Beszéd a Kossuth téren.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Az első utam az eskütétel után egy olyan helyre vezetett, ahol nem az számít, hogy éppen milyen posztot töltök be. Nem a tisztem, hanem a szívem hozott ide. Van valami, ami minden posztnál, rangnál, tisztségnél fontosabb. Itt, a Kossuth téren, Önök előtt, előttetek egy vagyok azok közül, akik mindig hittek abban, hogy mi, magyarok képesek leszünk végérvényesen szakítani a kommunista múlttal és annak örökségével. Mi mindig hittünk abban, hogy képesek leszünk egy teljesen új rendszert a nemzeti egységre, az összetartozásra, az együttműködésre épülő rendszert létrehozni, olyan rendszert, amelyben a magyarok a legfontosabbak, a nemzeti érdekek megelőznek minden más érdeket, és amelyben a hazaszeretet az Alkotmány első pontja. Egy vagyok azok közül, akik magyar, tehát nem keleti, nem nyugati, hanem magyar országot akarnak, amely a saját lábán áll, saját útját járja, és a saját tengelye körül forog. Egy azok közül, akik mindig hittek benne, hogy ez megvalósítható, és itt, ezen a téren csak ez számít. Mi ezért szoktunk itt összegyűlni sorsdöntő időkben. Mi, akik ma itt vagyunk, akár fizikai valónkban, akárcsak lélekben egy erős és elszánt közösséget alkotunk idestova több mint nyolc esztendeje. Mi vagyunk azok, akik a legkilátástalanabb helyzetekben sem mondtunk le a közös eszményeinkről. Ez a közösség az elmúlt nyolc év keserves küzdelmei során sokat, ha nem a legtöbbet tette azért, hogy a magyarok régen várt összefogása idén áprilisban végre látható és érzékelhető valósággá vált, a szavazófülkékben a választópolgárok akaratából törvényerőre emelkedett. Azt mindenkinek tudni kell, hogy azok nélkül, akik ma itt vannak, ez nem történhetett volna meg. Nélkületek nem történhetett volna meg a kétharmados forradalom.
Szeretnék ezért az egész nemzet nevében köszönetet mondani Önöknek a kitartásért, az elszántságért, a bátorságért, a hazánk iránti odaadó hűségért. Büszke vagyok rá, hogy tagja lehetek ennek a nagyszerű közösségnek. Azért kértem, hogy találkozzunk itt ma egymással, mert innen indultunk el együtt nyolc évvel ezelőtt, és szerettem volna, ha a hosszú és keserves út végén együtt érkezünk be a célba. Köszönöm, hogy eljöttetek!
Azért is kértem, hogy ismét találkozhassunk, mert ennek a közösségnek a hitéből és elszántságából szeretnék erőt meríteni a következő évekre, amelyekről pontosan tudom, hogy életem legnehezebb feladatát tartogatják számomra. Mi sose hitegettük egymást azzal, hogy könnyű lesz. Nem áltattuk egymást sem 2002-ben, sem 2006-ban. Tudtuk, hogy sűrű, verejtékes és elcsigázó lesz. Most a győzelem után és a munka megkezdése előtt sem mondhatok mást: nehéz lesz, de nincs olyan súlyos feladat, amelybe én személy szerint ne vágnék bele örömmel, ha Önöket, ezt a Kossuth téren született közösséget magam mellett és magam körül tudhatom.
Tisztelt Barátaim!
Minket egy torokszorító érzés hozott ide nyolc évvel ezelőtt, amikor láttuk, amikor minden idegszálunkkal éreztük, hogy bajba jutott és veszélybe került a hazánk. Az a meggyőződés hozott ide mindannyiunkat nyolc évvel ezelőtt, hogy történjék bármi, a hazánkat nem hagyjuk. Nem hagyjuk, mert csak egy van belőle. Nem hagyjuk, mert a hazánk, Magyarország mi vagyunk. Bennünk él, áramlik és lüktet. Amikor feltör egy gondolat, felfakad egy érzés, Magyarország mozdul meg bennünk, az őseink és az utódaink. Magyarországot szeretni annyit tesz, mint szeretni önmagunkat, megtagadni annyi, mint megtagadni önmagunkat, tehát senkivé válni.
Tisztelt Barátaim!
Magyarország történelme minden magyar történelme is, és mi azt akarjuk, hogy Magyarország jövője minden magyar jövője is legyen. Magyarnak lenni, a magyar nemzethez tartozni egy rejtélyes kötelék, egy sorsközösség, amelyet soha sem hagyhatunk szét-, vagy megszakadni, mert azzal magunkat és a szabadságunkat veszítenénk el.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez a tér jelképes hely számunkra. Jelképes helye a nemzet összetartozásának, a nemzeti együttműködésnek, a nemzet szabadságának. Nem véletlenül vették körbe kordonokkal azok, akik mindig is féltek a magyar nemzet egységétől. Be akarták zárni, foglyul akarták ejteni a hely szellemét. Féltek tőle, mert ez a szellem nem tűr hazugságot, meghunyászkodást és kishitűséget. Mi elbontottuk a kordonokat. Újra és újra nekifeszültünk, hol kézzel, hol népszavazással, aztán végül idén áprilisban a magyar választók forradalmával végérvényesen lebontottuk őket. Mi a legnehezebb pillanatokban, nyolc évvel ezelőtt vagy négy évvel ezelőtt sem adtuk fel. Csalódottak voltunk ugyan, de reményvesztettek nem. Nyolc éve azt mondtuk: „hiszünk a szeretet és az összefogás erejében, hiszünk abban, hogy le fogja győzni a széthúzást és a viszálykodást". 2006-ban azt mondtuk: „ez a nemzet, és ez az ország a mi hazánk. Nekünk azoknak kell lennünk, akik nem futnak el, azoknak kell lennünk, akik maradnak". Azt mondtuk, „vereséget szenvedtünk ugyan, de nem győztek le bennünket. Le az győzetik, aki megadja magát, aki feladja eszményeit, programját és céljait. Mi ellenben kiáltunk értük, ezért bennünket soha sem győzhetnek le". És maradtunk, és nem adtuk fel. Kiáltunk az ideáink mellett, és igen, sikerült: Magyarország legyőzte a reménytelenséget, a gyűlöletkeltést és a megosztottságot.
Ma már azt is tudjuk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a kudarcok és a csalódások nem voltak hiábavalók, mert megedzettek minket, mert sokat tanultunk belőlük. Nem szétzilálták, hanem megerősítették a szövetségünket. 2002-ben nem voltunk még elég erősek, meg kellett edződnünk, meg kellett erősödnünk. 2006-ban nem voltuk még elég okosak, hogy legyőzzük a hazugságot, a népbutítást és a spekulációt. Meg kellett okosodnunk, bölcsebbé kellett válnunk. Meg kellett értenünk, hogy az elmúlt húsz nyögvenyelős év komoly tanulságot tartogat számunkra, meg kellett értenünk, hogy a rendszerváltás lehetetlen, mert rendszert váltani nem lehet. A rossz rendszert meg kell dönteni és helyette újat kell alapítani. Ha élhető és boldog Magyarországot akarunk, ezt nem spórolhatjuk meg. Mostanra elég erősek és elég okosak lettünk, hogy az átmenet korszakát lezárjuk, és új irányba fordítsuk Magyarországot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Az egyetlen hely, ahol az eredmény megelőzi a munkát, a szótár. A mi népünkben – talán más nemzeteknél is mélyebbről fakad az ősi tudás – minden csak munkából lesz. És ránk most nagy munka vár. Az elmúlt nyolc évben térdre roskadt hazánkat talpra kell állítani, és erős, tekintélyes országgá kell formálni. Nekünk való, testhez álló feladat. Nekünk való feladat, mert mi tudjuk, hogy mi, magyarok különbek vagyunk annál, mint amilyennek ma mutatjuk magunkat. Ez csak egy csúf fertőzés, idegen nyavalya. A kommunizmussal és a megszállással behurcolt váltóláz, ami eltorzította az igazi alkatunkat, és amiből gyorsabban fogunk kilábalni és felépülni, mint azt ma sokan gondolnák. Mi tudjuk, hogy a mi hazánk egy tehetséges ország. Nemcsak a világrengető újításokhoz, művészethez, nekünk legnagyobb tehetségünk az élethez van. Mi ismerjük azt a Magyarországot, amelyik dolgozik, boldogulni akar, amelyiket hajtja az életereje. Mi ismerjük azt a Magyarországot, amelyik szellemes és leleményes, lovagias a nőkhöz, nagyvonalú a barátaival, szereti a gyermekeit, tiszteli idős szüleit, és gyámolítja a gyengéket és elesetteket. Mi tudjuk, hogy Magyarországnak tehetsége van az értelmes, szép és becsületes munkához, tehetsége van a sikerhez. Nekünk most azért kell dolgoznunk, hogy ezt a Magyarországot előhívjuk önmagunkból, és másokat is meggyőzzünk arról, hogy benne is, igen, őbenne is ott él ez a nagyszerű Magyarország. Dolgoznunk kell azért, hogy mindenkinek jobb legyen itt élni, azoknak is, akik nem a Fideszre vagy a kereszténydemokratákra szavaztak, vagy egyáltalán el sem mentek szavazni. Nekünk rájuk is gondolnunk kell, róluk sem mondhatunk le, értük is felelősek vagyunk, mert ők is a mi nemzetünkhöz tartoznak. Nekünk dolgoznunk kell azért, hogy minden jó szándékú ember megtalálhassa a helyét a nemzeti együttműködés rendszerében, és nekünk kell megvédenünk ezt a rendszert mindenkivel szemben, aki támadni és gyengíteni próbálja. És dolgoznunk kell azért is, hogy aki egymásra uszította az embereket, aki visszaélve a hatalommal, kárt okozott az országnak, az kapja meg méltó büntetését.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bizakodásra ad okot, hogy a nemzeti együttműködés rendszerét alig néhány hete alakítottuk meg, de máris komoly sikereket értünk el, és komoly győzelmeket arattunk. Gyökeresen megváltoztattuk a választási rendszert, lecsökkentettük a politikusok számát, kiköszörültük december ötödike csorbáját, és ezzel minden eddiginél nagyobb lépést tettünk a nemzet határokon átívelő újraegyesítése felé. Csattanós választ adtunk mindenkinek, aki kétségbe vonta a nemzeti egység létrejöttét, hiszen a kettős állampolgárságot, vagyis a nemzeti összetartozást az új ház képviselőinek több mint kilencvenhét százaléka szavazta meg. Igen, változnak az idők, hegednek a sebek, csillapodik a láz, gyógyul az ország. Végleg süllyesztőbe küldtük a nemzeti összetartozásra, a nemzeti öntudatra és büszkeségre nemet mondó hazug és beteges politikát. Megmutattuk a világnak, hogy Magyarország erős, és élni akar.
Kedves Barátaim!
A gyors sikerek azonban ne tévesszenek meg bennünket. Nem babazsúrra készülünk, hanem küzdelemre és munkára. Küzdelemre, amelyben le kell győzni az elmúlt nyolc év szocialista örökségét: a munkanélküliséget, a korrupciót, az államadósságot, a szélsőségek és a bűnözés terjedését, a fiatalok kilátástalanságát, az idős emberek és a gyermekes családok kiszolgáltatottságát, az elszegényedést.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ki mástól várhatná el az ország, hogy kihúzza a bajból, ha nem tőlünk, a Kossuth tériektől. Nekünk van fülünk a hallásra, tudjuk, mit várnak tőlünk az emberek. Magyarország az elmúlt húsz évben egy olyan emberhez hasonlított, akit folyamatos bizonytalanság gyötör, ideges, nyugtalan, feszült, kétszeres a vérnyomása, állandóan stresszben, konfliktusban él önmagával és a világgal, és az állandó zaklatottság végül kikezdi az egészségét. A magyarok nyugalmat akarnak, nyugodt és békés fejlődést. A nemzeti egység lehetőséget ad erre, az a dolgunk, hogy megteremtsünk egy olyan korszakot, amelyet aztán később a történelemben modern békeidőként jegyezhetnek fel. Ehhez szilárd gránittalapzatra van szüksége az országnak. Az elmúlt húsz év meghatározó élménye a magyarok számára, hogy bármikor leeshetünk, lecsúszhatunk, hátratételt szenvedhetünk, mélyre süllyedhetünk. Nemcsak a szegények élménye ez. Sikeres emberek is úgy érzik, bármijük van ma, azt holnap elmoshatja az eső, elviheti egy válság, mert nincs egy erős alap, ami ettől megvédené a magyarokat. Az az élettapasztalat vette be magát a magyarok bőre alá, hogyha valamit fel akarunk emelni, erős alap híján inkább süllyedni kezdünk. A magyar élet talapzatát széttörte a XX. század, és mindezidáig nem sikerült újat építeni helyette. Ezért nincs nyugalom, ezért eszi fel az életünket a beletörődés és a bizonytalanság. A kormány feladata az, hogy megszervezze azt a közös munkát, amellyel létrehozzuk a gránitalapot, amely mindenkit képes megtartani, amelyre mindenki felépítheti a maga életét, jövőjét, amelyről mindenki el tud rugaszkodni a céljai felé, és amely elég erős, hogy mindannyiunkat megvédjen attól, hogy a múlt ismét előtörjön alóla.
Itt is állt egy fal politikusok és emberek között. Az ország háza és az emberek között nem falakat kell emelnünk, mert azt az elmúlt nyolc év emelt bőven. Emelt falakat alap nélkül. Falakat emeltek magyarok és magyarok közé, idősek és fiatalok közé, városiak és vidékiek közé, munkavállalók és munkaadók közé, határon innen és túl élők közé. Falakat emeltek az emberek köré is. Azt üzenték: egyedül vagy. Nem számíthatsz senkire, nem érdemes belekezdened semmibe. Azt üzenték, ha nem tetszik valami, menj el az országból, vagy fogd be a szád. Azt üzenték, hogy ők elszúrták, te meg fizesd meg az árát, és ha ezt nem akarod, akkor majd vízágyúval, gumibottal, gumilövedékkel kényszerítenek rá. Azt üzenték, ne akarj fiatal lenni, ne akarj vállalkozni, ne akarj dolgozni, családot alapítani, gyereket vállalni, ne akarj magyar lenni, egyáltalán ne akarj egyáltalán semmit, csak fizetni, fizetni, fizetni – nekik. A mi feladatunk ennek épp a fordítottja: alapot kell építenünk falak nélkül. Az elmúlt nyolc évben felhúzott falakat pedig porig fogjuk rombolni, és gránitalapot építünk a helyükre. Ennek a gránitalapnak az építőkövei közös értékeink: a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend. És ami ezeket egybe fogja, az a tisztelet kultúrájára épülő nemzeti együttműködés rendszere.
Most, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, arra van szükség, hogy minél több magyar hajtsa végre magában azt a gyökeres változást, amellyel végérvényesen a becsület, a haza, a szorgalom és a műveltség mellé állhat. Tudom, hogy szembetaláljuk majd magunkat politikusokkal, eddig kiváltságokat élvező nagyemberek egész garmadájával, de állok elébe, mert azt is tudom, hogy a korán kelők, a jegyet váltók, a metrón járók, a gyermeket nevelők, a boltban sorban állók, a betegeket ápolók, diákokat oktatók, vagyis a munkájukat végző, egymásért felelősséget vállaló magyarok mellettünk lesznek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Azért jöttünk ma össze, hogy megerősítsük szövetségünket, és megerősítsük azt, amit négy éve mondtunk. Így hangzott: „Én maradok. Fent vagy lent, de mindig maradok, mert ez nem jutalom, hanem hűség kérdése. Engem mindig meg fogtok találni a sikerben, a bajban, az örömben, a munkában, és én az elkövetkező négy évben is harcolni fogok Veletek, Értetek, a hazámért".
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
(miniszterelnok.hu)
