Köszöntő a nemzetközi diákolimpián részt vett csapatok fogadásán, Budapesten.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Diákok, kedves Tanárok!

Először is engedjék meg, hogy megköszönjem, hogy voltak olyan kedvesek, és elfogadták a meghívást erre a mai találkozóra, amelyre én személy szerint elég nagy izgalommal készültem. Amikor a magyar oktatási rendszer teljesítményéről az utóbbi időben olvashattunk – visszatekintve az elmúlt néhány év eseményeire –, akkor az ember olyan kedvetlenné vált, mert túlsúlyban voltak, vannak azok a hírek, amelyek az oktatási rendszerünk hiányosságairól szólnak, és sokkal kevesebb szó esik arról, hogy valószínűleg ezen körülmények között mégis milyen kiváló teljesítményre képesek – szülők, diákok és tanárok közös erőfeszítésének eredményeképpen – még mindig a magyar középiskolák. Úgyhogy én szerettem volna látni azokat a fiatalokat, akik egy állítólag bomló és leépülőben lévő oktatási rendszer általános színvonala ellenére is képesek világszínvonalon teljesíteni, és egy nyílt, becsületes és nehéz versenyben maguk mögé tudják utasítani korosztályuk más nemzetiségbeli, Önökhöz hasonló egyébként kiváló diákjait. Engedjék meg, hogy először is elismeréssel a hangomban gratuláljak Önöknek az elért sikerekhez, tanáraiknak pedig hadd fejezzem ki Magyarország minden polgára nevében, a kormány nevében is és a magam nevében is a köszönetemet és az elismerésemet, amiért életükből föltehetően sok évet áldoztak arra, hogy őket vagy az előttük járt diákokat feljuttassák arra a magaslatra, aminek eredményeképpen ma itt köszönthetjük őket. Gratulálok tehát!

Bizonyára Önöknek sem mindennapi élmény egy ilyen kupolacsarnokban összejönni egy olyan eseményen, amely Önök miatt jött létre. Én elég fiatalon kerültem ebbe a házba parlamenti képviselőként még valamikor 1990-ben. húszegynéhány éves voltam, és engem is nyomasztott mindaz, amit most itt magunk körül látunk, nem azért, mert ne lett volna már akkor is gyönyörű, és ne érdemelte volna ki az ember rajongó elismerését, hanem valahogy az elődök nagysága nyomasztó az emberre. De azt hiszem, hogy keresve sem találhattunk volna alkalmasabb helyszínt ennél ahhoz, hogy Önöket köszöntsük, hiszen itt a nagy elődök, az építészet, a szellem, a tervezés és a kivitelezés nagymesterei, mindannyiunk nagy elődei alkotásának árnyékában üdvözölhetem Önöket. Ez a kupolacsarnok engem mindig arra – kicsit közhelyszerű, de épp ezért igaz – bölcsességre emlékeztet, amely valahogy úgy hangzik, hogyha időnként nagynak látszunk, az azért van, mert nagy emberek vállán állunk. Tehát ha a magyar parlament valamilyen okból tiszteletet érdemel, vagy tiszteletet vált ki azokból, akik ide bejönnek, az azért van, mert a nagy elődeink egy ilyen parlamentet építettek, és egy olyan hazát, amely képes volt egy ilyen alkotásra. De ez a bölcsesség szerintem az Önök életére nézve is igaz. Kérem, hogy erre emlékezzenek. Ha időnként úgy gondolják, hogy már nagy teljesítményt értek el, és nagynak látszanak, akkor mindig gondoljanak arra, hogy ez azért van elsősorban, mert nagy emberek vállán állnak. És innen nézve, a mostani sikerek szempontjából szerintem Önök nagynak, tekintélyesnek és tiszteletreméltónak fogják találni a szüleiket, akik fölnevelték Önöket, nagynak fogják találni a tanáraikat, akik azért dolgoztak, hogy Önök nagynak látszódhassanak. Szerintem ez nagyszerű dolog! Úgyhogy nagyon remélem, hogy ez a siker nem egy szalmaláng lesz csak az Önök életében, hanem újabb és újabb sikerekre, tanáraik és szüleik iránti tiszteletből fakadó újabb és újabb sikerekre fogja majd sarkallni Önöket.

Tisztelt Diákok, tisztelt Tanárok, Hölgyeim és Uraim!

Önök is tudják, hogy szándékaink szerint a 2011-es év Magyarország megújulásának az éve, amikor az egész életünket átszervezzük, egyfajta alkotmányos átszervezést hajtunk végre. Ennek a politikai aspektusairól – ha akarnak – elég sok mindent hallhatnak és olvashatnak az újságokban, én most inkább az emberi dimenzióra szeretném fölhívni a figyelmüket, az Önök figyelmét. Azért folyik ez a nagy átszervezés most Magyarországon, hogy egy olyan világ jöjjön létre – szemben a maival –, ahol a sikert, a teljesítményt és a munkát elismerik. És kik lehetnének inkább Magyarország megújításának, sikeressé válásának legfőbb reménységei, mint a sikeres magyar fiatalok és a magyar tehetségek, akik tudják, hogy mit jelent vállalkozni egy nagy feladatra, akik tudják, mit jelent fölkészülni egy nagy és komoly megmérettetésre, és ismerik a tanulással, munkával és szorgalommal kiérdemelt siker ízét. Itt, ebben az épületben – nem itt, a kupolacsarnokban, inkább a képviselőház üléstermében – sok és gyakori szó esik arról, hogy mit is jelent a magyar tehetség, milyen az oktatás színvonala, hogyan kell gondozni a tehetséget, egyáltalán hogyan kell a nemzet szellemi erőforrásait jobban megbecsülni. Most mindannyian itt abban a különös helyzetben vagyunk, hogy a gyakori és fontos parlamenti beszédtémánk itt megelevenedik; valóságos fiúk és lányok vannak itt a társaságunkban, akik maguk jelentik a megtestesült tehetséget, és ezzel maguk jelentik Magyarország megtestesült reménységét is. Az ifjú tehetségek a megújuló Magyarország legfőbb reménységei, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azért jöttünk össze, hogy kifejezzünk az Önök iránti nagyrabecsülésünket, és egyúttal biztatást is adjunk Önöknek a jövő számára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ne felejtsék el azonban azt, hogy a tehetséges diákokból előbb-utóbb tehetséges egyetemisták lesznek, és ezzel abba a szakaszba jut az életük, ahol, ha Magyarország rosszul sáfárkodik az Önök tehetségével, akár el is veszíthetjük Önöket. Ez az egyik legfontosabb politikai, szakmai és erkölcsi kihívás, amellyel én magam is nap mint nap szembe kell, hogy nézzek. Természetesen mindenki sarkallni akarja Önöket, hogy lássanak világot, menjenek el, ha kell, messzire is, keressenek fel távoli műhelyeket, szedjenek össze annyi tudást, amennyit csak tudnak. A nagy kihívás azonban abban áll, hogy nekünk, szülőknek, nekünk, az ország vezetőinek, az Önök tanárainak arról is meg kellene győznünk Önöket, hogy érdemes hazatérniük, és érdemes a tudásukat itthon kamatoztatni. Az a vita, ami ma zajlik, az a szakmai nemzeti konzultáció, amely ma zajlik az oktatási rendszerről és a felsőoktatási rendszerről, amellyel be akarjuk gyűjteni az oktatás és a felsőoktatás kérdéseivel foglalkozó szakemberek tudását és javaslatait, éppen azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan oktatási rendszert tudjunk létrehozni Magyarországon, amellyel meg tudjuk Önöket tartani hosszabb távon is Magyarország javára.

Természetesen én sosem voltam olyan tehetséges egyetlen tantárgyból sem, mint Önök, akik ma itt vannak, de még így is magam is szembesültem valamikor a nyolcvanas évek közepe táján azzal a kérdéssel, amikor Nyugaton jártam életemben először, hogy van-e értelme hazajönni. És rossz érzés volt szembesülni ezzel a kérdéssel. Rossz érzés volt szembesülni azzal a kérdéssel, hogy vajon a hazám kínál-e elég mozgásteret, lehetőséget, ad-e teret eleget, hogy itthon kamatoztassam azt, ami a fejemben van, vagy inkább ellök, elküld, és azt tanácsolja, ha nem is szavakban, de minden egyes mozdulatában, berendezkedésével, hangulatával, levegőjével, hogy keress inkább magadnak egy jobb helyet. Rossz volt ezzel a kérdéssel szembesülni, és az én munkám, a mi munkánk, a parlamenti képviselők munkájának egyik legfontosabb része éppen az, hogy olyan világot építsünk Magyarországon, hogy a fölnövekvő nemzedékeknek ne kelljen ezzel a nehéz dilemmával szembesülni. Itt most egy olyan korosztállyal vagyunk együtt a kupolateremben, akikkel kapcsolatban okkal lehetnek reményeink. Ha minden jól megy Magyarországon, akkor Önök már egy megújulásra készülő, talpra álló és növekvő önbizalmú országban kezdik meg a felnőtt éveiket, és reményeim szerint mire a nagy kérdéssel szembetalálják magukat – érdemes az életüket tartósan vagy akár véglegesen itthon berendezni –, már sokkal könnyebben adják meg a választ, mint ahogy az én nemzedékem megadta azt. Remélem, Magyarország meggyőző és pozitív választ ad majd erre a kérdésre. Mindannyian azt szeretnénk, ha olyan országot hozhatnánk létre, teremthetnénk, hogy a magyar tehetségeknek eszük ágában se legyen azt végleg elhagyni. Ehhez az kell, hogy a következő években olyanná alakítsuk Magyarországot, amely a munkát és a valódi teljesítményt tekinti elsődleges értékmérőnek, a helyezkedést, az ügyeskedést és a spekulációt pedig elutasítja. Egy olyan országot kell építenünk, amely képes honorálni a tudást, a szorgalmat és az értékteremtő teljesítményeket. Úgy kell bátorítani a munkát, hogy közben ne büntessük a sikert.

Én bízom abban, hogy számíthatunk egymásra. Bízom abban, hogy Önök számíthatnak ránk, számíthatnak az ország vezetőire atekintetben, hogy képesek leszünk ilyenné átalakítani Magyarországot. És mi is számítunk Önökre, hogyha ezt a munkát sikerrel elvégezzük, akkor arra kérjük Önöket, jöjjenek ide haza, kamatoztassák a tudásukat, tehetségüket itthon – minden magyar ember javára. Ehhez kívánok Önöknek sok erőt, jó egészséget és még egyszer gratulálok a sikeres, nagyszerű eredményeikhez!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(miniszterelnok.hu)