Beszéd a XXI. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban, Tusnádfürdőn (Bǎile Tuşnad).

Jó napot kívánok! Én is tisztelettel köszöntöm Önöket!

Örülök, hogy idén is itt lehetek ebben a táborban. Ez a jelenlét független attól, hogy az ember éppen ellenzékben van, vagy választásokon győztes pártot vezet. Elvileg egy választási győzelem csak arról szól, hogy az embernek a munkája változzon meg, ne ő saját maga. Ezért köszönöm szépen a meghívást, és, Zsolt, örömmel jöttem az idén is. Ráadásul örülök annak, hogy Băsescu elnök úrral együtt ülhetek itt a pulpituson. Önök nyilván tudják azt, hogy közöttünk egy kifejezetten szívélyes, a politikában barátinak mondható személyes kapcsolat áll fönn. De ráadásul a román-magyar viszony is a szokásosnál jóval pozitívabb ebben a pillanatban, és ez a jó viszony most őszinte, mert érdekekből táplálkozik. Eddig, persze a tábor mai témájának a címe Közép-Európát idézi, de eddig az volt a szokás, hogy mi, magyarok arra is fölhasználjuk ezt a tábort, hogy szembenézzünk a legnehezebb gondjainkkal, és beszéljünk arról, hogy milyen helyzetben is vannak a magyarok, általában mi lesz velünk a XXI. században. Ezért én ott fogom folytatni, ahol Tőkés László abbahagyta, csak egy tágabb összefüggésrendszer vizeire szeretnék evezni, mert ahhoz, hogy megértsük, hogy mi lesz velünk, magyarokkal, egyáltalán mi lehet velünk, magyarokkal a XXI. század következő két-három évtizedében összekötve persze sorsunkat a románokkal, ahhoz pontosan meg kell értenünk, hogy mi történt az elmúlt évtizedben, a XXI. század első évtizedében. És én, ha megengedik, erre nézve szeretnék néhány megjegyzést tenni.

Azt mindannyian láttuk, hogy ennek az évszázadnak az első évtizedében tektonikus erejű világmozgások történtek. A változások üteme és hatása pedig viharos. Persze Önök elsősorban tévéhírek formájában kapnak erről tudósítást. Ilyeneket hallhatnak, hogy a kínai gazdaság száguld, az egész nyugati világ válságban van, miközben Indiában, Kínában 5-10 százalékos gazdasági növekedés van. Olyan híreket kapunk, hogy az euró recseg-ropog. Olyan híreket kapunk, hogy Amerika európai elkötelezettsége a gazdasági érdekek miatt most másképp mutatkozik, mint korábban. És az ember ritkán gondol arra, hogy ezek a hírek mind összefüggnek az ő személyes sorsával. Márpedig így van. Ezek a hírek összefüggnek a mi személyes sorsunkkal és a magyarok XXI. századbeli esélyeivel. Ugyanis ezek a hírek mind a mi munkahelyeinkről szólnak. Arról szólnak, hogy lesz-e nekünk munkánk, elő tudunk-e állítani olyan termékeket, amelyeket a világban megvesznek, olcsóbban tudjuk-e előállítani, mint mások, vagy jobb minőségben tudjuk. Tudunk-e olyasmit, amit a világ más részein a többi ember nem tud, vagy pedig úgy, ahogyan a hírekből szinte tapinthatóan ez kiolvasható, egyre hátrább és hátrább sorolódunk nemcsak mi magyarok, hanem egész Európa a világ nagy erőközpontjai mögé.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mindez miért történik, akkor érdemes azt fölidéznünk, hogy valójában a nyugati típusú kapitalizmus került válságba az elmúlt tíz évben. Ezt a politikusok nem szeretik kimondani, az üzletemberek még kevésbé, de valójában nem átmeneti pénzügyi zavarokról van szó, hanem annak a rendszernek egy nagyon komoly válságáról, amelynek a jegyében az elmúlt száz-százötven évét élte Európa. Az történt, hogy a spekulatív pénzmozgások előnyt kaptak a munka- és az értékteremtéssel szemben, és a termelőkapitalizmus helyett egy spekulatív kapitalizmus jött létre az elmúlt néhány évtized eredményeképpen, aminek következményeivel most szembesülünk. Az a gondolkodásmód Európában, hogy a piac majd önmagától el fogja hozni a jólétet meg az igazságosságot is, az állam pedig jobban teszi, ha távol tartja magát a gazdaságtól, ez a gondolkodásmód csődbe vitte a nyugati civilizációt. Gondoljanak arra, hogy egy évvel ezelőtt még eretnek dolognak számított volna megkérdőjelezni a piac mindenhatóságát, ma pedig egyáltalán nem tabu többé arról beszélni, hogyan kell az államnak nagyobb szerepet vállalnia, sőt ma már azt is mindenki látja, hogy az összeomló nyugat-európai és amerikai gazdaságot valójában az államok, a kormányok és a politikusok mentették meg a teljes összeomlástól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Arra a kérdésre választ kell adnunk, hogy mi történt. És itt azért nem gazdasági összefüggésekről van szó egyszerűen, hiszen ezek a gazdasági elméletek olyan jól mutattak eddig a tankönyvekben. Sőt, ma is olyan jól mutatnak, logikusak és meggyőzőek, mégis kis híján maguk alá temették az egész nyugati civilizációt. Azzal a ténnyel kell ismét a nyugati világnak szembesülnie, hogy a sikeres kapitalizmushoz, ehhez a sikeres nyugat-európai társadalmi rendszerhez nem csupán szabad és hatékony piacra van szükség, hanem morális alapok is kellenek. Morális alapok, amelyek valaha Európában tulajdonképpen az istenhitből származtak, időközben, ahogy a világ alakult, a felvilágosodás teret nyert, valójában istenhit helyett egyfajta magatartási kódexszé váltak, de ettől még, hogy a szellemi hátterüket, a spirituális hátterüket részben elvesztették, ezek a magatartáskódexek még erősek maradtak. Bizonyos erkölcsi megfontolások, bizonyos morális kérdések, bizonyos morális állítások érvényesültek az elmúlt ötven-hatvan évben. Az a megfontolás, hogy a hentes nem adhat el romlott húst, valójában ennek a szabályrendszernek a következménye. Mint ahogy az is teljesen természetes volt egy ideig, hogy egy bank nem ad olyan hitelt a hitelkérelmezőnek, amiről előre lehet tudni, hogy a végén, miután már ingét-gatyáját ráfizette, a végén nem fogja tudni visszafizetni, és azt is elveszti, ami a fedezete volt a hitelnek, adott esetben a fedelet, az otthonát a feje fölül. Ez eddig nem volt lehetséges. Hosszú időn keresztül bizonyos magatartáskódexek, erkölcsi megfontolások megakadályozták a kapitalizmust abban, ezt a gazdasági rendszert abban, hogy ilyen torzulásokon menjen keresztül. Ma szomorúan, de le kell vonnunk azt a következtetést, hogy a kapitalizmus eltávolodott ezektől az értékektől, minél több szabadságot kapott a saját profitmegfontolásainak érvényesítésére, minél nagyobb távolságot harcolt ki magának az államtól a piac, annál inkább elporladt és semmivé lett az alapot biztosító morális kötőanyag. A rendszer fönntarthatóságát garantáló kölcsönös erkölcsi megfontolások, a hasznos és szükséges korlátok átadták a helyüket a gátlástalanságnak. Ez vezetett oda, ahol ma a nyugati civilizáció és gazdasági rendszer tart.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Beteg dolgok történnek ma a világgazdaságban. Ma már az is elfogadott magatartás, amikor olyan fogadások cserélnek gazdát a tőzsdéken és a piacokon, amikor a spekulánsok azt próbálják megtippelni, hogy egy adós milyen valószínűséggel megy csődbe, és arra alapoznak haszonszámításokat, hogy egy-egy cég értéke hogyan csökken, milyen ütemben semmisül meg. Nyilvánvaló, hogy hosszú ideig ez a rendszer már nem tartható fönn, azonban reményt ad a rendszer újragondolására az, hogy a sokk, amelyet elszenvedett a világ, az óriási erejű volt. Szívinfarktusszerű. És az ember, ha egyszer szívinfarktust kap, akkor ráérez arra, hogy át kell gondolnia az egész életét. S azt gondolom, hogy a nyugati társadalmak is most ehhez az állapothoz érkeztek. A szívinfarktus után át kell gondolniuk az egész életüket: mi fontos, mi nem fontos, minek kell megváltoznia ahhoz, hogy az első szívinfarktust ne kövessék újabbak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az első ilyen tanulság, aminek a levonásához mintha hozzákezdtek volna az európai államok az az, hogy jól láthatóan az ideológiai kérdések háttérbe szorultak. Bármilyen meglepő, az ideológiák valójában az értékek ellen hatottak az elmúlt néhány évtizedben. Ezért nekünk most nem rendszerré szervezett ideológiákra, hanem bizonyos elemi, erkölcsi értékek rehabilitálására van szükségünk, és úgy látom, hogy ez a világban lassan meg is indul. Itt van ennek a bankadónak az ügye. Én a legkevésbé sem szeretnék a bankellenes harc Che Guevarája lenni az európai színtéren, ugyanis én pontosan tudom, hogy bankok nélkül nincsen gazdaság, stabil pénzügyi rendszer nélkül nem működik a világ, tehát nekünk szükségünk van erős, komoly és felelős pénzintézetekre. De az sem megy, hogy amikor baj van, akkor állandóan csak az állampolgároktól kérjünk közreműködést, csak tőlük várjuk az áldozatot, lassacskán már csak onnan akarjuk elvenni a pénzt, ahol nincs, onnan, ahol van, onnan meg nem. Meg kell ezt fordítani: onnan is el kell venni valamennyit, ahol van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindaz, amiről most beszéltem, egy nagyon komoly átrendeződéssel jár a világhatalmi térképeket illetően is. Az a helyzet, hogy az elmúlt húsz-harminc év kapitalista torzulásának az eredményeképpen más, Európától különböző területek viharos gyorsasággal emelkedtek föl, mert ők ragaszkodtak bizonyos értékekhez. Ilyen Kína, ilyen India és vannak még jó néhányan. Tulajdonképpen Európának szembe kell néznie azzal a helyzettel, hogy vissza fog kerülni, tehát a nyugati világ, a mi civilizációnk vissza fog kerülni a világ gazdasági térképén arra a helyre, ahol százötven évvel ezelőtt volt. Az a helyzet, hogy a világ teljes össztermékének ötven százalékot meghaladó részét a mi civilizációnk állítja elő, míg a többiek ennél kevesebbel járulnak hozzá, meg fog szűnni. Nem kell ehhez jósnak lenni, elég, ha az ember a számokat alaposan tanulmányozza. Tehát arra kell készülnünk, hogy a mi, mondjuk úgy, hogy keresztény gyökerű civilizációnk a világ nemzeti össztermékének kevesebb, mint felét fogja előállítani a következő egy-két évtizedben, és mások meg fognak bennünket előzni. Ezért Európának átgondolt lépéseket kell tenni a lesüllyedés ellen. Ez látszólag csak ilyen gazdasági kérdésnek tűnik, de én még nem láttam olyan átrendeződést a világtörténelemben, olvasni sem olvastam olyanról, ahol a világméretű gazdasági erőviszonyok ilyen méretű megváltozását ne követte volna politikai és katonapolitikai átrendeződése is a világnak. Ezek komoly és súlyos dolgok. Ezekkel őszintén szembe kell nézni. Ezért Európának valamit ki kell találni annak érdekében, hogy ez a süllyedés ne legyen drasztikus, elviselhető legyen, és megálljon egy bizonyos ponton, és Európa, illetve a mi keresztény gyökérzetű civilizációnk elfoglaljon egy olyan helyet a világ gazdasági, katonai térképén, amely biztonságot és jólétet, vagy legalábbis ennek az esélyét nyújtja számunkra. Ma ezért kell harcolnunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez pedig magával hoz néhány nagyon kényes kérdést, amelyeket most én csak érinteni szeretnék. Így érkezünk meg Közép-Európához. Teljesen nyilvánvaló, hogyha Európa nem akar még tovább süllyedni, akkor valamilyen módon ki kell egyeznie a szintén keresztény gyökerű, de Európához még nem kapcsolódó, vagy ahhoz csak lazán kötődő nagy területekkel. Ne kerteljünk, itt Oroszországról van szó. Nyilvánvaló, hogy Európának meg kell találnia az oroszokkal való sajátos együttműködés rendszerét, amely lehetővé teszi, hogy az orosz gazdaság potenciálja összekapcsolódjon az európai gazdaság potenciáljával. Ez Közép-Európának döntő kérdése. Mert nekem nem tisztem Băsescu úr nevében beszélni, elegendő, ha a magyar történelmi tapasztalatokra hivatkozok: ez egy rendkívül veszélyes kényszer, és itt Közép-Európának nagyon határozottan kell megfogalmaznia az érdekeit. Mert miközben elfogadhatjuk, hogy a civilizációnak szüksége van arra, hogy nagyobb legyen, kiegészüljön, mondjuk az orosz gazdasági térséggel, miközben el kell ismernünk, hogy óriási jelentősége lesz a következő húsz évben annak a ténynek, hogy az oroszok keresztények, aközben mindez nem történhet meg úgy, hogy ez maga alá gyűrje Közép-Európát. Közép-Európa sokszor vált ütközőzónává, és most itt ennek az új, nagy elrendeződésnek úgy kell megtörténnie, hogy Közép-Európa nem lehet ennek áldozata. Nem lehetünk közben kiszolgáltatottak, nem lehetünk játéktér, és nem lehetünk ütközőzóna.

Tehát a közép-európai államoknak a következő néhány évben nagyon szorosan kell együttműködniük, hogy egy ilyen nagy átrendeződés közepette a saját közép-európai érdekeiket meg tudják védeni. Ezért együtt kell működnünk Romániával, együtt kell működnünk a visegrádi államokkal, együtt kell működni Horvátországgal, Szerbiával, és sorolhatnám tovább. Ezek közös közép-európai érdekek. Itt olyan érdekeket tudunk megnevezni, mint például az energiabiztonság kérdése. Olyan érdekeket tudunk megnevezni, mint a közlekedésfejlesztés. Olyan közös közép-európai érdekeket tudunk megnevezni, mint a pénzügyi finanszírozás. Az sem megy a végtelenségig, hogy Közép-Európát és Közép-Európa fejlesztését egyfolytában mások finanszírozzák. Másoknak van fejlesztési bankjuk, amely Közép-Európában működik, másoknak van valutaalapjuk, amely nekünk ad hiteleket. Nekünk is létre kell hozni a saját pénzügyi eszközrendszerünket annak érdekében, hogy a nagy közép-európai ügyeket egyfajta közép-európai fejlesztési bankon keresztül mi magunk is fejleszteni tudjuk. Ez egy fontos, pragmatikus közép-európai érdek.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagyjából ebben az összefüggésben helyezi el a magyar kormány a közép-európai térségről való gondolkodást, és ebben az összefüggésben értelmezi a románokkal való, magyar-román kétoldalú kapcsolatrendszerünket is. Tudom, hogy talán Băsescu urat kevésbé érdekli, de Magyarországról is kell szólnom kell néhány szót, úgyhogy egy kis türelmet kell tőle kérnem. Mégiscsak tartozunk egymásnak némi számvetéssel. Először is Magyarországon történt egy kétharmados forradalom. Először sokan azt hitték, mikor ezt mondtam, hogy viccelünk. Most már nem hiszik. A helyzet úgy áll, hogy egy korszaknak véget vetettünk. Ezt a korszakot lehetett nevezni, ahogy Tőkés László mondta, posztkommunista korszaknak, lehetett értelmiségibb nyelven az átmenet korszakának nevezni. Én azonban egyetlen, ennél egyszerűbb és kicsit primitívebb mondattal írom le: ez volt az a korszak, amikor a rendes, becsületes emberek állandóan vesztesekké váltak. Ezért a következő időszak, ami előttünk van, az az új rendszer, amit én próbálok Magyarországon a magam erejéből is támogatni, az leírható bonyolult módon, filozófiailag, történetileg meg szociológiailag, de leírható hétköznapi emberek egyszerű és világos nyelvén is. Most egy olyan berendezkedést akarunk fölépíteni Magyarországon, ahol az, aki betartja a törvényeket és becsületes, az jobban jár, mint az, aki nem tartja be és az, aki becstelen. Egész egyszerűen azt akarjuk, hogy a tisztességes emberek előtt tér nyíljon, és ne egyszerűen erkölcsi, hanem anyagi előny is származzon abból, ha valaki munkát vállal, családot tart fönt, betartja a törvényeket, és becsületesen dolgozik. Az ő világukat, az ő országukat akarjuk fölépíteni a spekulánsok eddigi húsz sikeres évével szemben. Így is le lehet írni azt, ami Magyarországon történik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt sem akarom eltitkolni, hogy a 2010-es év rendkívül gyötrelmes év a magyarok számára. Ha a politika felől nézzük, akkor persze lezártunk egy korszakot, ami óriási siker. Föl akarjuk építeni a nemzeti együttműködés rendszerét, ami óriási siker. De ha számba vesszük, hogy a magyar emberek a politikától függetlenül mit álltak ki ebben az évben, akkor föláll az ember hátán a szőr. Most egy rövid fölsorolást fogok tenni. Mi történt a magyarokkal 2010-ben? Elvesztettek egyhavi nyugdíjat, elvesztettek a közszférában egyhavi közbért, az áfát egy mozdulattal 20-ról 25 százalékra emelték – fölemelve mindennek az árát, a nyugdíjkorhatárt egyetlen mozdulattal 62-ről 65 évre emelték, és a nemzeti össztermék több mint másfél százalékát kitevő költségvetési zárolást is el kellett szenvednie az összes területnek – az oktatástól a kultúráig. És mindez egyetlen év alatt. És ha most arra gondolnak, hogy ezek az intézkedések olyanok, amiből csak egy is mindenhol Európában tömeges társadalmi ellenállást vált ki – itt van a román eset, de az áfaemelés két százalékponttal Németországban sztrájkokat hoz, a nyugdíjemelés ennél kisebb mértékben – 60-ról 62-re – Franciaországban sztrájkokat vált ki –, ha innen nézzük, akkor a magyarok teljesítménye óriási. Az, amit a magyarok ebben az évben vállaltak a saját gazdaságuk ismételt versenyképessé tétele érdekében, messze meghalad minden más európai vállalást. Ennek a fényében a bankadó egyáltalán nem tekinthető valami a társadalmi nehézségeket, szociális nehézségeket elkerülni akaró kormányzati intézkedésnek. Csak ezekkel az intézkedésekkel együtt látható, hogy Magyarország ebben az évben a versenyképesség visszaállítása érdekében nagy lépéseket tett. És jövőre szeretnénk egy egykulcsos adó bevezetésével, átgondolt bevezetésével, amely senkit nem hoz hátrányos helyzetbe, tovább növelni a versenyképességünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek összességében nehéz, súlyos intézkedések, de jó reményekre jogosítanak föl. Azonban vannak rendkívül rossz hírek is Magyarországon. Ha Magyarországot egy nem politikai közösségként, hanem egy kulturális teljesítményként fogjuk föl, egyfajta civilizációként, az élet megélésének sajátos magyar módjaként, akkor azt kell mondanom, hogy ez a mi közös magyar civilizációnk, ha úgy tetszik, ahogy én mondani szoktam: magyar ország – két szóba írva és kisbetűvel –, ez a magyar ország bajban van. Ugyanis ezeket a kulturális közösségeket és civilizációkat, mint ami a mienk, a magyar nemzetet két forrás szokta táplálni. És ha abból bármelyik eltűnik, ezek összeomlanak, vagy úgy meggyengülnek, hogy a jó ég tudja, talpra állnak-e még egyszer. És ma Magyarország mindkét forrás tekintetében rosszul áll. Az ilyen nemzeti civilizációknak az egyik forrása az energia, méghozzá az emberi energia. Az a meggyőződés, hogy érdemes alkotni, érdemes értéket létrehozni, hogy a gyarapodás egy lehetséges és értelmes dolog. Ebben a hitében a magyarok az elmúlt nyolc évben megrendültek. A másik dolog, ami kell, az az állandóság tudata, hogy vannak dolgok, amelyek nem változnak meg, hogy néhány dologról közösen ki tudjuk mondani, hogy ez rossz, ez pedig jó, és ez nem fog megváltozni. Spekuláció rossz, a munka jó. A törvényt betartani jó dolog, a törvényt kijátszani rossz dolog. De Magyarországon az elmúlt nyolc évben, nem beszélve az azt megelőző nyolcvanról, az állandóság tudata megrendült. Ezért a mostani kormánynak az a feladata, hogy egyfelől meggyőzze a magyarokat, hogy érdemes energiákat mozgósítani, másfelől egyfajta modern békeidők állapotát hozza el, hogy bizonyos értékek ismét állandóvá váljanak, és a magyar életnek legyen tartós, kiszámítható állandósága. Ezek azok a célok, amelyek a magyar kormányt most vezetik. Hogy erre képesek leszünk-e, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezt most nem tudom megmondani.

Mindenesetre mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez sikerüljön. Persze ez az a kérdés, amikor föl kell tennünk azt a kérdést, hogy a magyar gazdaság méreteit figyelembe véve, a magyar gazdaság tőkeellátottságát figyelembe véve van-e valami speciális faktora a magyar életnek, a magyar gazdaságnak, amelyre építkezhetünk. Van-e valami, amire egy sikertörténetet föl lehet építeni. És itt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt kell mondanom, hogy nem marad más, mint hogy ismét az intelligenciánkra támaszkodjunk. A sajátos magyar észjárásra, a szellemi képességeinkre, egész egyszerűen azt kell mondani, hogy Magyarországot a tudás földjévé kell tenni. Ha Magyarország nem válik a tudás földjévé ebben a nagy átrendeződésben, mi nem tudunk nyerni. Azt gondolom, Magyarországot a történelme predesztinálja erre a szerepre. Az a körülmény, hogy Magyarországon mindig zűr volt, hogy minden hadiút keresztülment rajtunk, hogy délnyugatról római keresztény hatások értek bennünket, aztán északi irányból a reformáció hatása, aztán az ortodoxia a másik irányból, aztán az iszlám a harmadik vagy negyedik irányból, és ezek mind valahogy megjelentek, hatottak, átmentek Magyarországon, ezekből nagyon sok zavar, nyomorúság és fájdalom következett. De közben ez rendkívül élessé és kifinomulttá tette az észjárásunkat. Ezért a magyar észjárás alapvetően szintetizáló észjárás, ami a legnagyobb előny lehet a XXI. században. Ezért nekünk ehhez kell visszafordulnunk: oktatás, kultúra, államszervezés, ezek azok az erények, amelyekre építeni lehet egy sikertörténetet a XXI. században.

Ehhez már csak az kellene, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy egy kicsit biztassuk egymást. A magyar az olyan szemben a románnal, szemben jó néhány más szomszédos állammal, a nyugatiakról nem is beszélve, akik ha egy ilyen kicsi sikert érnek el, abból lelkileg évekig megélnek, mert beszélnek róla, biztatják egymást, büszkék rá. A magyarok, ha egy ekkora sikert érnek el, akkor is az ilyen kicsi negatív következményekről beszélnek. És hogyha ezen nem tudunk változtatni nem valamifajta kormányzati prédikáció hatására, mert azt mindig csak kinevetik az emberek, hanem belül, őszintén nem hisszük el, hogy a jövő tartogat számunkra esélyeket, és amit magunk előtt látunk sikert, az nem a fonákja, hanem a színe valaminek, és a színét kell nézni és nem a fonákját, ha nem tudjuk a cinizmust kiirtani magunkból, ha nem találjuk meg a magyar szellem humor iránti értékét, a cinizmustól elválasztó ösvényt, akkor hiába a szellemi képességek, ezek nem társulnak olyan lelki képességekkel, hogy a szellemi képességeinkre építeni tudjunk. Ezért Magyarországnak, szokták morális átalakulásnak is mondani, én inkább úgy fogalmaznék, hogy Magyarországnak egyszerűen hinnie kell a saját sikerében.

Hogy a siker miből áll, milyen arányban találkozik a sikerben, a teljesítmény meg a sikerbe vetett hit, eddig még egyetlen tudós sem tudta kimutatni. De én hajlok arra, hogyha arra a kérdésre egyszer választ keres valaki, miért tudtunk egymás után háromszor olimpiát nyerni vízilabdában, akkor könnyen lehet, hogy nemcsak azért, mert mind a háromszor mi voltunk a legjobbak, hanem mert mind a háromszor mi gondoltuk magunkról azt, hogy mi vagyunk a legjobbak. És ez nagyon fontos dolog! Nos, hát ezek azok, ha úgy tetszik, a politikán túli dolgok, amelyeknek életre hívása, gerjesztése, megerősítése a kormányzás sikerének záloga is Magyarországon, de ami még fontosabb: ez az előföltétele annak, hogy Magyarország abban a nagy átalakulásban, amit itt próbáltam néhány ecsetvonással érzékeltetni, olyan helyet találjon magának, amely méltó hozzánk, és amely nem süllyedő, hanem emelkedő élet lehetőségét biztosítja mindannyiunk számára.

Ezért csak annyit mondok, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

(miniszterelnok.hu)