Orbán Viktor miniszterelnökkel Bukovinszky Zsolt beszélgetett 2014. február 27-én az Ózdi Városi Televízió „Apropó” című műsorában.

– Kedves nézőink, az Apropó ma esti vendége Orbán Viktor miniszterelnök. Köszöntöm miniszterelnök úr, jó estét kívánok!

– Jó estét kívánok a nézőknek!

– „Jó híreket oszthatunk meg Önökkel” – fogalmazott a közelmúltban az évértékelőn. Ide, Ózdra milyen hírekkel érkezett?

– Inkább érdeklődéssel érkeztem Ózdra. Általában úgy vagyok vele, hogy jobb, ha nem jönnek ide Pestről észt osztani, jobban teszik, hogyha az ideérkezők inkább kérdeznek. Ez fog történni itt a mai napon is. Konzultálni fogok a polgármester úrral, Riz Gáborral, a képviselőinkkel, és találkozni fogok a városban dolgozó üzletemberekkel, befektetőkkel is. És persze lesz egy időkapszula-elhelyezés egy jövendőbeli beruházás megindításaképpen. Nekünk volt egy elgondolásunk 2010-ben – ezt becsületbeli ügynek tekintették a Fideszben az emberek, magam is –, hogy volt azért az előző rendszernek néhány nagy ipari fellegvára, amely pórul járt a rendszerváltás után, valahogy hátrább került, visszasorolódott. Ózd is közéjük tartozik. De, mondjuk, Ózd, Salgótarján, Komló, Dunaújváros, és mi úgy éreztük, hogy itt nekünk erősebb felelősségünk van, mint az ország egyébként önmagában is jól működő részein élő emberekkel szemben lenni szokott. És ezért igyekeztünk figyelmet meg hangsúlyt helyezni ezekre a városokra. Mentünk is előre – nem azért ülök most itt, hogy a kormány lovát dicsérjem, de –, sok mindent tettünk az Ózdon élő emberek érdekében is, de az élet itt még mindig nem olyan, mint amilyennek látni szeretnénk.

– Mindjárt beszélünk erről részletesen is! 2010-ben – mikor legutóbb többször is itt járt – az egyik alkalommal a nemzeti konzultáció első állomása Ózd volt, és nem véletlenül a közbiztonság volt a téma. Most, ma hogyan látja a közbiztonság helyzetét? Mi változott azóta?

– Az itt élő emberek véleménye talán fontosabb, mint az enyém. Én arról tudok beszámolni, hogy mit végeztünk a vállalt feladataink közül. És beszéltem befelé jövet a kapitány urakkal, és megerősítették azt, amit a belügyminiszter úr is mondott nekem, hogy nyugodtan eljöhetek Ózdra, mert amit vállaltunk, azt teljesítettük. Vagyis mi azt ígértük, hogy minden rendőri helyet föl fogunk tölteni, és a körzeti megbízottak állásai is be lesznek töltve. Ugyanis miközben az országban itt kiemelkedően rossz volt a közbiztonság, aközben itt volt a legkevesebb rendőr ahhoz képest, amennyire szükség lett volna. Ugye, 3.500-zal több rendőr dolgozik ma Magyarországon, mint korábban. Szigorú, de szerintem igazságos büntető törvénykönyveket fogadtunk el, amelyekkel sikerült a törvénytisztelő emberek érdekében visszább szorítani a bűnözést, de még mindig magas azért a bűnelkövetők aránya bizonyos területeken, Észak-Magyarország ide tartozik. Tehát nem hiszem, hogy lesz-e valaha is elegendő rendőr, mert azt gondolom, hogy ezt a dolgot nem lehet csak rendőri kérdésként kezelni. Tehát ha a közbiztonságot csak rendőri problémának tekintjük, akkor nem fogjuk tudni megoldani. Rendőrök persze kellenek, elegendő számban kellenek, jó rendőrök kellenek, olyanok, akik az emberek oldalán állnak, és nem keverednek össze a bűnözőkkel. Ön is tudja, hogy igyekeztünk a rendőrséget az elmúlt években megtisztítani az ilyen elemektől, szerintem sikerrel is jártunk. A képzést is átalakítottuk, szerintem nagyon jó képességű és elkötelezett fiatalok jönnek ki a rendőriskolákból. De ez mind kevés lesz, mert alapvetően nekünk munkahelyi, megélhetési és szociális biztonságra van szükségünk ahhoz, hogy közbiztonságunk is legyen. Ha az emberek saját magukat nem érzik biztonságban, mert nincs munkájuk, vagy nem tudnak belőle megélni, akkor mindig is nagy marad a csábítás, hogy átsodródjanak a törvényt sértők oldalára. Tehát a közbiztonság kérdése az foglalkoztatási, munkahelyteremtési, társadalmi kérdés is.

– Ha már a foglalkoztatást szóba hozta, nyilvánvalóan ez egy fontos kérdés ebben a régióban is, de azt hiszem, régen volt már ilyen, hogy több mint 4 millió ember dolgozik Magyarországon.

– Nem áll rosszul az ország ebből a szempontból, mert senki sem gondolta, hogy idáig el tudunk jutni, vagy nagyon kevesen voltunk, akik hittük, hogy ez lehetséges. Szerencsére én közéjük tartoztam, én úgy gondoltam, hogy ebben az ügyben nincs kompromisszum. Az lehetetlen, hogy más országok ezt el tudják érni – tehát hogy egy 10 milliós országban legalább 4 millióan dolgoznak –, a magyarok meg erre képtelenek, erre én nem találtam magyarázatot, nem is vagyok hajlandó ebbe, az ilyen fölfogásba beletörődni. De látnom kell, vagy látnunk kell mindannyiunknak, hogy azért ez ugyan eredmény, de még nem a kívánt és nem a kívánatos állapot. Ideidézem most Ön elé Csehország példáját, ahol szintén nagyjából annyian élnek, mint Magyarországon, de 5 millióan dolgoznak. Tehát van még hova javulnunk.

– Vannak még itt is, akik dolgozni akarnak. A foglalkoztatás egyik eleme a közfoglalkoztatás, ebben is szép eredményeket értek el. És, ugye, ami fontos, hogy az értéket teremtő munkáról van itt szó, nem arról, ami a korábban volt.

– Nézze, volt alibi közmunka, biztos van egy-két ilyen eset most is, de az arányok jelentősen megváltoztak. Tehát az értelmes közmunka aránya ma sokkal nagyobb, mint korábban volt. Ráadásul most elkezdtük a képzéssel összekapcsolt közmunkarendszert is megindítani. Tehát én ma jó lelkiismerettel mondom azt az adófizető polgároknak – hiszen ők adják a pénzt a közmunkára –, hogy a tőlük beszedett adókból indított közmunkának igenis van értelme; az szolgálja azoknak az érdekét, akik közmunkások, és azoknak az érdekét is, akik odaadják erre a célra az adóforintjaikat, mert nem a munkanélküliség és a segélyezettség állapotának fönntartására költjük el az ő pénzüket, vagyis nem segélyt adunk, hanem munkát adunk az embereknek. Szerintem Magyarország kalapot emelhetne a közmunkásai előtt. Mindenhonnan olyan jelentéseket és beszámolókat kapok, amik arról szólnak, hogy olyan emberek, akik korábban már reménytelennek látták a helyzetüket, azt hitték, hogy soha nem tudnak visszatérni a munka világába, a közmunka segítségével visszatérnek. És vissza akarnak térni! Tehát nem kell őket kényszeríteni, vagy nem kell őket rászorítani, hanem jelentkeznek. Cigány emberek, magyarok, mindenfajta, nehéz helyzetben lévő ember, származásra való tekintet nélkül jelentkezik, jól dolgozik, és jól dolgoznak közösen. Szerintem a közmunka egy siker. És én csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy tíz-tizenöt év munkanélküliség után kell egy kapu, amin keresztül a segély világából be lehet lépni a munka világába. És a közmunkaprogram ilyen kapu. Magyarország – még egyszer mondom – büszke lehet a közmunkásaira.

– Ha a foglalkoztatásnál maradunk még, akkor például az autóiparban, az elektronikai iparban is nagyon jó eredményeket értek el. Ez itt, Ózdon is látszik, hiszen vannak olyan foglalkoztatók, ahol ezerrel többen dolgoznak, mint korábban.

– Haladunk, ezt mondanám inkább. Még egyszer mondom: a mértéktartásnak vagyok a híve. Az, amit a kormány jelszóként választott, hogy Magyarország jobban teljesít, megfelel a valóságnak, de, ugye, nem teljesít még elég jól. Tehát nem azt mondjuk, hogy jól teljesít, hanem hogy jobban, mint korábban, és jobban, mint jó néhány európai ország, de még azért ennél jobban lehet teljesíteni. Ebben az országban sokkal több van annál, mint amit eddig kihoztunk belőle, meg amit egyébként gondolni szokás erről az országról. A foglalkoztatottakkal való együttműködés kulcskérdés. Fontos a közmunka, mert egy házat is alulról kell kezdeni építeni, tehát a legkevesebb képzettséggel rendelkezőknek is kell biztos megélhetéssel rendelkezni Utána föl kell építeni erre a szakképzettséggel rendelkező embereknek a világát. Önöknek szerencséjük van, mert van itt olyan szakképzés ebben a városban, ami nagyon jó minőségben képez embereket, egészen a technikusi szintig képesek ellátni az itteni iparnak az igényeit. Szerencséjük van abból a szempontból is, hogy a Miskolci Egyetemmel jó együttműködésük van. Most a polgármester úrral meg a Riz Gábor képviselő úrral már beszéltem arról, hogy hamarosan létrejön egy megállapodás a Miskolci Egyetem és az Önök városa között, ami arról szól, hogy hogyan lehet elérni azt, hogy ne csak összeszerelő és szakmunkás munkahelyeket hozzunk létre itt, Ózdon, hanem jelenjenek meg mérnöki munkahelyek, jelenjenek meg kutatási központok, szervezési központok. Tehát Ózdon ne csak munka legyen – az is nagyon fontos –, hanem minél magasabb értékű munka legyen, és Önök, az itt élő ózdiak minél magasabb szinten tudjanak bekapcsolódni a magyar és a nemzetközi munkamegosztásba.

– És hát fontos a közép- és a kisvállalkozók támogatása is. Egyáltalán milyen források és lehetőségek vannak erre? Hiszen náluk elsősorban az a gond, hogy alultőkésítettek.

– Megmondom őszintén, ez a legfontosabb kérdés. Tehát a külföldi befektetésekre szükségünk van. Itt, Ózdon is, ha nem lenne, ez a két-három nagy gyár nem lenne itt Ózdon, akkor itt több ezerrel magasabb lenne a munkanélküliség. Tehát itt, Ózdon nem kell elmagyarázni szerintem senkinek, hogy a külföldi tőke nem ellenségünk. Föltéve, ha jól illesztjük be őket a gazdaságpolitikába. Ózd jó példa arra, hogy az itt dolgozók jól illeszkednek. De mégis azért, ha megnézzük a számokat, a legtöbb magyar embernek munkát a kis- és középvállalkozók adják. Tehát ha Ózdon nem lesznek jól működő kis- és középvállalkozások, akkor nem fogjuk tudni elérni a teljes foglalkoztatottságot. Amin most lehet, hogy Ön talán mosolyog – nem mutatja ezt, de talán belül mosolyog –, de higgye el, hogy továbbra is az a célja a kormánynak, hogy Magyarországon teljes foglalkoztatottság legyen, tehát mindenki, aki munkából akar megélni, munkából élhessen meg. És ez Ózdra is igaz, mert Ózd is része Magyarországnak. Szeretnék még egyszer úgy ülni itt, Önnel szemben ebben a stúdióban, hogy azt tudom mondani, hogy Ózdon is minden ember, aki dolgozni akar, talál munkalehetőséget. Na, ehhez jól működő kis- és középvállalkozások kellenek. Egy fontos döntést hoztunk a jövőt illetően: ez pedig azt jelenti, hogy a fejlesztési forrásoknak a 60 %-át, amelyek a következő hét évben Magyarország rendelkezésére áll – részben uniós, részben saját költségvetési forrásokból, ami egy nagy fejlődés a korábbi állapotokhoz képest –, gazdaságfejlesztésre fogjuk fordítani, és a nagyobb részét a kis- és középvállalkozások irányába tereljük majd. Lesznek tehát programok, érdemes az ózdi vállalkozóknak követni az eseményeket, be tudnak kapcsolódni ők is olyan programokba, amelyek a tőkehiányukon segítenek.

– És ha már az új munkahelyek teremtésénél tartunk – vagy a régiek újraélesztésénél –, akkor a bányászatról is mindenképp beszélni kell, itt, Ózdon különösen. Ön járt Japánban, és ott is téma volt, úgy tudom, a szén. Itt is jártak már japánok többször a régióban a tisztaszén-technológiáról – erről a környezetbarát technológiáról – egyeztetni. Ön milyen lehetőséget lát ebben az energiahordozóban?

– Mielőtt a japánokról beszélnénk, beszéljünk magunkról. Ugye, mert azért furcsa fajta vagyunk mi: olyan könnyen ülünk föl divatoknak. Valamikor húsz évvel ezelőtt kitalálták, hogy a bányászatnak nincs jövője. Nekünk meg volt egy komoly bányászati kultúránk. Nemcsak bányáink voltak, bányászati kultúránk. Visszamenőlegesen száz-százötven évre nemzetközileg elismert bányamérnökeink voltak, találmányaink, szabadalmaink, és nagyon jól képzett bányászmunkásaink is voltak. Ehhez képest most ott tartunk, hogy már vájárképzés sincsen. Most azzal foglalkozik a kormány, hogy újraindítsuk a vájárképzést. Egy olyan országban, ahol volt egy ipari kultúra. Tehát olyan könnyen adtuk meg magunkat az állítólag modern idők zenéjének, hogy „a jövőben már nem lesz szükség erre,” „majd alternatív energiaforrások lesznek,” hogy „a szén igazából már nem is modern dolog,” már szinte szégyellni kell, ha egy országnak szene van, és ki akarja bányászni. Szóval ezek beteges dolgok. Egy ország – úgy, mint egy családban – abból tud megélni, amihez ért. Mi ehhez valaha értettünk. Szerintem ez a tudás még megvan, már nem olyan erős, mint volt, de még megvan. Újra fogjuk indítani a vájáriskolát, a szenet ki fogjuk bányászni, és az ezzel foglalkozó embereknek lesz munkájuk, és a munkájuknak lesz becsületük. Az is igaz, amit Ön mond, hogy persze a világ közben sokat fejlődött, új technológiák jelentek meg. Tehát mi nem a középkorba vagy a legmodernebb korszak előtti időszakba akarunk visszalépni, hanem előre akarunk menni, tehát mi egy modern bányászatot akarunk létrehozni Magyarországon. Egyébként egy borsodi ember, Kasó Attila dolgozik mellettem a Miniszterelnökségen, neki kifejezetten az a dolga, hogy a magyar bányászat jövőjéért dolgozzon, és Riz Gábor képviselő úrtól nagyon sok segítséget kap. Gáborral én több alkalommal is beszéltem, közösen döntöttünk úgy, hogy nem engedjük a bányagépeket eladni, általában próbáljuk inkább fönntartani az állapotukat, és a később várható jobb időkre tekintettel megőrizni őket. Szóval lesz Magyarországon bányászat, de nagyon nehéz valamit újraindítani. Bezárni meg lerombolni az könnyű volt, újraindítani nehéz.

– Nagy várakozással tekintenek az ózdiak a mai napra, hiszen – amint a bevezetőben is említette – itt egykor a vaskohászat virágzott, most pedig valamilyen funkcióváltással egy új teret próbálnak megnyitni. A vasgyárból kultúrgyár lesz. Éppen a mai napon indul majd ez a folyamat.

– Nézze, én átnéztem az adatokat. Az ember úgy jön ide, hogy azért átnézi, hogy mit tett az itt élő embereknek az érdekében, és úgy látom, hogy Önök jó üzletet csinálnak a magyar kormánnyal. Ugyanis levettünk az Önök válláról 4,7 milliárd forintnyi adósságot. Úgy nehéz egy várost működtetni, hogy minden nap attól kell tartani, hogy jönnek a hitelezők, aztán bezárják a boltot. És az Önök vállán fölhalmozódott több mint 4 milliárd, 4,7 milliárd forintnyi adósság, ami nyomasztotta az itt élő embereket meg a városvezetést is. Ez nem a város adóssága, hanem a városban élő embereknek az adóssága, és úgy nehéz tervezni a jövőt, hogy rettegni kell a holnap reggeltől is. Na, most ezt megoldottunk, mert végül is – mint az ország össze többi településének esetében – Ózdnak a válláról is ezt az adósságot levettük. Szerintem ez egy komoly teljesítmény. Ez ad esélyt a jövőre, könnyebben lélegzik az ember. Tehát először is elvittünk Önöktől 4,7 milliárdnyi adósságot, és most hoztunk egy 2,5 milliárdnyi – körülbelül 2,5 milliárd forintnyi – beruházást. Ez nem rossz bolt. Megnéztem, hogy ezenkívül egy kórházfejlesztést is megindítottunk, és két 500 millió forint feletti iskolafejlesztést is megindítottunk Ózdon. Ez nem elég. Tehát ha valaki azt akarná kiolvasni a szavaimból, hogy úgy érzem, hogy már minden rendben van, nem így van. Ez nem elég, de sokkal több, mint ami korábban volt. És sokkal több, mint amit egy olyan országtól el lehet várni, amely egyébként egy európai gazdasági válság részeként komoly kihívásokkal küzd. Tehát úgy érkeztek ezek a lehetőségek ide Ózdra, úgy kapta meg ezt a lehetőséget Ózd városa, hogy közben Magyarország egy európai gazdasági válsággal is küzdött. Szerintem ez szép munka volt. Az összefogást szeretném aláhúzni: sikerült szövetségeseket gyűjtenem. A polgármesterük, Fürjes Pál úr jó szövetségesem volt, a képviselő úr hasonlóképpen, az itteni polgárőrségnek az emberei is jó szövetségesek voltak, akik itt sokat tesznek a közbiztonságért, az itt dolgozó rendőrök is jó szövetségesek voltak. Csupa olyan emberrel dolgoztam együtt, akiknek fontos volt Ózd és Ózd város jövője meg az itt élő emberek – ezért értük el ezeket az eredményeket. De megmondom őszintén, jól jönne négy további év, hogy ezt a munkát folytathassuk.

– Zárjuk ezt a beszélgetést az országgyűlési képviselőválasztással! Április 6-án eldönthetjük ismét, hogy kik üljenek a Parlamentben, mint a mi területünk képviselői.

– Bár reméljük nem ott fognak ülni, hanem majd sokat fognak dolgozni...

– ...dolgozni, igen, igen.

– …és járják a körzetüket, mert a körzetek most majdnem kétszer akkorák lettek, mint korábban voltak.

– Igen, érezzük ezt itt Ózdon is. Mennyire optimista?

– Születetten, ha szabad ezt válaszolnom. Nehéz úgy nekikezdeni a napi munkának, hogy az ember nem hisz abban, hogy a munkájának van értelme. A mi munkánknak az értelme az, hogy az ország javára végezzük a munkánkat; másodsorban pedig hogy az emberek ezt méltányolják és elismerjék. Most a modern világban, a modern politikában az emberek úgy tudják ezt kifejezni, hogy ismét bizalmat adnak az embernek munkára. Tehát mi egy olyan sportágban vagyunk – ha szabad így fogalmaznom –, ahol a siker nem más, minthogy újabb munkára kapunk megbízást. Ezért dolgozunk. Én igyekeztem mindent megtenni az elmúlt négy évben annak érdekében, hogy segítsek az országnak talpra állni; hogy lelket öntsek az emberekbe; hogy az olyan helyeken is, ahol rosszul mennek a dolgok, valami remény szülessen; hogy az emberek úgy érezzék, hogy érdemes dolgozni, érdemes egymást keresni, érdemes összefogni, közösen terveket készíteni, és abból aztán, amit lehet, egyre többet megvalósítani. Énszerintem az ország ma lelkileg jobb állapotban van, mint korábban volt. Ez az ország most úgy gondolja, hogy van jövője. 2010-ben e felől egyáltalán nem volt biztos. És ha az emberek elhiszik, hogy van jövőnk, akkor hajlamosak arra, hogy energiákat mozgósítsanak. És ha az emberek hajlamosak dolgozni, akkor már csak szervezés kérdése, hogy az egészből az ország emelkedése kerekedjen ki. Szerintem erre jó esély van.

– Miniszterelnök úr, köszönöm, hogy eljött hozzánk! További jó munkát kívánok!

– Köszönöm szépen a lehetőséget!

(Miniszterelnökség)