2013. november 16. Szolnok
Tisztelettel köszöntöm Önöket! Jó napot kívánok mindenkinek!
Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy itt lehetek Önökkel együtt. Én is, ahogy itt álldogáltam, és hallgattam az előttem szólókat, fölidéztem magamban azt a pillanatot, valamikor 1988-ban lehetett, amikor még én itt laktam Szolnokon, és negyedmagammal, tehát öten a Széchenyi lakótelepen, az Orosz György utcában megalapítottuk a Fidesz helyi csoportját. Ez 25 éve volt. Emlékszem, hogy az ötös létszám csak kis csalással jött össze, és azon gondolkodtunk, ha már úgyis mindjárt vége a kommunizmusnak, és elmennek az oroszok, hogyan lehet ebből a városból egy modern, fantasztikus szép várost létrehozni, hiszen itt fogunk élni. És valahogy így gondoltuk el. Tiszaligetnek mindig külön helye volt a terveinkben, mégis csak egy vízi város. Lesz színház, megépítjük a gátakat, amik hiányoztak, akkor is, lesz aréna, szóval úgy fog kinézni Szolnok városa, mint bármelyik nyugat-európai középváros. Örülök, hogy 25 év után egy újabb lépést tehetünk ebbe az irányba. Az is igaz, hogy az arénán kívül azért más figyelemre méltó események is történnek itt, a mi városunkban. A Stadler-üzemcsarnok átadásán járhattam nemrégen. Ott vannak előttem a beszámolók, hogy jól kötötték el Önök azokat a pénzeket, amelyeket az iskolák felújítására adtunk, és úgy tűnik, hogy újabb iskolákat újíthatunk föl. Volt itt sportcsarnok-fölújítás, és sorolhatnám tovább. Úgy illendő, hogy a város vezetőinek gratuláljak ezekhez az eredményekhez, hiszen odaadó városvezetés nélkül ezek a fejlesztések nem valósulhattak volna meg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Arra szeretném Önöket, szolnokiakat kérni, hogy becsüljék meg nagyon azt az eredményt, hogy ma itt együtt állhatunk, és egy sportlétesítményt adhatunk át. Ha kinyitják az újságokat, belenéznek a televízióba, belehallgatnak a rádióba, akkor mindenhonnan az európai világból a válság hírei jönnek. Baj van itt, baj van ott, nincs pénz erre, nincs pénz arra. Ez az ország úszik reménytelenül az államadósság tengerén, a másikhoz éppen kirendelik a trojkát, amely majd felügyelet alá vonja, és miközben ez a válság valóban kínozza a mi kontinensünket, aközben Magyarországon hétről hétre újabb és újabb létesítményeket adunk át. Zeneakadémiát, Erkel Színházat és most itt éppen egy sport-, vízilabda arénát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ilyen időkben mindig előkerül az a kérdés, hogy helyes dolog-e, hiszen a válságtól mi sem tudjuk teljesen elhatárolni magunkat; helyes-e ilyenkor sportra, tudományra, kultúrára költeni, vagy ez inkább luxus. Vannak, akik azt gondolják, hogy ilyenkor ezeket hátra kell sorolni, mi azonban úgy gondoltuk, és örülök, hogy az ország nagy része ebben támogat bennünket, hogy válság idején kell, ahogy a sportolók mondják: igazán felszívni magunkat. És azt tudom mondani, hogy mi jól felszívtuk magunkat. Ahogy az előbb hallhatták, ez az első vízilabda aréna, de hamarosan két másik uszodát is át fogunk adni. A jövő évi költségvetésben van több milliárd forint vízi létesítményekre. 2021-ben mi fogjuk rendezni a vízilabda és úszó világbajnokságot. Döntésünk van arról, hogy Magyarország minden egyes járásában –százkilencvenegynéhány helyen – minden egyes járásában lesz uszoda. Nem lesz olyan magyar ember, nem lesz olyan magyar gyerek, aki – ha jól szervezik az iskolában az oktatást – ne tudna eljutni uszodába, hogy megtanulhasson úszni, és ha tehetséges, akár élsportoló is lehetne belőle.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy nekünk ez miért sikerült, miközben más országoknak nem, arra azt a választ adhatjuk, hogy sikerült megtalálni a módját. Négy szereplőt kellett összefognunk ahhoz, hogy ilyen fejlesztések létrejöjjenek. Kellett összefogás, amelyben részt vesznek a sportolók és az edzőik, ha úgy tetszik: a szakma, s kellett hozzá az üzleti világ. Általában az üzletemberekről Magyarországon inkább negatív összefüggésben szoktak beszélni, de a modern világban, ha az üzletemberek nem állnak oda a sport, a tudomány és a kultúra mellé, akkor beruházásokat nem tudunk végrehajtani. Meg kellett nyernünk az üzleti élet képviselői. Ez itt, Szolnokon sikerült. Kellettek hozzá a helyi vezetők, mert önerő nélkül, a helyiek erőfeszítése nélkül semmilyen beruházást nem lehet végrehajtani. És kellett hozzá persze egy kormányzat is, mondjuk úgy, hogy az országos vezetők, akik stratégiai ágazatnak nyilvánították a sportot. Ez az a valami, amit az előbb Kemény Dénes elnök úr TAO-nak, tehát a vállalatok társasági nyereségadójából sportra és kultúrára fölajánlható új rendszernek nevezett.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezért köszönetet kell mondani a helyi városvezetésnek. Köszönetet kell mondani a sportnak és a sportvezetőknek. Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben az évben már reményeim szerint az edzők az erkölcsi elismerés mellett érzékelhetőbb anyagi elismerésben is részesülnek. És az edzőknek az elismertsége e tekintetben javult és javulni fog. Köszönetet kell mondanom az üzleti világ képviselőinek, Nyerge Zsolt úrnak is, és köszönetet kell mondanom az országos vezetésnek, amely ezeket a koncepciókat támogatta. Kemény Dénesnek külön köszönettel tartozunk, mert hogyha ők nem dolgozzák ki a szakmai koncepciókat, akkor hiába a jóakarat meg az eltökéltség, hiába szívja föl magát a városvezetés vagy a kormányzat, akkor nincs szakmai program, amit meg tudunk valósítani, úgyhogy, Dénes mester, köszönjük szépen!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt van még egy pont, amiről azonban szólnunk kell. Van egy fájó ellentmondás Magyarországon. Ha Önök megnézik az olimpiai érmeink, különösképpen az aranyaink számát, akkor látják, hogy messze előrébb vagyunk, mint az országnak a mérete, lélekszáma vagy éppen gazdasági ereje ezt indokolná. Ez nagyszerű dolog, és ez büszkeséggel tölt el bennünket. Ha azonban megnézik azokat az adatokat, hogy mennyit sportolnak a magyarok, akkor meglepődnek. Mi, magyarok vagyunk az Európai Unió 28 országából a negyedik legkevesebbet sportoló ország. Ez az éles ellentmondás, amivel szembe kell néznünk. És nyilvánvaló, hogy ez az ellentmondás hosszú ideig nem maradhat fönt. Az élsportot is le fogjuk húzni magunk mellé, hogyha nem teremtjük meg a tömegsport, a gyermekeink számára az iskolai sport lehetőségét. Ezért kell mindennapos testnevelés, ezért kellenek tanuszodák, ezért kellenek a TAO-hoz hasonló pénzügyi konstrukciók. Egy számot szeretnék Önöknek mondani. A 2010-es kormányváltás óta 2013 őszéig az a változás következett be, hogy a 234.000 igazolt magyar versenyző – amiben a gyerekek is benne vannak meg a felnőttek is – száma 302.000 nőtt, tehát 70 ezres növekedés következett be három év alatt, és ez 30 %-os növekedés. Ez arra bizonyíték, hogyha mindenki teszi a dolgát, akkor az a szakadék, amely a magyar élsport és a magyar emberek általános sportolásra való hajlama között mutatkozik, szűkülni fog, és később majd el is tűnhet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül van itt egy gondolat, amit mindannyiunk figyelmébe szeretnék ajánlani. Én is használom ezt a gondolatot a saját munkám során. Bevált. Kemény Dénestől van ez az idézet vagy ez a gondolat, s ez a következőképpen hangzik. Ha Dénes megengedi, akkor idézem: „A kapufa éle mindig igazságos, mert annak a csapatnak pattan be a labdája, amely a hétköznapokon többet tett a győzelemért.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gratulálok a szolnokiaknak, hogy a hétköznapokon mindent megtettek ezért a győzelemért.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
(miniszterelnok.hu)
