Orbán Viktor beszéde a 150 ezredik Széchenyi Kártya és az első Agrár Széchenyi Kártya ünnepélyes átadásán a Parlamentben.

Tisztelt Elnök Urak, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy én is tisztelettel köszöntsem Önöket. Azért szeretek Demján és Parragh elnök urakkal közös rendezvényen föllépni, mert hiába készülök egy beszéddel, mindig másról kell beszélni, mert én beszélek utánuk, és olyan kérdéseket vetnek föl, amelyek egyfelől fontosak, másfelől pedig a jelenlévőket izgatják, harmadrészt pedig a legfontosabb kérdései a magyar gazdaságpolitikának, ezért nem lehet őket csak úgy a levegőben hagyni. Úgyhogy van nekem egy jó kis megírt beszédem erre az ünnepi alkalomra is – majd itt észrevehetetlenül, de átfolyok ebbe a beszédbe –, de előtte kénytelen vagyok néhány dolgot elmondani, hogy egy régi angol parlamenti viccet idézzek: „mielőtt elmondanám a beszédemet, szeretnék mondani valamit.”

Tehát először is hálás vagyok Demján elnök úrnak is és Parragh elnök úrnak is, hogy vállalták a mai közös nyilvános szereplést, amely nem a legkedvezőbb időszakban történik az aktuálpolitika szempontjából, hiszen mint Önök az elmúlt húsz évben megtanulhatták, ha a legidegesebb, szinte minden rezdülésre érzékeny és reagáló gazdaságpolitikai hangulat egy országban vagy legalábbis nálunk, Magyarországon, akkor az mindig a költségvetési vita táján van. Mert a költségvetésnek az a természete, hogy persze a kormány benyújt egy gazdaságpolitikát tükröző elképzelést, no de a nép választott képviselői azért ülnek a parlamentben, hogy ne csak megvitassák ezt az előterjesztést, hanem javaslatokat tegyenek, és a javaslatoknak már csak az a természete, hogy van, amelyik okos, van, amelyik szamár, van, amelyik hasznos, van, amelyik káros – lenne, ha megfogadná a parlamenti többség. Tehát rendkívül izgatott és izgalmas időszakban vagyunk, hiszen a parlament elé most érkeznek be tucatjával a legkülönbözőbb tartalmú, költségvetést módosító indítványok, amelyeket majd kellő hidegvérrel és nyugalommal a kormány értékel, és a végén majd a megfelelő gazdaságpolitikát kifejező módosító indítványok mögé állítja – reményeink szerint – a kormánytöbbséget. De addig is ez az ideges és érzékeny hangulat megmarad. Másfelől ugyanakkor szerencsés időpontban van ez a mai találkozó, mert ha jól értem, akkor Matolcsy miniszter úr úgy döntött, hogy lapokat terít, illetve teríti a lapokat, és el is olvastam a mai Heti Válaszban megjelent interjúját, ahol a gazdaságpolitika legsürgetőbb teendői, lépései, irányai mind világosan olvashatók és megtalálhatók. Ha jól értettem, amit Demján és Parragh elnök urak mondtak, akkor az ő itt elmondott gondolataikkal körülbelül kilencven százalékos átfedésben van mindaz, amit a magyar kormány gazdasági minisztere a mai napon nyilvánosságra hozott.

A harmadik dolog, amit szeretnék mondani reakcióképpen talán Parragh elnök úr szavaira, hogy kilenc évvel ezelőtt indítottuk meg a Széchenyi Kártyát. Szeretnék gratulálni az elnök uraknak, hogy életben tartották, ugyanis az elmúlt nyolc évben az, hogy valami életben maradjon, arra nem volt elegendő indok, hogy jó. Hiszen emlékezzünk vissza, az elmúlt nyolc évben megszűnt a Széchenyi Terv, amit most kellett újraindítani. Megszűnt a forintalapú lakáshitelezés, ami helyett a nyakunkba kaptuk a devizaalapú lakáshitelezést. Majd megszűnt például a gyermekek után járó adókedvezmény is, hogy csak néhány veszteséget soroljak föl az elmúlt nyolc év, tehát a 2010-et megelőző nyolc év történetéből. Nyilván nem volt egyszerű, anélkül, hogy én ott lettem volna minden erről szóló vitán. Nyilván nem volt egyszerű elérni a kamarának, illetve a munkaadók szövetségének, hogy életben tartsa a Széchenyi Kártyát, és szerintem az meg különösen nem lehetett egyszerű, hogy a nevét is meg tudták védeni, amihez külön szeretnék gratulálni. Negyedrészt fontosnak tartom az előttem szólók szavaiból azt a gondolatot, amely arról szól, hogy márpedig a bankokkal is lehet együttműködni. Tehát szemben azzal a közkeletű vélekedéssel, hogy a bankokkal csak bokszolni lehet, meg huzakodni lehet, meg birkózni meg szkanderezni, ha van értelmes javaslat, és van közös felelősségvállalás az ország jövőjéért, akkor együtt is lehet működni, és ez a kártya, illetve ennek a kártyának a története erre bizonyíték.

Az ötödik dolog, amit szeretnék még itt előzetesen megjegyezni, az, hogy azért is szeretek Parragh és Demján elnök urak után beszélni, mert mindig bizonyítva látom azt a gondolatot, hogy óvatosan, de határozottan különbséget kell tenni gazdaságpolitikus és közgazdász között. Ugye, közgazdászunk annyi van, hogy azzal Dunát lehet rekeszteni. Ráadásul jó közgazdászaink vannak, tehát kár lenne őket a Duna elrekesztésére fecsérelni egyébként, ugyanis jól fölkészült közgazdászok, kétség sincs e felől. Tehát ha elméleti közgazdaságtanban akar valaki elmélyedni, akkor a magyar szerzőket olvasni az a legjobb iskola. Amiből azonban nem következik, hogy a magyarországi közgazdászok jó gazdaságpolitikusok lennének, ilyet alig találunk. És ezért van az, amire itt Demján Sándor utalt, hogy majd most mond mindjárt valamit, amiért majd az összes közgazdász megfeszíti őt. Na, ez a különbség a közgazdász és a gazdaságpolitikus között, mert a gazdaságpolitikus nem elméletekkel dolgozik, hanem egy adott országgal, egy adott ország adottságaival, lehetőségeivel, és nem az a célja, hogy elemezzen valamit, hanem, hogy az elemzésből következtetést vonjon le, és megmondja, hogyan jutunk el a mai, mondjuk úgy, hogy A ponttal leírható állapotunkból a kívánatos B pontra. Ehhez útvonalakat kell szabni, döntéseket kell hozni, nem elméleti típusú megközelítésre, hanem gyakorlati lépésekre van szükség, még akkor is, hogyha gyakorlati lépések egyike-másika nem esik egybe a tankönyvekben leírt lépésekkel.

A hatodik dolog, amit szeretnék megemlíteni itt szintén Parragh elnök úr szavaira válaszképpen, hogy a gazdaságfinanszírozásban természetesen gondot okoznak az anomáliák, ahogy ő nevezte ezt, és idézett is. Egy anomáliát talán éppen Demján Sándor, egy másikat pedig Parragh László. Az előbb idézett Matolcsy-féle Heti Válasz-interjúban elég világosan beszél – beszélünk, ha úgy tetszik – arról, hogy nem anomáliák vannak, kérem, mert azokkal könnyedén megküzdenénk. Hanem egy nagyon komoly veszéllyel kell szembenéznünk, amit nevezzünk nevén, úgy hívnak, hogy recesszió. Tehát a következő évben a magyar gazdaságnak azzal a veszéllyel kell szembenéznie, hogyha nem találjuk meg a megfelelő gazdaságpolitikai döntéssorozatot, abban az esetben, ha csak hagyjuk, hogy a dolgok úgy menjenek tovább, ahogy most éppen vannak, ha hagyjuk, hogy a bankok kivonuljanak a hitelezésből, illetve ha hagyjuk, hogy a bankok kivonuljanak a hitelezésből, és mi ezt ölbe tett kézzel nézzük, abban az esetben a magyar gazdaság bizony nem zárható ki, hogy recesszióba esik. Ezért a gazdasági növekedés érdekében mindenfajta, a bankokkal való megegyezésen túl – ami vagy sikerül, vagy nem –, a banki csatornákon túl másfajta gazdaságfinanszírozási csatornákat kell elindítanunk, amire az egyik legjobb példa egyébként éppen a Széchenyi Kártya esete. Ha nem találunk ilyen csatornákat, és nem tudunk ezen a csatornán keresztül gazdaságélénkítést, tehát kis- és középvállalkozásokat segítő forrásokat eljuttatni a gazdaságba, akkor bizony kutya nehéz éve lehet a 2012-es év nemcsak a vállalkozóknak, hanem egész Magyarországnak. Ezért kulcskérdés az, amiről Parragh elnök úr beszélt, vagyis hogy az európai uniós forrásból lehívható pénzeszközöket minél gyorsabban ki kell helyezni a gazdaságba. Ezt persze tévesen nagyon gyakran EU-s pénznek nevezzük, de ez nem EU-s pénz, ez a mi pénzünk, ezt nem ajándékba kapjuk, hanem azért kaptuk, mert egy egységes piachoz csatlakozva lemondtunk bizonyos saját bevételekről. Ezt pótolják vele. Illetve beengedtünk a piacunkra a magyar piac éretlenségére való tekintet nélkül egyébként bizonyos szegmensekben olyan nyugati szereplőket is, akik olyan profitot gyűjtenek össze, és visznek ki az országból, amit korábban mi gyűjtöttünk össze. Tehát nagyon szeretném, hogyha az EU-s pénz szóösszetétel valahogy kikopna a magyar szóhasználatból, mert az nem ajándék, az Európai Uniótól érkező jótétemény, hanem a mi pénzünk, amiért előre megdolgoztunk, illetve amiért cserébe előre lemondtunk gazdasági lehetőségekről, illetve költségvetési bevételekről.

Amit most tudok mondani Önöknek az a következő ebben a témában. 2012-ben 1400 milliárd forintnak kell kimennie a NFÜ által kezelt forrásokból. 1400 milliárd forintnak 2012-ben meg kell érkeznie a magyar gazdaságba. Mire végére érünk a ciklusnak – most nem a magyar kormány ciklusáról, hanem az Európai Unió hétéves ciklusáról beszélek, költségvetési ciklusáról, amely 2013-ban ér véget, de van egy szabály, amely a lejárat után még három, illetve két évig lehetővé teszi a források kifizetését –, az a célszám, a magyar kormány által jóváhagyott és a miniszterekre a fővesztés terhe mellett kirótt szám, illetve elvárás, hogy 95 százaléka az elérhető forrásoknak kikerüljön a magyar gazdaságba. Ha ez sikerülne, azzal világcsúcsot, illetve hát a műfaj miatt európai csúcsot állítanánk föl, ugyanis soha senkinek nem sikerült a számára elérhető források 95 százalékát kihelyezni a gazdaságába. Ez a magyar kormány célszáma. Ezt kell megoldania a minisztereknek, hogyha egyébként egy polgári kormányban szeretnének a továbbiakban is dolgozni.

Végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen hadd essék néhány szó a Széchenyi Kártya érdemeiről is, ahol elöljáróban talán annyit érdemes elmondani, hogy bizonyára Önök is úgy vannak ezzel, mint én, hogy még nem hallottak olyan szónokot, aki ne támogatta volna a hazai kis- és középvállalkozásokat. Olyan ez, mint egy sláger refrénje: a megfelelő ponton mindenki elénekli. Annál ritkább azonban az, hogy a kis- és középvállalkozásokat elismerő szép szavakat utána tettek is kövessék. A Széchenyi Kártya Program azért nagyszerű dolog, mert az nem beszéd, az nem szöveg, nem üres ámítás, hanem valódi cselekvés, és erre a 150 ezredik kártya átadása talán a legjobb alkalom, hogy emlékeztessük magunkat. Ez a szám komoly fegyvertény. Egy mély gödörből próbálunk mi, magyarok ráadásul egy európai válság közepette kilábalni. Mindenki látja, hogy ez lassan megy. Amit nyolc éven keresztül rongáltak, azt nem lehet egyetlen és vagy akár másfél év alatt kijavítani. Minden centiméterért meg kell küzdeni. És ebben a küzdelemben minden egyes Széchenyi Kártya egy kis kapaszkodó fölfelé.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Emlékeztessük magunkat arra, hogy mi volt másfél évvel ezelőtt a kormányalakítás tájékán a legáltalánosabb magyar politikai célkitűzés. Valahogy úgy fogalmaztunk, hogy a kormányzatnak az a legfőbb szándéka, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság hanyatlását megállítsuk, a Kárpát-medencében történő hosszú távú megmaradás feltételeit megteremtsük, majd a Kárpát-medencei magyarságot megindítsuk a megerősödés útján. Ez a legáltalánosabb cél, amit a kormány a maga döntéseivel szolgál. Ha az ember nem történelmi kifejezéseket használ, hanem a mindennapok nyelvét, akkor azt mondhatjuk, ezt a szándékot úgy tudom lefordítani, hogy a célunk, hogy a magyar polgárok életlehetőségei bővüljenek, és életfeltételei javuljanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ebből világos teendők következnek a gazdaságpolitikára nézve is. Hiszen ha innen nézzük a kormányzati célkitűzéseket, akkor tudjuk mondani, hogy Magyarországon egy új gazdasági modell van kialakulóban. Nem kell ettől megijedni. Általában a modellkeresés és a modellkísérletek kellemetlen emlékekkel társulnak egy magyar emlékezet számára. De mégis, beszéljünk egymással őszintén és egyenesen, amin a mostani kormányzat dolgozik, az nem más, mint egy új gazdasági modell kialakítása. Persze tisztában kell lenni azzal, hogy új gazdasági modell nem attól létezik, hogy bejelentik a létezését, hanem sokkal inkább úgy formálódik, hogy a kormány elindít – lehetőleg a gazdaság szereplőivel együttműködve – egy új gazdaságpolitikát. Fölösleges megjegyzés, de az igazságnak tartozunk vele, hogyha 2002-ben folytathattuk volna az akkori gazdaságpolitikát, akkor ez az új magyar gazdasági modell már létezne Magyarországon, de miután akkor félbe kellett hagyni a kísérletet, másképpen fogalmazva osztályismétlésre küldtek bennünket, ezt az iskolát kijártuk, most megerősödve, 2010 közepétől próbálkozunk egy új gazdasági modell fölépítésével. Tudom, sokan azzal kritizálnak bennünket, hogy egy új gazdasági modell kialakítása során nem alkalmazkodunk a tankönyvekben szereplő tételekhez. De én azt tudom mondani Önöknek, amit egy régi vicc, amely úgy hangzik, hogy: amint egy gazdaságpolitikai iskola elavulttá válik, azon nyomban elkezdik tanítani az egyetemen, és ezeket az idejemúlt nézeteket próbálják aztán népszerűsíteni a gazdasági élet szereplőinek körében. Ezért van az, és ez nemcsak magyar jelenség, hanem világjelenség, hogy a gazdasági élet és annak megoldásai mindig legalább egy lépéssel az egyetemi előadások előtt járnak. Ha nem így lenne, akkor a hallgatók legnagyobb számban nem a gazdasági élet vezető szereplőinek előadásaira látogatnának el a gazdasági egyetemeken, hanem a hagyományos professzori előadásokra. De a legnagyobb izgalmat mindig az váltja ki, amikor a gazdasági élet szereplői, akik egy lépéssel mindig a tankönyvek előtt vannak, eljönnek és elmondják a gondolataikat.

Ráadásul, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a mi szakmánkban, az én szakmámban is ismert az a közbölcsesség, hogy a legveszélyesebb haditerv az, hogyha a jövő háborúját az elmúlt háborúk haditerveire alapozzuk. Ezért, tisztelt Hölgyeim és Uraim, bátran vállalni kell, hogyha új háborúkat kell megvívni, új csatákat, vagy – ahogy az európai politikában politikailag korrekten mondják – új kihívásokra kell választ találnia egy gazdaságpolitikának, akkor általában új szemléletre is szükség van. Nem egyszerűen egy új gazdaságpolitikáról van ilyenkor szó, hanem ennek eredményeképpen egy másfajta gazdasági modell is kirajzolódhat az ember szeme előtt, másfajta, mint amiben az elmúlt húsz év során éltünk. Azt mindenki láthatja, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert az első pillanattól nyilvánvalóvá tettük, hogy ennek a gazdasági modellnek az alapja a munka, vagyis az emberi erőfeszítés révén történő értékteremtés. A korábban létező, húsz éves, kétségkívül kissé zavaros magyar gazdasági modell egyik jellemzője éppen az a fajta spekuláció volt, amelynek a tartalékai 2010-re lényegében kimerültek. Egyébként ez nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is így volt.

Végezetül engedjék meg, hogy még egy gondolatot fölidézzek itt a mai találkozásunkon. Bizonyára Önök is, habár nem politikusok és nem történészek, de Önök is gondoltak már arra, hogy a világtörténelemben és a világgazdaság történetében vannak megmagyarázhatatlannak tűnő folyamatok is. Vannak olyan tendenciák, amelyek egész egyszerűen nem értelmezhetők még a gazdaságtörténetben sem pusztán számokkal, gazdasági körülményekkel, hanem sokkal inkább a mögöttük meghúzódó lelki vagy lélektani jelenségekkel. Hogy csak a magyar történelemre utaljak, ilyen csakis a mögöttes lelki motívumokkal magyarázható jelenség volt az, amikor a második világháború után a magyar gazdaságot három év alatt képesek voltunk Európa csodájára újjáépíteni. De én abban is biztos vagyok anélkül, hogy jó ismerője lennék a kínai filozófiának, hogy Kína mai elképesztő gazdasági teljesítményei mögött is meghúzódnak olyan szellemi és lelki mozgatórúgók, amelyek pusztán gazdasági szempontok alapján nem lennének értelmezhetők. Úgy gondolom, hogy efféle mozgató rugók léteznek itt, Magyarországon is a mi életünkben. Nem hiszem, hogy csak a saját, személyes véleményemet mondom, azt gondolom, hogy szinte kivétel nélkül, aki gondolkodik Magyarország múltjáról, jelenéről, jövőjéről és sorsáról, talán egyetért velem, amikor azt mondom, hogy ezek a mozgatórugók valahol ott találhatók, hogy mi, magyarok úgy gondoljuk, sőt erős meggyőződésünk, hogy mélyebben vagyunk annál, rosszabbul áll a gazdaság, és rosszabbul élünk, mint ahogy egyébként megérdemelnénk.

Rosszabbul állunk, rosszabbul élünk, mint amire a munkánk, a tehetségünk és a tudásunk egyébként alkalmassá tesz bennünket. Jobbat érdemelnénk abból a szempontból, hogy mennyit dolgozunk – már akik dolgoznak –, jobbat érdemelnénk abból a szempontból is, hogy bár kétségkívül követtünk el hibákat a XX. században – mert hát melyik nemzet nem követett el hibákat –, az ezek miatti veszteségek messze meghaladták a hiba mértékét. Ennél fogva szerintem bennünk, magyarokban működik egy iszonyatos erejű hajtóerő, ami abból fakad, hogy bántja az igazságérzetünket mindaz, ami történt velünk, és bántja az igazságérzetünket az, ahol most vagyunk. Nos, azt gondolom, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ez magyarázza azt, hogy akármilyen nehéz helyzetben is van a magyar gazdaság, mindig találunk olyan embereket – ez esetben az elnök urakat vagy éppen Önöket –, akik komoly erőfeszítéseket téve és minden erejüket mozgósítva megpróbálnak kikerülni abból a helyzetből, amiben vannak, és legkevésbé sem jut eszükbe, hogy belenyugodjanak az éppen kialakult helyzetbe. Legyen szó a saját személyes életükről, a családjuk helyzetéről vagy éppen az ország életéről. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy ennél jobbat érdemlünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen egy új társadalmi és gazdasági modell, amelynek fölépítésén dolgozunk – de ez minden ilyen más modellre is igaz –, kiépítése, fölépítése időigényes folyamat. Az ellene való tiltakozás és az elutasítás is ma még idő előttinek tűnik. Az első év, amelyet lassacskán magunk mögött hagyunk, csak arra volt alkalmas, hogy megérezzük és megértsük, mégis mi történik majd velünk. Arra volt alkalmas, hogy megindítsuk a dolgok át-és újjászervezését. Kiteljesedésről még messze nem beszélhetünk. Ez hosszabb időt vesz igénybe, de furcsa módon a mostani világgazdasági és európai válság katalizálhatja és gyorsíthatja a magyar gazdaság megújulását, átszervezését és sikeres kitörését. Ha ebből a szempontból vetnek egy pillantást a mostani magyar költségvetésre, akkor olyanokat fognak látni, amit még életükben nem láttak. Tehát arra még költségvetés nem vállalkozott Magyarországon, hogy egyszerre megpróbálja a nyugdíjkasszát a saját lábára állítani, átalakítani ennek megfelelően a nyugdíjfizetés rendjét, hogy megpróbálja megtenni a legfontosabb lépéseket, hogy saját lábára állítsa az egészségügyet, és ezért teljes egészében átszervezi a teljes egészségügyi ellátórendszert. Ezt a régi nyelven szerkezeti vagy strukturális reformnak szokták nevezni. Vagy hogy egy költségvetés – még mindig ugyan az a költségvetés – megpróbálja átalakítani az oktatás korszerűsítésének előfeltételeként az oktatás tulajdonlási és irányítási rendszerét, és egyúttal megállapodást kötve a gazdasági élet szereplőivel elkészítsen egy merőben új szakképzési törvényt, amelytől remélhetjük, hogy ez bevezeti vagy visszavezeti a ma, iskolát elhagyó gyerekeinket legalább a szakmai képzés irányába. Vagy, hogy az igazságszolgáltatás, amelyben a bizalmunk napról-napra fogy, a hosszadalmas és átláthatatlan eljárások miatt, átalakítására és korszerűsítésére ugyanez a költségvetési törvény vállalkozik. Tehát ha innen, egy új modell fölépítése szempontjából nézik meg, hogy mi minden történik ebben a költségvetésben – most még a választási törvény újraszabályozásáról meg az önkormányzati törvényről nem is beszélek, mert azok részben hatalmi kérdések –, akkor azt látják, hogy az elmúlt húsz évben, de Matolcsy György a megmondhatója, könnyen lehet, hogy az elmúlt hatvan évben ilyen nagy ívű, strukturális reformok sorozatának a végrehajtására egy költségvetési törvényben egyetlen év alatt még soha senki nem vállalkozott. Ez nem érdem. Az érdem majd az lesz, ha befejezzük, és sikerül. Most még csak bátorság, amit teszünk, de semmiképpen nem elvégzett és befejezett munka. Nem is várunk emiatt elismerést, csak legalább annak a méltánylását kérjük mindenkitől, különösen Önöktől, akik értik a gazdaság működését, hogy legalább megkíséreljük végrehajtani azokat a változásokat, amelyek nélkül a magyar gazdaság nem lehet versenyképes Európában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezt a célt, Magyarország átszervezését és megerősítését szolgálja a Széchenyi Kártya is, amely szerintem éppen azért sikeres, mert nem mi csináljuk, mármint hogy nem a politika irányítja, hanem helyi kezdeményezéseket próbál meg becsatornázni a gazdasági élet vérkeringésébe. Én nagyon remélem, hogy előbb-utóbb létrejön az a térkép is, amelyen a helyi kezdeményezéseknek a sűrű pontjaiból kirajzolódik majd az a kép, hogy milyen fejlesztések indultak meg Magyarországon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy jelentőségű dolog szerintem ebből a szempontból, hogy a mai nappal a Széchenyi Kártya az agrárvilágra is kiterjed. Egyre jobban látszik ugyanis, hogy a világgazdaság átrendeződése és Európa súlyos válságai közepette a mezőgazdaság szemben a korábbi elhamarkodott jóslatokkal, valójában fölértékelődik. A mi hagyományainkkal és adottságainkkal pedig úgy kell tekintetünk a magyar mezőgazdaságra, mint a gazdasági kitörés egyik lehetőségére. A rendszerváltás előtt ismert volt az a szellemes mondás, aminek a kommunizmusban megvolt a maga szolid bája, hogy Közép-Európában a jövő világos, tervezhető és kiszámítható, csak a múlt változik mindig, merthogy, ugye, leretusálták egymást a vezetők a különböző fényképekről. Én most azt szeretném mondani, hogy de jó lenne, ha ma úgy lenne, hogy csak a múlt változna állandóan, ellenben a jövő tervezhető, világos és kiszámítható lenne.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A jövő akkor lesz tervezhető világos és kiszámítható, hogyha a kormányzati gazdaságpolitikai elképzeléseket az olyan sikeres programokon keresztül, mint amilyen a Széchenyi Kártya vagy az Agrár Széchenyi Kártya, el tudjuk vinni a mindennapi életbe is. Ha a gazdaságpolitika kifejezi magát, megjelenik a mindennapi élet területén is. Ha ott is érezni fogjuk, akkor mondhatjuk azt, hogy Magyarország jó úton jár. Éppen ezért én arra kérem Önöket, a magyar gazdaság építőit, alakítóit és szakembereit, hogy ne felejtsék el: a gazdasági fejlődés nem öncélú. A gazdaság nem a gazdaságért, hanem a Magyarországon élő emberekért, az ő biztonságos megélhetésükért, nyugalmukért, jólétükért van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen hosszan beszélhetnék még – terveztem, de ezt most már nem teszem meg – azokról a változásokról is, amelyek az elmúlt éjszaka, illetve este a brüsszeli döntések miatt előre jelezhetők az európai gazdaságban, de ezt talán majd egy másik alkalommal beszélhetjük meg, nem rabolom tovább az Önök idejét. Állítólag az úgyis nagyon drága, és ez a gazdasági életben biztosan így van. Egy dolgot szeretnék csak mondani Önöknek, a mindenkori magyar kormánytól azt várjuk el, és kérem Önöket, hogy várják is el tőlünk, hogy ne a válságra összpontosítsa a figyelmét, vagy hogy szelídebben fogalmazzak, ne csak arra, hanem a válság utáni időre is gondoljon. Tehát minden intézkedésében legyen ott az a gondolat, hogy ez a mai döntés hogyan szolgálja majd a gazdasági válság után egy új versenyben pályára lépő Magyarország érdekeit. És csak azokat a válságkezelő lépéseket támogassuk, támogassák, amelyek egyébként a válság utáni korszakban is sikeressé tudják tenni Magyarországot.

Én két nagyon komoly válságot is átéltem már a politikai pályafutásom során. Az első a rendszerváltás során föllépő válság volt, vagy ha úgy tetszik, a gazdasági válságnak az a része, amely a rendszerváltás utáni évekre is átnyúlt, amikor 1990 és 1992 között megszűnt másfél millió munkahely Magyarországon. No, az válság volt! Emlékszem parlamenti képviselőként akkor milyen vitákat folytattunk a magyar parlamentben. A mostani válság sem kicsi, de most nem szűnt meg másfél millió munkahely Magyarországon. Akkor megszűnt. És a magyar gazdaság, mi közösen, együtt képesek voltunk talpra állni abból a helyzetből. És én egyébként emlékszem 1998 őszére is, amikor éppen csak megalakult a polgári kormány, és bedőlt az orosz gazdaság, és pánik uralkodott egész Európában, de különösen Közép-Európában, amelynek akkor még nagyon komoly kapacitásai, kereskedelmi kapacitásai voltak Oroszország felé, és egyik napról a másikra ezek a csatornák eldugultak vagy bedugultak. És azt kell mondanom, hogy ott fél év alatt a magyar gazdaságpolitika meg a magyar gazdasági élet szereplői együtt megtalálták azokat a jegybanki és gazdaságpolitikai döntéseket, a forint le- és fölértékelésének megfelelő módozatát, amellyel tompítani tudtuk a válság hatását, és fél éven belül ki is kerültünk a veszélyövezetből.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt kívánom Önöknek, hogy ezekből a korábbi válságot sikeresen túlélni segítő időszakokból merítsünk erőt az előttünk álló hónapokra és évekre is. Azt kívánom, hogy az eddigiekhez hasonló vagy – hogyha lehet, akkor – gyorsuló sebességgel gyarapodjon a kártyák száma. Kívánom, hogy a magyar mezőgazdaság területén is gyorsítsa fel ez az új segítség a megújulást, és kívánom, hogy valamennyi kártyatulajdonos megállja a helyét a kemény gazdasági versenyben. Sőt, ne csak megállja a helyét, hanem fejlesszen, bővítsen, hozzon létre minél több munkahelyet – ezzel is hozzájárulva saját maga, családja és az új magyar gazdasági modell sikeréhez, Magyarország teljes megújulásához.

Köszönöm, szépen megtisztelő figyelmüket!

(orbanviktor.hu)