Tisztelt Gyászoló Család! Barátaim! Testvéreim az Úrban!
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Olyan emberek kérdése ez, akik a dolgok végére akarnak járni. Akik értelmet és rendezőelvet keresnek földi életünk számára. Minden gondolkodó, saját életének folyásiránya felől dönteni akaró, a sodródást elutasító ember kérdése ez. Maga a vízválasztó. A hegygerinc egyik vagy másik oldalán lefutó élet. A bátor emberek kérdése ez. A „hol így, hol úgy, majd ahogy az élet hozza” filozófiáját és erkölcsét vallók nem kaphatják meg ezt a nehéz feladványt. Ez a feladvány a bátrak kiváltsága. Szalai Annamária, a mi Pannink bátor ember volt. Ez a mosolygós, kedves, barátságos, mindig vidám lány, még mielőtt megismertük volna, talán még otthon, a szülői házban meghozta a maga életdöntését. Ő a második hexametert, a „mért ne legyek tisztességes! kiterítenek úgyis” igazságát választotta. Nem gyűjtött vagyont, nem hagyott utódokat, nem hajszolt hivatalt, rangot és pozíciót sem. Csak tette, amiről azt gondolta, tennie kell. Ha kért, másoknak kért. Ha segített, sohasem magán, mindig valaki máson segített. Sohasem magának, mindig valaki másnak adott hitet, erőt, vigasztalást.
Amikor itt, ebben a városban először találkoztam vele, már olyan volt, amilyennek később mindannyian megismerhettük. Még a kommunizmus éveit éltük. Az élet óvatosságot, rejtőszínt és megalkuvásokat követelt. Ő kilométerekről jól láthatóan kilógott a sorból. Bátor volt, erős és szabad. Minden hősies póz vagy erőfeszítés nélkül. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Akárcsak 25 évvel később, amikor két-három órával a halála előtt azt kérdeztem tőle az ágya szélén ülve, érti-e azt, amit mondok? Azt válaszolta: természetesen! 25 évvel ezelőtt kötöttük össze egymással az életünket. Nem úgy, ahogy egy férfi és egy nő szokta. Nem is úgy, ahogy két barát. Inkább úgy, ahogy a bajtársak, a katonabajtársak szokták. Csendben, szó és fogadkozás nélkül, az utolsó csepp vérig, az utolsó leheletig, az utolsó golyóig.
Mindannyian szerettük, mindannyian tiszteltük, és felnéztünk rá. Tudtuk, hogy nekivethetjük a hátunkat, nem lesz megingás, nem lesz elhajlás, és minden úgy fog történni, ahogyan történnie kell. Ahogy nevetve mondtuk: Panni, Veled szívesen megyünk őrjáratba! Egy törékeny nő, aki kételyek, mérlegelés és okoskodás nélkül teszi a dolgát, adja, szánja oda az egész életét. Egy lány, akinek a szíve – ki tudja, honnan és miért, de – még érti, még beszéli egy feledésbe hanyatlott nagy kor nyelvét és világát, amiben az emberek még természetesnek vették, hogy vannak az e világi életünk felett álló dolgok is. Egy vidéki lány, aki még érti, mit jelent a becsület, a büszkeség, az elhivatottság, az elkötelezettség, a szilárdság, a dicsőség és a méltányosság. Egy közülünk, aki értette, de legalábbis ösztönösen megérezte, hogy az idő, amiben és a mód, ahogyan élünk, azzal a lelki veszedelemmel fenyeget, hogy elveszünk a mindennapok kisszerű problémáiban, a holnapi megélhetésért folytatott küzdelemben. Elveszünk a részben, és nem látjuk az egészet. Egy közülünk, aki tudta, hogy a bajtársiasság és a velejáró teljes odaadás és szolgálat kiemel bennünket az elveszettség, az elhagyatottság és a hiábavalóság érzéséből. Ezért nem vett erőt rajta az elmúlás biztos tudata sem. Ismerte a sorokat: „Ember, mi lelt, miért vagy kétségbeesett? Isten mindent megbocsát neked, kivéve a kétségbeesésedet.”
Barátaim!
Temetési szertartásra gyűltünk össze, nem emlékülésre a szokásos feldicsérésekkel. Az egyszerű, a politikán felül álló igazságok helye ez itt. Szalai Annamária földi maradványai vannak itt velünk, aki közülünk való volt, és ezért osztozik minden emberi lény közös sorsában. A halál törvény, ezért valójában nincs helye a lélek háborgásának. Mégis megtört szívvel, a veszteség mértékének pontos tudatában állunk itt. Tudjuk, mit, és tudjuk, kit veszítettünk. A tudomány azt állítja, hogy a testünket alkotó atomok állandóan változnak. Elhasználódnak, elkopnak, újak épülnek. Állítólag hétévente kicserélődik a testünk. Miközben az anyag folyamatosan cserélődik, rejtélyes módon állandóan, lényegében ugyanaz a személy maradunk. Miből is áll akkor a lényünk? Kik is vagyunk valójában? Kik is vagyunk valójában azon túl, hogy valakinek a gyermeke, testvére, barátja vagy éppen szerelme? Mindannyian szeretnénk tudni a választ. Talán túl a személyiségünket létrehozó vágyak, cselekvések, emlékek bonyolult szövevényén Isten gyermekei is vagyunk, akiket a Teremtő többre szánt az egyszerű biológiai létezésnél. Talán azok vagyunk, akik a kisbetűs ország építésén túl arra is rendeltettünk, hogy a másik országot, Isten nagybetűs országát is szolgáljuk. Legalábbis közülünk azok, akik bátrak, erősek és szabadok. Szalai Annamária ilyen gyermeke volt a Teremtőnek. Katonaként szolgálatteljesítés közben érte a halál. Ahogy élt, úgy fogadta a halált is. Bátran, félelem nélkül és méltósággal. Ne legyen hát kétségbeesés a szívünkben!
Panni, büszkék vagyunk Rád, és búcsúzásként a bajtársunknak kijáró nagyrabecsüléssel hajtunk fejet előtted.
Nyugodj békében!
(orbanviktor.hu)
