2014. január 23. Budapest

Jó reggelt kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Főtiszteletű Püspök Urak, kedves Vendégek!

Most stílszerűen azt is mondhatnám, hogy jó kis gyülekezet ez itt. Az ülésünket megnyitom. Mindannyiunkat szeretném arra emlékeztetni, hogy tavaly februárban kaptam egy levelet Bölcskei Gusztáv és Gáncs Péter püspök urak tollából, és ebben a levélben egy emlékbizottság felállításának a terve szerepelt. Azt tanácsolták a püspök urak, hogy az emlékbizottságot a magyar állammal közösen hozzuk létre. Miután mindannyian tudjuk, hogy 2017-ben a reformáció 500. évfordulóját ünnepeljük majd világszerte – így Magyarországon is –, ezért a méltó megemlékezés és a méltó megünneplés önmagunk felé támasztott jogos igény, és a levél nyomán arra jutottunk, hogy hozzunk létre egy Reformáció Emlékbizottságot, és ennek az emlékbizottságnak legyen az a küldetése, hogy szervezze meg a méltó megünneplést. Ennek a Reformáció Emlékbizottságnak első hivatalos ülését tartjuk most a mai napon, és a tanácskozást ezennel meg is nyitom – mindenkinek megköszönve, hogy elfogadta a meghívást. Sokat gondolkodtam a levél kézhezvételét követően, hogy mi is lenne itt a helyes módszer. Megnéztem, hogy más országokban, ahol szintén van lutheránus, illetve református, kálvinista hagyomány, milyen megoldást választanak az egyházak és az államok. Mindent találtam, ahogy az Európában lenni szokott, és végül is arra a kérdésre, hogy az-e a helyes, hogyha az egyházak és az állam egy közös bizottságban szervezi meg az ünnepséget, vagy inkább külön tegyük ezt, végül is azt a választ adta a magyar kormány, hogy mindannyian jobban járunk, ha ezt egy közös bizottságban tesszük meg, és a levélben foglaltakat is, a levélben kifejezett igényeket így tudjuk kielégíteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bár a tisztem csak annyi, hogy most röviden megnyissam ennek a bizottságnak a munkáját, de a sajtó érdeklődésére való tekintettel, az évforduló tekintélye okán, valamint az egybegyűltek iránt érzett tisztelet miatt is a formális megnyitáson túl talán az a helyes, ha mondok néhány olyan gondolatot, amely közhelyszámba megy, de mind a mai napig – legalábbis a mostani kormány fölfogása szerint – politikai érvénnyel bír, közéleti érvénnyel bír, és kötődik a reformáció tanulságaihoz.

Az első ilyen megállapítás, és ez volt a döntő ok, hogy ne egy külön egyházi és külön állami bizottság, hanem inkább egy közös bizottság jöjjön létre, úgy hangzik, hogy Magyarország mindig akkor volt erős, és a nemzet is akkor volt egységes, rendelkezett kellő önbecsüléssel, amikor az állam nem ellenségének, hanem szövetségesének tekintette az egyházakat, különösképpen a történelmi egyházakat. Ez a bizottság jó példája annak, hogy ezt a hagyományt, mármint a szövetségesi hagyományt szeretnénk folytatni. Szeretném ezen a ponton aláhúzni, hogy az egyházak a tevékenységüket, az állam által is elismert és támogatott tevékenységüket nem csupán a vallási élet szervezésében fejtik ki, hanem oroszlánrészt vállalnak a kultúra terjesztésében, az ifjúság nevelésében, a szegények és elesettek megsegítésében és a betegek gyógyításában, és a mostani magyar kormány szerint ez így van jól, és ez elismerésre és támogatásra méltó tevékenység. Fontos talán emlékeztetni magunkat arra, a mi nemzedékünk számára pedig különösen így van ez, nem volt az olyan nagyon régen, amikor még a vallást a nép ópiumának tekintették, és ezt tanították nekünk is az iskolában. Ilyenkor, amikor a diadalmas 500 éves évforduló összesereglésére készülünk, azt a momentumot is érdemes fölidézni, hogy bizony nem volt az olyan régen, amikor még az egyházakat elnyomták, a híveket jogtalan hátratétellel sújtották, a vallást pedig üldözték. Egyik kedvenc gondolatom, amit most szeretnék ideidézni, egy politikai bölcsesség, amit a mindenkori kormányoknak jó észben tartaniuk, talán Béza Tódor a szerzője a gondolatnak. A mondat úgy hangzik, hogy „az egyház olyan üllő, amelyen sok kalapács lekopott már” – és bizony mind a kalapács elkopott, mind a sarló kicsordult. Ezt jó észben tartanunk az ünnep előestéjén.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretném ideidézni azt a tanulságos gondolatot is, hogy szellemi megújulás nélkül nincs sikeres válságkezelés Európában. 500 évvel ezelőtt a reformáció hitéleti tételein túl válaszolt az akkori Európa egyre jobban mélyülő válságára is. Meggyőződésem, hogy Európának van mit tanulnia ebből a történetből. Ma egy olyan válság sújt bennünket, amelyből kizárólag közgazdasági döntésekkel szellemi és lelki megújulás nélkül aligha tud kikeveredni a kontinensünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az is fontos tanulság talán, hogy az ilyen fajta szellemi megújulás sohasem könnyű dolog, ma is így van ez, akkor sem volt ez könnyű dolog; nem ment egy csapásra, nem lehetett mellőzni a vitákat, nem lehetett eltekinteni a küzdelmektől sem, az áldozatoktól sem.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meggyőződésem, hogy van összefüggés Európa sikeres, több százéves világhódító története, a világgazdasági versenyben történt kiemelkedése és a reformáció között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nemzeti szempontból is fontos, és érveket is találhatunk arra, hogy az állam és az egyház együttműködik most, a reformáció emlékévére készülődve. Itt Nemeskürty Istvántól tanultuk mindannyian azt az összefüggést, ami a felekezetközi együttműködésnek és a kölcsönös elismerésnek is szép példája, mármint hogy éppen ő emlékeztet bennünket arra az összefüggésre, ami a nemzet megmaradása és a reformáció között fennáll. Nyugodtan mondhatjuk, hogy mintegy 500 évvel ezelőtt a reformáció volt a válasz a magyar történelem egyik legsúlyosabb válságára is, hiszen az ország három részre szakadt, másfél évszázadon keresztül két, egymással viaskodó birodalom frontvonalában kellett életben maradnunk, és a reformáció nélkül a nemzeti életben maradás aligha sikerülhetett volna. Az emlékbizottságnak javaslom, hogy a reformáció nemzetmegtartó szerepére is fordítson majd elegendő figyelmet. Kicsi jelenségnek tűnik, de a mai életünkben fontos üzenete van, hogy a magyar reformátorok a tanulmányaikat a legjobb külföldi egyetemeken végezték. Természetesnek tekintették, hogy külföldre mennek tanulni, sőt dolgozni, mint ahogy természetesnek tekintették, hogy utána visszatértek a saját hazájukba, és itt szolgáltak. Ennek van jelentése és tanulsága a mai életünkre nézve is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül, bezárandó ezt a rövid megnyitót szeretném kifejezni a magyar kormánynak azt a meggyőződését, hogy a reformáció a magyarságnak olyan nemzeti kincset adott, amely felekezetre való tekintet nélkül mindannyiunké, és ezeknek az értékeknek az egybegyűjtése és bemutatása lesz ennek az emlékbizottságnak az egyik legfontosabb feladata. Ez rengeteg munkával jár. A következő három évben szeretném biztosítani Önöket arról, hogy ebben az előttünk álló nehéz és munkás három évben mindvégig számíthatnak a magyar állam és a magyar kormány segítségére, már ha a Jóisten is úgy akarja, mert itt közben mindenfajta események lesznek, amelyek a kormány összetételére befolyást gyakorolhatnak. Mindenesetre a magunk nevében szeretném megerősíteni a magyar kormány elkötelezettségét a sikeres bizottsági munka és a sikeres közös ünneplés iránt.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!

Itt most szeretném Önöket tájékoztatni, hogy sok ok egyfelé mutató következményeképpen Balog Zoltán miniszter urat kértem föl arra, hogy legyen kedves, és ennek a bizottságnak a tényeleges munkáját, a napi munkáját irányítsa, szervezze. És ezzel együtt az esetleges sikertelenségért is vállalja a felelősséget; ha sikeresek leszünk, magam is készen állok arra, hogy teljesítsem a kötelességemet. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket! Parancsolj, Zoltán!

(Miniszterelnökség)