Beszéd „A Magyar Labdarúgás Fóruma” című konferencián, Budapesten.

Tisztelettel köszöntöm Önöket! Jó napot kívánok!

Az a szép dolog a futballban, hogy az embert futballistának szólítják, pedig az a sportág, amit ő űz, az nem hasonlít arra, amit mondjuk az itt jelen lévő vendégünk, Fernando űzött, amikor még aktív játékos volt. Ebből is látszik, hogy a futball egy olyan közös kultúra, amelyhez mindannyian tartozhatunk, és csak rajtunk múlik, hogy ezt a döntést meghozzuk-e.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Először is engedjék meg, hogy hálás szívvel megköszönjem, hogy itt lehetek Önök között, és mondhatok néhány szót a labdarúgás kapcsán. Semmiképpen sem szeretném eltéveszteni a szerepemet. Az utánam következő egykori kiváló labdarúgók majd magáról a labdarúgásról nyilván sokat fognak beszélni. Azt sem gondolom, hogy a magyar miniszterelnöknek jobban kellene értenie a magyar labdarúgás rendszerének megtervezéséhez, mint a szövetség vezetőjének, habár az ember néha kacérkodik ezzel a gondolattal, de mégiscsak az a helyes, ha mindenki marad a kaptafánál, és arról beszél, ami igazából a dolga. Az én dolgom az, tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Csányi elnök úr, hogy a magyar kormányzati politika szempontjából mondjak néhány szót a labdarúgásról. Amikor azt mondjuk, hogy 2011 a megújulás éve lesz, akkor nem csak a politikáról, és nem csak az állam ügyeiről gondolkodunk. Oda jutottunk Magyarországon, hogy a megújulásnak helye van az élet szinte minden területén. Mély gödörbe lökött bennünket az utóbbi évek külső és belső válsága, és ebből a gödörből csak együtt és összefogva tudunk kimászni úgy, hogy mindenki a maga részéről hozzátesz a közös erőfeszítésekhez. Úgy is mondhatnám, hogy a megújulás kis köreiből fog Magyarország egésze megújulni, akár gazdaságról, tudományról, kultúráról vagy sportról esik szó.

Ma azért vagyunk itt, hogy ez utóbbiról, a sportról, azon belül is a magyar emberek szívéhez legközelebb eső ágról, a labdarúgásról gondolkodjunk. Az utóbbi hónapokban nekem többször is lehetőségem adódott, hogy szélesebb nyilvánosság előtt a dicső múltra emlékezhessem. Emléktáblát avattunk Egyiptomban Puskás Ferencnek és Hidegkuti Nándornak – remélem, a tábla még épségben van –, és egy megható filmbemutató keretében felköszöntöttük Grosics Gyulát is nyolcvanötödik születésnapján. Mindannyian, akik itt vagyunk, magam is, örömmel emlékezünk a magyar labdarúgás nagy napjaira, kiemelkedő nagy csapataink történelmi sikereire, és nagy a kísértés, hogy most is, amikor itt szólhatok, ebbe az irányba tereljem a figyelmünket. Azonban úgy gondolom, hogy ma nem szabad magunkat a múlt történeteinek mégoly édes álmaiba sem ringatni. A jelen, a jelen állapotok ugyanis nem adnak okot az álmodozásra, a jövő pedig bizonytalansággal és kérdőjelekkel van tele. Álmodozás és nosztalgia helyett inkább mindenkit munkára szeretnék buzdítani. Mindenkit, aki felelősséget érez a magyar labdarúgás jövőjéért. Nézzük először is, mi a helyzet ma. A tény az, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy Magyarországon egyre kevesebb gyermek focizik. Ennek oka elsősorban a sportoktól való általános elfordulásban keresendő. A szabadidő egy jelentős részét gyermekeinknél kitöltik a videójátékok, lógás az interneten, és ha marad egyáltalán valami kevés idő, legfeljebb azt szánják aktív kikapcsolódásra. Hiányoznak a pályák, az iskolai modern korhoz igazodó műfüves pályák is, egyre kevesebb az aktívan sportolók száma a magyar felnőttek és a magyar fiatalok között is. Ne beszéljünk mellé, ne kerteljünk, fogalmazzunk egyenesen: ez tulajdonképpen szégyen. Szégyen számunkra, hogy az Európai Unió rangsorában az utolsó helyen állunk a rendszeres testmozgást végzők számát tekintve. Az Európai Unióban az utolsó helyen állunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország megújulása, amit 2011-ben indítottunk el, az egészségünkről való gondolkodás megújulását is jelenti a kormányzat számára. Az eddigi szemléletmód gyökeres megváltoztatását tűztük ki célul. Eddig az egészségügy figyelme a betegségekre összpontosult. Arra sokkal kevesebb figyelem jutott, hogy miképp jutnak el a magyar emberek oda, hogy amikor súlyos tüneteikkel az orvosukhoz fordulnak, ilyenkor már gyakran túl későn, csak a krónikus betegségeket tudják diagnosztizálni. Közhely, de miután közhely, igaz is, nem lehet elégszer ismételni: az egészség megőrzésének legbiztosabb útja a rendszeres testmozgás. Innen tekint a magyar kormány a sportra, s azon belül a labdarúgásra. Mi, akik szeretjük a labdarúgást – nem csak nézni, hanem csinálni is –, hisszük, hogy a gyermekeink számára a foci lehet a legjobb út a mozgáshoz. Ennek egy végtelenül egyszerű oka van: ugyanis focizni jó. Akár csak napi fél óra játékkal is csodákat lehet elérni az egészségmegőrzés területén úgy, hogy közben a gyermekeink nem érzik úgy, hogy valamilyen nagy egészségügyi program résztvevő alanyai, vagyis kormányzati szempontból, össztársadalmi szempontból nézve hatalmas lehetőség van ebben a játékban, és nem csupán az egészségmegőrzés területén. Hány olyan embert ismerünk mindannyian, akik rendkívüli, szinte ember feletti erőfeszítéssel és lelkesedéssel tartanak fönn kisvárosi vagy falusi klubokat, ahol rendkívül hátrányos helyzetű fiatalok játszanak a csapatokban, ahol a gyerekek nem csupán jobban futballoznak egy idő után, de megtanulják a rendszeres élet szabályait, hogy az edzésre időben kell érkezni, tisztességesen kell viselkedni, a rendet és a fegyelmet be kell tartani. A labdarúgás szeretete és magasabb szintű művelése jobb általános egészségi állapottal és rendezettebb élettel hálálja meg a nagyobb figyelmet és az áldozatokat.

Rendre azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem csupán az edzésen, nem is csak a pályán, de körülötte is szükségünk van. Erről is beszélnünk kell, ha a magyar labdarúgás jövőjéről szólunk. Akár a tömeges szurkolói rendbontásokra, akár a jó nevű csapatok hírnevét beárnyékoló ügyekre gondolunk, egyetlen következtetésünk lehet: azonnali rendteremtésre van szükség. Egyetlen ifjú tehetség sem fog labdarúgó-karrierről álmodni és ezért erejét megfeszítve dolgozni, ha édesapjával nem tud elmenni egy első osztályú mérkőzésre, mert komoly okuk lehet arra, hogy féltsék a testi épségüket. Úgy nem fog erősödni a futball iránti tisztelet, hogy a klubok háza tájáról a tekintélyt kivívó eredmények helyett botrányokról, spekulációról és csalásokról érkeznek hírek. Az mégsem járja, hogy a magyar foci egyik legfontosabb helyszíne ma Bochum és az ottani városi ügyészség épülete. Megismétlem tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, közös erőfeszítéssel rendet kell tenni a magyar futball háza táján is!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg hogy végezetül a jövőről, egész pontosan a jövőbe irányuló befektetésekről, az eddig elvégzett munkáról és a lehetséges jövőbeni tervekről szóljak. Kétségkívül igaz, hogy van hova fejlődnünk. Ahhoz képest, hogy Magyarországot nemrég még futballnemzetként jegyezték a világban, meglepően kevés az igazolt labdarúgónk, én magam is csak eggyel tudom gyarapítani a számukat. A regisztrált labdarúgók számát tekintve Magyarországon az 1,3-1,4 %-os szinten állunk, az európai átlag ennek majdnem kétszerese. A labdarúgásban pedig igazán sikeres országok esetében – mint a skandinávok, Németország vagy Spanyolország – ezt jóval meghaladó, 10-15 % közötti arányt találunk. Mindannyian tudjuk, hogy a sikeres profi labdarúgás alapja a minél nagyobb számú regisztrált sportolók hada. Mit tettünk eddig, hogy ezen a helyzeten javítsunk? Az ezredforduló táján már felismertük ezt a jelenséget, szembe is néztünk vele, azonosítottuk a magyar labdarúgó utánpótlás-nevelésben rejlő lehetőségeket, és így sor kerülhetett a Magyar Labdarúgó-szövetséggel közösen még akkor, 2000-ben a Bozsik-program kidolgozására. Egyesületi szinten 2002-ben komoly szakmai munka indult meg a Bozsik-program első üteme keretében és az MLSZ felügyelete mellett. A politika azonban szerencsétlen módon közbeszólt; a programnak vége szakadt, mielőtt az első teljes nevelési ciklus befejeződhetett volna. Emlékezzünk csak, hogy 2003 őszén mintegy 1200 kistelepülési „futballgondnok”, alközpontvezető, megyei és régióvezető szerződését bontották föl, és szüntették meg az erre szánt állami támogatást. A Bozsik-program újraindítására tettünk még egy kétségbeesett kísérletet – talán vannak, akik erre is emlékeznek – 2004 októberében. Két nagy magyar vállalat, a MOL és az OTP támogatásával OTP–MOL-Bozsik Akadémia néven indult útjára egy mozgalom. S ez a két nagy cég az állam helyett 2004 októberétől jelentős összeggel támogatta az akadémiák működését, az egész rendszer működését, amelyet az Európai Labdarúgó-szövetség 2005-ben „Európa legértékesebb utánpótlás-nevelési programja” címmel tüntetett ki. Talán ez a hely is alkalmas arra, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik azokban a nehéz időkben sem hagyták magára a magyar labdarúgást. Helyénvaló dolognak, ha úgy tetszik, történelmi igazságtételnek tekintem, hogy akik akkor, azokban a nehéz időkben kockázatokat is vállalva szerepet vállaltak az utánpótlás-nevelés életben tartása érdekében, ma megkapták azt a lehetőséget, hogy szabadon és legjobb képességük szerint az MLSZ-t vezetve dolgozhassanak ugyanezekért a célokért.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én fontos eredménynek tartom azt is, hogy Magyarországon az utánpótlás-képzésének fontos szereplőjévé váltak az utóbbi évtizedben a labdarúgó-akadémiák. Itt mindig meg kell emelnünk külön a kalapunkat a 2001-ben alakult Sándor Károly Akadémia előtt, amely az MTK kétségkívül hosszú dicsőséglistáját gyarapítja. A hazai utánpótlás-nevelésben számos későbbi kezdeményezés követte az első fecskét. Talán nem tekintik szerénytelennek, ha ezek sorában megemlítem a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiát, a győri Fehér Miklós Kollégiumot, a kispesti Magyar Labdarúgó Akadémiát, a kaposváriak kísérletét Bene Ferenc Akadémia néven, a szombathelyiek Illés Béla Akadémiáját vagy a gyulaiak kísérletét, amelyet Grosics Gyuláról neveztek el. Ebből is látszik, hogy a munka folyik, és tán azt is mondhatjuk, hogy a célt is látjuk. Én arra szeretném biztatni az MLSZ-t és minden futballszerető magyar embert, hogy hirdesse minden lehetséges módon: a labdarúgás nem egyszerűen egy játék. Bátran szánhatunk neki rendkívüli missziót Magyarország megújításában, és ehhez a misszióhoz teljes tekintélyével és anyagi lehetőségével a magyar kormány is kapcsolódhat. Én egy olyan gondolkodásmódot képviselek, és egy olyan kormányt vezetek, amelytől távol esik az a gondolat, hogy megreformáljuk az országot akkor is, ha az emberek abból nem kérnek. Abban azonban hiszek, hogy az emberek követni fognak bennünket, és hallgatni fognak ránk, ha olyasmit kérünk tőlük, amivel egyébként egyetértenek, és amit szívesen csinálnak. A labdarúgás egy ilyen terület lehet, amely egészséget, munka- és rendszerető fiatalokat, a megújulás fontos erőforrását és tartalékát teremtheti meg egész Magyarország számára. Megismétlem és megújítom azt a vállalást és megállapodást, amelyet az MLSZ elnökének tettem, illetve vele kötöttem, vagyis a rend és a biztonság érdekében szükséges jogszabályokat, amint a tervezetek elkészültek, a magyar parlament azonnal meg fogja alkotni, a rend és biztonság megteremtéséhez szükséges anyagi erőforrásokat és pénzügyi fedezetet a szövetség rendelkezésére fogjuk bocsátani. A stadionok és pályák építését támogató adórendszert hatályba léptetjük, amint erre az európai uniós bólintás megérkezik, haladéktalanul meg fogjuk ezt tenni. És végezetül pedig az utánpótlás-nevelést állami feladatnak tekintjük, és teljes mellszélességgel támogatjuk azokat a programokat, amelyeket ennek érdekében a Magyar Labdarúgó-szövetség meghirdet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Biztatom tehát Önöket arra, hogy folytassák a munkájukat, és tűzzék ki célul – nem kevesebbet, mint – a magyar futball teljes megújítását, és tegyék, kérem, ezt abban a tudatban, hogy ezzel egyúttal Magyarország teljes, Magyarország egészéért folyó munka megújításában is fontos lépéseket tesznek.

Köszönöm szépen a figyelmüket! Sok sikert kívánok!

(miniszterelnok.hu)