Orbán Viktor beszéde a Magyar Diaszpóra Tanács II. ülésén, Budapesten.

Engedjék meg, hogy tisztelettel és szeretettel köszöntsek mindenkit!

Ha jól látom, akkor majd készül egy közös fotó, és akkor majd mindenkit személyesen is külön tudok köszönteni. Most azonban először essünk túl a munkán, végül is a sajtó munkatársai mindig sietnek, szolgáljuk ki őket. Örülök, hogy ismét mindannyiukat látom! Zsoltot meg szoktam kérdezni, hogy mégis mi az, amit várnak tőlem a jelenlévők. Zsolt mindig azt szokta mondani, hogy először is beszéljünk az elvégzett munkáról. Erre azt szoktam mondani, hogy, Zsolt, miután az elmúlt egy évben rengeteget dolgoztunk, ahhoz én nem kellek. A sikeres ügyekről nem a miniszterelnöktől kell hallani. A miniszterelnök arra való, hogy a nehéz ügyekkel foglalkozzon, a gratulációk és a sikerek a köztársasági elnökhöz, illetve a miniszterelnök-helyettes úrhoz tartoznak. Engedjék meg azonban, hogy egy mondat erejéig mégis kitérjek arra, hogy az elmúlt egy évben az Önök segítségével óriási lépésekkel mentünk előre.

Szeretném megköszönni azt a munkát, ami kifejeződik ebben az egy évben. Amikor az ember úgy benne van a mindennapok forgatagában, akkor nem veszi észre, hogy mekkora távolságot tesz meg. Tehát időnként érdemes megállni, keresni valami magaslati pontot, és akkor körülnézni, hogy lássa az ember, hogy – mint egy folyóvölgyben – honnan indult, és ha Önök fölidézik, hogy hol volt két évvel ezelőtt meg egy évvel ezelőtt, mondjuk, a diaszpórában élő magyarság, mint közösség megszervezésének szempontjából, akkor az ember nehezen hiszi el, hogy ilyen hosszú utat ilyen rövid idő alatt meg lehet tenni. Nehéz is, egyedül nem is ment volna. Tehát engedjék meg, hogy a magyar kormány igen felelős miniszterelnök-helyettesének csak mérsékelt elismerést fejezzek ki. Természetesen egy jól működő kormányzati hivatalrendszer fontos előföltétel, de nem elegendő egy ilyen nagy sikerhez. Csak azért lehettünk ilyen sikeresek az elmúlt egy évben, mert valami olyasmihez nyúltunk, olyasmivel kezdtünk el foglalkozni, amivel már régen kellett volna, és az érintettek maguk is alig várták, hogy végre a munkájukat viszontláthassák, és értelmesen tudják a valószínűleg bennük már hosszú évek óta meglévő energiákat erre, ahogy én fogalmazok: a modern nemzetépítésre fölhasználni. Úgyhogy szeretném megköszönni a diaszpóra tanács minden tagjának, akit illet, vagyis nemcsak azoknak, akik jelen vannak, hanem a többieknek is az elmúlt egy évben végzett munkát.

Miután Zsoltnak ezt a kérését, hogy nyilvánosan is dicsérgessük magunkat elhárítottuk, akkor azt a kérdést kell föltenni, hogy mégis miért vagyunk most együtt, és mit várhatnak Önök tőlem? Amit tőlem várhatnak, az valójában egy értelmezési keret. Tehát én azt tudom minden évben, amikor találkozunk, elmondani Önöknek, hogy a kitűzött célokhoz képest most éppen hol tartunk. És nem csupán a diaszpóra tanács sajátlagos ügyei szempontjából, hanem úgy együtt. Tehát amit, mondjuk úgy, hogy a magyar nemzet újjáépítése érdekében tett kísérletnek lehet nevezni. Ezért én most itt fogok tartani egy kicsit fésületlen, nem mindig szabatos mondatokra épülő előadást arról, hogy én hogy látom, hogy szerintem hol vagyunk, mi az, amit elvégeztünk, mi az, ami előttünk van, mi az, amit végleges sikernek lehet tekinteni, vagy biztonságban érezhetünk, és mik azok a sikerek, amelyeket még meg kell védeni, és mi az a munka, amit még nem tudtunk elvégezni, pedig jó lenne, ha már elvégeztük volna, és a következő másfél-két esztendőre marad. Ezért időnként lehet majd olyan érzése is Önöknek, hogy absztrakciós szintek között váltok a mondandóm között. Ez ne zavarja meg Önöket, a végén kiderül, hogy mindennek volt valamilyen értelme, tehát semmi nem hangzik el fölöslegesen.

Engedjék meg, hogy először is a kétharmadból induljak ki. Az egy nagyon fontos kérdés, nekem személy szerint is, ami talán kevésbé lényeges, de a kormány minden tagjának, a parlamenti kétharmados többségnek és szerintem a magyar nemzet minden gondolkodó tagjának fontos, hogy megértse, hogy mi végre is jött létre a kétharmad. Természetesen lehet adni technikai magyarázatokat. És ezek a magyarázok logikusak is: rossz volt az előző kormány, nagyon nehéz gazdasági helyzetben volt az ország, sok volt a csalódott ember, magas volt a korrupció, bizonyos, különösen érzelmi szempontból fontos ügyeket – lásd: nemzet, december 5, kettős állampolgárság – az előző politikai kurzus elhanyagolt, és ez ellenállást váltott ki. Tehát tudunk találni ilyen típusú, mondjuk úgy, hogy rövid távú, politikai természetű, technikai válaszokat. És hogyha a múltból akarjuk megérteni a kétharmadot, akkor valószínűleg ezek jó válaszok is. De szerintem egy ilyen körben engedélyezve van számunkra az is, hogy a jövő felől próbáljuk megérteni azt, ami történt velünk, vagyishogy mi végre van a kétharmad.

Minden misztikusságot kerülve nekem személyes meggyőződésem az, hogy a kétharmadot sosem arra szokták adni, különösen, hogy olyan ritkán jön létre a történelemben, nem arra szokott az adatni, hogy az ember elfecsérelje. Én hiszek abban, hogy ha egy ilyen nagy nemzeti összefogásban a kétharmad az egy nagy nemzeti összefogás. Ha egy ilyen nagy nemzeti összefogás létrejött, annak van magasabb, vagy ha úgy tetszik: mélyebb értelme. Nem szabad elfecsérelni. Mi ebben a metszetben is átgondoltuk a teendőinket két évvel ezelőtt, és azt gondoltuk, hogy akkor fejtjük meg ezt a kérdést helyesen, ha föltesszük magunkban, hogy milyen kihívások előtt áll a magyar nemzet a következő tizenöt-húsz évben. Nem egy évben, nem két évben, nem a következő választásokig, tehát nemcsak válságmenedzselésről beszélek, nemcsak a nemzeti oldal megerősítéséről beszélek, nemcsak a következő választásról beszélek, hanem arról beszélek, hogy középtávon, tíz-tizenöt-húsz évben milyen kihívás, megpróbáltatás, veszély vagy lehetőség áll a magyar nemzeti közösség előtt. Ezt kell először megérteni ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy mikor használjuk felelősséggel és jól a kétharmadot. Természetesen minden távlatos, de jelenkorból kiinduló történelmi értelmezés vitakérdés is egyben. Véletlenül sem szeretném azt a benyomást kialakítani itt, hogy az előttünk álló tíz-tizenöt-húsz év megértésének csak egyetlen vitaképes leírása létezik. Azt azonban állítom, hogy a mienk vitaképes. Egész addig, amíg a politikai bizalom, az abból fakadó politikai főhatalom a kezünkben van, akkor járunk el helyesen, becsületesen és a munkánk magasabb értelmét is kielégítve, hogyha a saját meggyőződésünket követjük e tekintetben.

Nekem az a személyes meggyőződésem, és az a kormány álláspontja is, hogy az európai történelemnek egy korszaka lezárult. Nem úgy kell nézni az előttünk álló öt-tíz-tizenöt, talán húsz évre, mint egy előző korszak folytatására, hanem úgy kell rá tekintenünk, mint egy új fejezetére az európai történelemnek. Az a fejezet, amely a II. világháború utáni újjáépítésekből indult, és elvezetett bennünket egy fantasztikus, szép életet lehetővé tevő jóléti társadalmi rendszerhez Nyugat-Európában – nekünk nem ez a sors jutott itt Keleten, de Nyugat-Európában –, ez a korszak véget ért. Azzal, hogy a világkereskedelem, a világgazdasági verseny rendjét kigondoló civilizáció – ez a mienk, ez a keresztény civilizáció volt, a nyugati keresztény civilizáció – eszközöket adott, és lehetőséget adott arra – szerintem ezt keresztény szempontból helyesen tette –, hogy a világ elmaradott részei megerősödjenek, bevonódjanak, egy magasabb integráltságú fokon vonódjanak be a világgazdaság rendszerébe, mint korábban. És itt gondolhatunk Indiától Kínán keresztül még jó néhány más távoli területre, talán még Latin-Amerikára is. Ezzel egy olyan versenyt támasztottunk saját magunkkal szemben, tehát a nyugati civilizáció olyan versenyt támasztott saját magával szemben, amely versenyben helytállni jelentős megújulás nélkül nem képes. A nyugat-európai fejlemények erről szólnak, a napi hírek, Portugália vagy Spanyolország tüntetéseiről, az ír bankrendszer egy évvel ezelőtti összeomlásáról, az előttünk álló nagy francia vitákról. Ezek mind, bár napi politikai eseményként jelennek meg, valójában erről a történelmi folyamatról szólnak. Hogy az Egyesült Államok hol és miként helyezkedik el ezen a térképen, ennek a kifejtését, azért hagyom meg inkább Önöknek, mert Önöknek nagyobb a tudásuk e tekintetben, mert onnan jönnek. Nekem az a véleményem, hogy ott is jelentős változások fognak bekövetkezni a következő egy-másfél évben, mert az Egyesült Államok olyan módszerekkel tette magát versenyképessé, amely módszerek hosszabb távon nem alkalmazhatóak. Tehát ott is jelentős változásokat kell végrehajtani, ellenkező esetben Amerika is nagyon jelentős pozícióvesztés elé néz. Hogy ez megtörténik-e, vagy nem, hogyan, miképp, ha megengedik, ebbe a spekulációba én most nem bocsátkoznék bele. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem kell ahhoz atomtudósnak lenni, hogy az ember világosan lássa, hogy lezárult egy korszak, és azokkal az eszközökkel, társadalomszervezési módszerekkel és gondolatokkal, amivel eddig a világ vezető civilizációja és gazdasági ereje volt a mienk, már nem lehet tovább versenyképesnek lenni. Röviden, ha politikailag beszélek, akkor azt mondhatom, nem élhetünk tovább úgy, ahogyan eddig éltünk. Ez egész Nyugat-Európára igaz.

Ez az átalakulás, aminek Nyugat-Európában be kell következnie, egy nehezebb átalakulás, mint amit itt Közép-Európában végre kell hajtanunk. Ez egy nagyon érdekes jelenség. Egy paradox jelenség. Ugyanis Nyugat-Európában a jóléti állam helyett kell, egyébként még létező és működő jóléti állam helyett kell a jövő megértése miatt gyorsan változásokat végrehajtani. A németek nem azért vannak talpon, mert a németek minden más európai népnél küzdőképesebbek. Habár tudnék érveket e mellé is fölhozni, hanem azért, mert a németek 2003-ban, 2004-ben és 2005-ben végrehajtották azokat a változásokat óriási viták közepette, amivel a többiek most próbálkoznak. Nem szoktunk erről ebben az összefüggésben beszélni, de valamikor a kétezres évek közepe táján a szociáldemokrata német kormány olyan változásokat hajtott végre, aminek eredményeképpen 450 ezer szociáldemokrata párttag elhagyta a pártot. Ez jól mutatja, hogy milyen mélyek voltak azok a változások, és az, hogy ma a válsághírek a déli övezetből jönnek Európában, és nem Németországból, az annak köszönhető, hogy Németország fölkészült, hamarabb bárki másnál arra a korszakra, ami előttünk áll. Ezt csak azért említettem meg Önöknek, mert egy kiépített jóléti rendszert átalakítani, még ha csak részlegesen is, de azért elég jelentős mértékig, mint Németországban, óriási politikai vezetési energiákat igényel, és rendkívüli kihívást jelent a társadalmak számára. Mert ugyan jól hangzik itt a Vadász teremben az a mondat, hogy nem élhetünk úgy, ahogy eddig éltünk. No de hát csak úgy tudunk! Mert hát így szoktunk. Ennek a megváltoztatása emberileg, a családok szintjén, a munkahelyek szintjén, a közösségek szintjén sokkal nehezebb, mint ez az egyszerű, értelmiségi nyelven kimondott mondat, hogy föl kell készülnünk a következő húsz év másfajta világgazdaságára. Nagyon nehéz folyamaton mennek át a nyugat-európai társadalmak. Érdekes módon Közép-Európa azért van valamivel könnyebb helyzetben, ami a hátránya volt negyven éven keresztül. Itt nem épült fel jóléti rendszer. Ha most föl akarunk építeni egy, a következő húsz évben versenyképes gazdasági rendszert, mondjuk, az Adriától föl a Balti-tengerig, tehát, mondjuk, a volt Jugoszlávia és a szovjet impérium volt közép-európai területein, akkor nekünk nem kell lebontani egy jóléti államot, mert ilyen sosem volt, és az elmúlt zavaros húsz évben nem épült föl. Amikor ilyen hunglishul, tehát, kicsit magyarul és kicsit angolul azt mondom, hogy a welfare society helyett workfare societyt kell létrehozni, akkor ez persze kihívás. Nézzék meg, Magyarországon is milyen nehezen megy, és az emberek mennyit szenvednek ettől a megújulástól és átalakítástól. Itt is nehezen megy, de Nyugaton még sokkal nehezebb.

Ráadásul van itt még egy dolog, amit érdemes az európaiaknak szem előtt tartani, hogy az elmúlt húsz évben Magyarország, illetve Közép-Európa, habár itt-ott időnként egy-egy évre utat tévesztett, de összességében, mondjuk úgy, hogy világtörténelmileg jó szerkezetben kapcsolódott a német gazdasághoz. Nézzék meg, hogy amikor a német gazdaság jól teljesít, óriási az exportja és a külkereskedelmi mérlege, akkor a déli államok mind bajban vannak, a közép-európai államok pedig együtt emelkednek Németországgal. Ez egy nagyon érdekes jelenség. Ennek az az oka, és ezt 2010-ben pontosan elemeztük, amikor a magyar gazdasági stratégiát kidolgoztuk, hogy a déli államok az európai uniós csatlakozást követő néhány év alatt azt a koncepciót valósították meg, egyébként az akkor divatos világgazdasági irodalomtól és gondolkodásmódtól nem függetlenül, hogy a jövő a szolgáltató szektoré, s a déli államoknak a szolgáltató szektorban kell fejlődnie. Így jött létre a hatalmas turizmus, a hatalmas ingatlanpiac, és így tovább. Ezzel szemben Közép-Európában, hogy pontosan miért, ezt most talán az idő szűke miatt most ne boncolgassuk, bár volt ilyen gondolat, hogy pénzügyi és szolgáltató centrummá kell tenni Közép-Európát, lassan, de biztosan kibontakozik az a koncepció, amit én nyíltan is képviselek itt Magyarországon, hogy nekünk termelési központtá kell válnunk. Hagyományos, ipari és mezőgazdasági, valamint modern high-tech termelési központtá kell válni. Miután ez történt meg, ezért a szintén alapvetően termelésre épülő német gazdasággal nem a szolgáltatásnak, hanem a termelésnek a dimenziójában nőttünk össze, és ezért, amikor a német export, ami egyébként világbajnok méretű, jól megy, akkor mi is jól megyünk. Az is igaz, hogy amikor nem megy jól, mi sem megyünk jól. Ebben az évben, ha megnézik, a német gazdaság nem tudott növekedni, a magyar gazdaság sem tudott növekedni, sőt recesszióban vagyunk. A következő évben minden elemzés szerint a német gazdaság nő, és ha mi nem hibázzuk el, vele tudunk mi is majd növekedni. Ezt csak azért említettem meg Önöknek, mert alá akartam támasztani azt a véleményemet, hogy az európai, de szerintem részben az amerikai gazdaságnak is és társadalmaknak jelentősen meg kell újulniuk, ha nem akarnak olyan hátránnyal belépni ebbe az új világtörténelmi korszakba, amely hátrányt később már aligha fogják tudni ledolgozni.

Magyarország és Nyugat-Európa szempontjából is ez a következő három dolog egyidejű megvalósítását jelenti. A szerencsésebb közép-európai országok nem értendők ide. Ilyen szerencsésebb közép-európai ország Bulgária, Szlovákia, Csehország és Lengyelország. Ugyanis ezekben az országokban az államadósság nem haladja meg az 50, Lengyelország esetében az 55 %-ot, de az összes többi országban, ideértve a nyugatiakat is, Magyarországot is, az államadósság szintje jóval 70 % fölött van. A kormányváltáskor 2010-ben nálunk is 82-83 %-on volt, most 77 %-on vagyunk. Tehát akinek adóssága van, mint nekünk, és mi vagyunk többen Európában, három dolgot kell egyszerre megvalósítania, és erősen kétséges, hogy lesz akárcsak egy ország is, amely képes ezt a hármat egyszerre megvalósítani. Mi szerintem esélyesek vagyunk ebben a versenyben, de ez nem dőlt el. Ez a három dolog a következő: egyszerre kell olyan gazdaságpolitikát folyatatni, amely csökkenti az államadósságot, ezzel párhuzamosan olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, és olyan családpolitikát kell folytatni – a demográfiai szempontok is belépnek –, amely növeli a nemzetgazdaságok versenyképességét, és mindezt úgy kell végrehajtani, hogy közben megmaradjon a politikai stabilitás. Nos, mint látják, ez a három együtt nem nagyon működik sehol. No, ez az a kihívás, amely megvilágítja, hogy miért is jött létre Magyarországon kétharmad 2010-ben. Azért jött létre, hogy mi le tudjuk csökkenteni az államadósságot, versenyképes szerkezetű gazdaságot tudjunk fölépíteni úgy, hogy közben Magyarország ne essen politikai káoszba, anarchiába, idő előtti választásokba, ne destabilizálódjon, hanem meg tudja őrizni a szilárdságát. Most egyelőre ez a három dolog Magyarországon egyszerre történik, esélyünk van rá, hogy ez a következő két évben is így maradjon.

A legnagyobb ellenfelünk itt, Magyarországon belül, mint minden ilyen megújulás esetén lenni szokott, két, egyébként történelmileg érthető okból létező ösztön, amit le kell győzni, illetve kisebbségbe kell szorítani. Az első az önsajnálat. Ha van Európában ország, amelynek van oka arra, hogy önsajnálja magát, azok mi vagyunk. Másoknak is voltak rosszabb periódusai, de hogy csak rosszabb periódusuk legyen egy századon keresztül egy nemzetnek, vagy nemzeteknek, az elég ritka. És mi, kis túlzással talán, ebbe a kategóriába tartozunk. Ezért természetes igény a magyarok részéről, a Trianonnal kapcsolatos kulturális vitákat én azért tartom fontosnak, és azért vívjuk meg őket, mert egy ilyen történelmű országban az önsajnálat kultúrája egy rendkívül fontos dolog. A veszteségnek van kultúrája. Országot veszteni, népességet veszteni, e miatt fájdalmat érezni, ezt kifejezni a kulturális életben egy fontos dolog, része a nemzet identitásának. Aki azt akarja, hogy erről ne beszéljünk, az valójában az egészségtelen nemzeti identitás mellett érvel. A kérdés csak az, hogy a veszteség és a fájdalom kultúrája hogyan épül be a magyar nemzettudatba. Úgy-e, hogy abból konklúzióként az következik, hogy miután mi semmiről nem tehetünk, vagy csak kisebb részben tehetünk, és szerencsétlenek vagyunk, ez önsajnálatban fejeződik ki: a világtól állandóan elnézést kérünk, megértést kérünk, és magunkban elkönyveljük magunkat hosszabb távon is folyamatosan veszteségre és vereségre ítélt népnek, vagy inkább valamifajta régi dachagyomány alapján a vereségtudatból nem önsajnálat, hanem aktivitás következik. Ez az első kérdés. Ezt a megújulást, amiről én beszélek, csak akkor tudjuk végigvinni, ha a veszteségből nem az önsajnálat kultúrájába, hanem a csak azért is kultúrájába tudunk átnőni. Ez egy fontos feladat. Még egyszer mondom, ez nem azonos az idióta, történelmi tapasztalatokat és fájdalmat mellőző hurráoptimizmussal és sikerpropagandával. Nem erről beszélek. Hanem a vereség és a veszteség mélyen átélt élményéből kinövő életerőről beszélek. Ezért az első számú ellenfelünk itthon az önsajnálat. A második ennek az unokatestvére, amit úgy neveznek, hogy a lebeszélés kultúrája, ami ebből következik: nem kell ugrálni, nem kell nagy célokat kitűzni, nem kell okoskodni, alkalmazkodni kell, összehúzni magunkat, figyelni, aztán oldalazni valahogy a szélárnyékban. Aztán majd lesz valahogy. Ez a fajta „ne akarjatok semmit, leginkább a saját sorsotokat ne akarjátok a kezetekbe venni, hanem törődjetek bele, hogy ez a világnak olyan része, ahol külső erők és kizárólag külső erők formálják az életeteket, és ezért saját erő helyett inkább, ahhoz alkalmazkodva, saját célok nélkül próbáljatok túlélni” – ez a lebeszélés kultúrája. Ez nagyon nagy ellenfelünk ebben a pillanatban. Önsajnálat és lebeszélés.

Azt is fontos tudnia a mindenkori kétharmadnak és a nemzetépítő politikának, hogy vannak olyan nemzeti-kulturális sajátosságai Magyarországnak, amiket ha akarunk, sem tudunk csak úgy egyszerűen letenni a hátunkról, mint egy köpönyeget vagy egy hátizsákot. Ez a vita. És a dühös, éles, egymásnak feszülő indulatos vita. Hiszen jogos volna az az elvárás mindannyiunk részéről, hogyha ilyen történelmi kihívások előtt áll a közösségünk, tágabban az egész keresztény civilizáció, szűkebben az európai, még szűkebben a magyar közösségünk, akkor nem kellene-e valahogyan a vitákat félretenni és közös erővel a nagy kihívásnak megfelelni. De, kellene, de magyarok vagyunk, ezért ez egy olyan elvárás, ami nem fog menni. Én arra szeretnék mindenkit kérni, hogy nézzék meg, a magyarság ma már vitathatatlanul legnagyobbnak tartott tettei és eredményei milyen, a maihoz képest sokkal szigorúbb és dühösebb viták közepette születtek meg. Itt van például az épület, amiben ülünk. Javaslom, ha van egy kis idejük, lapozzák föl a magyar parlament megépítése körüli politikai vitákat. Hát ahhoz képest baráti teadélután minden mai magyar parlamenti plenáris ülés! Vagy nézzék meg a Lánchíd megépítése körüli vitákat. Vagy nézzék meg a legnagyobb magyar meg talán a legbátrabb magyar, Széchenyi és Kossuth vitáját. A legnagyobb győzelem pillanatában, amikor azt mondja Széchenyi, hogy nekem csak egyetlen kérésem van: amikor felakasztanak bennünket, engem Kossuthnak háttal akasszanak föl. Csak szeretném jelezni, hogy a magyar politikai kultúra hagyományai miatt most azt várni, hogy a nagy kihívások miatt itt hirtelen minden ellenzék majd szőnyeg alá kerül, vagy föloldódik, vagy kiegyenesedik – ez irreális. Azoknak, akik felelősséget éreznek a nemzetért, tudniuk kell, hogy bármennyi áldozatot is hoznak, bármilyen személyes erőfeszítést is tesznek, akár önzetlenül, senki sem lesz hálás értük. Majd az utókor, az unokáink. Ha azt várjuk, hogy a most elvégzett munkáért holnap reggel, a munka igazi értékét elismerő szavakat fogunk kapni, éles vitát és kétségeket, akkor tévedünk, akkor félreértjük Magyarországot, és félreértjük a magyarokat. Föl kell készülnünk arra, hogy a legnyilvánvalóbb jótetteinket is folyamatos küzdelemmel kell végigvinnünk. Nem elég saját magunkat legyőznünk, hogy jó dolgokra szánjuk el magunkat, utána még mindenki mást is, aki meg akar ebben akadályozni bennünket, szintén le kell győzni. Ez egy ilyen ország. És az elmúlt néhányszáz év története ezt eléggé világosan elmondja nekünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ráadásul, csak hogy a nehézségeket itt őszintén föltárjam Önök előtt, van itt még egy baj, még egy nehézség. Az, hogy Európában nemcsak gazdasági rendszerek, hanem szellemi rendszerek is működnek, gondolatrendszerek is. Az, amit a jövő kíván tőlünk, ami ahhoz kell, hogy a következő tizenöt-húsz évben Magyarország versenyképes legyen, annak a politikának, nemzetpolitikának, gazdaságpolitikának és társadalompolitikának, csak mások lehetnek a szellemi alapjai, mint amin Európa az elmúlt harminc-negyven évben állt. Ez egy komoly probléma. Én ugyanis nem a magyar nemzettel szembeni összeesküvést látom rendszeresen megjelenni, amikor Magyarország egyébként teljesen erkölcsileg vállalható, helyes és az ország érdekét szolgáló döntéseit újra és újra össztűz alá veszik Európában. Ez nem egy magyarság elleni összeesküvés. Ez nem a magyarok iránti ellenszenv megnyilvánulása, hanem az, hogy amit mi most mondunk itt, és képviselünk, az az európai kultúrának egy másfajta értelmezése, mint ami ma elsöprő többségben divatos Nyugat-Európában. Ha le akarnám egyszerűsíteni, amit csak az idő rövidsége miatt tartok elfogadhatónak, akkor azt mondanám, hogy Európában a politikai elit nagy része az egykori 68-as generációból került ki. Ez igaz a politikára, a kultúrára és a gazdaságra is, most már a gazdaságra is. De énszerintem a történelem európai fejezetének lezárulta ennek a gondolkodásmódnak is az érvényességi végét jelenti. Ezek a gondolatok nem érvényesek a jövőre. Lehetnek szépek, sok mindent lehet róluk mondani – ízlés kérdése –, de nem érvényesek. Ezekre a gondolatokra nem lehet jövőt építeni Európában. Ezekre a gondolatokra nem lehet olyan európai gazdasági és társadalmi rendszert építeni, amely kiállná a következő húsz év hullámveréseit. Mire gondolok? Ismét csak az idő rövidsége miatt elfogadható leegyszerűsítéssel.

A ma uralkodó európai elit az azt gondolja, hogy az európai társadalomfejlődésnek van iránya. Erről majd lehet vitatkozni, hogy van-e, vagy sem. Ők úgy gondolják, hogy van, és az irányt meg is mondják. Az ő fölfogásuk szerint az európai fejlődés értelme, hogy az egyházias, a magasabb rendű értékeket föltételező gondolkodásmódból a szekuláris irányába haladjon Európa. A családalapú, tehát közösségorientált létformától az individuális felé halad, és a nemzetitől az internacionalista felé. Lehet, hogy így haladt Európa a II. világháború után, most ezt nem vitatnám meg, csak azt szeretném jelezni, hogy erre az alapra nem lehet jövőt építeni. Lehetett az elmúlt negyven évben, de a következő húsz évben biztosan nem lehet. És nekünk világosan meg kell mondai, hogy mi azt gondoljuk, azt én nem állítom, hogy csak nekünk lehet igazunk, mert az nem volna egy európai viselkedés, de mi azt gondoljuk, hogy az európai társadalomfejlődés következő szakasza az igenis a vallásból átvett, nem feltétlenül hit alapú, de a vallásból átvett, mondjuk, a Tízparancsolat szellemében megfogalmazódó tradicionális értékeket jelenti. Jelenti a családok, ideértve a demográfiai probléma megoldását, rehabilitálását és megerősítését, és jelenti a nemzetek reneszánszát gazdaságilag is, kulturálisan is, öntudat szempontjából is. Erre lehet szerintünk a jövőt építeni, de ez egy olyan vita Európában, amit a velünk szembenállók a legnagyobb hevességgel utasítanak el. A baj nem az, hogy elutasítják – mi nem tartunk igényt arra, hogy támogassák a gondolatainkat –, hanem azt állítják, hogy aki ezt gondolja, az kiesik az európai főáramból, sőt szembemegy azzal, amit Európa az elmúlt néhány száz éves értékének lehet tekinteni. Ez nem igaz természetesen. Ez egy olyan, saját álláspontot abszolutizáló gondolkodásmód, amely nem állt sosem távol a 68-asoktól. Mi elfogadjuk a 68-as történelemértelmezést. Képesek vagyunk arra, hogy vitatkozzunk azzal, kihívjuk, hogy a saját megfontolásainkkal összevessük, és erősebb érveket adjunk a magunkéi mellett, mint ami az övéké. Azt azonban nem fogadhatjuk el, ezt az Európai Parlamentben is elmondtam ennek az évnek az elején a Magyarországról szóló vitában, azt nem fogadhatjuk el, hogy ezt a történelemértelmezést egész egyszerűen diszkreditálják, és nem demokratikusnak, nem európainak és nem jövőorientáltnak próbálják beállítani. Ezt el kell utasítanunk! Ezt a vitát így nem fogadjuk el. A vita érdemét azt elfogadjuk, és készen is állunk, hogy ezt lefolytassuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt ha a nehézségekről beszélünk, a következő nagy nehézség, amivel szembe kell néznünk, a demográfia kérdése. Itt nagyon sok mismásolással találkozhattunk az elmúlt húsz évben, és lehet, hogy amit mondok, túl erős mondat, és lehet, hogy talán árnyaltabban kellene fogalmazni, vagy rugalmasabban, de én mégis inkább egy szálkás mondatot tennék a nemzetstratégia egyik fontos alappilléréről. Az a közösség, legyen szó nemzetről, hitbéli közösségről vagy kulturális közösségről, akár nyelvi civilizációról, amely nem képes biológiailag fönntartani saját magát, az nem lehet képes arra, hogy akár kulturálisan, akár gazdaságilag, akár katonailag fönntartsa saját rendszerét. Ezt ki kell végre mondanunk Európában, mert az a megoldás, hogy folyamatosan megpróbálunk munkaerőnek nevezett embereket behozni az Európai Unióba, és ezzel javítani a gazdaság versenyképességét, és közben azt gondoljuk, hogy ezzel választ adtunk a kihívásokra, nem fogadható el. Én egyetlen nemzet jogát sem vitatom el a tekintetben, hogy külső erőt hozzon be a gazdaságfejlesztése érdekében. Ehhez mindenkinek joga van. De azt önbecsapásnak tekintem, ha azt gondoljuk, hogy ezzel megoldottuk a biológiai létfenntartás problémáját. Tehát miközben lehet, hogy a gazdaság igényli a beáramló tőkét, a beáramló embereket, a mellett mindenképpen egy elkötelezett, radikális, következetes családpolitikát kell folytatni, és a saját közösségünket, ez esetben a magyar közösséget abba a helyzetbe kell hozni, hogy biológiailag képes legyen saját magát fönntartani. Ma nem ez a helyzet. Nem ez a helyzet Magyarországon, nem ez a helyzet a Kárpát-medencében. Hogy egyébként a diaszpóra magyarságával mi a helyzet pontosan, ezt Önök jobban tudják, mint én. Tartok tőle hogy itt sem vidám a kép.

Itt kell majd egy kicsit – gondolom, Önök fognak erről beszélgetni – értelmeznünk, hogy most hova soroljuk: a jó dolgok vagy a rossz dolgok közé a legutóbbi amerikai népszámlálásnak az eredményét. Ahogy azt látom a Census Bureau számainál, vagy hogy hívják Önöknél ezt a hivatalt, hogy a 2000 és 2012 közötti számok között eltérés van fölfelé, tehát mintegy – föl is írtam magamnak: 2000-ben voltunk Amerikában az önbevallás szerint 1.398.724-en, most meg vagyunk 1.537.205-en, tehát többen – száznéhány-ezerrel megnövekedett az Amerikában magukat magyarnak regisztrálók száma. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, mert nem világos, hogy mennyire az innen kiáramló népesség miatt emelkedett ez meg, és mennyiben áll mögötte esetleg az, hogy egyébként az unokák nemzedékében egy visszakötődés, legalább egy bevallás erejéig Magyarországhoz. Ezt nem tudom megmondani, de hát azért van a diaszpóra tanács, hogy értelmezze ezeket a jelenségeket, s a magyar kormánynak segítsen ezt megérteni. Úgyhogy várjuk az ezzel kapcsolatos észrevételeiket.

No most, mit végeztünk el eddig, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Most Magyarországról beszélek. Elvégeztük azt a munkát, hogy a 2010-ben a csőd szélére jutott gazdaságot onnan visszafordítottuk. Ugye, a politika másik istenverése az, hogy az embereknek a memóriája a jó dolgokat illetően rendkívül rövid. Ma már alig emlékszik valaki akár Magyarországon is arra, hogy 2010-ben Magyarországot és Görögországot egymás mellett emlegették. Sőt, azt mondták, Magyarország rosszabb pénzügyi helyzetben van, mint Görögország. Ez nagyjából megfelelt a valóságnak. Ehhez képest, nézzék meg, hogy hol van ma Görögország, és hol van ma Magyarország. Miután az emberek azonban nem így gondolkodnak, hanem a napi gondjaikból kiindulva előrefele gondolkoznak, őket ez annyira nem érdekli, de nekünk, akik mégiscsak a nemzet gondolkodó részéhez tartozunk, fontos, hogy ezeket az összefüggéseket lássuk. Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy hol vagyunk most, akkor először is sikerült elkerülnünk, hogy Magyarország a görög útra sodródjon. Sőt, a dolgok úgy állnak, hogy az IMF-fel ugyan meg akarunk egyezni, de most már mindenki elfogadja a világon, hogyha nem lenne megegyezés Magyarországon, akkor sem lennének finanszírozási gondjaink. Sőt, most már az elemzők egyharmada azt ajánlja, hogy ne is egyezzünk meg. Most ezt a vitát nem akarom idehozni, csak azt akarom mondani, hogy az a kép, hogy Magyarország ne tudna a saját lábán megállni, ne tudná saját magát finanszírozni, már nem igaz. Legfeljebb az a kérdés, hogy drágábban finanszírozza magát, vagy olcsóbban finanszírozza magát, ami egyébként egyáltalán nem egy lényegtelen kérdés. Habár nem olyan húsbavágó, mint az első, amin már túl vagyunk.

A második dolog, amit meg tudtunk oldani a szakadék széléről visszafordítva a lovakat, az, hogy létrehoztunk egy új tehermegosztást. Ez nagyon nagy vitákat váltott ki, mert ez az a valami, amit úgy hívnak a sajtóban, hogy unorthodox gazdaságpolitika. Ugye, az eddig divatos elfogadott nem megkérdőjelezett, mainstream európai válságkezelés úgy nézett ki, hogyha baj van, akkor szorítsd meg az emberek nadrágszíját, és vegyél el többet az emberektől, és fogd vissza… – Önök is ismerik. Ehhez képest mi azt mondtuk, hogy a helyes válasz az előttünk álló korszakra nem az, hogy folyamatos megszorításokkal terheljük az embereket, hanem az, hogy létrehozunk egy új tehermegosztást. Megadóztattuk a bankokat, megadóztattuk a nagy nemzetközi cégeket, áttereltük az adózás súlyát a munkát terhelő adókról a fogyasztás irányába, ami egyébként igazságosabb, mintha a jövedelmet terhelnénk, és bevezettünk egy olyan új adórendszert, amely az előző adórendszerrel szemben, amely munka-, család- és teljesítményellenes volt, most valójában munka-, család- és teljesítménybátorító adórendszer. Utolsó elemeit éppen január 1-jén fogjuk majd elhelyezni. Ez is rendben volna. A magam részéről úgy látom, hogy a pénzügyi egyensúly, az adósságcsapdából történő kitörés és a versenyképes gazdaság építése tekintetében sokat mentünk előrébb, az irány világos és jó.

Hol vagyunk elmaradva? Ha szabad így fogalmazni. Hol látom a következő feladatot? Ez az alsó középosztálynak a problémája. Mert a középosztályt sikerült megerősítenünk, és megakadályoznunk, hogy lecsússzanak. A probléma ma ott van, hogy az alsó középosztálynak egyelőre még nem tudtunk kitörési lehetőséget nyújtani. Ez fontos dolog. Rengeteg emberről beszélünk. Én abban hiszek, hogyha igaz, hogy versenyképessé kell tenni a gazdaságot, ki kell törnünk adósságcsapdából, és meg kell őrizni a politikai stabilitást, akkor azt kell mondani, hogy politikai stabilitást csak középosztályra építve lehet megőrizni; a nincstelenekre és a milliárdosokra építve nem lehet politikai stabilitást elérni. A politikai stabilitás kulcsszereplője a széles középosztály, amelynek lehetőségei is vannak, meg veszítenivalója is van. A középosztálynak a közepe rendben van, nem akarom Önöket számokkal untatni, de most Magyarországon az átlagkereset olyan 700 euró havonta, és aki ezt a 210 ezer forint körüli összeget már elérte, annak nagyon valószínű, hogy a következő években visszacsúszással, lecsúszással, deklasszálódással nem kell számolni. Ilyen értelemben a középosztálynak ez a része rendben van. De Magyarország egy olyan szegény ország, hogy nálunk a minimálbér fölötti emberek már a középosztályhoz tartoznak. Tehát akinek olyan száz-száztízezer forint a keresete, az már középosztálynak minősül, és abból még a lehetőségek mindig nagyon szűkek, és ahol az emberek még mindig úgy érzik, hogy hiába dolgoznak, nem tudnak kitörni, az valahol itt a száz-, százhúszezer forint és a kétszáztízezer forint közötti jövedelmi sáv. Tehát a következő egy évben az a feladata a kormányzatnak, hogy ennek az alsóközéposztálynak készítsen olyan programokat, részben családprogramokat, részben otthonteremtési, részben pénz- és munkaprogramokat, amelyekkel egyébként úgy érzi, hogy ő is a nemzet, a nemzet főerejéhez tartozik, és képes arra, hogy miközben egyébként energiát mozgósít, előrejusson. Ez a legfontosabb. A Kereszténydemokrata Néppártnak egyébként vannak jó javaslatai. A legalsó helyen lévő embereknél vagy a legalul lévő embereknél az ember nehezen mondja azt, hogy a dolgok jobban állnak, mint álltak korábban, mert ezek szenvedő, nehéz helyzetben lévő emberek, és a „jó” szó a magyar nyelvben nem fér össze ennek a helyzetnek a leírásával. Tehát nehéz helyzetben vannak, de hozzá kell tennem, hogy ma van 220 ezer olyan magyar ember, aki ezelőtt két évvel még segélyből élt, most pedig munkából él. Közmunkából él. És a közmunkáért kapott jövedelme legalább kétszer haladja meg a segélyből kapott összeget. Legalább kétszer! Ettől még nem él jobban. Ettől még nagyon nehezen él, és nagyon kilátástalannak látja az életét. De már előrébb van, mint ahol volt két évvel ezelőtt. No, tehát ezért mondom azt, hogy az alsó rétegeknek a további erősítése, az alsó középosztálynak igazi lehetőségekhez való juttatása, és a középső és fölső középosztály visszacsúszásának megakadályozása az, ami a következő két év feladata, és ebből a legnehezebb az az aktív, de kevés fizetést kapó alsó középosztály megerősítése.

Summa summárum, tehát ha most ezt a sok mindent, amit elmondtam, megpróbálom összerendezni egy lezáró gondolatba, azt tudom Önöknek mondani: a kétharmadot arra kaptuk, hogy a következő húsz év kihívásaira ne csak fölkészítsük Magyarországot, hanem olyan szerkezeti átalakításokat hajtsunk végre, amely, ahogy szokás mondani a mi nyelvünkön: strukturálisan alkalmassá teszi Magyarországot, hogy sikeres országgá váljon. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, egy modern nemzetépítést kell végrehajtani. Itt és most a modern nemzetépítés négy dolgot jelent. Az első: ki kell szabadítani az országot az adósságcsapdából. Tudják, ismerik a mondást: az országot két módon lehet leigázni, karddal meg adóssággal. Magyarország ma nem szabad ország, Magyarország adósságcsapdából kifele törekvő ország, jó irányba keresi az utat, de még nem tört ki. A modern nemzetépítés első számú feladata, hogy Magyarországot ki kell szabadítani az adósságcsapdából. A második feladat, a magyar nemzetépítés második feladata, hogy az előttünk álló, most formálódó, új világgazdasági rendszerben versenyképessé kell tenni Magyarországot. Ez alapvetően a termelési központtá való átalakítást jelenti, és olyan mennyiségű áru olyan áron történő előállításának képességét, ami a magyar belpiacokon kívül helyezhető el a világgazdaságban. Ezt tízmillió ember fogyasztására nem lehet jólétet építeni. Tehát egy olyan nemzetközi termelési központot kell csinálnunk Magyarországból, amely millió szám teremt munkahelyeket, és egyúttal a világ bármely más országában előállított, hasonló termékekkel versenyképes minőséget és árat tud produkálni. Ez tehát a modern nemzetépítés második pillére. Termelési, világtermelési központ. A harmadik, a modern nemzetépítés harmadik pillére a demográfiai hanyatlás megállítása, és a biológiai létfenntartás képességének helyreállítása. Nemzeti kerettanterv, mindennapos iskolai testnevelés, családtámogatási rendszer, az egyházaktól kapott segítség értékelése és fölerősítése, sorolhatnám tovább mindazt, ami ide tartozik. És végezetül a negyedik, amiért összejöttünk ma, tehát a modern nemzetépítés negyedik pillére pedig a világmagyarság közösséggé történő újjáépítése. Tehát az, amit az elmúlt száz évben veszteségként könyveltünk be, hogy Önök nincsenek itthon, hogy úgy alakult különböző okokból, vagy mert a határt máshol húzták meg, vagy mert el kellett menekülniük ebből az országból, vagy mert ki akarták irtani a fajtájukat ebben az országban, vagy mert 56 után úgy látta jobbnak az ember, hogy nem várja meg a megtorlást, akármilyen okból, de el kellett hagyni az országot, ami veszteség volt eddig Magyarország számára, és aminek a megtörténtén nem is tudunk változtatni, ennek a veszteségnek az előnyünkre történő átfordítását kell elvégeznünk. A világban szétszórva élő magyarság jó részeit meg kell szólítanunk, akinek még van viszonya, racionális, érzelmi vagy akár erkölcsi természetű viszonya a hazájához, meg kell találnunk, és egy modern technológia segítségével világhálózatba kell őket összeszerveznünk, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy világméretekben, ott is, ahol ők élnek, de különös tekintettel az anyaországban, meg tudjunk maradni, és erősödni tudjunk. Ez a negyedik pillére a modern nemzetépítésnek.

Tehát, csak hogy világos legyen: adósságból való kiszabadulás, versenyképes gazdaság, a demográfiai folyamatok megfordítása és a világmagyarságként történő újjászerveződés. Ha ezt a négy dolgot folyamatosan tudjuk végezni, s reményeim szerint hosszú-hosszú éveken keresztül még ezt tenni tudjuk majd, abban az esetben meggyőződésem, hogy Magyarország ebből az óriási fölfordulásból, nehezen érthető zűrzavarból, ami uralkodik a világban, valójában sikeres és erős országként fog majd fölemelkedni. Mi ezen dolgozunk, és szeretném Önöket kérni a világmagyarság újjászervezésére. Itt beszélhetnék a kettős állampolgárságról, az állampolgárság-felimerő dokumentumok kiadásáról, ami előttünk áll, rengeteg embert szeretnék majd küldeni Önökhöz, hogy újra meginduljon, újjá tudjon szerveződni ez a közösség, amely most már a glóbusz szinte minden pontján megtalálható. Ezek mind az előttünk álló időszak nagy-nagy feladataihoz tartoznak. Én azt szoktam mondani itt a belső vitákban, amikor a baloldaliak próbálnak elgáncsolni, és gúnyolódnak, azt szokták mondani, hogy olyan egyszerű ez az egész! Mire én azt szoktam válaszolni, hogy igen, nem bonyolult, csak nehéz. Ezek a dolgok teljesen nyilvánvalóak, csak nagyon nehezek. Úgy kell elképzelni, mint amikor egy hatalmas, nagy fa az útra dőlt; nem bonyolult dolog egy fát leemelni az útról, csak nagyon nehéz. Sok embernek neki kell gyürkőznie és egyszerre kell mindenkinek végeznie a munkát, s ha ezt megtesszük, akkor viták ide – háttal akasztanak fel Kossuthnak, parlament körüli viták –, viták oda, persze arra ne számítsanak, hogy túl nagy elismerést fognak kapni, de a végén majd jó érzéssel számolunk be a gyermekeinknek, az unokáinknak arról, hogy egy egyébként a XX. században pusztulásra ítélt nemzetet hogyan sikerült a XXI. század egyik legsikeresebb nemzetévé tenni. Ez lehetséges. Ezt meg lehet csinálni. Csak arra van szükség, hogy az egyébként jóakaratú és a nemzetük iránt érzelmileg még mindig elkötelezett emberek megtalálják az együttmunkálkodás lehetőségét. Ennek egyik fontos terepe a diaszpóra tanács, ezért köszönöm, hogy eljöttek, és jó tanácskozást, sok sikert kívánok!

(orbanviktor.hu)