Orbán Viktor beszéde Kosztolányi Dezső szobrának avatásán.
Egyszer egy angol parlamenti képviselő azt mondta, mielőtt fölolvasnám a beszédemet, szeretnék mondani valamit. A dolog úgy áll, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy akkor is jöttem volna, ha éppen nem ünnepelnénk holnap Kosztolányi születésnapját. Olyasmire készülünk, ami elég régen adatott meg a Kárpát-medencei magyarságnak. Azonban a mai összejövetelünk szemmagasságát, hangütését, horizontját az Önök zsenije határozza meg. Ezért írtam egy szoboravató beszédet, amit szeretnék itt Önöknek elmondani. Ha áthallás volna benne, az nem a véletlen műve.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm megtisztelő meghívásukat. Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetem Önökkel városuk szülöttét, akinek holnap lesz a 129. születésnapja. A kultúránk mindig is összekötött bennünket, s valahányszor a Vajdaságba érkeztem, bár át kellett lépnem egy határt, mégis mindig úgy érezhettem: otthon vagyok. Hálás vagyok ezért Önöknek.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Kosztolányi azt írta: „a szobor legtöbbször jóvátétel. Elégtételadás és bocsánatkérés valakitől, akit az élet bántott meg, vagy mi bántottuk meg.” Ez a szobor egy ilyen pillanatnak állít emléket. Annak a pillanatnak, amely nem példátlan a magyar irodalom történetében: egy kicsapott diák zsebében nehezen kiküzdött szabadságával a saját útján indul el a világban. Elindul, mert mennie kell, megy, mert érzi, sőt tudja, hogy ő sokra hivatott. Nincs alku, nincs kompromisszum: el kell indulnia a szabadság útján. Ezt írta valahol: „addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell az igazságért. A többi nem ránk tartozik.” A kicsapott diák évtizedekkel később, amikor több idegen nyelvet beszél már, sőt fordít ezekből a nyelvekből, így vall önmagáról: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor egyesek arra vetemedtek, hogy vitassák hazafiságát, akkor Kosztolányi a következőt felelte: „magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek a népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni.” Amikor mások a szolidaritást kérték rajta számon, így fogalmazott: „ember vagyok, ember nyelven írok, és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal.” Magyar nyelven írni és ember nyelven írni Kosztolányi számára ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentette. Kosztolányi nem vált rabjává egyetlen politikai nézetnek, eszmerendszernek sem, mert ő más rabja volt, ő a magyar nyelv rabja volt. A magyarul gondolkodás egyszerre jelentett számára eszmét és politikát. Tudta, hogy a szó és a szellem jogán minden porcikájával és leheletével egy közösséghez tartozik, amelynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek. És vallotta, hogy ő ennek a titokzatos egységnek folytatója, messze századokból érkező célfutója, akinek egyetlen óhaja, hogy ez a közösség, ez az egység minél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen. Ezért a mi írónk ő.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy nemzet közösségi emlékezete, kulturális hagyományai egy olyan kincsesláda mélyén találhatóak, amelynek zárját csak a hozzá tartozó nyelv nyithatja ki. A magyarok szellemi kincse a más nyelvet beszélők számára szinte feltörhetetlen. De vigyázat, kedves Szabadkaiak, minél kevésbé vigyázunk a magukat magyarnak valló és magyarul beszélő emberekre, ez a kulcs annál nehezebben fog forogni a zárban. A magyarság megmaradásának záloga a magyar nyelv. Ahogy Kosztolányi tanította, idézem őt: „mert az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket. Előbb némulnak el a gépfegyverek, mint azok a pergő szájak, amelyek más és más szavakat kiáltanak az ég felé.” Kosztolányi sohasem indult volna szuronyrohamra egyetlen uralkodó és egyetlen eszme érdekében sem, de bármikor képes lett volna harcba szállni egy magyar szóért vagy a magyar nyelvet és kultúrát ért támadásért. A „fantasztikus” szavunk helyére például 37 más magyar szót talált. És most jól figyeljenek a magyarok és a szerbek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kosztolányi szerint nekünk, magyaroknak úgy kell mennünk Európába, hogy visszük magunkkal a szavainkat, a nyelvtanunkat és az abból fakadó szemléletünket. Minden nyelv más és más szemléleti forma megnyilvánulása, amelyek nélkül kevesebb lenne Magyarország, de kevesebb lenne Szerbia, sőt egész Európa is. Mára kiderült: az a hegycsúcs, amelyre Kosztolányi állt, magasabb, mint azok a tornyok, amelyeket a manapság divatos eszmerendszerek hordtak össze Európában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amíg lesz magyar szó Szabadkán, addig Kosztolányi emléke is élni fog. A gimnazista diák pedig itthon fogja érezni magát, ha lesz magyar szó. Úgy tanultuk Kosztolányitól, hogy a köszönet legszebb formája az őszinteség.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
112.347-en nyújtották be a magyar állampolgárság iránti igényüket. Ez az igazság. Ez nagy dolog, hiszen oly sok elkedvetlenítő csetepaté után nyílt csak ki az ajtó a zörgetők előtt. Akárhogy is, ma már a magyar nemzet jövője minden, magát magyarnak valló ember közös felelőssége, és ebben a felelősségben – akár a közös nyelvben – most már mindannyian osztozhatunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bizonyára tudják, hogy április 6-án választás lesz. Ez a választás egy olyan alkalom lesz, amikor mi, magyarok függetlenül attól, hogy hol élünk, végre ismét közösen dönthetünk a nemzet jövőjéről. Mindez egyszerre ünnep és jóvátétel, bocsánatkérés honfitársainktól, akiket elszakított, szétszórt a történelem, és megbántott az anyaország. Őszinte bocsánatkérés, hogy majdnem száz évet kellett várni arra, hogy megtaláljuk azt a megoldást, amely ismét képes a magyarokat egységes nemzetté kovácsolni. Bocsánatkérés, hogy majdnem száz évet kellett várnunk arra, hogy az anyaország alkotmányában rögzítsük a nemzet összetartozását. Talán ha többet tanulunk Kosztolányitól, gyorsabban megtaláljuk ezt az utat. Széchenyi mondta, kedves Szabadkaiak, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog. Azóta számtalanszor érezhettük, hogy a Duna és az Ipoly mentén, a Kárpátok lábainál, a bácskai szőlőhegyek között, a Hargita alján magyarnak lenni, magyarul beszélni elsősorban bátorságot jelent, egy hangokba kódolt népszavazást. Egy összefogást, hogy nem engedjük kiszorítani a magyar szót a magyarlakta falvakból és városokból, az iskoláinkból és a templomainkból. Április 6-a a magyar nemzet határokon átívelő egységének a napja lesz. Egy olyan nap, amikor a szabadkai magyarok többek között a budapesti, a budapestiek székelyudvarhelyi, a székelyudvarhelyiek beregszászi, a beregszásziak pedig a rimaszombati magyarok jövőjére is szavazhatnak. Egy olyan nap, amikor kellő erővel, kellő bátorsággal, kellő elszántsággal elég egységesek leszünk ahhoz, hogy olyan jövőt építsünk, ahol magyarnak lenni a Kárpát-medencében nemcsak páratlan élmény, hanem kifizetődő dolog is lesz. Magyar állampolgárságú honfitársaimat ezért itt is és a világ valamennyi szegletében arra biztatom, hogy éljenek a most már számukra is adott lehetőséggel, és szavazzanak a magyarok összetartozására Kosztolányi szellemében április 6-án!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
(miniszterelnok.hu)
