2014.január 20. Budapest

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Afelől persze nem volt kétségem, hogy az egyébként megtisztelő meghívást el fogom fogadni, azon azonban sokat kellett törnöm a fejemet, hogy mit is fogok én itt igazából csinálni. Tekintettel arra, hogy egy nagyon különleges helyzetben kell most szólnom Önökhöz. Van egy aktualitás, amely ennek a helyzetnek a különlegességét megadja, ez pedig az, hogy a köztársasági elnök úr, akit – ha jól tudom, akkor – lehetőségük volt vendégül látni, a hétvégén kiírta az előttünk álló parlamenti választások időpontját, és innentől kezdve bármennyire is szeretnék én elfogulatlanul, tárgyilagosan, hűvös objektivitással beszélni Magyarország helyzetéről, erősen kétséges, hogy egy ilyen időpontot látván magunk előtt, lehetséges-e. Ugyanakkor erre kellene törekednem, hiszen akik itt most összejöttek, nem politikai propagandisták. Nem propagandisták, hanem olyan emberek, akik már csak előéletük és szakmájuk okán is inkább arra kíváncsiak, ami mozgatja mindazt, ami Magyarországon történik. Hiszen hogy mi történik, nagy valószínűséggel szinte mindannyian tudják, hiszen ha elfogadták ezt a meghívást, akkor a modern technika lehetőségeit kihasználva otthonról is nyomon követhetik, és biztosan követték is az elmúlt időszakban azt, ami Magyarországon történik. Könnyen lehet, hogy az eseménytörténetet illetően tájékozottabbak, mint a legtöbb magyar választópolgár. Ezért ha velem szemben valamilyen értelmes elvárást Önök támaszthatnak itt, az nem más, mint a dolgok mögötti mozgatórugók, rendezőelvek kérdése. Próbálok is majd megfelelni ennek az elvárásnak, hozzátéve, hogy az elnök úr, mármint az akadémia volt elnöke, ennek a körnek az elnöke, Vizi E. Szilveszter arra kért meg engem, hogy semmiképpen ne beszéljek hosszabban, mint fél óra. Ez lehetséges. De semmiképpen ne úgy beszéljek fél órát, hogy azzal lezárom a párbeszéd lehetőségét, hanem úgy, hogy egy rövid szünet után, ahogyan az tudományos, értelmiségi vagy gondolkodói körökben szokás, eszmecserére is lehetőség nyíljon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mielőtt mondandómba vágnék, szeretném először is tisztelettel köszönteni Önöket és Önökön keresztül a Magyarország Barátai Alapítvány munkatársait, vezetőit és szervezőit, és a köszöntésen túl megköszönni azt, hogy eljöttek, illetve hogy megszervezték ezt a hálózatot, amely reményeink szerint segíti majd Magyarország jó hírnevének kialakítását a világban. Az egy régi, közhelyszerű bölcsesség, hogy az ember a rokonait örökli, a barátaira meg az ellenségeire viszont neki saját magának kell rátalálnia. És ha ebbe kicsit belegondolunk, akkor innen egy lépés csak, hogy belássuk annak az igazságát, hogy mindenki elsősorban aszerint választja a barátait, és aszerint szerzi az ellenségeit, hogy ő maga kicsoda, és hogy mit gondol saját magáról. Ezért érvényes az a mondás, hogy madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni. És ha én most itt körülnézek, és ha igaz – s miért is ne lenne igaz? –, hogy ennek az egyesületnek, körnek a neve Magyarország Barátai Alapítvány, akkor itt az ember szívesen tollasodik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A célunk tehát végül is az, hogy Magyarország számára barátokat szerezzünk, illetve a régieket megtartsuk. Ehhez azonban bele kell néznünk olykor a tükörbe, hogy választ kaphassunk arra, milyenek is vagyunk, kik is vagyunk mi magunk. Hiszen, mint mondottam, ez előre jelzi, kik lesznek a barátaink, és kik lesznek a kritikusaink. Ha a külső szemlélők véleményéből gyűjtünk össze csokrot, ami nem túlságosan nehéz dolog, mert ennek a kérdésnek – vagyis hogy mit gondolnak rólunk a külföldiek – széles irodalma van, akkor azt látjuk, hogy a külső szemlélők, gondoljanak rólunk jót vagy rosszat, abban mind egyetértenek, hogy meglehetősen különös népség vagyunk. Általában minden népség különös, minden nemzet sajátos, de a magyarok valahogy még inkább különösek, és még inkább sajátságosak. Ami nyilván abból adódik, hogy egy különleges nyelvet beszélünk, és hogyha a nyelv és az észjárás között összefüggés van, biztosan vannak itt tudósok, akik ezzel foglalkoznak, és ha – úgy tudom, a hivatalos tudományos kánon szerint – van összefüggés a nyelv és az észjárás között, nos, ha a nyelvünk különleges, akkor az észjárásunk is szükségszerűen az. Különös dolgokat találunk ki, és szinte mindenhol megemlítik, hogy egyfajta sorsszerű viszony fűz bennünket a szabadsághoz és a szuverenitáshoz. Bismarck német kancellár tömören és velősen azt mondta, idézem őt: „különös nép a magyar, de nekem tetszik.” Aztán 2001-ben, még emlékszem, amikor először szolgáltam miniszterelnökként, érdeklődésre tartott számot egy holland újságírónak a cikke, aki valami olyasmit írt, hogy Magyarország a Földre szállt Mars, és itt a magyarok matematikai képességeire, számítástechnikai talentumára utalt. Vagy itt van nekünk Victor Hugo, aki azt mondta, ugye, hogy Magyarország a hősök nemzete. Aztán itt vannak még sokan mások, akik ezzel szemben azt mondják, hogy a magyarok természete valójában dölyfös, gyakran urizáló, nem forradalmi, hanem inkább lázadozó. És itt van az a vélemény, amely a legutóbbi fontos vélemény szerintem a magyarok természetrajzáról, amit Roger Scruton akadémiai előadásában említett meg, vagy az utána következő valamelyik interjújában mondott rólunk. Megpróbálom – ő egy filozófus, tehát nyakatekerten is fogalmaz – őt visszaidézni pontosan; azt mondta, hogy bennünket, magyarokat a békés egyet nem értés hiánya jellemez a legjobban, és ez különösen igaz, hogyha a politikára veti az ember a tekintetét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lássuk hát a magyarországi történéseket! A magyar történelmi fejleményekre és a magyar politika leírására gyakran alkalmazzák az összefogás és a széthúzás fogalompárját. Ez egy időszerű megközelítés, hiszen a legutóbbi parlamenti választásokon kétharmadot szerzett a ma kormányzó politikai közösség, és számos olyan döntést hoztunk, ideértve egy új alkotmányt is, amely a mostani gazdasági válság időszakában az összefogást kihasználva próbált megfelelő válaszokat találni. Persze minden ilyen fogalompár leegyszerűsítés óhatatlanul, ami ebben a körben nem számít dicséretes szellemi manővernek. Nem kenyerünk ez ebben a körben, de mégis a leegyszerűsítés mellett is érdemes az összefogás és a széthúzás, a nemzeti egység és a különbözőség fogalompárjai mentén leírni mindazt, ami Magyarországon ma történik.

Sokan gondolják azt, hogy a mostani politikai kurzus – fogalmazzunk így; ha azt mondanánk, hogy politikai korszak, az álszerény lenne, és talán túlságosan optimistán beszélne az előttünk álló időkkel kapcsolatos reményeinkről, úgyhogy maradjunk inkább abban, hogy a mostani politikai gyakorlat vagy kurzus – nem 2010-ben kezdődött, hanem 2008-ban. Csak erre már nagyon kevesen emlékeznek. Egyébként is Magyarországon a politikai emlékezet, különösen a politikai újságírás emlékezete rendkívül korlátozott. Szóval a mai politikai fejlemények első és talán döntő lépése 2008-ban volt, amikor Magyarországon népszavazást írtak ki. Bizonyára vannak, akik még emlékeznek erre. Ráadásul olyan típusú kérdésekben írtak ki népszavazást, amelyek rendkívül dubiózus kérdések voltak, mert volt közgazdasági vonatkozásuk, és társadalomszervezési vonatkozásuk is: vizitdíj például, kórházi napidíj, felsőoktatási, egyetemi tandíj kérdésköre. És akkor, miután Magyarországon a politikai elitek közötti vélemény tekintetében ha népszavazást írtak ki, sohasem sikerült érvényesen egyik vagy másik irányba eldönteni a kérdéseket, ezért nagyon sokan pesszimisták voltak a tekintetben 2008-ban, hogy van-e egyáltalán értelme egy ilyen kérdéskörben népszavazást kiírni, hiszen a politikai elit egyik fele ezt, a másik fele pedig az ellenkezőjét állította. És nagyon sokakat meglepett az az eredmény, hogy egyértelműen és világosan érvényes volt a népszavazás, és egyértelműen egy irányba jelölték ki a politikai döntéshozók számára a döntéshozatal lehetőségét. 2008-ban tehát már lehetett érezni, hogy az előttünk álló időszak legfontosabb politikai kérdése az lesz, hogy sikerül-e megtalálni a politikai eszközöket ahhoz, hogy az olyan alapvető kérdésekben kialakított összeműködés, egyetértés, összefogás, mint amelyet a népszavazáskor láthattunk, fönnmaradjon és megerősödjön. A magyar választójogi rendszer nem kedvezett egy ilyen széleskörű összefogás fönntartásának. A magyar választójogi rendszer – 2010-ben akkor még egy másik rendszer volt, mint amilyennek a keretei között majd most április 6-án választást fogunk tartani – kifejezetten azzal a szándékkal jött létre, én is ott voltam, amikor kikovácsoltuk a vonatkozó paragrafusokat, hogy nehogy el tudjon billenni bármelyik irányba a politikai főhatalom, tehát számos olyan biztosítékot és féket tartalmazott, amely szinte kizárta, hogy normális körülmények között itt bárkinek parlamenti kétharmados többsége lehessen. Azonban a 2008-as pénzügyi összeomlás, az azután megtartott népszavazás, illetve az addig elkövetett hibák összességében – most a saját erényeinket ne soroljuk az okok közé, ez nem volna helyes – olyan állapotot eredményeztek Magyarországon, hogy még egy ilyen, kifejezetten az 50 %-ot meghaladó összefogás ellenében létrejött választójogi törvény alapján is kétharmados parlamenti többség születhetett meg. Ez jól mutatja, hogy micsoda elementáris népi igény volt Magyarországon – két évvel a pénzügyi összeomlás után talán érthető – az erős vezetés és általában a jó politikai vezetés iránti igény.

Itt általában el szoktunk tekinteni egy fontos ténytől, nem helyes ez; a 2010-es parlamenti választás azért mégis egy pénzügyi összeomlás árnyékában történt. Nem beszélünk róla eleget, de az események megértéséhez, a ma zajló események megértéséhez is fontos, hogy nem Görögország volt az első ország az Európai Unióban, amely pénzügyileg összeomlott. Az első ország Magyarország volt 2008-ban. Ez csak azért nem váltott ki világ közfigyelmét, mert Magyarország nem része az eurózónának, és ezért a magyar pénzügyi összeomlás nem fenyegette azzal az eurózóna többi tagállamát – szemben Görögország esetével –, hogy mintegy vírusként továbbterjedve esetleg máshol is pénzügyi zavarokat okozzon. De ettől még a tény tény marad: az első pénzügyi összeomlása a világgazdasági vagy a nyugat-európai gazdasági válságnak, szóval a pénzügyi összeomlás, amely ennek nyomán jött létre, itt, Magyarországon volt először megfigyelhető. Bizonyára emlékeznek rá, hogy a magyar politikai vezetés, és most nem kormánypártról meg ellenzékről beszélek, hanem általában a politikai vezetés nem is tudott megnyugtató válaszokat adni a választópolgárok számára a pénzügyi összeomlás időszakában. Egyetlen reflexet tudtunk magunkból előhívni, illetve hívtak elő magukból azok, akik akkor a kormányzati főhatalmat gyakorolták, ez pedig a külső segítség reflexe volt. Ezt nevezik mindközönségesen IMF-hitelnek. És a 2010-es választásban tetten érhető volt az a lélektani elem, amely arról szólt, hogy egy olyan válságkezelést várnak el az emberek az ország vezetőitől, amely nem a külső segítségre épít, hanem a belső erőt hívja elő, és a belső erők újjászervezése révén próbál választ adni úgy a válságra, hogy Magyarország ne veszítse el a pénzügyi függetlenségét.

Ez világossá tette, hogy egy nagy változás fog bekövetkezni Magyarországon, mert azok a politikai erők, amelyeknek a tudása elsősorban abban állt – és ez nem kis tudás egyébként, ez egy komoly tudás –, hogy hogyan kell baj esetén folyamatosan, aztán gyakran baj híján is külső pénzügyi erőkre támaszkodni, hogyan kell azokat megszólítani, beépíteni a magyar rendszerbe, lehívni ezeket a forrásokat, és külső segítséggel túlélni az éppen előttünk álló kihívásokat, szóval egy ilyen 2010-es döntés után ez a tudás leértékelődött Magyarországon. És az a vezetői tudás értékelődött föl, amely azt állította magáról – én azok közé tartoztam, akik ezt állították magukról –, hogy az ország belső erőforrásainak újjászervezésével is lehetséges egy nyugat-európai általános gazdasági válság körülményei közepette is Magyarországot olyan állapotba hozni, hogy versenyképes legyen a következő történelmi időszakban, tehát tíz-tizenöt-húsz esztendőben a világ más országaival. Ehhez természetesen egy más kultúrájú politikai vezetésre volt szüksége Magyarországnak, mint a megelőző nyolc esztendőben. Ugyan van a Fideszben egy olyan mondás, hogy saját magunk dicsérete olyan fontos, hogy azt nem bízhatjuk másra, mégis azonban, ha megengednék, én most nem használnám ezt a törvényt, mert nem veszi az jól ki magát, hogyha az ember brigádnaplószerűen fölolvassa az eredményeket, hogy az előbb elmondottak szellemében micsoda magaslatokat sikerült meghágnunk. De azért mégiscsak néhány dolgot megemlítek, hogy valami kép kirajzolódhassék.

Azért mégiscsak az évszázad legnagyobb árvízét győzte le Magyarország a 2010-ben létrejött összefogásnak köszönhetően, mégiscsak be tudtuk indítani a gazdaságunk működését és a növekedést. Mégiscsak úgy áll a dolog, hogy a külföldi elemzők jobb eredményeket várnak a magyar gazdaságtól, mint mi saját magunk. És mégiscsak igaz az is, hogy negyedmillióval, tehát 250 ezerrel többen dolgoznak ma, mint dolgoztak 2010-ben a kormányváltás előtt. És mégiscsak fontos, ha másért nem, hát az önbecsülésünk érdekében annak megemlítése, hogy a foglalkoztatottak száma ismét elérte és meghaladta a négymilliót, amire utoljára 1991 végén, 1992-ben volt példa Magyarországon. Itt, ugye, csupa olyan ember ül, aki – ha nem is szakmája a politikai gazdaságtan, de alapvető összefüggéseket jól ismeri, és így – nyilván érteni fogja a számokat, amit mondok. Ugye, 2010-ben azért úgy néztünk ki, hogy élt itt, Magyarországon mintegy tízmillió ember, ebből dolgozott hárommillió-hatszáz-egynéhányezer, és adót fizetett egymillió-nyolcszázezer. Tehát 2010-ben mi egy olyan ország voltunk, amely azzal próbálkozott, hogy egymillió-nyolcszázezer adófizetővel tart fönn egy olyan életet, egy olyan európai életet, amely tízmillió ember számára teremt otthont Magyarországon, ami matematikailag is lehetetlen, közgazdaságtanilag képtelenség, politikailag pedig kivitelezhetetlen, illetve csak összeomlás lehet a vége, mint ahogy 2010-ben ezt láthattuk is. És a foglalkoztatás adatain túl fontos még, nyilván Önök emlékeznek a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára is, ahol a legnagyobb panasz mindig az volt, hogy az árak folyamatosan nőnek, most láss csodát, Magyarország egy olyan ország, ahol az inflációt mikroszkóppal kell keresni anélkül, hogy egyébként deflációs veszély lenne a gazdaságban. Hogy ez hogyan volt lehetséges, ez ügyben természetesen nem én, hanem a gazdasági miniszter és a jegybankelnök illetékes egy előadás erejéig.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha megengedik, eztán mondanék néhány szót a mai összejövetelnek az apropójáról. Ugye, amikor nemzetstratégiáról beszélek, mert most folyamatosan anélkül, hogy így neveztem volna, a magyar nemzetstratégiáról beszélek, akkor van egy körülmény, amelyet a legkomolyabban és a legnagyobb súllyal kell itt figyelembe vennünk, ha a közösségünk jövőjéről gondolkodunk. Ez pedig a széttagoltság és a szétszórattatás problematikája. Széttagoltság a Kárpát-medencén belül és szétszórattatás a nagyvilágban, amit érthető módon mi tragédiaként és nagy veszteségként írunk le. Most mi próbálkozunk azzal, ennek még egy nyelvi formát is találtunk, hogy megpróbáljuk azt nézni, ha már egyszer így alakult, akkor ebből a helyzetből hogyan lehetne valamit kihozni. Lehet-e? És ha igen, miképpen lehet egyáltalán előnyünkre fordítani ezt a világban való szétszórattatást? Ennek a helyzetnek a leírására alkottuk meg a világnemzet kifejezést. Nem vagyunk biztosak, hogy ez egy értelmes szó, de talán van esélyünk arra, hogy értelmet költöztessünk belé. Szóval a magyarok mégiscsak egy olyan nemzet, amelynek van a világban a statisztikák szerint mintegy kétmillió-hatszázötvennégyezer-kétszáztizenöt hídfőállása. Ugyanis kétmillió-hatszázötvennégyezer-kétszáztizenöt embert tartunk nyilván, vagy az adataink ennyi emberről szólnak, akik ma nem a Kárpát-medencében, hanem azon kívül, mondjuk úgy, hogy diaszpórában élnek magyar származású polgárokként. És ha járhatóvá tudnánk tenni a hozzájuk vezető utat, és valamilyen módon a modern technika és tudomány eszközeit fölhasználva egy működő hálózatot tudnánk belőlük létrehozni, akkor lehet, hogy értelmet kapna az a kifejezés, hogy világnemzet. Ennek az alapítványnak, egyesületnek, körnek az egyik legfontosabb feladata talán az volna, hogy ezeket az utakat járhatóvá tegye a számukra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha visszatérünk az összefogás gondolatához, akkor azt kell mondanom, hogyha ma elveket, pilléreket, fundamentumokat, mozgatórugókat keresnek a politikai kurzus egyes döntései mögött, akkor azt gondolom, hogy négy olyan pillér létezik, amelyben szerintem közmegegyezés van Magyarországon. Közmegegyezés van szerintem a választópolgárok elsöprő többségét illetően, és bár miután ez egy versengő elvre épülő politikai rendszer, és ezért nem szabad bevallani, de szerintem közmegegyezés van a politikai élet szereplői között is. Ez a négy pillér a következő. Ezek nem voltak korábban, ezek szerintem mind az elmúlt három és fél, négy esztendős, ha 2008-tól számítjuk, akkor pedig hat esztendős politikai munka eredményeképpen jöttek létre. Szerintem az első pillére a közmegegyezésnek, ahogyan mi nevezzük: a nemzeti együttműködés rendszerének az a gondolat, hogy a munkaképes emberek munkából és ne segélyből éljenek meg. Ebben a logikában az az elvárása van a közmegegyezésben résztvevő magyar embereknek, hogy a magyar kormány találja meg az eszközöket arra, hogy a munkaképes emberek munkából élhessenek meg. Arra nem kíváncsiak az emberek, hogy állítólag a modern közgazdaságtan elmélete szerint olyan rendszer, ahol minden munkaképes ember munkából él, és nincsenek munkanélküliek, nem létezik. Én azt gondolom, hogy ezt a gondolatot érdemes kihívnunk. Szerintem létezik olyan gazdasági rendszer, ahol a munkanélküliség olyan alacsonyan van, hogy csak időlegesen kerülnek ki emberek a munkaerő világából, és folyamatosan van esélyük a visszakerülésre. Tehát egy holland típusú, 3-4 %-os munkanélküliségi rendszer közel van ahhoz, amit teljes foglalkoztatásnak lehet nevezni, vagyis ahol minden munkaképes ember úgy gondolja, arra is ösztönzik, és van is lehetősége, hogy munkából és ne segélyből próbáljon megélni. Magyarországon az, hogy ilyen legyen a gazdasági rendszer, a közmegegyezés első pillére.

A második pillére a közmegegyezésnek, amely szerintem létrejött, úgy hangzik, hogy aki adósságra alapozza az életét, az nem lehet szabad. Ezért az adósságot, különösen a közadósságot, az államadósságot, az ésszerűnél magasabb szintű adósságot közellenségnek kell tekinteni, és harcolni kell ellene. Ez nem könnyű dolog. Bizonyára figyelték, hogy az összes önkormányzatnak az adósságát átvállalta a magyar kormány, kiváltotta az összes önkormányzatot az adósságból. Ezzel egy időben olyan szabályokat alkottunk meg, amelyek lehetetlenné teszik, hogy felelőtlen eladósodás, ellenőrzés nélküli eladósodás következzen be a közpénzek egy részét kezelő önkormányzati világban. Valamint megalkottuk az adósságfék nevű intézményt is, amely alkotmányos szabályra emelte, hogy nem lehet olyan költségvetést elfogadni a magyar parlament által – éves költségvetésről beszélek –, amely egyébként az államadósságot ne csökkentené. Az hagyján, hogy van ilyen szabályunk, de ez idáig sikerült is betartani!

A harmadik pillére a közmegegyezésnek, ennek az új közmegegyezésnek, amelyet én hirdetek, úgy hangzik, hogy a gyermekvállalást és a családokat minden lehetséges és ésszerű módon támogatni kell. Az erre vonatkozó intézkedéseket nyilván ismerik, most itt nem szükséges ezeket taglalnom. És a negyedik pillér pedig úgy hangzik, hogy a határon túl, tehát Magyarország mai államhatárain túl élő magyarok, ideértve a Kárpát-medenceieket is meg a diaszpórában élőket is a magyar nemzet teljes jogú tagjainak kell tekinteni. Ez a négy pillére már kialakult az új közmegegyezésnek. Nem mondom, szükség lenne még néhányra. Jobb lenne, ha ötöt, hatot, hetet ismertethetnék Önök előtt, de ebben a pillanatban jó lelkiismerettel és a felelősségem tudatában csak azt tudom mondani, hogy négy ilyen pillért sikerült, de ezt a négyet sikerült fölépítenünk.

Ezek után, ha megengedik, mondanék néhány szót Magyarország jövőjéről, ahogyan én látom. Rendkívül izgalmas időket él az európai politika. Sziporkázó és tanulságos vitákat folytatunk az Európai Unióban, amikor a miniszterelnöki csúcstalálkozókon az Európa előtt álló kihívásokat és gazdasági lehetőségeket elemezzük. Úgy látom, hogy – persze, mindenkinek az álláspontja különbözik valamilyen mértékig a másikétól, de van egy vonal, ami mentén az álláspontokat az egyik, illetve a másik csoportba lehet sorolni – a választóvonal úgy húzható meg, hogy kik azok, akik azt gondolják, hogy a mostani gazdasági nehézségek vagy válság elmúltával a világ visszatér lényegében ugyanabba a mederbe, mint ahol a válság előtt volt, és kik azok, akik azt gondolják, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ha a helyhez méltó absztrakciós szinten kell fogalmaznom, akkor a választóvonal úgy állapítható meg, hogy kik gondolják azt, hogy a válság konjunkturális, és kik gondolják azt, hogy strukturális. Most Magyarország abba a csoportba tartozik, amely azt gondolja, hogy strukturális természetű válsággal van dolgunk. Tehát ha kikeveredünk majd a gazdasági nehézségekből, akkor az nem úgy fog történni, hogy visszatérünk ahhoz a társadalom- és gazdaságszervezési elvhez, gyakorlathoz és politikához, ami a válság előtt jellemezte a nyugati gazdaságot. Vagyis mi azt gondoljuk, hogy egy olyan átalakulás napjait éljük, amely persze fájdalmakkal jár, de amely egy új korszaknak a nyitányát jelenti. Azért fontos kiindulópontként a politikai gondolkodásban tisztázni, mert ehhez képest lehet eldönteni azt, hogy a válságot túl akarjuk-e élni, vagy a válságban lehetőséget látunk. Ugye, Churchill mondta egyszer azt – ez nekem fontos szamárvezetőm a politikai gondolkodásban –, hogy a pesszimista minden lehetőségben felismeri a nehézséget, az optimista meg minden nehézségben felismeri a lehetőséget. És az alapvetően döntés kérdése, hogy az ember hogyan nézi a dolgokat. Én szeretem optimistán nézni a dolgokat, tehát a nehézségekben is a lehetőséget keresem, és tekintettel arra, hogy a válság nem konjunkturális, hanem strukturális, vagyis csak nagymérvű átalakítással tudjuk legyőzni a válságot. De ha az jól sikerül, ha megragadjuk az átalakítás kínálta lehetőségeket, akkor valójában erősebben kerülünk ki a válságból, mint amilyen állapotban voltunk, amikor ránk köszöntött a válság, illetve amikor ránk törte az ajtót a válság. Ezért én még a válságról is kifejezetten pozitív és optimista módon gondolkodom, és azt hiszem, azzal bátoríthatom magunkat, hogy az elmúlt három, négy év kormányzati politikájában sikerült azt a néhány pontot beazonosítanunk ebben a válságban, amelyeknek a megváltoztatása révén a válság utáni világban Magyarország versenyelőnyre tehet szert. Ezt mi a magunk politikai bükkfanyelvén úgy szoktuk megfogalmazni, hogy Magyarország rájött arra, és konzekvensen cselekedett, a felismeréshez konzekvensen cselekedett, amikor azt mondta, hogy a nyugat-európai jóléti társadalomszervezési módozatok ideje lejárt, és helyette egy nem jóléti, hanem munkaalapú társadalomnak a fölépítése a feladat mindenhol. Ha számításba vesszük, hogy Magyarországon, amikor mi ezt a fölismerést magunkévá tettük, akkor 56 százalék környékén volt az aktivitási ráta, az unióban 66 % volt, az Egyesült Államokban 76, Kínában meg 86, akkor ez jól mutatja, hogy mi a válságból egy olyan útvonalon szerettünk volna kilábalni, amelynek eredményeképpen a foglalkoztatásunk először az európai sereghajtó pozíciónkat följavítja, utána utolérjük az Európai Unió átlagát, és utána utolérjük az Egyesült Államokat. Tehát a mi képünk, a mi szemünk előtt lebegő kép egy 70 % fölötti, az Egyesült Államokéhoz hasonló aktivitási, foglalkoztatási arányról szól. Tehát mi nem egyszerűen csak sereghajtói pozícióból akarunk elkerülni, hanem éllovasa is szeretnénk lenni mindannak, ami ma az Európai Unió gazdaságában történik. Az az elgondolásunk, hogy a kínai arányokat el lehetne érni Európában – ezt a merészet még nem merte még senki sem gondolni és mondani közülünk, de az Egyesült Államok által elért eredmény reprodukálható Magyarországon. Ez egy nyilvánosan is vállalt programja a mostani kormányzatnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Erről azért beszéltem egy kicsit hosszabban, mert itt találhatják meg Önök a megfejtést arra, amit a nyugati sajtó egyszerűen csak unorthodox társadalom- és gazdaságpolitikaként szokott leírni. Ugyanis a – lehet persze így is leírni azt, amit csinálunk; az innovatív kicsit udvariasabb, és hogy mondjam, elismerőbb kifejezés volna, esetleg a bátor, kezdeményező kifejezés még jobban esne az embernek, de úgy látom, most be kell érnünk az unorthodox kifejezéssel is, de a – dolog lényege mégiscsak az, hogy vannak olyan változások, és a mostani politikai döntésekért felelősséget viselő nemzedék nem először lát ilyen időszakot, amikor a szabad gondolkodás nemcsak lehetőség, hanem kényszer. Tehát vannak olyan időszakok, amikor a korábbi normák és korábbi megoldási módozatok egész egyszerűen érvényüket vesztik. Nem arról van szó, hogy rosszak vagy jók, mert a maguk idejében nyilván akár jók is lehettek, hanem arról van szó, hogy a kialakuló félben lévő új világban már nem érvényesek. És ilyen volt 1989 itt, Magyarországon, és szerintem ilyen a 2010-es az európaiak által világgazdaságinak nevezett, valójában azonban csak nyugati gazdasági válság is, ahol nem egyszerűen lehetőség adódott, hogy meglássuk a válságban a lehetőséget, hanem kötelező úgy gondolkodnunk, szabadon gondolkodnunk a válság jelenségeiről, hogy megtaláljuk azt az utat, amely aztán érvényes normákhoz és érvényes társadalomszervezéshez vezet majd el bennünket újra.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért Magyarországnak nem szabad félnie, ha tanulni kell. Magyarországnak szerintem, és a magyar politikának is tanulnia kell az Egyesült Államoktól, tanulnunk kell a japánoktól, és világosan, bátran, persze a partnereink iránti tisztelettel, de ki kell mondanunk, hogy bár a betegség, amitől Európa szenved, kívülről jött, de a saját szövődményei miatt nem képes Európa megtalálni azokat a válaszokat, amelyek a válság utáni világban versenyképessé tennék az Európai Uniót. Ezért nekünk nem szabad megijednünk, sőt kifejezetten inspirációt kell kapnunk mutatis mutandis abból a közgazdasági gondolkodásból, amely ma az Egyesült Államokat jellemzi, amely egyébként Japánt jellemzi, amelyek olyan közgazdasági eszközökhöz nyúlnak, amikhez korábban nem. Japán egészen forradalmi, amikor megduplázza a forgalomban lévő készpénz mennyiségét, de az Egyesült Államok is hibátlan eszközöket vet be, amikor a monetáris politikával egészíti ki a gazdaságpolitikáját. Szóval itt csupa olyan dolog történik a sikeres válaszokat adó országok esetében, amelyekből egyébként Magyarországnak érdemes tanulnia. Nem szabad provinciálisnak lenni. És ebben a helyzetben, a mostani világhelyzetben nem akkor vagyunk provinciálisak, ha nem látunk túl Magyarország határain, hanem akkor vagyunk provinciálisak, ha nem látunk túl Európa határain. Az Európai provincializmus sem szép dolog. Tehát a magyar politikai elitnek – legyen szó jobb- vagy baloldali csoportjáról annak – érdemes túltekintenie azon, amit egyébként itt, Európában tapasztalunk, és azokon az eszközökön is, amelyeket itt, Európában alkalmazunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindezt nem fenyegetésképpen mondtam, csak szerettem volna jelezni, hogy az újítások sora még nem ért véget. Ugyanis szerintem még az előttünk álló évek is – és most nemcsak Magyarországról beszélek, hanem a világgazdaságról –, az előttünk álló évek is mind-mind az útkeresésről szólnak majd a világgazdaságban, és a gazdaságból fakadóan kívánatos és lehetséges társadalomszervezési módszerek tekintetében is. Ezért érdemes Magyarországnak továbbra is nyitottan, a tanulás vágyával, a tanulni akaró, az újítások iránt fogékony tudós diák, egyetemi hallgató lelkületével tekinteni mindazt, ami a világban történik, mert biztosak lehetünk abban, hogy ez a folyamat, amit most még egyszer mondom: nem világ, hanem inkább nyugat-európai társadalmi és gazdasági válságnak érdemes neveznünk, nem ért véget. Ez még évekig tart majd. Hatásai még a következő években is súlyosak és komolyak lesznek, és egyelőre nincs kész az a recept sehol sem a világon, még ha vannak is még, akik mint mondtam, előrébb tartanak, mint mi, amellyel ezt a helyzetet kezelni lehet. Ideje tehát Magyarországnak is túltekintenie saját maga és Európa határain, és itt érkeztem el mondandóm végéhez, mert azt gondolom, hogy Önök ebben tudnak ma a legtöbbet segíteni nekünk.

Kétségkívül az is nagy segítség, hogyha disznóságokat tapasztalunk Magyarországgal kapcsolatban, akkor azt szóvá tesszük. Fontos dolog, hogyha úgy látjuk, hogy kampányt szerveznek Magyarország ellen, és annak a kampánynak hiányoznak a ténybeli, erkölcsi alapjai, akkor jó hazafiként föllépünk ezzel szemben. És ezzel sokat is segítenek Magyarországnak; rövid távon különösen. De az igazán nagy segítség az lesz majd a számunkra, és ez egyben feladat is, Elnök úr, kérem, nekünk, mert nekünk a fogadóállomást meg kell építeni, hogyha azokat a tapasztalatokat, amelyekkel a mostani új hazájukban nap mint nap Önök gyarapodnak, ha látják, hogy a saját országukban mi vált be, és mi nem vált be, hogy mik azok az új gondolatok, amelyek megjelentek, és amelyek lehet, hogy nem azonnal, de egy-két éven belül radikálisan alakítják át Hollandia, Ausztrália, az Egyesült Államok vagy éppen Nagy-Británnia életét, ezeket a gondolatokat kellő időben és kellő súllyal megjelenítik a magyar közgondolkodásban, és elérhetővé teszik a politikai döntéshozók számára. Tulajdonképpen azt szerettem volna mondani, hogy azt várjuk Önöktől, hogy mi ne legyünk provinciálisak. Az ehhez nyújtott segítségüket előre is nagy tisztelettel köszönöm!

Jó étvágyat kívánok a vacsorához!

(ME)