük ezt a nagyszerű érzést, a szellemi nagyság felemelő érzését, a közös és nagy tettek mámorát, az alkotás fölötti büszkeség szárnyaló örömét. Igen, ismerjük a magyar szellem nagyszerű megnyilvánulásait, az ezeréves keresztény államszervezetet, Európa védelmezésének hőstetteit, a Rákóczi-féle felszabadító mozgalmat, a Széchenyi-féle országépítést, a ’48-as és ’56-os forradalmakat, világhírű tudósainkat, művészeinket és sportolóinkat. A magyar szellem az, amely számtalan új dolgot adott a világnak. A magyar szellem ereje az, amely minden történelmi csapás után talpra tudta állítani az országot. A magyar szellem az, amely nem csak azokban a pillanatokban fontos, amikor megjelenik, és amikor kinyilvánítja magát, apályos időkben is fontos és szükséges. Ilyenkor az elődök, az ő nagyszerű tetteik és példáik adnak erőt, ők tartják bennünk a lelket, az önbecsülést és az önérzetet. A baj, a szégyen, a hanyatlás és a züllés napjaiban ők emlékeztetnek bennünket arra, hogy mi többre hivatott és többre képes nép vagyunk, ezért hanyatlásunk és elesettségünk csak átmeneti, időleges.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar szellem valójában ott bujkál minden magyar ember mozdulataiban, amikor dolgozik, házat épít, szőlőt művel, programozza számítógépét, gyereket nevel, vagy a szüleiről gondoskodik. Én találkoztam vele az árvízi mentéskor Borsodban, láttam a vörösiszap-katasztrófa helyszínén, és hallottam annak az embernek a hangjában, aki felajánlotta a házát egy szerencsétlenül járt családnak. Külön-külön itt van bennünk mind, mint egy őrláng. Akkor is, amikor egy nyomasztó korszak palackba zárja. 2010-ben a sok-sok különálló őrláng fellobbantotta az igazi tüzet. Úgy is mondhatnám, kiengedtük a magyar szellemet a palackból. Ebben az összefüggésben tehát a megújulás azt jelenti, hogy a magyar szellem felszabadított erejével a nemzet újjászülethet és akkor Magyarország el fogja foglalni méltó helyét a XXI. században. Ezért ugyanúgy szükségünk van szellemünk táplálására és ébrentartására, mint a munkahelyekre és a munkára, amiből enni tudunk adni a gyermekeinknek.

Itt érkeztünk el Magyarország átszervezésének kulcskérdéséhez, az alkotmányhoz. Nos, ezt a szellemet nem találjuk ebben a jogi dokumentumban, abban a jogi dokumentumban, amelyet jelenleg Magyarország alkotmányának nevezünk. Meglehet, az átmeneti alkotmánnyal szakjogászok még ellennének egy ideig, nekik talán elfogadható lenne, de nem az Magyarország számára, ugyanis ez nem a magyarok alkotmánya. Nem a magyar szellem alkotta, szovjet minta alapján szerkesztették, politikai paktumok írták, s habár, nagyszerű jogászok dolgoztak rajta, mégiscsak kényszerű kompromisszumok eredménye. Amikor készült, egészen más helyzetben volt az ország, mint most, mint ma. Akkor erre volt lehetőség, és akkor lényeges előrelépést is jelentett. De a magyar szellem ebben bizony azóta sem vert tanyát. A mai magyar élet az '56-os forradalom alapjára épült. Az alkotmányunknak egyetlen szava sincs erről. Magyarországnak olyan új alkotmányra van szüksége, amely a magyar szellem megnyilatkozása, amely élesen elhatárolódik a magyarságot megnyomorító korszaktól, lezárja a múltat, szilárd, végleges alapot teremt Magyarországnak, és ezzel biztonságba helyezi a jövőt. Így lehet a megújulásból újjászületés.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A megújulás küzdelem is. A mi életünkben, a mi nemzedékünk életében valószínűleg a legnagyobb küzdelem. Küzdelem, hiszen a megújulás valójában mindig a régi és az új harca. Sorsfordító küzdelem előtt állunk tehát. Olyasféle pillanat ez, mint amikor egy mentőosztag indul el, hogy a lavina elől kimentse az embereket és az értékeket, amelyeket a lezúduló hótömeg maga alá készül temetni. Egy efféle elkerülhetetlen és egyben sorsdöntő küzdelem előtt állva a legbátrabb embert is két különböző fajta érzés jár át. Az ilyen pillanat egyszerre félelmetes és felemelő.

Félelmetes, mert a hómező látványa arra figyelmeztet, hogy a természet rettenetes erőivel kell megmérkőzni. Félelmetes, mert félti azokat, akiket menteni akar, és természetesen félti magát is. Ilyen helyzetben vagyunk most. Félelem van bennünk, hiszen az egész nyugati világot fenyegeti egy óriás lavina, amit válságnak nevezünk. Az első leszakadó hótömeg kis híján elsodorta hazánkat, s tudjuk, az egész világ arra készül, hogy újabb hullámok érkeznek. Ki ne féltené a családját, otthonát, a városát és a hazáját ilyen időkben? Nincs okunk szégyenkeznünk amiatt, hogy félelem van bennünk, ahogy nap mint nap után kapjuk a válságról szóló híreket. Görögország elhasalt, Írország térdre esett, és országokat méricskélnek leplezetlen és félreérthetetlen pillantásokkal a spekulánsok. Az eurózónához tartozó államok éppen most szánták el magukat újabb kori történelmük egyik legfontosabb lépésére: közös gazdasági kormányzást, szinte közös költségvetési politikát hoznak létre közös pénzük megvédése érdekében.

De mi kívül rekedtünk a biztonságot adó övezeten, mi elszalasztottuk a biztonságos kikötőbe jutás nagyszerű lehetőségét.  Mi lesz így velünk? Mi lesz a gazdaságunkkal, a forintunkkal, a munkahelyünkkel, az eddig elért életszínvonalunkkal? És egyáltalán mi lesz velünk így tizenöt-húsz év múlva? Nem tudnám összeszámolni, hány kérdést kaptam, ami valamiképpen ezt a húrt pendítette meg, ezt a félelmet fogalmazta meg. Képszerű az egyik üzenet, idézem: „Engem jelenleg legjobban a svájci frankos lakáshitelem nyomaszt. Ez a fekete felhő egy négytagú család lakótelepi otthona felett tornyosul egyre magasabbra.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenkinek van féltenivalója. Sebezhetőek vagyunk, hiszen minket még az előző korszak politikája is legyengített. Van okunk félni attól, hogy ez a múlt vissza akar térni. Az a múlt, amely az irtózatos eladósodást hozta ránk, a csúcsokat döntő munkanélküliséget, a hatalommal való visszaélést, a burjánzó korrupciót, az elszabaduló bűnözést, a szélsőségek térnyerését, az emberi méltóságot és egyenlőséget tagadó eszmék felbukkanását, a rendőrség bevetését békés polgárok ellen, a főváros tönk szélére juttatását és a vidék elsorvasztását. A hegyimentő tudja, hogy a lavina nem fog kitérni. Nincs más megoldás, mint szembenézni a veszéllyel. Nekünk is tudnunk kell, hogy sem a válság, sem az adósság elől nem térhetünk ki. Ha mi nem győzzük le őket, akkor azok győznek le minket. Középút nincs. Ezért vállalnunk kell a küzdelmet. Ne higgyük, hogy régi jó magyar szokás szerint összehúzhatjuk magunkat, hogy mozdulatlanná dermedhetünk, hogy meglapulhatunk, majd kihúzzuk valahogy, és a veszély elzúg a fejünk felett. Ez az út a biztos bukáshoz, a fizetőképtelenséghez és az összeomláshoz vezet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valójában minden válság és minden veszély egyúttal nagy lehetőség is. Ezért él bennünk a félelem mellett egy fölemelő érzés is. Edison laboratóriuma 1914 decemberében csaknem teljesen a lángok martalékává vált. Edison életművének nagy része odaveszett azon az éjszakán. Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva a hatvanhét esztendős Edison kijelentette, idézem őt: – „A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála istennek, tiszta lappal indulhatunk újra.” Edisonnak három héttel a tűz után sikerült megszerkesztenie az első fonográfját. Ő így győzte le a tűzvészt. Mi, európaiak azáltal győzhetjük le a válságot, ha megértjük és elfogadjuk, hogy elsöpörte a tévedéseinket is, és végre tiszta lapot nyithatunk. Európa hadat üzent a válságnak. Tavaly mi is hadat üzentünk a múlt erőinek. 2011-ben pedig hadat üzenünk az államadósságnak is. Le kell és le is fogjuk győzni az államadósságot, ami a legtöbb mai gondunk és bajunk forrása. Ha nem gyűrjük le, akkor ő fog maga alá gyűrni minket végérvényesen. Az első nagy lépéseket megtettük: arányossá tettük az adórendszerünket, bevezettük a bank- és a válságadót, és megmentettük a nyugdíjrendszerünket. Ez azonban még nem elég. Nincs értelme áltatni magunkat. Mindenki tudja, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Ahhoz, hogy az adósságot legyőzzük, Magyarországon mindenkinek dolgoznia kell, aki munkaképes. Enélkül nem tudjuk leküzdeni sem a válságot, sem az adósságot. A munkátlanság ugyanis nem csak szegénységbe taszít bennünket; a tétlenség meg is öli az embert. A magyart különösen: kiöli a hitét, önbecsülését, bátorságát. Minél kevesebben dolgozunk, annál rosszabb lesz élni ebben az országban. A tétlenség a legrosszabb tulajdonságainkat hozza elő belőlünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar ember a maga lábán akar állni, a maga ura akar lenni, és tudja, hogy ez csak munkával érhető el tisztességes úton. És mondjon is bárki bármit, a magyar ember tisztességes, és a munka számára becsület dolga. Nem segélyből akar élni, nem ügyeskedni, hanem dolgozni akar. Számos üzenetet és kérdést kaptam, amelyek arról beszélnek, hogy ez különösen nagy probléma a negyvenes, de még inkább az ötven év feletti korosztály számára. Sokan érzik úgy, hogy őket már leírták, velük már szóba sem állnak, amikor állásért jelentkeznek. Egy hölgy ezt üzeni: „Ha megtudják a munkaadók, hány éves vagyok, rögtön visszautasítanak, már azt is szégyellem, hogy egészséges vagyok.” Egy másik asszony ezt üzeni: „Szeretném tudni, mi lesz azokkal az emberekkel, akik elmúltak ötvenévesek, és nem kellenek a munkaadóknak. Sajnos mi már le vagyunk írva. De Somogyban a fiatalnak sincs munkája. A szülők segítik őket, ahogy tudják. Meddig lesz ilyen állapot még?”

Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a valóság. Ezek azok a mondatok, amelyekhez hasonlót ezerszám hallok az országban. Ez az a valóság, amellyel napról napra szembesülni kell. A munkanélküliség nem egy adat, amelyen széttárt karral sajnálkozhatunk, mint az elmúlt nyolc évben láttuk a vezetőktől. Ezért határozott és bátor lépéseket fogunk megtenni az idén, hogy akit csak lehet, visszahozzunk a legális munka világába, és ott is tartsunk. Mindenkit kortól és nemtől függetlenül. Nem fog menni egyik napról a másikra, nem lesz mentes konfliktusoktól és éles vitáktól, de muszáj végigcsinálni, mert az, ami eddig volt, az, ami most van, nem mehet tovább. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mindenki azért munkanélküli ma Magyarországon, mert nem kap munkát. Nagy hiba lenne egyenlőségjelet tenni azok közé, akik dolgozni akarnak, de nem kapnak munkát, és azok közé, akik tudnának ugyan dolgozni, de úgy gondolják, hogy segélyen vagy egyéb állami juttatáson élni mégiscsak kényelmesebb, és amellett ebből-abból pénzt is lehet csinálni. Ha másból nem, hát tyúklopásból.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekünk ennek a problémának mindkét oldalát egyszerre kell megoldanunk. Ha nem így teszünk, akkor a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi feszültségekbe futhatunk. A ma állástalanok nagy többsége akar dolgozni, tehát számukra a munka jelent igazi megoldást és nem a tartós segélyezés. El kell érnünk, és el is fogjuk érni, hogy aki munkaképes, az munkából tudjon megélni. És gondoskodni kell méltó módon mindenkiről, aki nem képes munkából megélni. De csak azokról. Az elmúlt kilenc hónap megmutatta, hogy a változtatás és a veszélyek elhárítása nem megy viták és harcok nélkül, de a sikerek azt bizonyítják, hogy érdemes vállalni a küzdelmet. Nem elég, kedves Barátaim, felkelni a betegágyból, ki kell jönni a kórteremből, sőt el kell hagyni a kórházat. Most talpon kell maradni, meg kell erősödnünk, és meg kell állnunk a saját lábunkon. Ha nem tesszük, akkor a külföldi hitelek lélegeztetőgépén marad az ország. Márpedig a gép bérleti díja magas, a hozzávaló oxigén rendkívül drága, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy alkudozzunk az árról. Ha lélegeztetőgépen maradunk, elviszik fejünk fölül a házat és az országot, mint a kezelésért járó fizetséget.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Pénz, különösen talált pénz persze nincs, de azért komoly erőforrásokkal rendelkezünk. Legfőbb erőforrásunk az az összefogás, az a példátlan egység, amely a tavalyi évben létrejött. Kizárólag ennek az összefogásnak köszönhetjük, hogy kilenc hónappal az összefogás után az ország készen áll a megújulásra. Kizárólag ennek az összefogásnak köszönhetjük, hogy kilenc hónap alatt olyan változásokat vittünk véghez, olyan közös eredményeket értünk el, amelyekre húsz év alatt sem voltunk képesek. Ez a megfelelő pillanat, hogy most köszönetet mondjak mindenkinek, minden magyar embernek ezért az összefogásért, az elmúlt kilenc hónap nagyszerű közös eredményeiért. Köszönetet mondok mindenkinek azért, hogy mi, magyarok ismét reménykedve nézhetünk a jövőbe. A tét világos: ha nem sikerül a megújulás, visszatér a múlt. Ránk szakad az ég, elsöpör az államadósság lavinája, és hosszú időre elveszítjük az esélyt a fölemelkedésre. Ha viszont sikeresen vívjuk meg a küzdelmet, ha néhány dologban ismét elsők lehetünk Európában, mint ahogy az adórendszerünkkel már azok vagyunk, akkor Magyarország képes lesz biztosítani a boldogulást itthon minden becsületesen dolgozó és vállalkozó magyar ember számára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A megújulás küldetés is. Ugyanúgy ahogy az igazi sportoló számára, nemcsak becsületbeli ügy, hanem küldetés is az, hogy élete legnagyobb, döntő küzdelmét sikerrel vívja meg. Ilyenkor az ember szeme előtt lepereg a megtett út: a korai kelések, a fogcsikorgató téli és a forró nyári edzések, a zajos öltöző, az utolsó utáni fekvőtámaszok, a pálya körül rótt magányos körök, a győzelmek és a vereségek, a sérülések és az újrakezdések.  És ilyenkor minden embernek eszébe jut, hogy mi volt ennek az egésznek az értelme, hogy mindezt mégis miért, kiért csinálta végig, és rájön, hogy nem pusztán önmagáért, hanem mindazokért, akiket szeret, és akik őt szeretik és támogatták, drukkoltak neki és tanították. A klubért, amelynek színeiben elindult, az edzőért, a társakért, a sikeres és sikertelen elődökért, az utódokért, a kis kölykökért, akiknek példát mutat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most nekünk is erre kell gondolnunk. Mi, mai magyarok nem ajándékba kaptuk ezt a lehetőséget; megdolgoztunk érte. Keményen, vért és verítéket hullatva megdolgoztak érte a nagyszüleinek, a szüleink és mi magunk, a mai felnőtt nemzedék is. Kiharcoltuk magunknak a történelmi lehetőséget: hosszú évtizedek erőfeszítései, kudarcai, viharai, megszállások, diktatúra és húsz zavaros, átmeneti év után kiharcoltuk magunknak, hogy Magyarországot végre a saját elképzelésünk és akaratunk szerint újjászervezzük. Az utolsó, a sorsdöntő küzdelemmel tehát tartozunk önmagunknak, az elődeinknek és az utódainknak. A küldetés teljesítéséhez nekünk, saját magunknak is a lehető legjobb állapotban kell lennünk, a lehető legjobb állapotba kell hoznunk magunkat. Ez azt jelenti, hogy elengedhetetlen a megújulás lélekben és értelemben egyaránt. Megújulás lélekben és értelemben azért, hogy végleg elkötelezzük magunkat. Ne a Fidesz, ne a KDNP és ne a kormány iránt. Most nem erről van szó. Most arról beszélek, hogy el kell köteleznünk magunkat a jó iránt. Meg kell erősítenünk elköteleződésünket az iránt, ami jó: az ország, a haza, az embertársaink, a józan ész, a becsület és önmagunk iránt. Most magunknak is tartozunk annyival, hogy ne csak a kényelmet, a könnyebbnek tűnőt, a pillanatnyilag jó ötletnek látszót tartsuk szem előtt, hanem gondolkodjunk, kutassunk, tájékozódjunk, ismerjük föl a bennünket körülvevő világ összefüggéseit és ellentmondásait, ismerjük fel és el saját személyes hibáinkat, erényeinket, és ne legyünk restek kijavítani gyöngeségeinket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenkinek a tudására, munkájára, bölcsességére szüksége van a közösségnek. A kormány, vagy a tudományos akadémia sem tudhatja, merre kanyarognak Ferencváros utcái, vagy hogy merre lejt a felcsúti határ. Azt csak a helyiek tudják, ők tudják, hogyan kell a falu határában szintezni a vízelvezető árkot. Azt csak a helyiek áshatják ki évszázados tapasztalataik alapján. S ha nem teszik, mert nem értik meg az idő szavát, ha nem vállalják a megújulást, ha kimaradnak ebből az utolsó lehetőségből, akkor az egész ország jövőre is kötésig fog állni a vízben. Múlhatatlanul szükséges, hogy mindannyian gondját viseljük azoknak és annak, amit ránk bíztak: gyerekeinknek, a családunknak, az utcánknak, a városunknak, a tájnak, ahol élünk. Igen, ezért mindenkire szükségünk van. Ezért nem mondhatunk le a fiataljainkról sem. Az is a küldetésünk része, hogy küzdenünk kell értük, hogy meg kell tartanunk őket, hogy el kell érnünk, sikeresnek lenni, boldogulni és Magyarországon élni megférjen egy gondolatban. Ma nem ez a helyzet. Siker és boldogulás kapcsán az első gondolat, hogy miképpen lehetne elmenni innen. A mi küldetésünk, hogy velünk együtt keressék ők is a boldogulásukat, s afféle modern kori mesterlegényekként a nagyvilágba is eljutottak, miután ott is megállták a helyüket, jöjjenek vissza, jöjjenek haza hozzánk. A hazánk helyzete s benne a mi életünk csak akkor javul, ha tudásunkból és erőnkből Magyarországnak, a szüleinknek, a testvéreinknek, a szomszédainknak, a munkatársainknak is adunk valamennyit, ha a tehetségünket végül itthon bontakoztatjuk ki, életpályánkat idehaza építjük fel, és építjük bele a magyar jövőbe. Nekünk az is a küldetésünk, hogy ne csak a holnapra, de a holnaputánra is gondoljunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2011 a megújulás éve. A megújulás újjászületés. A megújulás küzdelem. A megújulás küldetés.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

(miniszterelnok.hu)