Orbán Viktor interjúja az Echo TV „Korrektúra” című műsorában (2014. március 28.)

Bayer Zsolt: Jó estét kívánok! Önök a Korrektúrát látják. Némiképp rendkívüli Korrektúra lesz ez most, ugyanis ma esti vendégem Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Tisztelettel köszöntöm, Miniszterelnök úr!

Jó estét kívánok!

Némiképpen nehéz helyzetben vagyunk, leszünk, merthogy, ugye, a nézők iránti tisztelet megköveteli azt, hogy mi magázódjunk, úgyhogy ezt meg is fogjuk kísérelni. Ha néha mégse sikerül, azt kérjük, nézzék el nekünk. Miniszterelnök úr, mi valamikor 1988-ban együtt elindultunk egy úton úgy valami felé.

Egy egyetemi kollégiumnak a klubhelyiségéből.

Egy egyetemi kollégium szocreál faburkolatos klubhelyiségéből.

Így van.

Rettenetesen sok idő telt el azóta, ez látszik, azt hiszem, mindkettőnkön. De most ennek a ciklusnak a végén mégis arra kérem, arra kérlek, hogy annak a fiatalembernek a szemszögéből egy kicsit idehelyezkedve a mába röviden értékeld ezt a mögöttünk álló négy esztendőt. Annak a tükrében és fényében kérem én ezt, hogy amikor 2010-ben győztünk, és kiderült, hogy kétharmaddal győztünk, akkor a Vörösmarty téren egy rögtönzött beszédet tartott Ön, és akkor elhangzott egy mondat, ami azt gondolom, hogy most nyer igazi értelmet. Akkor Ön azt mondta az ünneplő sokaságnak, hogy tudom, hogy életem legnehezebb feladata előtt állok. Gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz?

Nem tudtam pontosan, milyen nehéz lesz természetesen, de megérzi az ember azt, hogyha nagy kihívás előtt áll. Mondhatjuk azt, hogy nem kaptam rosszabbat, mint amire számítottam. Ami 2010-et illeti, ha már ezt a szerkesztő úr volt olyan kedves, és szóba hozta, ugye, mi 2010-ben is találkoztunk, és az utolsó tévéinterjút talán éppen Önnek, Neked adtam, úgyhogy Te nekem szerencsehozó talizmánom vagy, azért is fogadtam örömmel ezt a mostani meghívást. Mint a kismalac farka: ha megfogom, szerencsét hoz, 2010 után hátha 2014-ben is. De a kérdés, amivel megtiszteltél, nehéz kérdés, hogy ’88-ból nézzünk rá a 2010 és ’14 közötti négy évre. Mindenre emlékszünk, ami ’88-ban volt, mert az egy poétikusan fiatal szakasza az ember életének, amikor minden erőteljesen rögzül. Nem akartunk mi akkor sem bonyolult dolgokat: független, szabad, magyar Magyarországot akartunk, és ezért is vágtunk bele abba a kalandba, amit politikának neveznek, és aztán ami lassan hozzánk nőtt, és az életünkké, hivatásunkká, hovatovább küldetésünkké vált. Én inkább egy mondatot idéznék Antall József egyik beszédéből. Már nem emlékszem pontosan, mikor mondta, de a maga összetéveszthetetlenül szellemes és szarkasztikus módján egyszer azt mondta az őt radikálisabb rendszerváltás felé terelni akaróknak, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni. Ami alatt azt értette, hogy azok a lehetőségek vannak itt a parlamentben, amik, be kell tartani a demokrácia és a jogállamiság szabályait, ennyi voksot kaptak, kaptunk, amennyit kaptak, kaptunk, mint rendszerváltó pártok, a forradalom nem törte szét az előző rendszer kereteit, tehát most senki ne lepődjön meg azon, ha gúzsba kötve kell táncolni. Így értettem, amit a néhai miniszterelnökünk mondott. És azt a mondatot én eltettem ide, a belső zsebembe, a szívem fölé, és húsz évig készültem arra, hogy egyszer azt a mondatot onnan kidobhassam, és azt mondhassam, hogy na, hát tetszettünk forradalmat csinálni. És 2010-ben Magyarország összeszedte magát, és csinált egy forradalmat. Ezen lehet gúnyolódni, mint ahogy az ellentábor időnként ezt megteszi, de kétségkívül – szemben az 1990-es antalli helyzettel, amikor gúzsba kötve kellett táncolni – most ugyan bizonyos szempontból nehezebb helyzetben, biblikusan fogalmazva, ahogy az ember ilyen mélységekről gondolkodik, talán helyes vonatkoztatási pontokat keresnie. Ugye, tálentumot kaptunk, tehetséget, megbízatást, képességet valamilyen munka elvégzésére, és én akkor este már tudtam, amikor az előbb a szerkesztő úr által idézett rövid kis beszéd itt szóba került, azon az estén már tudtam, hogy nem hibázhatjuk el. Tehát a Jóisten egyszer ad egy ilyen lehetőséget, és nekünk el kell majd számolnunk azzal, hogy a lehetőséget az utolsó darabkájáig kihasználtuk-e. Hogy ne kerüljünk abba a helyzetbe, mint amibe Antall József került, hogy azt kelljen mondanunk Magyarország polgárainak, hogy nem tehetek többet értetek, a hazámért annál, mint amit a jog megenged, mert nem csináltunk forradalmat. És én azt gondoltam, hogy nem leszek mentegetőző miniszterelnök. Tehát aki nem azt magyarázza el folyamatosan az embereknek, hogy mit miért nem lehet, tudják a nemzetközi helyzet, ezek a remek brüsszeli bürokraták, Washingtonból tudják, NATO-tagok vagyunk, meg egyáltalán a jogszabályok, amelyek nem engedik, hogy azt tegyük, amit egyébként minden magyar helyesnek látna. Tehát én szerettem volna ettől a sorstól megkímélni magamat meg a hazámat. És szerintem ez sikerült. Egyenesen, világosan beszéltünk, megmondtuk, mit akarunk, és ha arra nem voltak meg a lehetőségek, akkor megteremtettük a lehetőséget. Ahova nem vezetett út, oda vágtunk egyet, már minthogy utat vágtunk. Úgyhogy összességében azt mondhatom, hogy nyilván nem volt hibátlan, mert hát hogy is lehetne hibátlan bármilyen munka, amit ember végez, az elmúlt négy év sem volt az, de egy dologban biztos vagyok, hogy ennél többet nem lehet dolgozni, mint amit mi dolgoztunk, illetve amit személy szerint én is dolgoztam. Jobban lehet, de többet, azt hiszem, nem. Így én nyugodt szívvel várom a – mondjuk úgy, hogy – végítéletet április 6-án, amit majd az emberek át fognak nyújtani nekünk.

Beszélgetésünk során azért úgy nagyjából végig fogunk menni ezeken a bizonyos fontosabb csomópontokon, amik ezt a négy évet szegélyezték. De hadd maradjak még egy kicsit 2010-nél. Elhangzott az ominózus mondat. A tömeg végigünnepelte az éjszakát, aztán egyszer csak eljött az átadás-átvétel pillanata. Hivatalba lépett a második Orbán-kormány. Nagyjából azzal szembesült Ön akkor, átadás-átvételkor, amire számított, vagy egy sokkal rosszabb helyzettel volt kénytelen szembesülni?

Már nem is emlékszem pontosan, mit éreztem, amikor az ilyenkor szokásos jelentéseket magamhoz vettem a leendő miniszterektől, de nagyjából a helyzet az volt, amit én gondoltam. Itt most egy olyan sikamlós területre merészkedem majd, amire azt fogják mondani, hogy összeesküvés-elméletnek váltam a rabjává.

Én nagy barátja vagyok azoknak. Úgyhogy...

Akkor jó helyre jöttem. Tehát én úgy láttam, hogy nem véletlenül fogadott az a helyzet, amit találtam. Ugyanis a helyzet úgy nézett ki, hogy úgy volt összerakva a 2010-es évre szóló költségvetés, a korábban IMF-től fölvett hitel törlesztőrészleteinek fizetési időpontjai, az utánunk következő önkormányzati választás, hogyha abban a logikában gondolkodunk és maradunk, mint amiben az előttünk szolgált kormány vitte az ország ügyeit, akkor abból a helyzetből nem lehet, egész egyszerűen nem lehet kitörni. Tehát én úgy éreztem, hogy egy jól átgondolt csapdahelyzetben vettük át az ország kormányzását, hiszen mindig nagy és magas remények fűződnek egy kormányhoz, hisz aki azt vállalja, hogy egyébként képes lesz megoldani akár megoldhatatlannak látszó feladatokat, mindenképpen jobban, érzékelhetően jobban fogja tenni a dolgát, mint az előzőek, és ha azzal kell kezdeni a kormányzást, hogy rögtön a régi logika szerint megszorít, hiányt farag le, és így tovább, akkor kettő nap alatt eljátssza az emberek teljes bizalmát. Márpedig a gazdasági kényszerek úgy voltak felállítva, hogy szinte alig volt más lehetőség, és ha mi olyan fából faragott legények lettünk volna, vagy lennénk, mint amilyenek ők voltak, akkor valószínűleg ezt is tettük volna. De mi részben a lelkünkben is szabadabbak vagyunk, szerintem szellemi értelemben is bátrabbak vagyunk, hogyha a világot kell megérteni meg utakat keresni benne. És én két útvonalat is összeraktam, nem egyedül, hanem a leginkább felkészült munkatársaimmal, amin keresztül úgy lehetett kitörni ebből a ketrecből vagy csapdából, hogy közben nem lépjük át az ésszerűség határát, ugyanakkor elhárítunk minden akadályt, és nem veszítjük el az emberek bizalmát egyetlen napra sem. Az egyik útvonal Brüsszel felé mutatott. Hogy ki kell menni Brüsszelbe, és meg kell próbálni föltárván a helyzetet, amit egyébként Brüsszelben jobban tudtak, mint mi, mert az ottani barátaikkal az előző kormány vezetői már elintézték, hogy szemet hunynak a hiány tényleges mértéke fölött, és elfogadnak nyilvánvaló hazugságokat is tényként, tehát Brüsszelben is tudják, hogy mi a helyzet, de mindegy, ha nem az ő barátaik nyertek, attól még Magyarországgal együtt kell működni a brüsszeli bürokráciának is, hiszen szabadon választott kormány, aki a saját népét képviseli teljes jogú tagként az unióban, és megértetjük velük, hogy akkor azok az elvárások, amelyek az egyik kényszert jelentették ebben a helyzetben, nem időszerűek, azokat nem szabad úgy fenntartani, ütemezzük át, beszéljük meg, legyen másképp a hiánycsökkentés mértéke, az államadósság mértéke. Tehát egy értelmes forgatókönyvben állapodjunk meg, hogy hogyan kezeljük ezt a helyzetet. Ezt elutasították. És én akkor azt mondtam nekik, hogy én értem, hogy ők ezt elutasítják, akkor már itt volt a fejemben az a másik forgatókönyv, de mondtam, hogy de akkor ne lepődjenek meg azon, ahogyan én ezeket a föltételeket teljesíteni fogom. Tehát ha most nem adják meg ezt a lehetőséget, akkor csak annyit kérek, hogy őrizzék meg a hidegvérüket, mert meg fogjuk tudni tartani azokat a vállalásokat, amiket az előző kormány tett, gazdaságpolitikai, költségvetési, államadóssági számokat, de nem azon a módon és nem olyan módszerekkel, ahogy azt szokás. Erre megrántották a vállukat, azt mondták, az egy nemzeti hatáskörbe tartozó kérdés, hogy hogyan teljesítjük azt, amit az előző kormány vállalt, a lényeg, hogy teljesítve legyen. Akkor visszajöttem és összeraktuk egy lovasberényi kormányülésen azt az akciótervet, ami 29 pontot tartalmazott, és amivel a szeptemberben induló parlament elé kiálltam, és elmondtam, hogy akkor milyen ösvényt találtunk, amely kivezeti az országot ebből a katasztrofális, összeomlás előtti állapotból. Itt volt a bankadó, a multiknak a megadóztatása, itt szerepelt egy új adórendszer. Tehát itt szerepelt mindaz, amit unortodoxnak szoktak minősíteni, ha a magyar kormányról beszélnek. Ez volt a 29 pontos akcióterv. 200 milliárd forint bevétel a bankoktól, hogy csak egy ilyen tételt említsek. Ez ma már közhelyszámba megy, de én emlékszem, ott álltam fent a parlament szónoki emelvényén, ugye, kétharmados többségben voltunk, tehát nagyon nem kellett izgulnom, hogy kifütyülnek, vagy hogy nem támogatják azt, amit el fogok mondani, mert a frakció előtte nem tudta már megismerni ezeket a javaslatokat, ezeket ott terjesztettem eléjük is vitára, és láttam a döbbent arcokat. Mikor mondtam, hogy bankadó, akkor egy kis döbbenet, kis rökönyök – mondanák a színészképzésben, és akkor mondtam és 200 milliárd – nagy rököny. Tehát nem is tudták, hogy tapsoljanak, vagy megijedjenek. Tehát ezek nagyon nehéz, de izgalmas pillanatok voltak, és végül is Brüsszellel való együttműködés vagy egyet nem működés kijelölte azt az utat, amin Magyarországot meg kellett próbálni végigvinni. Meg kellett próbálnom – mondom még egyszer – a pénzügyi összeomlás állapotából elvinni a fönntartható, az állampolgárok által elfogadott, kívánatos, sikert hozó gazdaságpolitikai pálya irányába.

Csak egy picit hadd tekinthessenek be a nézők a kulisszák mögé. Én egy fideszes képviselő barátomtól ismerem ezt a történetet, amit most föl szeretnék eleveníteni. Ő elmondta nekem, hogy pontosan azt megelőzően, hogy bejelentetted az unorthodox intézkedéseket, összehívtál egy frakcióülést, ahol egész egyszerűen azt a kérdést szegezted a Fidesz-frakciónak, a nem kis létszámú Fidesz-frakciónak, hogy vállaljátok-e ezt velem. Hogy emlékszel erre vissza?

Úgy, hogy nem tudtam már érdemben elmagyarázni nekik az egyes pontokat, csak éreztem, hogy a legfontosabb, hogy senki ne ijedjen meg. Mert, ugye, a vezetőknek van egy különleges felelősségük, ugyanis több mindent látnak, vagy ha ugyanazt látják is, mint, mondjuk, a frakciótársak, mélyebben látják. Tehát nekik kell igazából tartani a lelket a katonákban vagy a csapatokban, a képviselőkben, a frakcióban, és gyáva képviselőkkel meg nyulakkal szétszedtek volna bennünket két hét alatt, mert világos volt, hogy mi lesz a nemzetközi visszhang, mit fog mondani itthon a sok fölkent közgazdász, világos volt, mit fog mondani az ellenzék. Egyetlen dologban bízhattunk, ezt mondtam nekik is, hogy az emberekben kell bízni, mert minden, ami ide van írva, mondtam nekik, ezt mind akarják a magyarok, csak nem merik elhinni, hogy van valaki, aki ezt meg tudja csinálni. Először is hogy szabad; kettő, hogy meg tudja csinálni. Azért énnekem nagyon sok olyan támogatóm és hívem van, akik még egy évvel a kormányzásunk megkezdése után is azt mondták, hogyha sikerül, akkor majd újra rám szavaznak, de hogy ez sikerülni fog-e, arról egyáltalán nincsenek meggyőződve, mert ők abban nőttek föl az elmúlt húsz évben, hogy mindig azt magyarázták meg nekik, hogy ezt nem lehet. Ugyan jó volna a magyaroknak, ugyan helyes volna, ugyan igazságos, de nem lehet. És ezzel a hagyománnyal kellett szakítani, még a saját híveink számára sem volt ez egyszerű. Most ehhez képest én elfogadok nagyon sok bírálatot, amely arról szól, hogy lehetett volna elegánsabban, több egyeztetéssel, simábban, de leginkább attól fogadnám el ezeket a véleményeket, aki már csinált ilyet. De ilyet még senki sem csinált. Tehát, hogy kell az őserdőben a machétával ösvényt vágni, lehet, hogy elegánsabban is lehet, és akkor nem izzad meg az ember, de én azt tudom, hogy nem volt minta, amit követhettünk volna. És nyilván, ha ebbe került esetleg stílustalanság vagy rossz modor vagy helytelen testtartás vagy olyasmi, amit valóban meg lehetett volna kevesebb konfliktussal is oldani, valamelyest az én szememben menti az a körülmény, hogy járatlan utat kellett találnunk, illetve járatlan utat kellett taposnunk.

Ez teljesen világos. Egyébként ezt az összenézést a frakcióban csak azért elevenítettem föl, pont a lélek miatt. Mert aki ezt nekem elmesélte, azt mondta, hogy ott abban a pillanatban az volt érezhető, hogy ez a frakció, ha azt mondta volna, hogy az életetek és a véretek, akkor odaadták volna. Valószínűleg máshogy nem is lehetett nyilván belevágni ebbe a mély jégbe.

De menjünk visszább is. 2002-ben azért együtt vesztettünk – ennek a frakciónak a nagy részével.

Nagy részével, igen.

Együtt vesztettünk. Tehát azért ezek az emberek, ez a közösség nagyon sok mindent végigcsinált, és 2002-ben, amikor visszajöttek a kommunisták – nem tudom, szabad-e ebben a tévében ilyet mondani...

Azt hiszem.

Tehát amikor másodszor is visszajöttek a kommunisták – csak most már ilyen elegáns kétsoros öltönyökben –, akkor azért mindenkinek ráléptek nem a tyúkszemére, hanem a tüdejébe meg a nyakára, meg ahol lehetett. Embereket lehetetlenítettek el. Nem tudom, az a név, hogy Keller László, mond-e még valamit… Tehát azért volt, akinek negyven-ötven kihallgatása, bírósági eljárása, ügyészségi meghallgatása volt. Ezek az emberek megszenvedték azt a nyolc évet. Csak most, hogy már négy éve kétharmaddal kormányzunk, az egész olyan hihetetlennek tűnik. Na, de azért ne tévesszük el, hogy kik az ellenfeleink, és mi mindent csináltak meg a mi embereinkkel, meg a híveinkkel. Nemcsak a politikusokkal, hanem az értelmiségi világban, a vállalkozói világban, vidéken... Szóval azért az nehéz időszak volt. Tehát ez a frakció azért sok mindent megcsinált már. És van itt még valami, amit a szerkesztő úrnak, mint saját magától is ismert tényt szeretnék a figyelmébe ajánlani. Azért mi ’88-ban is lélekből csináltuk. Tehát kétségkívül meg kell tanulni ezt a szakmát. A hatalomnak vannak technikái, módszerei, van egy nemzetközi környezete, van egy tudásanyag, ezeket meg kell tanulni. De mi, ugye, nem a karrier felől érkeztünk, nem az iskolából jöttünk, nem a politikusok iskolájából jöttünk ebbe a szakmába, hanem bennünket a felelősség, lelkiismeret, lélek, ezek nem tudom, a mai fiataloknak még ugyanolyan fontosak-e, mint nekünk, de bennünket ez vitt ebbe az irányba. Egy megszállt ország voltunk, diktatúra volt, kommunizmus volt, és én arra büszke vagyok, hogy mind a mai napig... Nyilván sokat változtunk, ahogyan azt a külsérelmi nyomok alapján az előbb a szerkesztő úr is megjegyezte, de azért ez a dolog végig ott van. Én nem mondom, hogy mindenkiben és maradéktalanul, de azért a mi politikai közösségünkben és a híveink számára is fontos ez. Szerintem ezt ők érzik is, hogy van azért egy íve ennek a dolognak, van egy lelke, amit sohase hagyott el, a legnehezebb pillanatokban sem ez a politikai közösség. Ezért is éltünk túl szinte mindent. Igencsak fájó vereséget is. És ezért is nagyobb az összetartó erőnk, mint azt sokan gondolják. Ezért nem ért bennünket a másik oldal, aki a saját szerveződési módja alapján gondolkodik. Ők másképp szerveződnek. Itt a léleknek, az összetartásnak, a bajtársiasságnak, a becsületnek, a nem magunkért, hanem valóban a gyerekeinkért, nem magunkért, hanem a hazánkért, csak azt szabad megcsinálni, ami nekünk jó, de közben a közösségnek is jó… Szóval ilyen megfontolások dolgoznak bennünk, és ilyen indíttatásból tesszük, amit teszünk. Ez tart meg bennünket most is. Az elmúlt négy évben is, ha ez nincs ott, akkor ma nem állnak a csillagok olyan biztatóan tíz nappal a választás előtt, mint ahogy ma én azokat látni vélem.

Én azt gondolom, és szerintem nem tévedek, hogy ez a lélek, amiről beszélt, Miniszterelnök úr, ez a lélek szülte meg az új alkotmányt. Azt az új alkotmányt, amire az ellenfeleink teljes természetességgel szokták volt, ugye, azt mondani, hogy az teljesen fölösleges volt, mert volt nekünk egy remek és kiváló alkotmányunk, amit már ’90-ben összeraktunk, kettő, hogy ez az alkotmány kirekesztő. Kirekesztő alkotmány, nem találkozik a társadalom egészének szándékával és akaratával. Ez a Fidesz alkotmánya. Ugye, ezt szoktuk hallani. Én pedig azt gondolom, hogy ezt az alkotmányt valamilyen módon igenis az a lélek hívta életre.

Én olvasgatom, tehát a hivatalomban, az állványon minden nap ott van az alkotmány, és minden nap olvasok is belőle részeket. Néha időnként a tételes jogi részeket, mert fölmerülnek kérdések, amelyeknek az alkotmányos alapjait kell keresni, mármint a megoldások alkotmányos alapjait, részben pedig olvasom a tanúságtétel részét, az első fejezetet. Most a ’90-ben létrejött alkotmánymódosítás, ami miatt megmaradt a régi sorszámozása is, tehát a kommunista időkbe visszanyúló számozása az alkotmánynak, egy keserves kényszerek és kompromisszumok közepette megszült alkotmánytextus, alkotmányszöveg volt. Ebből fakadóan senki se érezte igazán magáénak. Van egy fölfogás, ezt gyakran lehet hallani, hogy az a jó alkotmány, amit senki se érez magáénak, így mindenkié lehet, de senkié sem igazán. Én ezt a gondolkodásmódot nem osztom. Azért kell, hogy legyen egy alkotmányban néhány olyan dolog, amely szíven üti az embert, ami megragadja, ami nem engedi el, amiből világos, hogy te ehhez az alkotmányhoz tartozol, az alkotmány meg tehozzád. Kell egy ilyen személyes viszonynak is lenni. Ezt majd a jogászok kifigurázzák, hogy micsoda marhaság ez, a XXI. században így gondolkodni az alkotmányról. Tehát ez egy keserves kompromisszumok között megszületett senki alkotmánya volt, amit mindenki eltűrt és elfogadott. Ettől még szép jogászi teljesítmény volt, tehát én nem akarom elvitatni. Magam is részt vettem egyébként a megszövegezésében. Az ellenzéki kerekasztalnak én abban az albizottságában dolgoztam, ahol az új alkotmány szövegét kellett megalkotni – Tölgyessy Péterrel meg Antall Józseffel egyetemben. Tehát egy kicsit a saját gyerekem is volt az a toldott-foldott alkotmány, de hát sose gondoltam, hogy ezzel fogom végigélni az életemet. Mert hát az nem lehetséges, hogy egy ilyen kényszerben fogant, rossz kompromisszumokkal terhelt alaptörvény vagy alkotmány adja a mi életünknek a jogi keretét. Tehát a munka szép volt jogi értelemben. Én időnként látom Sólyom elnök úron is, mintha lenne egy személyes sértettség, hogy elvitatjuk az új alkotmánnyal az előző alkotmánynak az érdemeit meg az abban lefektetett tételek jogi minőségét. Senki nem kívánja azt a jogi munkát kétségbe vonni, tehát nem kell azért támadni a mostani Alkotmányt, hogy védje valaki az előzőt, de úgy látom, ez a gondolat nehezen megy be a hajak alá. Mi nem valaki ellenében csináltuk ezt az alkotmányt, meg nem az előző alkotmány ellenében csináltuk; megragadtuk a történelmi pillanatot, átérezve, hogy most lehet, tehát most kell. Na, most, ami a kirekesztést illeti. Sokat gondolkodtunk ezen az elmúlt húsz-egynéhány évben. Nemcsak jómagam, hanem az egész magyar társadalom. Ha a politikai publicisztikákat és tanulmányokat az ember föllapozza, akkor ez a téma vissza-visszatér, hogy lehet-e úgy valami mellé odaállni, hogy közben nem vagy kirekesztő. Vagy az a modern világ szabálya, hogy semmi mellé se lehet odaállni, mert nem mindenki ért vele teljesen egyet, és ha nem értenek veled egyet, akkor te kirekesztő vagy. Tehát szabad-e azt mondani, hogy ez egy keresztény gyökérzetből táplálkozó Magyarország, és így a keresztény hagyományokat különös becsben és tiszteletben tartjuk. Miközben vannak, akik nem keresztények, nem keresztények származás szempontjából sem, tehát más kultúrkörhöz tartoznak, nem keresztények abban az értelemben, hogy tagadják a kereszténység alapját adó gondolatot, miszerint isten létezik és meg kéne próbálnunk legjobb tudásunk szerint közelebb kerülni hozzá életünk során - és még vannak, akik gnosztikusok és keresgetnek. Tehát sok mindenfajta ember él együtt egy társadalomban. És ha azt mondjuk, hogy Magyarország egy keresztény gyökérzetből, Szent István-i alapokból táplálkozó, Szent István-i alapokra épült ország, akkor kirekesztjük-e őket vajon a nemzetből? És az ember, ha végiggondolja, akkor ennek a logikának az a vége, hogy nem tudunk mondani semmiről semmit. Ha odaállunk, és azt mondjuk: a család fontos, és meg fogjuk védeni, a család egy szentség. Nem mindig sikerül nekünk magunknak úgy élnünk, hogy életünkből ez tükröződjék, de mégiscsak az, tehát védeni kell, és a teremtés logikája szerint az egy férfi, egy nő. Négyezer éves hagyományról beszélünk. Ha azt mondjuk, hogy szeretnénk, hogy ez így maradjon, az alkotmány ezt mondja, ennek így kell maradnia, akkor kirekesztjük-e azokat, akik egyébként erről mást gondolnak? Szerintem nem rekesztjük ki, csak nem értünk egyet. A toleranciafölfogás is egy ehhez a problémához vezető gondolat, hogy most a tolerancia mit jelent? Azt, hogy miután másnak jó néhány fontos dologról más véleménye van, mint nekem, akkor úgy vagyok-e toleráns, hogyha nekem nincs saját álláspontom ezekben a kérdésekben? Vagy esetleg a tolerancia azt jelenti, hogy van egy álláspontunk, esetleg egy erős többségi álláspontunk, és azt gondoljuk, hogy valamit az adott módon kell elrendezni, mert ebben hiszünk? És egyébként elfogadjuk, eltűrjük, együtt élünk azzal, hogy más meg erről mást mond, de nem adjuk föl a saját álláspontunkat. Azt gondolom, hogy természetesen joga van másnak mást gondolni fontos kérdésekben, de szeretném elérni azt a helyzetet, amikor azokkal kapaszkodom össze, akik azt mondják, hogy merjük kimondani bizonyos kérdésekről – a hazánkról, a kereszténységről, az európai gyökereinkről, a családunkról – azt, amit gondolunk anélkül, hogy bárkit meg akarnánk bántani. Itt a tapintatnak van nagy jelentősége. Mert a más értéket valló emberek iránti megértés, tapintat, elfogadás, befogadás, meghívás mind fontos gesztus. Ezeket gyakorolni kell, de ez nem azonos azzal, hogy föladjuk a saját álláspontunkat. Szerintem az alkotmányunk ebből a szempontból egy szép, méltó dokumentum, jó érzés volt részt venni a megalkotásában.

Az a helyzet, hogy csak nagyon röviden visszatérve az induláshoz és „88-hoz, ugye, amikor mi ezt az egészet elkezdtük hitből és lélekből és szívből, akkor viszonylag egyszerű volt az igazodási pont. Akkor mi pontosan tudtuk, sejtettük, éreztük, hogy van egy nyugati világ, van egy jóléti társadalom, az egy demokrácia, ott az emberek jól élnek, annyi fizetést kapnak, amiből kiválóan megélnek, és mi ilyet szeretnénk. És aztán mire végre eljött a pillanat, hogy megérkezhettünk ebbe a világba, addigra éppen ki is derült, hogy ennek a világnak nagyjából vége is van.

Nagyon nehéz ma már eldönteni, tisztelt Szerkesztő úr, kedves Barátom, hogy mi ismertük félre a vágyálmainkban őrzött Nyugatot...

Igen.

...vagy az változott meg, mire személyes ismeretségbe kerülhettünk vele?

Igen.

Ezt a kérdést nem tudom, hogy valaha is el tudjuk-e majd dönteni. Akárhogyan is van, az biztos, hogy amikor odaértünk és – beszéljünk ennek a politikai részéről – beléptünk a NATO-ba meg az Európai Unióba, meg szabad kereskedelmet láttunk, akkor persze a Nyugat pont egy olyan időszakát élte ott, a ’80-as évek második felétől kezdve, ami a legvadabb neoliberálisnak mondható gazdasági és társadalmi gondolkodásmód korszaka volt. Ami arra hívja fel azért a figyelmünket, hogy az éppen adott divatos politikai és gazdasági nézeteket ne azonosítsuk teljesen a Nyugattal, mert azok változnak. Sokkal inkább a mögöttük meglévő értékeket nézzük, és a Nyugat ebből a szempontból azért nagyon vonzó. Mert azért a szabadság mégiscsak vonzó dolog. Azért a választásokon, a közakaraton nyugvó politikai berendezkedés mégiscsak fontos. Az, hogy a mindenkori hatalommal szemben egy védelmi rendszere van az individuumnak, a személyiségnek, szerintem fontos dolog. Az, amit az előbb elmondtam, hogy lehet, hogy nem tartozom a többséghez bizonyos nézetekben, és lehet, hogy nem is fogadják el a nézeteimet egyenrangúnak, de meghallgatják őket, képviselhetem, élhetek a szerint, sőt még szervezhetem is a magam világát és közösségét a szerint, legfeljebb tudomásul veszem, hogy kisebbségben vagyok. De ez nem ok arra, hogy a nyakamra lépjenek és letapossanak. Tehát azért a nyugati életmódnak és életvezetésnek olyan fantasztikus értékei vannak, amiket a Nyugat éppen aktuális bajai közepette sem szabad kidobni az ablakon, mert a fürdővízzel együtt kimegy a gyerek. Ilyen értelemben a szabadságharcos magyar hagyományok, életérzés hagyományok nyugatias hagyományok. Ugye, Nyugaton is az a helyzet, ha a kultúrát nézem, hogy egyszerre van benne egy hajlam, hogy folytassa és továbbvigye, más, hogy lázadjon azzal szemben, amit kap. Most ez nagyon passzol ahhoz a magyar életfölfogáshoz, amit én itt megfigyeltem Magyarországon, hogy persze egyszerre tiszteljük az elődeinket, akarjuk folytatni, amit elkezdtek, de közben folyamatosan ott van bennünk egyfajta ellenállás, hogy biztos, hogy ezt kell-e tennünk, nem pedig valami mást, ahogyan mi gondolkodunk ezekről a dolgokról, inkább úgy közelítve hozzájuk. Tehát én a Nyugatot az értékvilág szempontjából továbbra is a legvonzóbb életformának és életkeretnek találom. Az egy pech, hogy a nyolcvanas évek közepétől a Nyugat épp egy olyan korszakát élte, aminek a revíziója egyébként éppen most zajlik és aminek a revíziójában mi is részt vettünk a 2010 utáni kormányzásunkkal, mert az a világ, ami létrejött a Nyugat azon húsz évének eredményeképpen, arról az derült ki, hogy az szinte élhetetlen. Olyan veszélyeket rejt magában, amiket el kell hárítani. Most majd egy másik korszak következik Nyugat-Európában is. Mi egy kicsit előreszaladtunk abban az értelemben, hogy, ugye, van is bennünk erre hajlam, hisz ismerjük egymást, ugye, szeretünk is gondolkodni, szeretjük is levonni annak a konzekvenciáit, kétharmadot is kaptunk, tehát jogilag is megvolt a fölhatalmazás, hogy gyorsabban menjünk, de én biztos vagyok benne, én nézem ilyen szempontból is a nyugati világból érkező híreket, hogy a Nyugat is afelé tart, amilyen irányba egyébként mi haladunk.

Igen. Semmiféle vita nincs közöttünk abban, hogy a Nyugat, mint egyfajta társadalmi berendezkedés és társadalmi, filozófiai alap a legvonzóbb toronymagasan. Arra akartam utalni, hogy igen, eközben az az úgynevezett jóléti társadalom, vesztette el létalapját, és lett üres. És egyszer csak ott állt ez a kormány, én legalábbis így éltem meg, ott állt ez a kormány üres államkasszával, millió nyűggel-bajjal az induláskor, gyakorlatilag a senki földjén, és hirtelen be kellett rendezni ezt a világot valahogyan.

Ráadásul még a saját gondolatainkkal is megvert, ugye, erre is van hajlamunk. Mert, ugye, a nyugati világot mi úgy értettük mindig is, hogy ott két keresztény tanítást próbálunk lefordítani társadalomszervezési nyelvre és nyelvvé téve azt. Az egyik, ugye, az, hogy a Jóisten az embert a saját képmására teremtette, ezért a személyiséget feltétlenül tisztelet illeti meg. A másik pedig, hogy szabad embernek, szabad lénynek is teremtett bennünket a Jóisten. Tehát nem úgy van, hogy felütöm a vonatkozó szent könyvet, és az adott élethelyzetre nézve oda le van írva, hogy mit kell tenned ilyenkor, hanem le vannak írva azok az eszmék, gondolatok, tanítások, amelyeket, ha te jól értelmezel, és hajlandó vagy átgondolni meg átérezni, beengedni a lelked, akkor meg fogod találni a választ. Tehát szabadnak is vagyunk teremtve. Most ráadásul a Nyugat mintha erről a két dologról is elfeledkezett volna, hogy ez a két nagyszerű tulajdonsága valójában a kereszténységből jön. És, ugye, mi, akik – mint mondtam – gondolkodással is meg vagyunk verve, nekünk nemcsak az volt a problémánk a Nyugattal, hogy tönkre fog menni a gazdasági rendszer, nemcsak az, hogy a biológiai alapjait sem tudja újratermelni, mert nem születnek gyerekek, és egy borzalmas állapot felé haladunk, hanem hogy közben nem találjuk meg ott a Nyugatban, legalábbis a politikában semmiképpen azokat a keresztény filozófiából és érzésvilágból származó elemeket, amire ráállva kijavíthatnánk ezeket a bajokat. Tehát mi egyszerre érzékeltünk egy gazdaságirányítási és társadalomszervezési válságtünetet a Nyugatban, másfelől pedig úgy éreztük, hogy ott mintha nem kapna többséget az a szellemi alap, amire ráállva ezeket orvosolni lehessen. És mi ezeket mind meg is mondtuk. Ráadásul mégiscsak egy értelmiségi világból jövünk, ’88, szakkollégiumok, tehát ha mi gondolunk valamit és az szalonképes, akkor azt igyekszünk megosztani a többiekkel is, és amikor az Európai Parlamentben akartak például deresre húzni, akkor ezeket mind elmondtam, mert azt gondoltam, hogy jobb, hogyha tiszta lapokkal játszunk. Így alakult ez a négy év. Énszerintem legalább annyi tekintélyt gyűjtöttünk, mint amennyi botütést kaptunk.

Ha már szóba hoztad Brüsszelt, amikor ott álltál azon a napon, és itthon egy ország nézte a televízióban, hogy mi is zajlik, nem érezted mérhetetlenül méltánytalannak és lealacsonyítónak azokat a támadásokat, amiket Neked akkor ott végig kellett hallgatni, és amire reagálni kellett? Nem érezted egy kicsit úgy, hogy most hirtelen itt minden el van árulva, amiben mi valaha hittünk?

Hogy mondjam? Úgy be voltam kerítve, hogy már idáig el sem jutottam a gondolkodásban. Inkább az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy egy természetellenes emberi helyzetbe próbálnak itt engem beszorítani, és hogy nem szabad egyenként válaszolni a vádakra, mert akkor a helyzetet fogadod el, és annak keretein belül védekezel, hanem ki kell vágnod magad ebből a helyzetből. Mire gondolok? Arra, hogy megvádoltak dolgokkal. Most amikor azt mondják, hogy kedves Bayer Zsolt úr, Ön lopni jár a boltba, és Te erre mondod, de én nem szoktam lopni a boltban – már elvesztetted a csatát. Tehát meg kell találni azt a pontot – ha úgy tetszik, biblikusan is –, ahol meg tudod fordítani, és az egész vitahelyzet megváltozik. És én azt a pontot találtam meg, hogyha valaki ezt – elképzeltem, hogy valaki ezt – akár Magyarországon, akár máshol higgadtan, nyugodtan, tiszta fejjel nézi, akkor az nem lehet, hogy igazat adjon annak a sok üvöltöző alaknak, akik ott éppen megpróbálták lemarni a csontjaimról a húst. Az lehetetlen, hogy ez tetszene nekik. Tehát az kizárt, hogy ők legyenek az európaiak, az európaiságnak azok a képviselői, amit az európaiak szeretnének. És akkor kiléptem ebből az egész helyzetből, és azt mondtam: uraim, hát mi folyik itt? Hát, ahogy te mondod, vagy Ön mondja, hogy el vagyunk árulva, hát Európa nem erről szól. A mi fölfogásunk szerint Európa az az értelmes viták, tisztelet, higgadtság, józan ész világa. Hát mi folyik itt? Ezt kellett eltalálni. Ez nem könnyű egy olyan helyzetben, amikor úgy érzed, hogy mázsás köveket dobálnak rád, és mindenki azért van ott, hogy elveszejtsen. Az emberen úrrá lesz ilyenkor egy ilyen érzés, és ha akkor az ember erőből kezd, az ellenfél által fölkínált kereteken belül kezd küzdeni és érvelni, már el is vesztette a mérkőzést. Ez a politikának az a része, amit szakmának lehet nevezni, hogy kell ilyenkor kitalálni szabaduló művészként ezekből a helyzetekből.

Azt boncolgattuk az imént, hogy mégiscsak előreszaladtunk mi, magyarok most, és megpróbáltunk egy eddig nem ismert, légüres teret valahogy berendezni, akkor nekem mindenképpen három dolog jut eszembe. És ez nyugodtan felfűzhető egyébként az európaiság járszalagjára is, ha úgy tetszik. Három dolog, amit a legtöbb támadás ér, és amit mégis azt gondolom, hogy ennek a ciklusnak a legnagyobb eredménye. Három címszavat mondok, és akkor kérem Miniszterelnök urat, hogy reagáljon rá. Ez az úgynevezett munkaalapú társadalom, a rezsicsökkentés és a családtámogatási rendszer.

No, hát szerintem ez három olyan pillér, amire föl lehet építeni gondolatilag mindazt, amit az elmúlt négy évben tettünk. De a három tétel megfogalmazása a kulcs, ugyanis az magától nem jön ki az ember tollából. Tehát ahhoz kell egy intellektuális bátorság, hogy az ember azt mondja, hogy no, tehát a helyzet úgy fest, hogy az, ami Nyugaton most kialakult, és válságnak nevezünk, nem a világgazdaság szokásos változásainak, mondjuk, konjunktúrahullámzásának az egyik hullámvölgye, ami majd egyszer hullámhegyre vált, mert a világgazdaságnak van egy ilyen elmélete, és azt hiszem, hogy gyakorlata is, hanem kellett egy bátorság, hogy azt mondjuk, hogy itt nem erről van szó, hanem – ahogyan a szakmánk nyelve mondja – ez egy szerkezeti válság. Tehát ha Nyugat alapvető szerkezeti elemein nem változtat, nem szervezi át magát, nem újítja fel magát, akkor mindig ugyanabba a helyzetbe találja majd magát, ahol most van. Na, most, ha az ember ki meri ezt mondani – ez nem kis bátorságot igényel egyébként, rengeteg ellenérv van vele szemben, ezeket most nem idézem föl, de ha ki meri mondani –, hogy itt meg kell újítani az adott keresztény civilizációs alapokon, meg kell újítani az európai politikát és gazdaságot, miután nem vagyunk európai nagyhatalom, ezért ezt most Magyarországon kell megtennünk, akkor már következik az a három állítás, három cölöp, amit a szerkesztő úr is mondott. Tehát hogy mire kell építeni? Akkor meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy a szerkezetében új európai magyar társadalmat és gazdaságot milyen cölöpökre akarjuk fölépíteni. És az első a munkaalapú társadalom. Mert miért mentünk csődbe? Azért mentünk csődbe, mert elhitették egész Európával, hogy munka nélkül is lehet boldogulni, hogy nem takarékoskodni kell, hanem hiteleket kell fölvenni, aztán majd lesz valahogy, hogy megtagadták azt a tételt, hogy minden elköltött forintért egyszer majd valakinek meg kell dolgoznia. Tehát a munka és a munkára épülő életszemlélet leértékelődött. Baleknak tekintették, Magyarországon különösen, ha valaki azt mondta, hogy munkából akar megélni, most ne 2014-et képzeljünk magunk elé, mert ma már ez egy értelmes mondat, hanem, mondjuk, 2008-ban vagy ’09-ben, ha valaki azzal ment volna haza, hogy apa, úgy döntöttem, munkából fogok megélni… Tehát mindannyian tudjuk, hogy miről beszélek. Ezt helyre kellett állítani, hogy világossá tegyük, hogy a modern világban is, így a modern magyar világban is munkából lehet majd megélni, teljesítményből lehet megélni, erőfeszítésből lehet megélni. Valami olyasmiből, amivel magadnak is meg a közösségnek is hasznot hajtasz. A második dolog a családtámogatási rendszer volt, tehát ahogy Magyarországon volt egy olyan tapasztalata az embereknek, hogy a családtámogatási rendszer, ugye, minél több gyerek, annál nagyobb a támogatás, abba az irányba tolt el közösségeket – igazságtalan vagyok, mert nemcsak cigány közösségeket, hanem magyar közösségeket is –, hogy munka helyett inkább a gyerekekből próbáljanak megélni. Ez tudom, hogy talán udvariatlanul hangzik, senkit nem akarok ezzel megbántani, de nem...

Akkor is ez az...

Nem érdemes szemet hunyni a valóság fölött, ez az igazság. Anélkül, hogy általánosítanék. És mi azt próbáltuk megtenni, hogy miután Magyarországnak valóban védenie kell a családokat, valóban támogatni kell a gyermekvállalást, valóban szükség van arra, hogy a fiatalokban meglévő család iránti elkötelezettség majd minden adatból világosan kiolvasható, meg is valósulhasson, ahhoz egy családtámogatási rendszernek kell létrejönnie. De az nem ronthatja le a munkaalapú társadalomnak a gondolatát meg a teljes foglalkoztatás gondolatát. Tehát össze kell kapcsolni a munkát meg a gyermek- és családtámogatást. Ez kulcspontja annak a gazdasági rendszernek, amit fölépítettünk. Azt gondolom, hogy ezt jól oldottuk meg, mert a munkát föltétlenül támogató adórendszert vezettünk be, de családi alapon vezettük be, tehát az alkotmány kimondta világosan azt a tételt, hogy az a jövedelem, ami a gyermek fölneveléséhez szükséges, nem vonható el az emberektől, vagyis nem megadóztatható. És így létrejött az a családi adórendszer, ami a gyerekek utáni adókedvezmény, így fordítja le a magyar ezt a bonyolult dolgot a maga számára, a gyerekek utáni adókedvezmény immanens része ennek a rendszernek. Én büszke vagyok rá, nem volt egyszerű. Nagyon sok nap, rengeteg vita kellett ahhoz, míg ezeket a részelemeket egy működő egységgé össze tudtuk fonni.

És a rezsicsökkentést ne hagyjuk ki.

A rezsicsökkentés, ugye, az, mint cseppben a tenger. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy semmit sem ér a remek munkát támogató adórendszer meg a teljes foglalkoztatás, ha elviszik a bért. Ugye, ha olyan állapotot idéznek elő, hogy az ember nem tud rendelkezni a saját jövedelme fölött, mert a létfenntartás kiadásai azt elviszik, de egy kicsit többről is van szó. Arról, hogy mit lehet megtenni velünk. És a „velünk” most itt egy fontos szó: velünk, magyarokkal. És a rezsicégek nem magyar cégek. Tehát van egy probléma, hogy a monopóliumok, legyen akármilyen is a nemzeti identitásuk, visszaéltek a kizárólagos helyzetükkel, és jól levették a magyarokat, ahányszor csak tudták, és olyan mértékig, ameddig csak engedte nekik a szocialista kormányzás. 15-ször meg 20-szor emeltek rezsiárakat a megelőző kormány időszakában, 200 meg 100 százalékos emelések voltak összességében. Hanem ezek a monopóliumok nem is magyarok. Hát ez hogy van? Anélkül, hogy kiélezném ezt a kérdést, az hogy van, hogy élünk itt mi tízmilliónyian, örököltünk egy kommunizmusból itt maradt gazdasági szerkezetet, a belünk kilóg, annyit melózunk – már bocsánat a kifejezésért –, öregek is dolgoznak, nyugdíj mellett is dolgoznak, a gyerekeket is be kell fogni dolgozni, egy családfőnek van két-három állása, hogy egyáltalán fönn tudja magát tartani, és akkor idejön – privatizáció révén –, idehívják a szocialisták ezeket a nagy cégeket, akik hátradőlnek, és azt mondják, hogy lehet, hogy ez Magyarország, de ez nem jelent semmit, és fogják, és megalkotják ezeket a szabályokat, és mi nyelünk és tűrünk és fölrobbanunk a méregtől, de csak fizetünk, csak fizetünk, csak nyelünk. Meddig lehet ezt csinálni egy országgal? Tehát ezért a rezsicsökkentés, azon szokott viccelődni a baloldal, hogy ez nem egy olyan fontos dolog. Abban, mint cseppben a tenger, kifejeződik a létezésünk összes fájdalma és elfogadhatatlansága, úgyhogy én boldog vagyok, hogy végül is a mostani kormányt egyre erősebben a rezsicsökkentéssel azonosítják. Itt nemcsak a pénzről van szó, hanem mindenről, ami ebben benne van.

Két apróságot szeretnék csak hozzáfűzni, hogy ne felejtsük el soha. A piacgazdaság, a szent piacgazdaság nagyobb dicsőségére, amikor privatizálták az energiacégeket, akkor a szocialista kormányzat nyolc százalékos hasznot kötött ki a szerződésben nekik. Még akkor is, hogyha ez a piaccal nem jönne össze. Ezt ne felejtsük el.

Ez így volt.

Másrészt pedig azt, hogy az előző párizsi polgármester a választási ciklusban, a végül nyertes polgármester azzal kampányolt, hogyha nyerni fog, akkor a Suez nevezetű céget azonnal el fogja távolítani a vízművek éléről.

A tendencia ma Nyugaton az, amit mi csinálunk, csak erről kevesebbet szól a fáma, de hát a nyugati nagyvárosok, ha már a kormányok nem is csinálják, egymás után húzzák vissza a létfenntartáshoz szükséges szolgáltató cégeket, mert úgy érzik, hogy így tudják megvédeni a saját városlakóik érdekét. A nyolc százalékos profit, amelyet garantáltan kikötöttek, és amely mellett rengeteg érvet tudtak fölhozni, egy olyan erős szerződéses jog volt, szerződéses jogként adták oda a szocialisták ezt a befektetőknek, hogy amikor 1998 és 2002 között már egyszer volt szerencsénk kormányozni, nem is tudtam föltépni. Ha most nem lett volna a kétharmad, most se tudtam volna. Tehát ez egy olyan kockázatos, óriásokkal szemben vállalt, egyenlőtlen felek közötti küzdelem, ami ha nincs egység, nem is vívható meg sikeresen. Én 1998 és 2002 között próbálgattam valamit javítani a helyzeten, de a fundamentumait nem lehetett annak megváltoztatni, mert nem volt hozzá erő. Mert, ahogy Antall József mondta, tetszettek volna forradalmat csinálni. Na, most 2010-ben volt forradalom, ebből lehetett rezsicsökkentést csinálni.

Fogy az időnk, és egy dolgot még mindenképpen szeretnék felhozni. Ez pedig a magyar föld kérdése. Két egymással egy időben és párhuzamosan zajló eseménysort szeretnék feleleveníteni. Az egyik: a földtörvény elfogadásakor a Jobbik parlamenti frakciója, ugye, óriási botrányt rendezett a parlamentben, elfoglalták az elnöki pulpitust, elmondták, hogy eladtuk a hazát, eladtuk a földet. Majd ezzel párhuzamosan az osztrákok meg elszaladtak Brüsszelbe följelenteni a kormányt, hogy hát mégse járja, hogy itt ők nem szerezhetnek földet, mert ez sérti az európai uniós jogokat. Nyilvánvaló, hogy a két állítás egyszerre nem lehet igaz. Valaki itt nem mond igazat. Mi a helyzet földügyben?

Most, ugye, a Jobbik nincs itt, és így ezért illetlenség és unfair dolog lenne minősíteni az ő konkrét ügyben elfoglalt pozíciójukat, meg általában is a politikájukat, én ettől most tartózkodnék. De azt azért talán elmondhatom, hogy fejjel nem érdemes a falnak rohanni. Megkockáztatom, sehogy sem érdemes falnak rohanni. Sokkal inkább érdemes a józan ész szabályait követve, fölismerve a lehetőségeket, ahogy írva is van: időnként ravaszul, szelíden, de ravaszul, elérni a céljainkat. Ez kétségkívül elég jelentős különbség az Ön által említett politikai szervezet, mindközönségesen Jobbik és mi közöttünk. Ez egy lényegi különbség. Vannak más fontos különbségek is, de most Ön csak ezt hozta szóba, ezért szerettem volna ezt tisztázni. A konkrét ügyben pedig a dolog úgy fest, hogy nekünk azt a megoldást kell megtalálni, hogy betartsuk az Európai Uniónak azt a nézetét, elvárását, miszerint nemzeti alapon nem lehet különbséget tenni európai uniós polgár és polgár között, és közben a magyar föld mégis magyar kézben maradjon. Ez itt a feladvány. Na, most ehhez nem irgum-burgum kell, hanem ehhez gógyi kell, tehát gondolkodni kell. Hogy kezdi az ember a munkát? Megnézi, hogy csinálják mások. Kidöcög, mondjuk, Ausztriába, és megnézi, hogy tud-e ő ott földet venni? Merthogy az unió sosem kifogásolta az osztrák földszabályozást. Kiderül, nem tud. Akkor itt valami csak van. Elmegy egy másik országba, ott is megnézi. Aztán összegyűjti ezeket a jogszabályokat. Ezt tettük mi, ezt tettem én. Én ezeket mind elolvastam. Vorarlbergi földszabályozásban vizsgaképes vagyok. Tehát ezeket az ember elolvassa, és leül a szakemberekkel, és összeilleszt egy olyan szabályozást, ami egyébként hibátlanul megfelel az uniós általános elveknek, de az európai gyakorlatban bizonyítottan megtartja a földet az adott ország polgárainak kezében. A magyar földtörvény erre épül. Brüsszel támadja. Tehát most az itthoni kritikákat tegyük félre, az szimpla félreértés, intellektuális korlát vagy politikai rosszindulat. Nem érdemes most minősíteni. A brüsszeli komoly dolog. Ott több ponton is ránk lőttek. Ismerem a Brüsszelben zajló, velünk szembeni akciók előkészítési lépéseit, és ez most már 6-a előtt nem fog megtörténni, úgy látom, mert két-három héttel későbbre várható ez, de két-három, talán négy ponton is súlyosan meg fogják támadni azt a földtörvényt, amit mi létrehoztunk, és ez egy újabb, nagyon erős csata lesz Brüsszel és Magyarország között. Tehát a rezsiharc lesz továbbra is szerintem ’14-ben a meghatározó, tehát a nagy nemzetközi érdekcsoportok Brüsszelen keresztül megpróbálnak letéríteni vagy eltéríteni bennünket erről az útról vagy iránytól, de a másik nagy csata a magyar földszabályozás lesz. Én most már nagyjából látom, hogy mik a támadási irányok, és már dolgozom azon, hogy majd milyen viszontválaszokat kell adni, és majd meglátjuk, hogyan kell megoldanunk ezt a helyzetet. De egy dolog biztos: a magyar földnek magyar kézben kell maradnia úgy, hogy egyébként az európai uniós normákat is betartsuk.

Miniszterelnök úr, tíz nap van hátra a választásokig. Ön is fogalmazott már most a beszélgetésünk során egyszer úgy, hogy jól állunk, jól áll a csillagzatunk. Ugyanakkor lehet, hogy ez az én lelki habitusomból következik, úgy vagyok vele, hogy akit egyszer a kígyó megmart, az már a gyíktól is fél. És az én egyetlen félelmem az az, hogy egy ilyen 2002-es szindróma fog újra bekövetkezni, hogy annyira elhiszi a velünk szimpatizáló választói sokaság, hogy ez már egy lefutott mérkőzés, hogy majd nem méltóztat 6-én elmenni szavazni.

Fussunk neki ennek a kérdésnek. Ez egy izgalmas kérdés. Járom az országot, erről kell leginkább beszélnem az emberekkel. Ugyanakkor nem mondhatunk az embereknek olyasmit, ami nem igaz. Tehát ők is érzékelik az esélyeket. Tehát nem mondhatjuk nekik azt, hogyha nem szedik össze magukat, és nem jönnek el, és ha nem állnak ki, akkor itt elsöpörnek bennünket, mert...

Nem így néz ki a dolog.

...és kik? – tessék mondani. Tehát azért az embereknek van realitásérzékük. Ugyanakkor, ha világosan leírjuk a helyzetet, akkor talán tudjuk őket... hát nem tudjuk őket mozgósítani, hanem talán kedvet csinálunk ahhoz, mozgósítsák saját magukat. Az első dolog az, hogy esélyesnek lenni jó. Tehát azt valljuk be, hogy esélyesek vagyunk. Ugye, a magyar sportban, különösen a futballban van a fölfogás, hogy agyonnyomta őket az esélyesség terhe. Alig várom már, hogy az életben minél többször nyomjon engem az esélyesség terhe. Mert az esélyesség azt jelenti, hogy még a riválisok is azt mondják, hogy te vagy a jobb, neked van több esélyed nyerni. Tehát ha mindenki hozza a formáját, akkor te fogsz nyerni. Nem nekünk kell kitalálni valami fantasztikus újítást ahhoz, hogy tíz nap alatt megfordítsuk az erőviszonyokat, hanem valaki másnak. És jó, hogy ez nem a mi gondunk. Tehát ezért valljuk be, mondjuk ki nyíltan: esélyesek vagyunk. De az is nyilvánvaló, hogy az esélyesség nem tudja saját magát beváltani. Tehát az nem teljesedik be, mint egy jóslat, abból nem lesz győzelem magától. Az esélyességet be kell váltani. Az esélyesség egy kártya, amivel benevezhetsz egy küzdelembe, de a küzdelmet meg kell vívni. A jó sarokba engednek be téged, vagy a jó szögből jöhetsz be a pályára, jobb helyzetben kezdhetsz, mint az ellenfeled, de nem spórolhatod meg a mérkőzést. Tehát a szavazóknak el kell menniük. Tehát a siker az vagy a te személyes sikered is, vagy nem lesz. És a politikában van a fránya dolog, a választásoknak van az a kellemetlen tulajdonsága, hogy az ilyen kicsi győzelemért meg az ekkoráért ugyanúgy meg kell dolgozni, és nem tudhatod, hogy nem éppen a te személyes erőfeszítésed és részvételed fordította át az esélyt esetleg vereséggé. Tehát ha valaki azt gondolja, hogy mi az utolsó tíz napban kevesebbet is dolgozhatunk, mert úgyis megvan a siker, nem azt fogja kapni, hogy kisebb lesz a sikerünk, hanem azt, hogy elveszítjük a választást. Ez most nagyon abszurd módon hangzik, ismerve a mezőnyt, de mégis: ha ezt nagyon sok ember érzi úgy, hogy őnélküle is megvan, akkor nem lesz meg. Tehát ezért nekünk a híveinknek pacekba – ahogy szokták ezt mondani itt, Pesten – meg kell mondanunk, hogy rajtad múlik. Személyesen rajtad. Ha eljössz, meg a többiek is eljönnek, nagy sikert érhetünk el. Történelmi lehetőség kapujában állunk. Most nem is akarok erről beszélni, mert az – hogy mondjam – rossz ómen. De olyan fantasztikus lehetőség kapujában állunk, részben az ellenfeleink jövőjét illetően, részben az ország lehetőségeit illetően, amit most meg lehet ragadni, de ehhez személyes elkötelezettség, személyes részvétel, személyes munka szükséges, mert nemcsak neked kéne eljönnöd, hanem el kéne hoznod a szomszédot, mindenkit, és ha erre képesek vagyunk, hogy sokmilliónyian egyszerre gondoljuk ezt, és az elmúlt időszakban képesek voltunk sokszor, sok millióan egyszerre ugyanazt gondolni, akkor egy nagy diadal kapujában vagyunk. Szerintem ez az az üzenet, amit érdemes eljuttatni a választópolgárokhoz, minden igen tisztelt magyar választópolgárhoz.

Miniszterelnök úr, köszönöm, hogy itt volt.

Én is köszönöm a lehetőséget!

Önöknek köszönjük a figyelmet. Jövő héten a szokott időben találkozunk. A viszont-látásra.

(miniszterelnok.hu)