2014. március 19. Budapest

Tisztelettel köszöntöm Önöket. Jó napot kívánok!

Nyakunkon a holnapután. Ez biztos így van, de megbocsájtják nekem, ha én beérem egyelőre azzal, hogy a holnapot próbálom előre jelezni. Leginkább április 6-át. Ezt, gondolom, egy olyan bocsánatos fogyatékosságnak tekinti az elnök úr, amellyel átmenetileg fölmentést ad a holnaputánról való gondolkodás alól. De mielőtt magam is elmondanám, hogy szerintem mit végeztünk a kamarával közösen az elmúlt egy évben, néhány rövid megjegyzést szeretnék tenni azokhoz a képekhez, amiket Parragh elnök úr mutatott nekünk.

Az első megjegyzésem a német és a magyar növekedési ütem összefüggésére vonatkozik. 1998 és 2002 között én azt láttam, és én hiszek abban, hogy amit akkor láttam, az ma is érvényes, hogyha a magyar gazdaság futja azt, amire képes, akkor a mi növekedési ütemünk hüvelykujj szabályszerűen kétszer akkora, mint a német gazdasági növekedés. Csak közben volt egy másik időszak, ami belefutott egy pénzügyi válságba, és erről az összefüggésről elfeledkeztünk. Szerintem ez egy olyan tudás, amit föl kell eleveníteni, és célul kell kitűznünk, hogy a magyar gazdaság növekedése az előttünk álló időszakban úgy, mint ahogy egyszer volt, legyen kétszerese a német gazdasági növekedésnek, mert ez benne van a magyar gazdaságban.

A második megjegyzésem „A lakossági megtakarítások mértéke, a jövedelemátcsoportosítások, a rezsicsökkentés pénzügyi hatásai” című képhez kapcsolódik. Ott egy 2013. decemberi adatot láttunk. Csak hogy a folyamatok erősségét érzékeltessem: 2014. február végén a lakossági megtakarítás az itt látott december végi adathoz képest, ami 1.100 milliárd forint volt, most 1.800 milliárd forinton áll. A gazdaságba juttatandó európai uniós források ügyében azt a két számot érdemes összevetnünk, hogy a 2007 és 2013 közötti hétéves európai költségvetési ciklusban a források 16 %-a jutott el végül is a gazdaságba. 2014 és 2021 között pedig az a tervünk – ezen dolgozunk, ezt a rendszert építjük most –, hogy ezt 60 %-ra, tehát 16-ról 60 %-ra növeljük.

Az egykulcsos adóról csak azért teszek egy talán méltánytalan megjegyzést, hogy adjak egy történelmi dimenziót a mai gazdaságpolitikai döntéseknek az egykulcsos adó ügyében. A progresszív adó gondolata először a kommunista kiáltvány második fejezetében jelent meg. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye elő és lapozza föl. Egész addig ez föl sem merült, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nyomtatóról is szeretnék mondani valamit. Már csak azért is, mert érdemes visszagondolnunk arra, hogy nem mindig könnyű azoknak a kenyere, akik abban az összefüggésben és dimenzióban vagy horizonton foglalkoznak a gazdaságpolitikával, mint most az elnök úr tette. Ugyanis én jól emlékszem – azóta is furdal a kíváncsiság, amit ezelőtt néhány perccel sikerült kielégítenem –, hogy Matolcsy György a Heti Válaszban írt erről a nyomtatóról. Hamarosan egy 3D-s dimenziójú gyártási kultúra jelenik meg a világban. Azóta is gondolkodtam azon, hogy nézhet ki egy ilyen 3D-s nyomtató, s ezt az előbb megnézhettem befele jövet. De arra is emlékszem, hogy Matolcsy azt kapta, amit az idő előtt megjelenő történelmi hősök szoktak kapni: mindenki rajta gúnyolódott, és vele szórakozott az interneten mondván, hogy micsoda marhaság valami amerikai találmányt úgy beállítani, mint ami majd radikálisan át fogja alakítani a magyar gazdaságpolitikai gondolkodás váltóit is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után engedjék meg, hogy én is mondjak néhány szót a mögöttünk hagyott évről. Megpróbáljuk a kamarával évente megnézni, hogy mit végeztünk – külön-külön és együtt is. Ezek közül az éves értékelések közül különösen izgalmasak azok, amelyek a negyedik évre esnek, mert ezek valahogyan összefüggnek a politikai választásokkal, és ilyenkor abban a reményben vannak a szónokok is meg a hallgatóság is, hogy valamit meg lehet tudni a jövőről, mert valamit csak kell mondania arról a múltból levont következtetések alapján, hogy mégis mi lesz. És a mai vagy mostani választási kampánynak visszatérő politikai szlogenje, hogy most akkor vannak-e programok, vagy nincsenek programok, és ha igen, akkor hol vannak. Én most itt csalódást fogok okozni Önöknek, mert a mi programunk egyetlen szóban foglalható össze, s ez úgy hangzik, hogy: folytatjuk. Szerényebben fogalmazva két szóban foglalható össze: folytatni szeretnénk. Ilyen értelemben tehát mi nem egy új programot akarunk bemutatni a magyar közvéleménynek, hanem arról akarjuk meggyőzni az embereket, hogy érdemes folytatni azt, amit egyébként az elmúlt négy évben elkezdtünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nézzük tehát, hogyan látom én, hogyan látjuk mi a mögöttünk hagyott egy évet. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mit végeztünk a legutóbbi találkozásunk óta, és visszafogottan, ami egy helyes megközelítésmód, akarunk válaszolni, akkor kellő szerénységgel, de mégis büszkén azt mondhatjuk, hogy az elmúlt egy évben végre sikerült lábra, saját lábára állítani Magyarországot. Azt akartuk elérni végül is, hogy a magyar gazdaság megálljon a saját lábán. Mindannyian tudjuk: ahhoz, hogy elindulhassunk a jövő felé, a holnapután felé, vagy egyáltalán, hogy a terveink végrehajtása érdekében bármilyen lépéseket tehessünk, ahhoz először föl kell állni. Márpedig a magyar gazdaság nem állt, különösképpen nem állt a saját lábán az előző évtizedben. Mi azt gondoljuk, hogy a 2013-as évet úgy jegyezhetjük föl a magyar gazdaságtörténetben, mint amikor sikerült elérni, hogy külső segítség nélkül és mankók nélkül álljon a lábán a magyar gazdaság. Sőt, úgy álljon, hogy közben ne imbolyogjon, vagyis legyen kellően stabil, sőt legyen képes arra, hogy önállóan és a maga által választott irányba képes legyen az első lépéseket megtenni. Azt hiszem, hogy ma már ez elmondható.

Itt egy kérdést kell mindenképpen tisztázni. A magyar gazdaságpolitikai viták legáltalánosabb fegyvere a csúsztatás, amikor egy állítást egy teljesen más összefüggésrendszerben próbálnak értelmezni, ezért az embernek időnként részletkérdéseket is tisztáznia kell. Én is szeretnék itt tisztázni egy ilyen részletkérdést. A saját lábon állás és a saját magunk által kijelölt irány követése nem azonos az izolálódással. A magyar gazdaság része volt és része marad a globális gazdaságnak. Hatásmechanizmusoknak vagyunk kitéve, és ez így marad a jövőben is. Ezek között éljük az életünket. A világgazdaság integráns részeként, hiszen az Európai Uniónak is részei vagyunk, tehát világgazdasági szereplőként, de mégis a saját lábunkon kell állni. Tehát a saját lábon állás, a magyar út, a magyar modell, a nemzeti érdekek követése nem azonos a világgazdaságból való kiszakadással, ami önmagában is értelmetlen és buta gondolat lenne. Ellenben a világgazdaság integráns részeként olyan erőben lenni, hogy a saját érdekeinket tudjuk követni, hogy a saját lábunkon álljunk, legitim gondolat.

A saját lábra állást bizonyító tényeket csak röviden megemlítem. Növekszik a gazdaság, bővülnek a munkahelyek, csökken az adósság, olcsóbb az energia, olcsóbbak a hitelek, alacsonyabb az infláció és bővül az export. Ezeket a tényeket szerintem ma nem vitatja senki. Ha igazából vita van, akkor még az adósság környékén van valamilyen vita, mert annak a lefutása, az egyéves adósság lefutása nem egyenletes. Például tegnap Varga Mihály fölvett 3 milliárd dollárnyi hitelt. Ez most az államadósságot növeli, de azért vette föl, hogy az évközben esedékes lejáratokat ki tudja fizetni. Tehát az év során azok majd kimennek, ráadásul a kifutó hiteleknek a kamatozása magasabb volt, mint a most belépő újé. Összességében: ha az év lefut, az adósság jobban fog állni, mint ahogy most áll. Azt gondolom, hogyha ezeket a szakmai részletkérdéseket figyelembe vesszük, akkor azt tudom mondani, hogy szinte minden tény, amit most elmondtam, szinte vitán fölül van a mai magyar, komolyan vehető gazdaságpolitikai körökben, és most ide sorolom egy nagylelkű gesztussal magát az Európai Uniót is, hiszen ezeket a tényeket az Európai Unió is leírta. Van róla papírunk, ha úgy tetszik, és sok mindennel lehet vádolni az Európai Uniót, de hogy olcsón elszegődött volna a Fidesz kampánytanácsadójának, mégiscsak túlzás volna. Márpedig az unió a 2014-es és 2015-ös évekre szóló előrejelzéseiben ezeket a tényeket rögzítette a magyar gazdasággal kapcsolatban, és hosszú idő után először mondta azt, hogy magyar gazdaság nem tartozik azon országok közé, ahol makrogazdasági egyensúlytalanság fenyegetne. Abba a csoportba tartozik, ahol figyelni kell, de közvetlen ilyen veszély nincsen. Ez hosszú-hosszú évek óta először fordult elő velünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy kitérőt kell itt azért még tennünk, különösen az exporttal összefüggésben. Ez pedig, azt hiszem, László is érintette az egyik képen, az energia kérdése, méghozzá az ipari energia kérdése, illetve az energiaárnak a kérdése, ahol ezt csak azért említem meg, mert holnap Brüsszelben ez lesz az egyik napirendi pont. Hacsak az ukrán ügy le nem söpri a tervezett napirendi pontokat az asztalról, akkor energiakérdésről tárgyal az unió miniszterelnöki tanácsa holnap. Az Egyesült Államokban körülbelül egyharmada az energia ára, mint Európában, és a mi holnaputánra vonatkozó előrejelzéseink szerint az olcsó, képzett és a képzettségéhez képest olcsó munkaerő adta versenyelőny mellett a következő időszak legfontosabb versenyelőny tényezője az energia ára lesz a gazdaságban. És itt az Egyesült Államok olyan előnyre tett szert, amelyet az európai gazdaság, ha nem változtat radikálisan a gondolkodásán, az energia rendszerről való gondolkodásán, aligha lesz képes ellensúlyozni. Márpedig Magyarország arra törekszik, erről is mondok később majd néhány szót, hogy ne csak a háztartási, hanem az ipari termeléshez szükséges energiaár is Magyarországon legyen a legolcsóbb. Úgy is fogalmazhatnék, hogy – függetlenül attól, hogy az unió nem versenyképes – mi, magyarok legyünk versenyképesek az Egyesült Államok energiaárával, árrendszerével.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fontos, hogy mondjak néhány szót, már csak az ország méretei miatt is, mindarról a környezetről, amely körülölel bennünket, hiszen annak, amit csináltunk, van egy nemzetközi környezete is. Érdemes föltenni a kérdést, hogy mi zajlott az elmúlt évben a világban, milyen folyamatok mentek végbe, és ezeknek mi volt az értelmük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az elmúlt évet még mindig végigkísérte az a vita, amely évek óta nyitott, hogy az a válság, amely gyötri az európai gazdaságot, konjunkturális szerkezetű-e vagy szerkezeti. A mi kormányunk és így aztán Magyarország ebben a vitában végig azon az állásponton volt, hogy ez a válság nem konjunkturális természetű, hanem szerkezeti. Tehát nem arról van szó, hogy a világgazdaságban mindenfajta elméleteknek megfelelően vannak ciklusok, és időnként a konjunktúra és máskor meg a dekonjunktúra időszakát éljük, valójában a gazdaságpolitikában alkalmazható eszközök, a gazdaságpolitikában alkalmazható gondolatok, struktúrák, szerkezetek tulajdonképpen állandóak, csak hát ilyen a világgazdaság természete, hogy különböző ciklusok vannak, amelyeknek a kiegyenlítésére kell törekedni mind a piacnak, mind az állami gazdaságirányításnak. A mi föltételezésünk szerint ez a mostani váltás nem ilyen. Azok a számok, amelyeket az előbb az európai gazdaság helyzetéről mutatott Parragh László elnök úr, nemcsak hogy igazak, hanem még további két dimenzióval kiegészítendők. Az egyik, hogy miközben a világ 8 %-a él az európai kontinensen, 25 %-át állítjuk elő a világgazdaságnak, a világgazdaság össztermékének előállításában való részesedésünk apad, zsugorodik, és a világkereskedelemben való részesedésünk is zsugorodik, miközben egyébként az európai gazdaság adóssága folyamatosan nő – minden nap. Ebből világosan látszik, hogy amiről beszélünk, nem egyszerűen a szokásos világgazdasági konjunktúrák hullámverése, hanem egy mély szerkezeti válsága az európai gazdaságnak. Szerintem az amerikaiak által meghozott lépések az elmúlt három-négy évben ennek a tudatában születtek meg. Ők nem konjunkturális, hanem strukturális válságként tekintenek a fejleményekre, így is alkalmazkodtak hozzá, így is válaszoltak rá. Európában ez a fölismerés még nem született meg, ez a vita zajlik.

Márpedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennek a vitának az eldöntése kulcskérdés, mert ha azt mondjuk, hogy egy válság csak konjunkturális természetű, akkor az azt jelenti, hogy a korábban érvényes gondolatok és eszközök továbbra is érvényesek és használhatók. Ha azt mondjuk, hogy szerkezeti válságba jutottunk, akkor a korábbi eszközök alkalmazása és a korábbi logika követése szükségszerűen újra és újra ehhez a válsághoz fog vezetni. Ezért tehát annak a kérdésnek az eldöntése, hogy most ez a válság milyen természetű, meghatározza a nemzetek által választott gazdaságpolitika tartalmát is. Mi azt gondoltuk, hogyha ez egy strukturális természetű válság, akkor értelmes vállalkozás egy új szerkezetű gazdaság kiépítésére törekedni. Ami Magyarországon zajlik, abban az értelemben nem szokásos gazdaságpolitika, hogy nem gazdasági folyamatokat akar befolyásolni, hanem – ahogy a gúnyolódó kritikusaink mondják – unorthodox, ahogy mi mondjuk: innovatív abból a szempontból, hogy megpróbál új szerkezetű magyar gazdaságot létrehozni. Ez interpretálható és leírható úgy is, ahogy az előbb láttuk az elnök úrtól, aki átállási veszteségként vagy – hogy is fogalmaztál, László? – transzformációs veszteségként írta le néhány előző évünket, de valójában, ha a politika nyelvén fogalmazunk, itt egy új szerkezetű magyar gazdaság kiépítéséről, abból fakadó átmeneti veszteségekről és abból fakadó, fakadható hosszabb és középtávú előnyökről beszélünk. Most én erről mondanék néhány szót, erről az új szerkezetű magyar gazdaságról. Nézzük, hogy itt mit hajtottunk végre.

Ennek az új szerkezetű magyar gazdaságnak az egyik legfontosabb eleme az az újraiparosítás. Mi azt gondoljuk, hogy a teljes magyar nemzeti összterméken belül az iparból származó össztermék arányt növelni kell. Ezt nevezzük újraiparosításnak. Hol tartunk most? Európában, az Európai Unióban a teljes európai nemzeti össztermékhez való hozzájárulása az iparnak 15 %, Magyarországon 23 %. Két ország van előttünk, tehát a harmadik helyen vagyunk Európában: előttünk egy orrhosszal a csehek és egy tyúklépéssel a németek, 24 és 26 %-on vannak. Én azt gondolom, hogyha a politikánkat tudjuk folytatni, akkor 2018-ban el tudjuk érni azt, hogy az ipari termelés hozzájárulása a nemzeti össztermékhez egész Európában Magyarországon lesz a legmagasabb, amit úgy is mondhatunk, hogy Magyarország lesz Európa legiparosodottabb országa. Ez egy reális célkitűzés. A növekedési tendenciákban és számokban ez benne van, hiszen a növekedés tekintélyes mértékben az iparból jön.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A második ilyen dolog, a második ilyen eleme ennek az új szerkezetű gazdaságnak, hogy másképpen akarjuk elhelyezni Magyarországot a világgazdaságban. Miután a magyar gazdaság növekedésében az export jelentős szerepet játszik, és az ország méretei miatt ez hosszabb távon is így marad majd, döntő kérdés, hogyan képzeljük el magunkat a világban. Ahogy elképzeljük, úgy akarjuk alakítani a kapcsolatainkat is, vagyis a külgazdasági politikánk tartalmát az határozza meg, hogyan helyezzük el a fejünkben először Magyarországot a világban. Ahogy a kínaiak mondják: a tigrist először fejben kell elejteni, a többi puszta formalitás. Ez lehet, hogy így van. Amit mi itt kigondoltunk, szakítás a magyar külpolitikai hagyományokkal. Ezt ilyen élesen és nyíltan nem mondtuk eddig, de talán eljött az ideje annak, hogy ezt így fogalmazzuk meg. Természetesen nem kérdőjelezzük meg azt az eredményt, amit az elmúlt húsz évben elértünk, és úgy hívunk, hogy integrációs politika, hogy Magyarország beépült, integrálódott abba a világba, ahova egyébként a kulturális gyökerei és alapvető nemzeti érdekei szerint tartozik: a NATO-ba katonapolitikai értelemben és az Európai Unióba politikai és gazdasági értelemben. Ezt a tételt nem kell megkérdőjeleznünk. Azonban föl kell tennünk a kérdést, hogyan akarjuk alakítani a gazdasági kapcsolatainkat a világ – akár nyugati, akár nem nyugati – jelentős szereplőivel. A magyar gazdaságpolitikát végigkíséri egy gondolat, ezt politikai publicisztikákban számon is szokták kérni a mindenkori kormányon, amit úgy hívunk, hogy hova csatlakozik le. Nem hova integrálódik, mert az nem kérdés, hova csatlakozik le. Van egy olyan hagyománya a magyar külgazdasági gondolkodásmódnak, hogy valahova le kell csatlakozni. Úgy kell elképzelni Magyarország kívánatos külgazdasági politikáját, hogy valahova lecsatlakozunk, és utána a lecsatlakozásból fakadó tényeket pedig érvényesítjük. Hiszen, ha valahova lecsatlakoztunk, akkor bizony annak következményei vannak. Én egy egészen más dologgal próbálkozom, a mostani kormány egy egészen más dologgal próbálkozik. Én azt a tézist fogalmaztam meg, hogy úgy kell alakítani a kapcsolatainkat, hogy a világgazdaság minden, kivétel nélkül minden jelentős szereplője abban legyen érdekelt, hogy Magyarország sikeres ország legyen. Vagyis mindenkit érdekeltté kell tenni abban, hogy mi sikeresek legyünk. Nem egyhez kell lecsatlakozni átvéve az ő logikáját, hanem úgy kell alakítani a dolgokat, ez intellektuálisan egy kicsit nehezebb, mint lecsatlakozni, hanem úgy kell kialakítani dinamikus egyensúlyra törekedve a dolgokat, hogy mindenki abban legyen érdekelt, hogy itt jól menjenek a dolgok. És ezt lebontottuk országokra. Erről most mondanék is néhány szót.

Az első ilyen fontos dolog a németekkel kialakított kapcsolatrendszer. Németország abban érdekelt, hogy Magyarország sikeres legyen, méghozzá abban érdekelt, hogy Magyarország újraiparosítása sikeres legyen, mert a német iparnak a déli nyúlványához építettük hozzá a magyar gazdaságot elsősorban a gépgyártáson, a járműgyártáson keresztül. Biztosak lehetünk abban, hogy Németország abban érdekelt, hogy Magyarország újraiparosítása sikeres legyen, érdekelt az olcsó energiában, érdekelt abban, hogy szakképzett munkaerő legyen, érdekelt abban, hogy a szakképzett munkaerő mobil legyen, és folytathatnám tovább.

Nyilván a súlya más, de hasonlóan fontos dolog, hogy a japánokkal is ebben a logikában próbáltunk szövetséget létrehozni. Ma nyugodtan mondhatjuk, hogy az idetelepült japán cégek mérete akkora, hogy Japán kiemelt partnernek tekint bennünket, messze a politikai súlyunk fölött kezel bennünket, mert az itt, Európában működő japán ipari kapacitások jelentős hányada nálunk található.

Az amerikaiakkal is próbáltunk létrehozni egy együttműködést. Ott ugyan vannak mindenfajta vitáink; ezek inkább filozófiai természetű, politikai viták arról, hogy mi a nemzeti érdek, hogyan kell értelmezni az emberi jogokat, mi a nemzeti szuverenitás, mi a nemzeti politika, és így tovább, de a gazdaságban nincsen vitánk az amerikaiakkal, aminek az az oka, hogy kidolgoztuk a stratégiai megállapodások rendszere nevű intézményt. Ezt Önök ismerik, nagy cégekkel kötünk ilyeneket, 42-vel kötöttünk. És ha Önök megnézik ennek a beltartalmát, akkor azt fogják látni, hogy a legtöbb amerikai. A magyar kormánnyal gazdaságstratégiai megállapodást kötő 42 cég közül a legmagasabb számot, 9-et az amerikaiak teszik ki. A legtöbb amerikai céggel van ilyen megállapodásunk. Ezek egyébként alapvetően high-tech, elektronikai és informatikai cégek. Mind abban érdekeltek, hogy Magyarországon egy modern iparfejlesztési politika valósuljon meg.

Ezt tettük Kínával is. Kína esetében a dolog úgy fest, hogy a kínaiak szintén érdekeltek abban, hogy Magyarország sikeres legyen, mert mi vagyunk az az ország, amelyen keresztül a legkönnyebben tudnak belépni az Európai Unió piacaira. Máshol is próbálkoznak, de sehol nem megy ez olyan könnyen, olyan gyorsan, olyan kialakult technikákkal, mint ahogy ez Magyarországon történik. Ennek mondjuk két kézzelfogható példáját idézem ide Önök elé: a Bank of China Magyarországon hozta létre a regionális központját, és a kínai turisztikai hivatal regionális központja is Budapesten van. Jól látható tehát, hogy itt is elértünk egy pozíciót. Nyugodtan mondhatjuk, Kínának az az érdeke, ha egyáltalán van neki valamilyen érdeke Európában és Közép-Európában, hogy mi sikeresek legyünk.

Ugyanígy áll a helyzet Oroszországgal. Ez most kényes téma, tekintettel az ukrán válságra, de most a kényes témán emelkedjünk felül, gondolkodjunk ésszerűen. Nekünk érdekünk, hogy az oroszok is abban legyenek érdekeltek, hogy Magyarország sikeres ország legyen. Ehhez az kell, hogy legyen egy olyan együttműködésünk, amely különösen értékes az ő számukra. És itt túl kell lépnünk azon, ami korábban volt, hogy nekik van gázuk, nekünk meg kell a magyar gazdaság működtetéséhez gáz, és ezért kell tőlük gázt vennünk. Hogy milyen technikákkal akarunk ezen túllépni és oldani a függőségünket, egy másik előadás témája. Jelzem, hogy március 27-én adjuk át azt a vezetéket Szlovákia irányában, amely lehetővé teszi, hogy először Magyarország történetében olyan gáz is érkezzen Magyarországra, amely nem orosz forrásból származik. De most nem erről akarok beszélni, hanem a nukleáris együttműködésről, mert az oroszokat úgy tudjuk érdekeltté tenni Magyarország sikerében, hogy kell egy terület, ahol minőségi partnerséget, kitüntetett partneri viszonyt ápolunk. És miután 1966 óta van egy szerződésünk, amely bevonta őket a magyarországi nukleáris piacba, semmi okunk nincs arra, hogy ezt ne folytassuk. Hiszen nekik új erőművet építeni vagy régieket újakra kicserélni. Ma erre egész Európában két helyen nyílik lehetőségük: az egyik Angliában, ahol dolgoznak is ezen, Közép-Európában pedig nálunk. És így hosszabb távon is érdekeltté tesszük az oroszokat abban, hogy bizony a magyar gazdasági siker, stabilitás, kiegyensúlyozottság orosz érdek is legyen.

Hasonló célra tartunk és lövünk a törökökkel, ahol még nem tudtuk létrehozni ugyanezt a konstrukciót. Megállapodás van erről. Mind a török államelnökkel, mind a miniszterelnökkel megállapodtunk egy stratégiai együttműködésben, csak még nem találtuk meg azt a stratégiai ágazatot, ahol egyébként olyan mélyen engedhetnénk be egymást kölcsönösen egymás gazdaságába, hogy utána kölcsönösen érdekeltek lehessünk egymás sikerében az egyszerű kereskedelmi szempontokon túl. Itt is valószínűleg a török energiarendszer privatizálásában való részvétel teremt majd lehetőséget. Tehát könnyen lehet, hogy a törökökkel való stratégiai együttműködésnek is energetikai szaga lesz, de ez még a jövő zenéje, ha úgy tetszik, a holnaputáné.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az új magyar gazdaság fölépítésének harmadik fontos eleme az a középvállalatok ügye. Németország mindig is tanulságos – miután sikeres, ezért tanulságos – példa a számunkra, ezért mi Magyarországon szerintem közfelkiáltással valljuk azt a nézetet, hogy erős középvállalatok nélkül nincs stabil nemzetgazdaság. Észak-Olaszország és Németország mindig ilyenkor a példa. Ha megnézzük, hogy hol tart Magyarország, akkor azt tudom mondani Önöknek, hogy exportra termelni képes, saját lábon álló, biztonságos jövővel rendelkező magyar középvállalat olyan 2.200 lehet – ezt az Eximbankkal való pénzügyi kapcsolatrendszerből tudom kiolvasni –, és a mi gazdaságpolitikai stratégiánk szerint 12 ezer ilyen cégre volna szükség. Ezek most olyan cégek, amelyek magyar kézben vannak, tehát nem Magyarországon működő cégekről beszélek, hanem magyar tulajdonban lévő középvállalkozásokról. Itt az volna a cél, hogy a mostani kétezer, kétezer-kétszázas számról 12 ezres nagyságrendre tudjunk növekedni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után a nemzeti érdekről is kell mondanom néhány szót. Ez azért fontos, mert az elmúlt években gazdaságpolitikai vitákat folytattunk jelentős külső szereplőkkel, különösen integrációsokkal, mint az IMF vagy éppen az Európai Unió, és gyakran lehet hallani olyan vélekedést, hogy a vállalt konfliktusok egy része nem volt ésszerű, nem volt szükséges. Én ennek az ellenkezőjét gondolom. Én azt hiszem, hogy tudomásul kell vennünk, hogy bár integrálódtunk az Európai Unió intézményrendszerébe, nekünk ott ugyanúgy kell viselkednünk és eljárnunk, mint ahogy azt a többiek teszik. És higgyék el, ha megnézik a konfliktusok számát, amellyel, mondjuk, Dánia, Svédország, Németország vagy Magyarország él, vagy amelyet ő állított elő az elmúlt évben az unió központi döntéshozatalával, akkor azt kell látnunk, hogy mi itt a középmezőnyben vagyunk. Renitensnek semmiképpen nem lehet nevezni az európai magyar gazdaságpolitikát. Onnan lehet tudni – mert nemcsak a verbális konfliktusok az érdekesek, sőt azok kevésbé érdekesek –, hogy hány eljárás van folyamatban, mondjuk, Dánia, Svédország, Németország és Magyarország ellen abból kiindulva, hogy az unió úgy gondolta, hogy ezek az országok valamilyen törvénnyel, döntéssel, kormányhatározattal megsértették az unió valamelyik fontos jogát, leginkább általában a belső piaci, versenyjogi szabályozást. Mi ebből a szempontból a középmezőnyben vagyunk. Csak az ügyek fontosak nekünk: pálinkafőzés, ilyesmi, tehát ezért úgy érezzük, hogy mi vagyunk a legnagyobb konfliktusban az unióval, de ha megnézzük higgadtan és nyugodtan a számokat, akkor azt fogjuk látni, hogy az a konfliktusmező, amit mi alakítottunk ki magunk körül az Európai Unió relációjában, kisebb, mint amit az európai uniós államok többsége kialakított. A nemzeti érdek képviselete nem egy magyar kurucos mentalitásból, hanem az Európai Unió logikus belső szerkezetéből fakad, vagyis az Európai Unió döntéshozatalán belül nemzeti érdekek ütköznek össze más nemzetek érdekeivel, illetve más nemzetek közösen elfogadott általános szabályai az európai uniós szabályrendszerekkel. Meggyőződésem, hogy azok a közösségek, amelyek nem tudják, vagy nem merik megfogalmazni a saját érdekeiket, azt nem fejezik ki, azokra nincs is szükség, és az ilyen közösségek el is fognak tűnni. Ez csak idő kérdése.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után szeretnék néhány szót szólni arról, hogy új szerkezetű gazdaság kialakításának milyen nem gazdasági előföltételei vannak. A gazdaságpolitika szó olyan kifejezés, amely két szóból ragasztatott össze: gazdaság és politika. És mind a kettőnek megvan a jelentősége akkor is, hogyha a jéghideg tekintetű technokraták nem tűrik az ilyen megközelítést, mert azt gondolják, hogy a gazdaságpolitika kifejezés valójában a gazdaságról szól, és ott csak és kizárólag gazdaságszakmai szempontok érvényesülhetnek. Ez nem így van, mert akkor nem gazdaságpolitikának neveznénk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A sikeres gazdaságpolitikának ugyanis nemcsak intellektuális előföltételei vannak, vagyis hogy szakmailag jól kell azt kigondolni, értékes elemekből kell állnia, jól kell őket összeilleszteni, a gazdaságpolitika sikeréhez az is kell, hogy legyen mögötte erős felhatalmazás. Semmilyen, papíron jól mutató gazdaságpolitika nem ér egy fabatkát sem, hogyha a végrehajtásához nincs meg a szükséges politikai erő. A sikeres gazdaságpolitika, különösen, hogyha egy ország gazdaságpolitikai szerkezetének az átalakítását célozza meg, tehát nagyra lő, nagy célt tűz ki maga elé, csak erős politika mellett lehet lehetséges. Úgy is mondhatnám, hogy erős fölhatalmazás, vagyis politikai stabilitás nélkül nem lehetséges sikeres gazdaságpolitikát folytatni és átalakítani a magyar gazdaság szerkezetét. Márpedig a politikában az erő, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egyetlen helyről származik – ez a népfelség elve –: népi felhatalmazásból, a választásokból, a választásokon kapott támogatásból és annak tartósságából. Ezért én szeretném megfogalmazni az elmúlt év tapasztalatainak fényében azt az erős állítást, miszerint az elmúlt négy évben, de különösen tavaly, amikor már az eredmények is jöttek, Magyarország legnagyobb nemzetközi versenyelőnye a kétharmad volt. A gazdaságpolitikában a legnagyobb versenyelőnyünk a politikai elemben volt tetten érhető. Ugyanis a kétharmad tette lehetővé a politikai stabilitást és az erős politikai vezetés megőrzését. Ugyanis a politika egy olyan világ, ahol a gyorsaság az erővel arányos. Van egy másfajta gyorsaság, a menekülés: az a gyengeséggel arányos, de most ez egy másik összefüggés. Csak a dialektika miatt hoztam ide. A dolog lényege, hogy a politikában, az alkotó politikában – ez a jó kifejezés – a gyorsaság az erővel arányos. Azért fontos, mert válság idején a politikai döntések gyorsasága kulcskérdés. Miután gyorsan változnak a körülmények, hogy milyen gyorsan képes reagálni egy-egy törvényalkotás, egy-egy kormány a megváltozott körülményekre, például a mi költségvetésünket is rendszeresen kellett módosítani annak érdekében, hogy belül tudjuk tartani a szükséges makrogazdasági mutatókon belül, ehhez a gyorsasághoz erő kell, és ez a kétharmadból jött Magyarországon, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Akár tetszik ez valakinek, akár nem, a tények mégiscsak ezt támasztják alá. Ezért 2014-re nézve is azt tudom mondani, hogyha meg akarjuk őrizni a versenyelőnyünket a világgazdaságban, akkor stabilitásra és gyorsaságra lesz szükség.

A stabilitás és a gyorsaság fontos tényezők maradnak a következő években is, különösen azért, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert az új szerkezetű magyar gazdaság fölépítését nem fejeztük be. A munkának nagyjából a felénél lehetünk. Itt egy nagyon impresszív – én is meglepődtem, hogy milyen –, hosszú listát tudott összeállítani maga a gazdasági kamara, aki nyilván a saját nézőpontján keresztül értelmezi és érzékeli a valóságot. Nekem valamivel magasabb nézőpontom van, vagy az én magaslesem kicsit másképpen van fölállítva, én a gazdaságon kívül más releváns szempontokat is tudnék még itt fölvetni, ahol nagy átalakításokat végeztünk, de most maradjunk ennél. Ebből is jól látható, hogy sok mindent tettünk, de – mint Lászlótól hallhattuk – van, ami nem feltétlenül talált célba, van, ami pedig nem halad előre olyan gyorsan, mint ahogy kellene, és a munka még nincs elvégezve. Én megpróbáltam összegyűjteni, hogy mi az a néhány pont – én tízet raktam egymás mögé –, ahol azt tudom mondani, hogy az új szerkezetű magyar gazdaság létrehozatala ügyében még komolyabb teendőink lesznek a következő években. A lista nem fontossági sorrend, ezért elnézésüket kérem.

Az első ilyen fontos dolog, hogy az államadósság finanszírozásába sokkal nagyobb arányban kell hazai forrásokat bevonni. A gazdasági válság előtt, 2008 előtt a források, külföldről bevont források aránya – most fogalmazzunk úgy, hogy –, a devizában bevont források aránya 30 % volt. Most 40 % fölött van. Indokolt tehát, hogy az államadósságunkat a mainál jelentősebb mértékben forintból finanszírozzuk, és szerintem józan paraszti ésszel fölfoghatóan saját érdekünk, a magyar emberek saját érdeke, hogy lehetőleg az állampapírok meg nálunk legyenek. Mert hogyha megéri a Templetonnak a pénzét magyar állampapírban tartani, akkor Kovács Józsefnek Karcagról, már hogyha van pénze, miért is ne érné meg? Ez egy üzleti lehetőség. A magyar államadósság finanszírozása üzleti lehetőség, amely egyébként, ha jól csinálja Varga Mihály az államadósság-kezelési politikát, akkor magasabb megtakarítást tesz lehetővé, illetve magasabb kamatot és hasznot tesz lehetővé állampapír-vásárlás esetén, mint más megtakarítási formákba történő pénzelhelyezéskor. Jól kell csinálni, törekszünk erre, most éppen megnyitottunk egy újabb állampapírformát, egy sorozatot, bocsájtottunk ki egy újat, amely megpróbál minden más megtakarítási forma fölé ígérni a hozamokat tekintve. Részben mert ez a magyar embereknek ez egy üzleti lehetőség, részben pedig azért, mert a forintban fönnálló államadósság-arányt növelni, a devizában fönnállót pedig csökkenteni szeretnénk.

A második ilyen fontos teendő az újraiparosítás végigvitele. Erről beszéltem. Meg kell előznünk a cseheket és a magyar történelem során először – itt most iparról beszélek, nem futballról – a németeket is újraiparosításban.

A nemzetközi térben való helyfoglalás befejezése. Itt a törökökkel való viszonyt említettem, ami még nincsen kész, és van még egy dimenzió, amivel nem boldogultunk, de hozzákezdtünk. Ez pedig a föltörekvő indiai gazdaságnak valamilyen módon a magyar gazdasághoz való kapcsolódása, illetve a mienket az övékhez úgy, hogy egyébként onnan is egy magyar sikerekben érdekelt üzleti csoport jelenhessen meg.

A negyedik dolog a bankszektor tulajdonviszonyainak megváltoztatása. Tudom, hogy ez tabukérdés. Aki ezt fölhozza, olyan, mintha padlóra köpne a modern világban, de hát a dolog mégiscsak úgy fest, beszéljünk egyenesen, hogy én nem hiszek abban, hogy egy ország a saját lábán állhat, hogyha a pénzügyi szektorának legalább 50 %-a nincs nemzeti kézben. Most attól függően, hogy az OTP-t hova számoljuk, ami egy nagy talány, hogy kell ezt számolni pontosan, vagyunk közel vagy távol ettől a céltól. Itt még van tennivaló. Tettünk lépéseket az elmúlt időszakban, és remélem, hogy haladni fogunk még ebbe az irányba. Azt csak zárójelben jegyzem meg, mert nem szeretnék most vitát provokálni a bankszektor szereplőivel, szerintem a bankszektoron belüli versenynek is jót tenne, hogyha egyébként jelennének meg új szereplők, akik a nemzeti arányokon javítanának.

A mezőgazdaságban a birtokszerkezet megváltoztatása az ötödik dolog, amit el kell végeznünk. Ott meghirdettük az elvet. Ez pedig egy olyan elv, amely lezárja a Horthy-korszaknak a legfontosabb politikai vitáját, sőt az azt megelőző dualizmuskori fájdalmas vitát is, ami arról szól, hogy kinek a kezében legyen a magyar termőföld. Különösen akkor, ha egyébként ez egy nagy jövőt ígérő ágazat – márpedig az –, és itt az a kormányzati döntés született, hogy 80 % kis- és középbirtok – inkább közép, mint kis, de együtt a kettő 80 % –, és csak 20 % lehet a nagybirtok. Ezt a vitát ezzel a döntéssel lezártuk – papíron. No, de a valóság nagyon lassan akar hozzáigazodni ehhez a döntéshez. Tehát a következő négy évben még lesz dolgunk különböző eszközök fölhasználásával – az új földtörvény ad erre eszközöket –, hogy ezt végigvigyünk.

A hatodik pontja az új gazdasági rendszer fölépítésének az innovációs központok rendszerének kiépítése. Azt hirdettük meg négy évvel ezelőtt, hogy Magyarország legyen ipari termelési központ. Ezt a célt sikerült elérnünk. Most egy lépéssel tovább kellene mennünk, inkább fölfelé kellene lépnünk. Marxisták mondták: egy magasabb fokon kell integrálódnunk a világkapitalizmus rendszerébe. Ez pedig azt jelenti, hogy innováció, kutatás-fejlesztés. Vannak zászlóshajói ennek a politikának. A Wigner-központot itt, Budapesten is ismerhetik. Korábban is megvolt, az Infopark is ezért jött létre, talán emlékeznek rá, és most építjük éppen Szegeden a nagy lézerközpontot, az ELI-t. Ebből még kell néhány, ezeknek a hálózatát létre kell hozni Magyarországon, és ami még fontosabb, nem szabad megengedni, hogy ezek a hatalmas fejlesztések és beruházások kizárólag és tisztán a tudomány területén maradjanak. Mindegyik köré ipari parkokat kell építenünk olyan magas technológiájú cégeket odatelepítve, akik az ott létrejött kutatási eredményeket gyártásként, üzleti értelemben azonnal be tudják építeni a saját termelésükbe. Ezen dolgozunk. Úgy érzem, hogy a legnehezebb, intellektuálisan legnehezebb feladat talán éppen ez lesz a következő négy évben, mert itt nemcsak arról van szó, hogy ezek köré az innovációs központok köré üzleti lehetőségeket kell hozni, hanem újra kell gondolnunk azt, hogy a magyar egyetemek hogyan és miképpen kapcsolódjanak ehhez a világhoz. Hiszen ha az amerikai rendszert nézzük, akkor azt látjuk, hogy a legtöbb kutatás-fejlesztés eredményeképpen létrejött know-how, találmány, mondjuk úgy, hogy üzleti jogosultságok jelentős arányban az egyetemek tulajdonában vannak, és az egyetemek meg képesek kezelni ezeket a problémákat. És ha ránézek a magyar egyetemi szerkezetre ebben a pillanatban, hogy hogyan tudna kapcsolódni a modern világhoz e tekintetben, akkor azt kell mondanom, hogy még nem vagyunk készen rá. Ezek állami egyetemek, ez a mi felelősségünk, nekünk alkalmassá kell őket tenni arra, hogy ehhez az új gondolkodásmódhoz hozzáigazítsák a működésüket.

A hetedik fontos pont a munkát terhelő adók csökkentése és a fogyasztás utáni adókra történő hangsúlyáthelyezésnek a folytatása. Ezt Önök mind ismerik. Semmi okunk, hogy visszalépjünk, sőt inkább előre kell haladni. Azt kell majd mindig megnéznünk, itt mindig az egészségügyi kassza és a nyugdíjkassza aktuális állapotát kell figyelembe venni, hogy amikor lehetőség adódik, mert van teljesítménynövekedés, akkor az adókulcsot kell-e lecsökkenteni, vagy a járulékok oldalán kell csökkentést elérnünk. Ez mindenkori taktikai mérlegelés és pénzügyi lehetőségek kérdése.

A nyolcadik pont, hogy közben az egész gazdaságot meg kell próbálnunk egy demográfiai gondolkodás alapjaira helyezni. Miután a magyar nemzeti közösség fogy, és nemcsak az a nemzet nem érdemli meg, hogy megélje a holnapot, amely nem képes a saját érdekeit képviselni, hanem az sem érdemli meg, hogy megélje a holnapot, amelyik biológiailag képtelen saját magát fönntartani. Márpedig a helyzet ma úgy fest velünk, magyarokkal, hogy mi ma nem vagyunk képesek biológiailag fönntartani saját magunkat. Ez a legsúlyosabb kihívás. Most gazdaságról beszélünk, ez e fölött áll, de egy idő után nyilvánvalóan lesznek gazdasági következményei is. Szerintem helyes, hogy megpróbáljuk a demográfiai szempontokat folyamatosan, minden egyes kormányzati döntésben, ideértve a gazdasági döntéseket is érvényesíteni. Itt a varázsháromszög úgy néz ki, hogy munka, teljesítmény, család. Egy olyan rendszert kell építeni, ahol az embereket teljesítményre, a teljesítményt alacsony adózásra és azon keresztül pedig a gyermeknevelés támogatására tudjuk biztatni. Az egykulcsos adó, amely egyébként a gyerekek utáni adókedvezményt magába építi, ezen a filozófiai alapon áll, ennek a hatékonyságát kell növelni a jövőben.

A kilencedik pont az új energiarendszerre vonatkozik. Minél olcsóbbá kell tenni az energiát. Ahogy az elnök úr mondta, világosan állást kell foglalni abban a kérdésben, hogy az energiaszektor egy ipari szektor-e, amely önállóan képes megítélni a saját működésének ésszerűségét a profitmutatókon keresztül, mint bármely más gazdasági ágazat, vagy inkább olyan szolgáltatásnak tekintjük, amelynek nem az a dolga, hogy profitot állítson elő, hanem hogy lehetővé tegye, hogy az összes többi ágazat, amelyik használja, minél nagyobb profitot állítson elő, illetve minél inkább versenyképes lehessen. Mi az utóbbi filozófiát valljuk, ebbe az irányba mozdítjuk el az egyébként mamutszerű méretű cégektől hemzsegő magyar energiapiaci rendszert. Ez nem könnyű feladat.

És végül – ezt kellett volna talán az első helyre tenni – a teljes foglalkoztatásnak a kérdése, ahol szeretnék nagyon világosan beszélni. Tudom, hogy ezt a tételt rendszeresen kritizálják, de nekem az a meggyőződésem ismervén valamelyest a saját hazámat, hogy teljes foglalkoztatás nélkül az Önök vállalkozásai nincsenek biztonságban. Ezt úgy értem, hogyha megengedjük azt, amit az elmúlt nyolc-tíz évben eltűrt Magyarország, hogy a milliós nagyságrendet elérje azoknak az embereknek a száma, akik egy: fölöslegesnek érzik magukat; kettő: hozzászoknak ahhoz, hogy az államtól küldött pénzküldeményekből éljenek, akik nem tudják azt a mintát átadni a gyerekeiknek, hogy reggel fölkelünk, összeszedjük magunkat, elindulunk dolgozni, hogy meg tudjunk élni, ha megengedi a szerencsésebb része ennek az országnak, ideértve a magyar vállalkozókat is, hogy milliós tömeg jöjjön létre, ez a milliós tömeg szét fogja feszíteni a magyar társadalmat. És akkor az Önök vállalkozásai nincsenek biztonságban. Nincs stabil társadalomszerkezet, hogyha nem azt a célt fogalmazzuk meg, hogy ezeknek az embereknek is, mindenkinek meg kell próbálnunk munkát adni. Lehet kritizálni a közmunkát. Én is el tudok képzelni szebb álmokat, minthogy az ember közmunkásként dolgozzon, de ha összevetem a segélyből élés állapotát, jövedelmét, a magyar gazdaságra és a magyar társadalomra gyakorolt hatását azzal, hogy ugyanezek az emberek munkából is képesek – ráadásul jobban – megélni – ha nem is jól, de jobban –, akkor nem kétséges, hogy az államnak minden eszközt igénybe kell vennie, hogy Magyarországon az emberek egyre többen érezhessék úgy, hogy szükség van rájuk, és ne jöjjön létre olyan társadalmi stabilitást szétfeszítő feszültséggóc és halmaz, amely egyébként veszélybe sodorja a teljes magyar gazdasági rendszert. Jó esetben csak úgy, hogy az elosztási oldalra gyakorol nyomást, és a politika egyfolytában osztogatni próbál, és ezzel irracionális pályára állítja a gazdaságot, rosszabb esetben a törés-zúzás állapotán keresztül. Szerintem ezt komolyan kell venni, és meggyőződésem, hogy egy olyan gazdaságpolitikát érdemes támogatni a magyar tőketulajdonosoknak, amely képes társadalmi stabilitást adni ennek az országnak, amelynek kulcskérdése a teljes foglalkoztatás. Ami persze nem a nulla munkanélküliséget jelneti, hanem azt a 3-3,5 %-os munkanélküliséget, ami egyébként egy élő, mozgó, lélegző gazdaságban a munkaerő megújulásán keresztül folyamatosan jelen van, de orvosoltatik is. De a 10 % meg a 9 % folyamatos veszélyt jelent azokra, akiket érint: a dolgozó emberekre és a tőketulajdonosokra is. Elemi érdeke minden magyar embernek, hogy a legnehezebb helyzetben lévők is munkából tudják fönntartani magukat és családjaikat, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez a teljes foglalkoztatás ebben az értelemben a fölépítendő új magyar gazdaságszerkezetnek egy döntő eleme.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Még egyetlen dologról szeretnék beszélni. Elnézést, hogy a kelleténél meg az ígértnél hosszabb lett ez a rövidnek szánt hozzászólás. Ez az intellektuális restségről szóló megjegyzés lesz. Megpróbáltam megérteni azt, amit László itt fölvetített, hogy a hibákat miért követtük el. Miből fakadnak azok a hibák, amelyekről egy szép listát láttunk itt. Az én megfejtésem úgy hangzik, hogy van egy utolérési effektus. Mindig is volt a magyar gazdaságtörténetben, a kommunizmus alatt meg aztán végképp fölerősödött, mert, ugye, a fejlett világ, amely tőkés alapon állt és működött, elfutott mellettünk. És mióta az eszemet tudom, legalábbis társadalmi kérdésekkel összefüggésben vannak gondolataim, a nyolcvanas évek egyetemi éveit hozom most ide, mindig úgy épült föl a gondolkodásunk Magyarországról, hogy hol találjuk azokat a modelleket, amiket ha mutatis mutandis áthozunk ide, Magyarországra, akkor mi is olyan sikeresek leszünk, mint azok. Ezt nevezem én utolérési effektusnak. Mindig azon gondolkodtunk, hogy melyik modellt kellene idehoznunk. Tulajdonképpen egy modellkövető gondolkodásmód volt jellemző a teljes magyar szellemi életre legalább húsz, de könnyen lehet, hogy negyven-ötven év óta. Most a két világháború közötti epizódot nem idézem ide, talán azt nehezebb megítélni.

Ma azonban az a helyzet állt elő, hogy a világ két szempontból megváltozott, és ez a gondolkodásmód használhatatlan. Az egyik dolog, hogy benne vagyunk egy modellben. Mi vagyunk az Európai Unió. Nem arról van szó, hogy le akarnánk másokat másolni, ott ülünk benne, ahol a döntések születnek. Ez egy más helyzet. Másfelől pedig az a modell, ami mindig is a legvonzóbb volt Magyarország számára, ez az európai sikeres gazdasági modell, a II. világháború után létrejött modell – itt láthattuk a számokat, ismerjük a tényeket – válságban van. Méghozzá, ha jól értjük, akkor nem konjunkturális, hanem strukturális válságban. Az ugyan igaz, hogy Párizsban meg Münchenben, Bécsben és a jó ég tudja, még hány nagyvárosban jobb az élet, mint Magyarországon, és ez még egy darabig így lesz. Ezért könnyű azt mondani, hogy nézzünk már körül, hát ott jobban élnek, azt kell csinálni, amit ők, de a tendenciákat kell nézni, tisztelt Hölgyeim és Uraim! A dolog úgy fest, hogy ott folyamatos zsugorodásnak vagyunk a tanúi. Jól élnek, de jól láthatóan, amit versenyképességnek mondunk, abból veszítenek. S ha elolvassuk, hogy ők hogyan gondolkodnak a saját jövőjükről, hát pesszimistán gondolkodnak, mert ők is látják, hogy valamit csinálni kellene. Következésképpen nem le kell másolnunk azt, ami ezekben az országokban van, mert akkor mi is, bár lehet, hogy valamelyest magasabb életszínvonalon, de beleesünk ugyanazokba a versenyképességi csapdákba, amikben most ők vannak. Ezért most Magyarországon a modellkövetésre épülő az utolérési effektusból származó vagy fakadó gondolkodásmód – elnézést kérek mindenkitől, akit bánt, de – használhatatlan. Saját lábra kell állni az észjárásunkat illetően is. Mi is benne vagyunk abban a közösségben, mint ők, mi is látjuk a bajokat, és ha azt csináljuk, amit ők, akkor ugyanazoktól a válságjelenségektől fogunk szenvedni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

El kell hinnünk, hogy a jövő nincs kitalálva. A magyar jövő legalábbis nincsen kitalálva. Senki nem járta végig az utat előttünk. Mindenki keresi a saját útját. Ezért nekünk most el kell hinnünk, hogy az a felelősség nyomja a vállunkat, hogy megtaláljuk a magyar nemzetgazdaság számára legtöbb esélyt nyújtó, saját utat. Ezt el kell hinniük szerintem a gazdaságban dolgozóknak is, mert nyakunkon a holnapután, itt még technológiai kihívások is vannak, és el kell hinni a politikának is, hogy – ma már nyugodtan mondhatom – a nyugat-európai politikai tételek ócska és silány blablázása fölött – amit egy ideig újdonságnak éreztünk, aztán ráuntunk, de kötelezőnek tűnt a magyar közéletben – eljárt az idő. Új szavak, új leírások, új célok, új helyzetek. Mindenben, intellektuális értelemben is meg kell újítanunk Magyarországot, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én nem azt állítom, hogy az, amit most mi csinálunk, biztosan és garantáltan elvezet a kívánt eredményhez, de azt állítom, hogy ez egy értelmes kísérlet, amelynek vannak biztató eredményei. S a biztató eredmények érdemessé teszik mindazt, amit elkezdtünk, arra, hogy folytassuk. Itt fontossá válik az önreflexió. Fontossá válik az együttműködés. Itt érkeztünk el a kamara szerepéhez, miután járatlan úton van mindenki, így mi is. Ezért nagyon fontos, hogy folyamatosan értékeléseket, impulzusokat kapjunk arról, hogy mi történik a valóságban, hogy azokat be tudjuk építeni a gondolkodásunkba, illetve alkalmazkodni tudjunk ezekhez a folyamatokhoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezzel a gondolattal zárom a mondandómat. Az elmúlt négy évben is fontos volt a kamara szerepe, de a következő négy évben épp az előbb elmondottak miatt különösen fontos lesz. Mert honnan máshonnan várhatná az állami bürokrácia az életszagú, földszagú valóságtartalmú impulzusokat, ha nem a gazdasági közösségtől? És ki más tudja ezeket összegyűjteni, hogyha nem a gazdasági kamara? Végül is ez a hivatása. Ezért is van speciális státusza. Tehát a következő négy évben a gazdaságpolitikának az eddigi vonalat követve, de még erőteljesebben kell támaszkodnia a gazdasági kamarára. Pedig az sem volt kevés, ahogy ez eddig történt. Szeretném Önöket emlékeztetni arra, hogy 2010-ben az a politikatörténetileg példátlan helyzet állt elő Magyarországon, hogy a választási programunkat úgy, ahogy volt, beletettük a kormányprogramba, és hozzáfűztük azt a megállapodást, amit a kamarával kötöttünk. Először a magyar gazdaság történetében 2010-ben olyan kormányprogramot fogadott el a parlament, amely tartalmazta a választások előtt a gazdasági kamarával kötött megállapodásunkat. Ezért is fontos, hogy beszéljünk arról, hogy mit sikerült végrehajtanunk. Hiszen amikor erről beszélünk, akkor a kormányprogram végrehajtásáról beszélünk, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nos, hát ezért engedjék meg, hogy megköszönjem Önöknek az elmúlt négy évben kapott támogatást. Nem a politikai természetűt, bár azt is szívesen köszönöm, hanem sokkal inkább a gazdaságit, a gondolatit, az intellektuálist, egyáltalán azt a partnerséget, amiben a gazdasági kamara részesítette a kormányzatot, és szeretném Önöket biztatni, hogy ne változtassanak ezen a jó szokásukon. A következő kormányt, legyen az bármilyen, legyenek kedvesek, és éppúgy támogassák a gazdaságpolitikai nézeteikkel, tudásukkal, tapasztalatukkal, mint ahogy tették ezt velünk az elmúlt négy évben. Ennek reményében köszönöm meg a figyelmüket!

(Miniszterelnökség)