Orbán Viktor beszéde a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján, Budapesten.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!

Engedjék meg, hogy mindannyiukat tisztelettel köszöntsem. Annak külön örülök, hogy a Bankszövetség vezetője jelen van, hiszen ha jól értettem az előbbi előadást, akkor a megsértett érdekcsoportokkal előbb-utóbb ki kell egyezni, és a Bankszövetség ezen a listán nagyon előkelő helyen van. Nagyon remélem, hogy lépésről lépésre sikerül megkötnünk azokat a megállapodásokat, amelyek a kapcsolatokat normalizálják.

Először is szeretném megköszönni Elnök úrnak az előadását. Két dolgot szeretnék hozzáfűzni az elhangzottakhoz. Az első, hogy úgy látom, hogy a kamarának egy kiérlelt gazdaságpolitikai pozíciója van. Nagy különbség van a között, hogy valaki érdekes dolgokat mond, és a között, hogy az érdekes dolgokat kezelhető rendszerbe szervezi. Kétségkívül az együttműködés fontos azokkal is, akik képesek egy-egy ügyben valamit mondani nekünk, de minősítetten értékes az az együttműködés, amit olyanokkal alakítunk ki, akik gazdaságpolitikai rendszerbe szervezik a konkrét javaslataikat. Itt most egy ilyen előadást hallhattunk és láthattunk, és én szeretném üdvözölni a nyilvánosság előtt is, hogy a gazdasági kamarának van kiérlelt gazdaságpolitikai koncepciója, amelynek a megvalósításában szeretne együttműködni a kormányzattal. A második dolog, amit az előadáshoz kapcsolódóan szeretnék Önöknek mondani, az szintén örömteli, mert ritka az az alkalom, amikor a nyilvánosság előtt engem arra bátorítanak, hogy radikálisabban lépjünk föl dolgok érdekében. Engem arra szoktak biztatni, hogy most már jobb lenne egy kicsivel több békesség, kiegyezés, megegyezés. Itt azonban egy olyan előadást hallhattunk, amely világossá teszi, hogy még mindig nagyon komoly, súlyos és fontos teendők állnak a kormányzat előtt, részben mert bizonyos folyamatokat még nem vitt végig, részben pedig mert bizonyos dolgokhoz nem kezdett hozzá. Úgyhogy én szeretném kérni a magyar üzleti közösséget, azon belül kiemelten a kamarát, hogy nógassa a kormányt, biztassa a kormányt, ha kell, szorítsa a kormányt annak érdekében és arra, hogy azt a programot, amiről megállapodtunk, minél hamarabb végrehajtsa.

Igaz, amikor végignézzük a listát, amit Elnök úr bemutatott, akkor jól látható, hogy azoknak a területeknek a száma, amelyeket korábban senki jószerivel megérinteni sem mert, nemhogy alapvető reformokat hajtott volna végre, nos, ezeknek a területeknek a száma rendkívül terjedelmes, nagy, széles. De az is igaz, amit Elnök úr radikális nyelvezetben szabotázsnak nevezett, hogy bizony nincs olyan reform, amivel szemben ne lennének ellenérdekeltek, és miután a reformok megalkotása bonyolult folyamat, mert a kormánydöntésig eljutni még az egyszerűbb dolgok közé tartozik, de utána jogszabályokat kell alkotni, parlamenti döntést kell hozni, időnként társadalmi vitákra van szükség, nos bizony, elő-előfordul, hogy kísérletek történnek arra, hogy a kiválasztott iránnyal ellentétes korrekciók szülessenek egy-egy törvényjavaslatnál vagy éppen egy-egy társadalmi vita esetében. Ez a dolgok természetéhez tartozik, ez nem ad fölmentést a kormányzat számára mondjuk egy megkötött megállapodás vagy egy kormányprogram végrehajtása tekintetében, merthogy a mi szakmánk ilyen: mindig van közegellenállás, amit le kell szerelni megegyezésekkel; hol erővel le kell törni, hol megegyezésekkel meg kell szelídíteni. Tehát én azt tudom mondani Elnök úrnak, hogy természetesen a közöttünk létrejött megállapodást a magyar kormány továbbra is érvényesnek tekinti. Mint láthatják, szamárvezetőként eddig is ezt a megállapodást használtuk. A megindított reformokat végig fogjuk vinni. Ott, ahol nem indultak meg a szükséges változások, azokat el fogjuk indítani. Én – most nem teljesen világos, hogy kérés vagy felszólítás, de akárhogy is definiáljuk – örömmel veszem azt a fölszólamlását Elnök úrnak, hogy március végéig jöjjön létre egy közös munka a kamara és a kormányzat között. Ha fogalmazhatok így, akkor azt mondanám, hogy legyen interim ellenőrzés, állapotfölmérés. Nézzük meg, hogy a legfontosabb kérdésekben, amiben megállapodtunk, meddig jutottunk el, hol tértünk el, vagy a reformfolyamat közben hol módosult az irány nem kívánatos irányba. Ezeket azonosítsuk be március végéig, és én azt tudom vállalni a kormány nevében, hogy április végéig – ha március végéig ez a közös munka véget ér – a kormány ennek a bizottságnak a jelentésében szereplő összes ajánlást teljesíteni fogja, és akkor szerintem időarányossá tudjuk tenni, mármint a négyéves cikluson belül időarányossá tudjuk tenni a lépéseinket.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindamellett, hogy kétségkívül sok teendőnk van, szeretném megismételni azt az Önök által talán már korábban hallott kormányzati helyzetértékelést, hogy azért a politikai átalakítás radikális szakaszán már túl vagyunk. Tehát azokat a tabukat, amiket le akartunk dönteni, azokat ledöntöttük. Azokat az átalakításokat, amiket meg akartunk indítani, azokat elkezdtük. Amit sürgős volt gyorsan véghezvinni, azt végig is vittük. Következésképpen az előttünk álló időszak karaktere jellemzően sokkal inkább a konszolidáció lesz, ha úgy tetszik, a nagy átalakítások után lakhatóvá, élhetővé, békéssé, nyugodttá és kiegyensúlyozottá kell tenni azt a közeget, amiben dolgozunk. Ideértve az egész magyar gazdasági rendszert is.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a mai alkalom, ahogyan Elnök úr számára is, az én számomra is fölkínálja azt a lehetőséget, hogy egy rövid összegzést végezzek arról, hogy mit végeztünk. És ha megengedik, egy kicsit a gazdaságpolitika mögé lépve az eddigi változások értelméről is mondjak néhány szót. A gazdaságon túli értelméről. Először is Önök is megfigyelhették azt, hogy a kormány nagy lendülettel kezdett két évvel ezelőtt a munkájához, és nem is alakult ki egységes értelmezés arról, hogy mi is a karaktere ennek a kormányzati munkának, hogyan lehet röviden jellemezni azt a politikát, amit folytatunk. Olyan széles, színes, definíciós értelmezési kereteket hallhattunk. Van, aki azt mondja, hogy, ugye, itt egy kétharmados forradalom volt, van, aki alkotmányos forradalomról beszél, van, aki azt mondja, hogy nemzeti kormány alakult a korábbi nemzeti érdekeket mellőző kormányzat helyett. Van, aki azt mondja, hogy protekcionista vagy nacionalista gazdaságpolitika folyik szemben a korábbi liberálissal. Van, aki úgy írja le az elmúlt két évet, hogy a reálgazdaság előtérbe került a monetarista megközelítéssel szemben, van, aki arra helyezi a hangsúlyt, hogy növekedéspárti törekvései vannak a kormánynak a korábban kizárólag az egyensúlyra figyelő politika helyett, és van, aki egyszerűen csak azt mondja, hogy unorthodox gazdaságpolitika folyik Magyarországon a korábbi orthodox helyett. Ezek szép, szellemes, a magyar nyelv gazdagságát bizonyító definíciók, és mindegyikben van is valamennyi igazság. Azonban van egy olyan szempont, amely az összes itt elhangzott jellemzés mögött föllelhető, és talán mindegyik megközelítés alapját is adja. Egy nagyon egyszerű célkitűzés, amiről most röviden szeretnék Önöknek szólni.

Mindannyian tudjuk, hogy 2002-ben Magyarország a régió éllovasa volt, s azt is tudjuk, hogy 2010-re sereghajtóvá váltunk. Azt is tudjuk, hogy 2002-ben még Magyarország azok közé a közép-európai országok közé tartozott, amelyet nem fojtogatott az államadósság, hála egyébként Matolcsy és Járai miniszter uraknak, hiszen az államadósság szintjét sikerült 58-59 százalékról, amit 1998-ban mértünk, 2002-re 52-53 százalék környékére vinni. Most megismétlem, hogyha ma 53 százalék lenne a magyar államadósság, akkor a mai megbeszélésünk nem ilyen táblákról szólna. Ha az államadósság ma 53 százalék lenne, akkor a mai előadása az Elnök úrnak kizárólag arról szólna, hogy a magyar gazdaságban a reformok eredményeképpen szabaddá tett gazdaságfejlesztési forrásokat hogyan használjuk föl. Erről beszélnénk. Programokról, befektetésekről, projektekről, fejlesztési irányokról. Azonban a helyzet úgy áll, hogy 2010-re nem 53, hanem 81-82 százalék volt nemzetiössztermék-arányosan a magyar államadósság mértéke. Ezért a 2010-ben hivatalba lépett kormánynak egy gigantikus vállalkozásra kellett vállalkoznia. Nos, e mögött az eladósodási szám mögött egy nagyon súlyos társadalmi adat húzódik meg. A kormányzat éppen arra vállalkozott, én személy szerint is ezt tartom az én személyes programom szíve közepének, legfontosabb elemének, hogy azt a bizonyos jelenséget, amiről most beszélni fogok, megváltoztassuk, megváltoztassam, ugyanis 2010-ben Magyarországon többen éltek állami juttatásból, mint munkából. Ez az egyszerű tény. Ezért ha le akarom írni, hogy mit csinál ma a kormány, hogy mi a rendezőelv az intézkedései mögött, akkor azt úgy fogalmazhatom meg Önöknek, hogy a magyar kormány azt a célt tűzte ki maga elé, hogy többen éljenek munkából Magyarországon, mint munkán kívüli juttatásból. Ha ezt lefordítom a számok nyelvére, akkor azt mondanám, hogy magyar kormánynak és nekem személy szerint az a célom, hogy Magyarországon mintegy öt és fél millió ember éljen munkából, és ne legyen magasabb a nem munkából élők száma a négy és fél milliónál. Ez a cél. Szép dolog az unorthodox, a növekedéspárti gazdaságpolitika, ezek mind szép leírások és jellemzők, de valójában józan paraszt ésszel egyszerűen és világosan úgy lehet definiálni a kormány törekvését, hogy azt akarjuk, hogy legalább öt és fél millió ember, ideértve a vállalkozásokat is, munkából és vállalkozásból éljen meg. 2010-ben a következő volt a helyzet. Volt tízmillió magyar állampolgár. Ebből 3,8 millió dolgozott, ami azt jelenti, hogy mintegy 6,2 millió nem. A 3,8 millióból 1,2 millió ember esett a nulla adófizetési sávba, az pedig azt jelenti, hogy 2010-ben a kormányváltáskor Magyarországot, a magyar gazdaságot 2,6 milliónyi adófizető ember tartotta fönn. Egy tízmilliós országot 2,6 milliónyi adófizető tartott fönn! Hölgyeim és Uraim, ez lehetetlen, ez képtelenség, önmagában is abszurditás, hosszabb távon pedig tragédia. Ha tehát nem sikerül a mostani kormányzatnak elérnie azt, hogy legalább öt és fél millió ember dolgozzon, vállalkozzon és adót fizessen Magyarországon, akkor a magyar gazdaságnak nincs jövője. Akkor egyetlen programunkat sem tudjuk végrehajtani. Azon vitatkozhatunk, hogy az öt és fél millió munkából, vállalkozásból élő tömeget mennyi idő alatt tudjuk kialakítani, de hogy a cél nem lehet más, minthogy ezt elérjük, azt hiszem, hogy ebben talán még egyet is érthetünk.

Szeretném Önöknek jelezni, hogy ennek a célnak az elérése nem pusztán gazdasági kihívás. Ha megengedik, én most erről mondanék néhány szót, hiszen a gazdasági összefüggésekről Elnök úr beszélt. Ugyanis erre a nem dolgozó világra egy politikai berendezkedés épült föl. Vitatkozhatunk, hogy a politikai berendezkedés hozta-e létre azt a világot, ahol 2,6 milliónyi adófizető ember tartotta fönn az országot, hogy a politika hozta-e ezt létre, vagy a politika csak alkalmazkodott a mélyben zajló gazdasági és társadalmi folyamatokhoz. Vitatkozhatunk azon, hogy mi volt hamarabb: a tojás vagy a tyúk, a lényeg az, hogy a két dolog szimbiózisban él egymással: a nem dolgozó Magyarország és a nem dolgozó Magyarországra épülő politikai hatalmi rendszer. Ezért amikor arról beszélek, hogy meg kell változtatnunk a magyar gazdaságpolitika szerkezetét, és el kell érnünk ezt a bűvös öt és fél milliós határt, akkor nemcsak gazdaságpolitikai változásról, hanem egy politikai, hatalmi és társadalmi változásról is beszélek. Ezért nevezem azt a vállalkozást, amibe 2010-ben belevágtunk, gigantikus vállalkozásnak. Nem egyszerűen csak gazdaságinak, hanem egy gigantikus vállalkozásnak. Mert ezek mögött a számok mögött milyen társadalmi folyamatok húzódnak, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Ez a világ, amely eltűrte ezeket a számokat, ezt a gazdasági rendszert, amiről beszélek, leértékelte a munkát. Lebeszélte az embereket arról, hogy értékteremtő munkát végezzenek. Helyette viszont fölerősítette az összes olyan reflexet, amely arról szólt, hogy ügyesen szerezzünk pénzt az államtól, és minél ügyesebben távozzunk a munkaerőpiacról állami járadékkal a zsebünkben. Aztán az vagy elég a megélhetésre vagy nem, ha nem, akkor még a mellett – leginkább egyébként feketén – még kiegészítő jövedelmet gyűjtsünk magunknak. Erre egy egész politika épült föl.

Én nem azért jöttem ma ide, hogy a riválisaimat minősítsem, de világosan meg kell mondanom, hogy 2002 és 2010 között erre a mentalitásra, erre a gondolkodásmódra, erre a társadalmi szerkezetre épült föl egy szavazatszerző gépezet, amely állandóan állami juttatásokkal próbálta politikai értelemben újratermelni saját magát. Ez megöli Magyarországot, ez megöli a magyar gazdaságot, és megöli egyébként személy szerint Önöket is a vállalkozásaikon keresztül. Ennek a gondolkodásmódnak logikus következménye volt, hogy az egész ország eladósodott. Mert pénzhez jutni kell. Ha munkából nem – most a törvénytelen jövedelemszerzést tegyük zárójelbe –, akkor hitelből. Ezért úszik ma az állam, az önkormányzatok, ezért úsznak a családok nyakig az adósságban, illetve ezért adósodtak el a fejük búbjáig. Nyilvánvaló, hogy ez egy káros társadalmi folyamat. Ha nem éri meg dolgozni, ha nem lehet munkából előrejutni, akkor kialakul egy munkaellenes közfelfogás és egy szabályokat kijátszó társadalmi hozzáállás. Ezért jutott Magyarország a csőd szélére, beszéljünk egyenesen.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt a célt, amit magunk elé kitűztünk, hogy öt és fél millió ember dolgozzon legalább Magyarországon, a kormány egymagában nem tudja elérni. Hiszen a kormány nem tud munkát adni ennyi embernek, sőt éppen az volna a cél, hogy az állami állások száma csökkenjen, és a piaci állások száma pedig növekedjen. Halkan mondom, zárójelben jegyzem meg, az Elnök úr által itt bemutatott, mérsékelt optimizmusra okot adó foglalkoztatási adatok mögött van egy jelentősebb, optimizmusra okot adó szerkezeti átalakítás is. Mert nemcsak az történik, hogy valamivel többen dolgoznak már negyven-, ötven-, hatvanezerrel, mint korábban, hanem úgy dolgoznak többen mintegy ötven-hatvanezerrel, hogy közben az állami alkalmazottak száma pedig csökken. Tehát ezért a lassú növekedés mögött egy erőteljes szerkezeti átalakítás is van az állam által foglalkoztatottak és a piacon boldoguló emberek arányszáma között.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt akartam ezzel mondani, hogy ezt a munkát pártoló gazdaságpolitikát a kormányzat csak a vállalkozók, az üzleti világ, az üzleti közösség közbejöttével és útján keresztül képes lefordítani tényleges gazdasági és üzleti siker nyelvére. Semmilyen kormányzati politika nem sikeres, ha nem fejeződik ki üzleti sikerben. Magyarországnak üzleti, gazdasági forrásokban, pénzben mérhető üzleti sikerekre van szüksége. Az a gazdaságpolitika, amely magát sikeresnek minősíti, de közben nem hoz magával üzleti, vállalkozói sikert a mindennapi életben, az a gazdaságpolitika akármit is mond magáról, nem lehet sikeres. Amikor erről az öt és fél milliós munkavállalói tömegről beszélek, akkor beszélek egy új magyar társadalmi szerkezetről is. Ritkán beszélünk erről, de ebben a körben talán ezt megengedhetjük magunknak. Magyarország egy szegény és süllyedő félben lévő ország volt 2010-ig. Az átlagjövedelem mind a mai napig a legutolsó adatok szerint körülbelül 750 euró/ havi jövedelemként írható le. Alig van Európában olyan állam, ahol a 750/ hó/ fő jövedelem, megtűrt jelenség lenne. Amikor vitám van az Európai Unióval, és ők bizonyos lépéseket hiányolnak, vagy éppen elleneznek, és elmondom ezeket a számokat, akkor ott általában mindenki visszahőköl. Ugyanis nem Németországról, nem Franciaországról és nem az olasz életszínvonalról beszélünk, hanem a 750 euró/ havi jövedelmű Magyarországról beszélünk. És ha ideszámítom azt is, hogy a nyugdíjasok körülbelül havonta átlagban körülbelül 250 eurónyi nyugdíjat kapnak, akkor kirajzolódik Magyarország szegénységi térképe a szemünk előtt. Következésképpen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt kell mondanom Elnök úrnak, hogy a sikeres gazdaságpolitikához nekünk egy sikeres társadalompolitikát is hozzá kell kapcsolnunk, amit az öt és fél millió munkavállalón keresztül kívánunk elérni, vagyis meg kívánjuk erősíteni a középosztályt. Ez azt jelenti, hogyha ennyien tudnának dolgozni, mint amiről most én beszélek, ez önmagában is automatikusan magával hozná a középosztály fölerősödését. Szeretném jelezni Önöknek, hogy szerintem ez a magyar üzleti világnak is eminens, elsőrendű érdeke. Ugyanis, ha nincs stabil középosztály, akkor nemcsak fogyasztás nincs, ahogy a közgazdászok mondani szokták – ami kétségkívül egy probléma a gazdaság számára –, de akkor nincs politikai stabilitás sem. Ha nincs középosztály, akkor nincsenek emberek, akiknek veszítenivalójuk van. Ha pedig nincsenek emberek, akiknek veszítenivalójuk van, akkor a radikális, dühből kialakuló vagy meginduló társadalmi-politikai átalakítások és mozgások előtt sincsen semmilyen fék. Ezért a jómódúaknak is, a középosztálybelieknek és a nyugdíjasoknak is az érdeke, hogy Magyarországon széles, stabil középosztály legyen. Ha nincs széles, stabil középosztály, aki munkából él, akkor a nyugdíjasoknak kifizetendő nyugdíjat sem tudja előállítani a magyar gazdaság. Meggyőződésem tehát, hogy van egy olyan széles, sok-sokmilliónyi magyar világ, amelynek mindegyik tagja abban érdekelt, hogy széles és erős középosztály legyen Magyarországon. Akkor lesz majd Magyarország igazán középosztályra alapozott világ, hogyha a politikai versenyfutásban, így majd a választási kampányokban is nagyobb energia vagy több energia és nagyobb hangsúly helyeződik az adórendszer kérdésére, mint az állami újraelosztás kérdésére. Ezért nekünk szükségünk van egy olyan adórendszerre, amit a középosztály a sajátjának érez, és úgy gondolja, hogy ezen áll vagy bukik az életszínvonala. Ezért vállalunk rendkívül sok politikai konfliktust az arányos adórendszer ügyében és az arányos adórendszerhez kapcsolt családi támogatások ügyében. Meggyőződésem szerint csak ez az adórendszer az ahhoz kapcsolódó családtámogatási rendszerrel együtt képes a magyar középosztályt egy adócsökkentési politikában érdekeltté tenni. Azt onnan is tudhatják majd, hogy a kormány sikerrel járt-e vagy sem, hogy amikor a következő időközi vagy nagy parlamenti választás kampányát figyelik, ha több szó esik az állami zsebből történő újraelosztásról, mint az adórendszerről, a vállalkozásokról meg az életszínvonal munkán keresztül történő megőrzéséről, akkor láthatják, hogy nem jártunk sikerrel. Ha azonban el tudjuk érni, hogy a politikai élet döntő kérdése a következő időszakban az elért életszínvonal megvédése legyen az adórendszer és a munkalehetőségeken keresztül, akkor megtörtént a magyar társadalom középosztály-központú átalakítása. Azt is mondhatnám, hogy az adórendszert és a középosztályt össze kell növesztenünk, világossá kell tennünk azt a régi bölcsességet, miszerint tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged. Tartsd meg az arányos adórendszert, és az megtartja a te középosztályi életszínvonaladat. Ez a kulcsa, ez a tétje a következő másfél-két év politikai küzdelmeinek is.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van tehát egy célunk, de el kell mondanom Önöknek, hogy van egy nagy problémánk is. Ugyanis 2010-ben nemcsak a megörökölt magyar gazdasági, politikai és társadalmi szerkezet megváltoztatásának feladatával kellett megküzdenünk, hanem időközben nyakunkba zuhant egy euróválság is. Ez egy olyan erejű válság, amely akkor is megviselt volna bennünket, hogyha egyébként erősek lettünk volna 2010-ben. De Magyarország sok minden volt 2010 májusában, csak erős nem. Ezért kis híján a szakadékba is lökött bennünket ez a válság. Ma már nyugodtan tudunk erről beszélni, akkor még egy-egy mondat is ideges rezgéseket váltott ki, ide kapcsolódó mondat is ideges rezgéseket váltott ki a nemzetközi pénzpiacokon, de bizony Magyarország 2010 májusában rosszabb állapotban volt, mint Görögország, és 2010 májusában Magyarország közelebb volt a pénzügyi csődhöz, mint Görögország. Innen rántottuk vissza az országot. Ne felejtsék el, hogy Magyarország akkor már kimerítette az IMF-fel kötött megállapodás lehetőségeit, hiszen programország voltunk, és nem adta meg nekünk a védelmet, stabilitást az a tény sem, hogy az euróövezethez tartozunk, mint a görögök. Ezért a magyar helyzet sokkal kiszolgáltatottabb, nehezebb és veszélyesebb volt 2010 nyarán. Arra a nehéz kérdésre kellett akkor válaszolnunk, Elnök úrral és másokkal is sokat törtük a fejünket, hogy mi lehet itt a helyes válasz arra a kérdésre, hogyan gondolkodjunk a politikai stabilitás ügyéről. Ugyanis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, természetesen a gazdasági menedzserek a saját logikájuk szerint gondolkodnak, csak és kizárólag gazdasági célszerűségi szempontokat tartanak szem előtt, de a nagy társadalmi átalakítások levezényléséhez anélkül, hogy meg akarnám Önöket bántani, csak gazdasági vezetői tudás kevés. A politikai folyamatok ennél bonyolultabbak. A politikai menedzsmentnek a szakmája, műfaja eltér ettől, jellegében más, mint a gazdasági menedzsmentnek a műfaja. Kétségkívül vannak közös elemek, de ha a kettő egybeesne, akkor a magamfajta emberek könnyedén válhatnának sikeres gazdasági menedzserekké – a helyzet nem ez –, és az üzletemberek is könnyedén válhatnának sikeres politikusokká, amire nyilván Önök gyakran gondolnak, de mint a példa mutatja, a helyzet nem ez. Ez azért van, mert ez a két szakma különbözik egymástól. Egészen más dolog rendbe tenni egy céget, és más dolog rendbe tenni egy nyugdíjrendszert. Egészen más dolog racionalizálni egy termelővállalatot és átalakítani egy egészségügyi rendszert. Ugyanis itt olyan folyamatokkal, faktorokkal és tényezőkkel is számolni kell, amelyek a gazdasági átalakításkor nem vagy más súllyal esnek számításba.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2010 nyarán mi úgy döntöttünk, hogy Magyarország politikai stabilitását mindenáron meg kell őrizni. Nos, természetesen a politikai stabilitás mibenléte felől is rendkívül különböző gondolatok élnek Magyarországon. Vannak, akik azt gondolják, hogy a politikai stabilitás erő kérdése vagy kizárólag erő kérdése. Ők tévednek. Kétségkívül a politikai stabilitáshoz kell erő. Mondjuk egy kétharmadnyi erő az már valami. Hogyha valaki azt gondolja, hogy a kétharmadnyi erő elegendő a politikai stabilitás fönntartásához, az téved. Egy demokratikus közegben, mint amilyen Magyarország, a kétharmados politikai erőnek is újra és újra meg kell teremtenie a saját maga stabilitását. Nem eshet szét egy frakció, nem lehetnek százezrek az utcán, nem jöhet létre egy társadalmi reformmal szemben olyan tömegellenállás, amelytől meg kell hátrálnia a mindenkori kormányzó erőknek. Tehát azt kell mondanom, hogy a politikai stabilitást újra és újra meg kell termelni a mi szakmánkban is. Ebből pedig az következik, hogyha a politikai stabilitás fontos, akkor ezt a szempontot érvényesíteni kell a gazdaságpolitikában is. Márpedig a politikai stabilitás fontos. Ha Önök körülnéznek ma Európában, akkor azt láthatják, hogy csak azok az országok képesek sikeres gazdaságpolitikára, amelyek mögött tartós politikai stabilitás van. Olyan országok, ahol ez hiányzik, nem jutnak semmire. És ha 2010-ben föladtuk volna a politikai stabilitás szempontját, akkor a budapesti meg a vidéki nagyvárosok utcái úgy néztek volna már ki 2010 őszén, mint most Athén. És az ország is körülbelül oda jutott volna. Ezért én azt a támogatást kérem a mindenkori üzleti és gazdasági elittől, hogy természetesen követeljék a kormányzattól a szükséges reformokat, de egyúttal követeljék a kormányzattól és kormányzatoktól azt is, hogy az ország stabilitását, rendjét, politikai akcióképességét őrizzék meg, tartsák fönn, mert ez a politikai osztály feladata: akcióképes állapotban tartani az országot.

Mit jelentett mindez a mi számunkra? Először is azt jelentette a mi számunkra, hogy a politikai elitet be kellett vonni a közteherviselésbe. Nyilvánvaló, hogy a politikai instabilitás elsőszámú oka az lett volna Magyarországon – egyébként ez is volt, ez fejeződött ki a kétharmados választási eredményben –, hogy az emberek úgy érezték, hogy a tehermegosztás Magyarországon nem igazságos módon alakult ki. Ezért a politikai stabilitás megteremtése érdekében első lépésként be kellett vonni a politikai elitet is a teherviselésbe, a tehermegosztásba. Erre már nem emlékszünk, mert régen volt, és gyorsan túlesett rajta a magyar parlament, de a pártok költségvetési támogatását 15 százalékkal csökkenetettük, a 2010 őszén tartott választásokon már 40 százalékkal kisebb képviselőtestületekbe választottak az emberek helyi képviselőket, és megalkottuk azt a törvényt, hogy a következő parlamentben már feleannyi képviselő lesz, mint a mostaniban. A kormányzatnak a méretét nagyjából a felére csökkentettük, megindítottuk a bürokrácia leépítését, általában világossá tettük, hogy most egy olyan gazdasági reformpolitika és annak a korszaka következik, ahol a politikai elit az első fájdalmas lépéseket saját magával szemben fogja megtenni. Emlékeztetnék arra is, hogy az állami cégeknél az igazgatósági tagságok számát radikálisan lecsökkentettük, a felügyelőbizottsági tagság számát átalakítottuk, egyetlen fölöslegesen fizetett embert sem akartunk látni úgynevezett politikai kapcsolatokon nyugvó beosztásokban. A második fontos lépése a politikai stabilitás megteremtésének a nagytőke bevonása volt a tehermegosztásba. Ezt a történetet Önök már jobban ismerik, ez azóta is napirenden van, Elnök úr is említette, mint a megsértett érdekcsoportokkal való kiegyezés szükségességének témakörét. Ide a bankrendszer tartozik, a telekommunikációs cégek tartoznak, a kereskedelmi cégek tartoznak és az energia cégek, akiket a különadó és a bankadó sújtottak. Ha ezeket a reformokat nem hajtottuk volna végre, ha nem hoztunk volna létre új tehermegosztási rendszert, nem lehetett volna hozzákezdeni ahhoz a számos – mint azt Önök is látták -, hosszú listát kitevő átalakításokhoz, amelyet reformpolitikának vagy társadalmi reformoknak nevezünk.

Én nem azért jöttem ide, hogy a saját lovunkat dicsérjem, azt szeretjük, ha ezt más teszi, nem is akarom ettől az Önök kedvét elvenni, de azért azt halkan hadd említsem meg, mint egyetlen példát, mert a jó hírek mellett meg a nehéz, nagyteljesítmények mellett könnyedén megyünk el, hiszen a figyelmünket mindig a következő problémára összpontosítjuk. De gondolják végig! Hogyha valaki azt mondta volna Önöknek, mondjuk 2008-ban vagy 2009-ben, hogy lehetséges, hogy a parlament különösebben elhúzódó vita nélkül lényegében két hónap alatt megalkot egy olyan törvényt, amelyben kimondja, hogy mostantól kezdve pedig semmilyen, de semmilyen jogcímen sem lehet az általános nyugdíjkorhatárnál hamarabb nyugdíjba vonulni, akkor Önök megmosolyogták volna. Hiszen annyi kivételezés, kedvezmény, szakmákra lebontva speciális szabályozás, miegyéb létezett, egy olyan dzsumbuj, egy dzsungel, amin való keresztülhaladás szinte reménytelennek tűnt. És most egyetlen kategóriát leszámítva – a ténylegesen föld alatt dolgozó bányászok kis csoportját leszámítva, akiknek megmaradt a korábbi nyugdíjba vonulás lehetősége – ma Magyarországon egyetlen foglalkozási csoportban sem lehetséges az, hogy valaki az általános nyugdíjkorhatár elérésénél hamarabb elhagyja a munkaerőpiacot.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ilyen típusú átalakításból még tudnék idézni jó néhányat. Az a tény, hogy mindeközben Budapest utcái nem váltak Athénná, csak azért volt lehetséges, azért történhetett így, mert előtte megteremtettük a politikai stabilitást a politikai elitre, a bürokráciára és a nagytőkére vonatkozó intézkedéseinkkel. Nos, ezek után engedjék meg, hogy mondjak néhány szót a jövőről is, illetve az előttünk lévő vitákról, illetve olyan vitákról is, amelyek nem is előttünk vannak, hanem már kötésig gázolunk bennük.

Az első a vita az alkotmányról. Kétségkívül igaz, hogy az alkotmányról zajló nemzetközi vitáknak van egy szellemi tartalma is. Itt, miután nyilván ez nem áll az Önök érdeklődésének homlokterében, nem bocsátkoznék részletekbe, csak azt a mondatot szeretném itt elmondani, hogy meggyőződésem szerint karakter és ambíció nélküli nemzetek nem tudják naggyá tenni sem magukat, sem az európai kontinenst. Ezért az értékvitákat igenis vállalni kell. Vannak nemzeti ambícióink, van nemzeti karakterünk, és ezt világosan rögzítjük is az alkotmányban. Az alkotmány azonban igazán nagy változást két másik területen hoz. Az egyik, hogy megakadályozza – az itt bemutatott táblázatok alapján úgy tűnik, nem ok nélkül –, hogy Magyarország hosszabb távon eladósodott ország maradjon. Ha az Elnök úr radikális nyelvezetét használnám a magam konszolidációs nyelvezete helyett, akkor azt is mondhatnám, hogy az egyik legfontosabb pénzszivattyút le fogjuk állítani. A magyar alkotmány arra kötelezi a politikai elitet, hogy a magyar államadósságot egy bizonyos szint alá hozza, és utána megtiltja a számára, hogy ismét fölemelje. Ez azt jelenti, hogy az ország eladósodásából, eladósításából nem lehet politikát csinálni a jövőben, mert azonnal beleütközik az ilyen kormánydöntés az alkotmányba, és az ilyen döntések azonnal hatályukat is vesztik. A másik fontos dolog, hogy – nyilván önök nem bújták órák hosszat az elmúlt húsz évben a magyar alkotmány szövegét, de bizonyosan föltűnt Önöknek az, hogy – néhány alkalommal egy-egy gazdasági átalakítási kísérlet azon bukott meg, hogy nem tudták összhangba hozni a kormányzók az alkotmány vonatkozó előírásaival. Nemcsak azért nem tudták összhangba hozni, mert időnként ügyetlenek voltak – ez mindenkivel megesik a mi szakmánkban –, hanem azért, mert nem lelhetett. A magyar alkotmány, a korábbi, átmeneti alkotmány karakterénél fogva egy állami redisztribúciót védő alkotmány volt. Az nem egy vállalkozáspárti alkotmány volt, nem egy reformorientált alkotmány volt, hanem kifejezetten a megszerzett jogok védelmére, a korábban kialakult status quo védelmére rendezkedett be, és akármilyen gazdasági ésszerűség vagy kényszer szólt is a mellett, hogy bizonyos dolgokat meg kell változtatni, a legjobb szándék esetén is, a kormányzó erők gyakran beleütköztek az ide vonatkozó alkotmányos korlátokba. Legyen szó nyugdíjrendszerről, a szociális rendszer átalakításáról, sőt még az adórendszer esetében is. Ezért indokolt volt, hogy a magyar alkotmányt olyan szellemiségű új dokumentummal váltsuk föl, amely kifejezetten vállalkozásbarát, a felelősségre helyezi a hangsúlyt, és cselekvési teret ad az üzleti világnak, a törvényhozásnak, a mindenkori politikai vezetésnek is.

Ezek után engedjék meg, hogy szóljak néhány szót a külfölddel vívott politikai és gazdasági vitáink karakteréről és stílusáról. A kormány eddig is ellenállt, én személyesen is ezt tettem, és ezután is így fogok tenni az olyan nyomással szemben, amely csak a radikális nyelvezetű és konfrontatív ellenállást támogatja. Ellenállni a nemzetgazdaság érdekeivel szemben megmutatkozó nyomásnak, idegen behatásnak nemcsak radikális nyelvezetben és nem csak kard ki kard alapon lehet. Ezt a harcot józan ésszel kell vívni. Van, amikor összeütközést kell vállalni, van, amikor nyílt vitát kell vállalni, van, amikor megegyezést kell kötni, és van, amikor cselhez kell folyamodni. Ezért mindannyiunknak közös érdeke, szerintem Önöknek is és nekünk is, hogy ne engedjünk annak a nagyon gyakran föltörekvő állampolgári igénynek, hogy radikális formában vállaljuk és vívjuk meg az ütközeteinket és vitáinkat, hanem a józan ész alapján kiegyezést, cseleket, taktikai  megoldásokat és konfrontációt ötvöző, célravezető politikai irányvonal-vezetésünk lehessen. Természetesen van azonban néhány dolog a legóvatosabb és megfontoltabb vonalvezetés mellett is, ahol egyenesen kell fogalmazni. És miután a pénzszivattyúk, a külföldről működtetett pénzszivattyúk térképét az előbb Elnök úr elénk tárta, nyilvánvalóan ez a kérdés is olyan ügy, amit a politika világa, a hétköznapi emberek világa, de a politikai osztályhoz tartozó emberek világa sem hagyhat címezetlenül. Meg kell szólítania, beszélnie kell róla. Ezért fontos, hogy egyértelműen beszéljünk a külföldi tőke Magyarországot illető szerepéről is. És én szeretném azt a kategóriarendszert itt elmondani Önöknek, ami szerint a magyar kormány gondolkodik a Magyarországon működő külföldi tőkékről. Mi világos különbséget akarunk tenni gyarmatosítók és szövetségesek között, s a mi álláspontunk az, hogy akinek csak a piacunk kell, meg a rajtunk megkereshető profit kell, azok gyarmatosítók. Ezért az ő magyarországi térnyerésük nem érdekünk. Nem érdeke a magyar embereknek, nem lehet érdeke a magyar üzleti életnek, és nem lehet érdeke a magyar kormányzatnak sem. Ellenben vannak olyan külföldi befektetők, akiknek nemcsak a pénzünk, nemcsak a piacunk kell. Hanem e helyett vagy e mellett kell a tudásunk, a kreativitásunk, a fölkészültségünk meg az energiánk is. Vagyis akik munkát is teremtenek, munkahelyeket is létrehoznak, azok a szövetségeseink. Ezért van az, hogy általában ipari beruházásokkal könnyen lépünk szövetségesi kapcsolatba. Hiszen őket nem gyarmatosítónak, hanem kifejezetten szövetségesnek, hosszú távú szövetségesnek tekintjük, és ezt a megkülönböztetést, ami persze nem fekete-fehér, mert a világ sem fekete-fehér, vannak átmenetek és határterületek, de ezt a megkülönböztetést mindig érvényesíteni fogjuk a politikánkban. Ezért beszélünk arról, hogy Magyarországot termelési központtá kívánjuk tenni a következő időszakban, ami azt mutatja, hogy azokat a befektetéseket akarjuk idehozni és itt tartani, amelyek nem természetes monopóliumot hoznak létre, hanem amelyek a versenyszektorban működnek, értéket teremtenek, és magyar munkaerőt és szellemi képességet alkalmaznak az értékteremtéshez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után hadd mondjak néhány szót arról a vitáról, amely az európai uniós támogatások ügyében átjött. Először is visszafogottnak, a kelleténél visszafogottabbnak kell minősítsem az Elnök úr előadását az európai uniós pénzek fölhasználását illetően. Ahhoz képest, amit én gondolok erről a dologról, ő nagyon udvariasan fogalmazott. Az szerepelt ott a táblázaton, hogy föl kell gyorsítani, ésszerűsíteni, szóval ilyen szocialista szavak szerepeltek. Aminek az a lényege, hogy nem mondjuk meg pontosan, hogy mit gondolunk, csak azt, hogy nem vagyunk elégedettek ezzel a dologgal. Én ennél harsányabb lennék. Tehát azt kell mondanom, bár kétségkívül igaz, hogy megörököltünk 2010-ben egy rendkívül bonyolult, szinte gúzsba kötő bonyolultságú európai uniós pénzkezelési rendszert, amit még az előző kormány hozott létre az unióból érkező pénzek szétosztására, és melynek az átalakítására semmi esélyünk nem volt, mert akkor egy több mint egy évet igénybe vevő, úgynevezett akkreditációs folyamatot kellett volna végrehajtanunk Brüsszelben, és addig le kellett volna állítani teljes egészében a kifizetéseket. Tehát nem tudtuk átalakítani a rendszert. Egyetlen esélyünk maradt, a rendszer hatékonyságát próbáljuk javítani. Mindemellett, hogy én ezt egy adottságnak tekintem, sem vagyok elégedett azzal az eredménnyel, amit ezen a területen elértünk. Ezt szerintem különböző döntésekből Önök is kiolvashatják. Mert ha valami nem működik jól, annak következményei is kell, hogy legyenek. És vannak is, mint látják. Ezért a következő időszakban az egyik legfontosabb területnek éppen ezt a kérdést tartom, és én azt javaslom Elnök úrnak, hogy amikor március végéig elkészül ez az eddigi együttműködésünket vizsgáló jelentés, akkor ott egy külön fejezetként szerepeljen, hogy mi a kamara véleménye az európai uniós pénzek fölhasználásának rendjéről, üteméről és annak hatékonyságáról. És tegyenek nekünk javaslatokat, hogy hol, mely pontokon kell, ha nekem személy szerint is, beavatkoznom annak érdekében, hogy a rendszer, amelynek alapjait most nem tudom megváltoztatni, de a rendszer a mostani alapjai mellett is jobban működjön. És örömmel társulok Elnök úrhoz az egyik hosszú listájának végén szereplő alponthoz, amelyben arról szólt, hogy ki kell alakítani a 2014 utáni időszak európai uniós pénzhasználási rendszerét, mert nyilvánvaló, hogy ezt a rendszert már még egyszer nem szabad működtetnünk. Örülünk, hogy minél előbb meg fogunk tőle szabadulni. Egy új rendszert kell kialakítani. S ennek az új rendszernek a kialakításában igenis számítunk, sőt első helyen számítunk a magyar üzleti közösség véleményére, ezen belül is elsőrendűen a kamara véleményére. Tehát, tisztelt Elnök úr, kedves László, arra kérlek, hogy gyűjtsd össze a kamarában e tekintetben összegyűlt véleményeket és javaslatokat, hogy be tudjuk építeni abba a döntésünkbe, amit meg szeretnénk hozni még a 2012 év második felében, hogy milyen lesz 2013 után kezdődő új, hétéves, európai uniós pénzfelhasználási rendszer intézményrendszere, jogi eljárásrendje és a vállalkozási világgal kialakított viszonya.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Önök is tudják, hogy zajlik egy vita az Európai Unióval arról, hogy vegyenek-e el tőlünk bizonyos európai uniós támogatásokat. A véleményemet is ismerik ebben a kérdésben. Rendkívül buta politikának tartom ezt. Most nem a jogszerűségről beszélek meg a méltányosságról, arról is volna éppen mondanivalóm, de azt már máskor elmondtam. Inkább egyszerűen csak butaságról beszélnék. Hogyan szeretne az Európai Unió és az európai gazdaság kilábalni a válságból, hogy ha azt az Önök által is ismert rossz vezetői mentalitást képviseli, hogy a rosszakat támogatja, a jókat meg bünteti? Amikor Magyarországnak a költségvetési hiánya 2012-ben és 2013-ban is az Európai Unió hetedik-nyolcadik legalacsonyabb hiánya lesz, ha benne leszünk abban a négy országban, amely 2012-ben képes az államadósságát csökkenteni – huszonnyolcból négy! –, akkor ugyan már miért Magyarországtól kell elvenni bármilyen forrást, vagy miért Magyarországot kell megfenyegetni azzal, hogy forrást fognak tőle elvenni? Miközben máshova pedig a siker legkisebb vagy legalábbis nagyon kicsi esélyével vagy a nélkül zsákszámra hordják a pénzt. Ez nem egyszerűen egy politikai támadás Magyarország ellen – kétségkívül erről is szó van, ez egy más történet –, ez egy rossz vezetői-irányítási fölfogás. Ezzel a bürokratikus gondolkodásmóddal nemhogy egy európai gazdaságot, de egy vidéki kócerájt sem lehetne eligazgatni! Aki így vezetné a saját cégét, rövid időn belül tönkremenne. A jókat jutalmazni és ösztönözni kell, a gyengén teljesítőket pedig büntetni és sarkallni. Magyarország a jól teljesítők közé tartozik. És ezen a tényen nem változtat az, az egyébként kétségkívül közismert gazdaságtörténeti tény, hogy a 2004-es belépésünk óta egészen 2011-ig Magyarország egyetlen alkalommal sem tudta teljesíteni a saját költségvetésére tett vállalásait. De most már nem 2009-ben élünk, hanem 2012-ben. És ezért azok a mechanizmusok, amelyek ilyen múltbeli teljesítmény alapján, most már jó teljesítményű országokat büntetnek, azok ellentétesek az európai érdekekkel. De szeretném Önöket egyúttal megnyugtatni, hogy mindent meg fogunk tenni annak érdekében – szerintem sikerrel –, hogy megakadályozzuk, hogy Magyarországtól akár egyetlen forintot is elvegyenek 2013. január elején. Sőt, szinte biztosan mondhatom Önöknek az eddigi tárgyalások fényében, hogy Magyarország egyetlen fillért sem fog elveszíteni.

Mire van most szüksége Magyarországnak egy jó kamarai együttműködésen túl a jövőt illetően? Hát, szerencsére. Napóleon mondta a tábornokainak: egyetlen dolgot várok Önöktől, szerencsét. Én is így vagyok Önökkel. Egyetlen dolgot várok Önöktől, szerencsét, de abból sokat. De hát ezen kívül még egy dolog van itt, mert a reformokat persze végig kell vinni, a kamarával meg kell állapodni a következő egy év gazdaságpolitikájáról is, de van itt valami, ami részben kívül áll rajtunk, de szükségünk van rá. Ez pedig egy pénzügyi védőháló kérdése, amit burkolt kódnyelven IMF-ként ismer a magyar közvélemény. Önök is látják az árfolyam-ingadozásokat, és látják az állampapírok eladási kamatszintjeit. Igaza van az elemzőknek, amikor azt mondják, hogy Magyarországnak nincs közvetlen finanszírozási problémája. Tehát Magyarország képes a már meglévő tartalékaiból meg az eddigi piaci folyamatokból fakadó előrejelzések alapján akár egy-másfél, két évig is külső segítség nélkül finanszírozni saját adósságrendszerét. De nem mindegy, hogy milyen szinten tesszük ezt. A Bankszövetség elnöke mondta nekem egy beszélgetésben, hogy szépek ezek a bonyolult gazdaságpolitikai filozófiák, de nem így kell nézni a világot. Hanem azt kell nézni, hogyha van megállapodás, akkor ezen a szinten vannak a kamatok, ha nincs megállapodás, akkor meg ennyivel magasabban. Épelméjű ember jobban szereti, ha gazdaságot működtet, vagy gazdaságpolitikát irányít, az alacsonyabb kamatot, mint a magasabbat. Tehát ha valami szolgálja a gazdaság olcsóbb finanszírozásának lehetőségét, akkor meg állapodni. Én ezzel mélyen egyetértek. Tehát a magyar gazdaságnak ma az az érdeke, hogy megállapodjon az IMF-fel. Az első kérdés persze az, hogy mikor állapodjon meg. Mindenfajta szamárságokat lehet olvasni a nemzetközi sajtóban arról, hogy Magyarország nem is akar megállapodni, holott Magyarországnak egyébként evidens érdeke lenne a megállapodás. Szeretném mindenkinek elmondani, hogy én két hónapja ott ülök a tárgyalóasztalnál, csak nem jönnek, ez a baj. Tehát a felelősség nem a mi oldalunkon van. Magyarország a maga részéről kinyilvánította a tárgyalási szándékát, megnevezte a fő tárgyalóját, előkészítette a tárgyalási pozícióját. Az Európai Unió által a jegybankkal kapcsolatban támasztott igényeket a tegnapi napon tulajdonképpen teljes egészében rendeztük, az unió által kért változtatásokat már tegnap a kormány elfogadta, az Európai Központi Bankhoz kiküldtük véleményezésre, mert ez a rend, most még erre várnunk kell, de Magyarország ott ül a tárgyalóasztalnál. Én nagyon remélem, hogy minél hamarabb megindulnak a tárgyalások. A tárgyalások elhúzódásáért minden felelősség a másik tárgyalófelet terheli és nem Magyarországot, mert mi föltételek nélkül, nyitottan, a főtárgyalót megnevezve várjuk a tárgyalás lehetőségét.

Nos, a második kérdés persze, hogy miről fogunk megállapodni. És kétségkívül az igaz, hogy Magyarország világos fölfogással rendelkezik arról, hogy mik az érdekei. Ezért nyilvánvalóan nem fogunk megállapodni semmi olyanban, amely az előadásom elején elmondott gazdaságpolitikai célokkal ellentétes volna. Tehát nem tudunk elfogadni, nem is akarunk elfogadni olyan gazdaságpolitikai elemeket, amelyek a középosztályt visszalöknék a szegénységbe. Nem tudunk elfogadni olyan elemeket, amelyek az alsóbb osztályoknak a középosztályhoz történő csatlakozását lehetetlené tenné. Tehát közmunkaprogramokra szükségünk van, arányos adórendszerre szükségünk van, a munkához kapcsolódó családtámogatási rendszerre szükségünk van, a segély helyett munkát politikára szükségünk van, ezeket nem kívánjuk föladni. Én úgy gondolom egyébként, hogy ezekben a kérdésekben könnyen és gyorsan meg is tudunk majd egyezni.

Ahol azonban majd jelentősebb intellektuális erőfeszítésre lesz szükségünk, az nem is a költségvetési egyensúly kérdése, hiszen ha Magyarország még az unió szerint is 2013-ban valahol a 3,2 -3,6 százalékos GDP-arányos hiánynál van, akkor ott sokat az egyensúlyról nem érdemes beszélni, hanem inkább a növekedésről kell beszélni. Elnök úr is, ha jól értettem, ezt a kérdést helyezte mondandójának középpontjába. Lesz-e Magyarországon növekedés 2012-ben? Pesszimistábbak ezt úgy fogalmazzák meg, hogy nem lesz-e recesszió Magyarországon 2012-ben? És a nagy kérdés az, hogy az IMF-fel meg az Európai Unióval milyen gazdaságpolitikai elemekről tudunk megállapodni, amelyek kifejezetten a gazdasági növekedés erősítését célozzák? És az ilyen elemekre mi nyitottak vagyunk, és az ilyen elemekről, gazdaságpolitikai javaslatokról azt gondolom, hogy ésszerű határidőn belül, tehát gyorsan meg fogunk tudni majd egyezni, mert szerintem is az a kulcskérdés, hogy lesz-e növekedés 2012-ben a magyar gazdaságban. Ennek van egy finanszírozási része, amiért a Bankszövetség felelős természetesen, tehát pénzt a jegybankkal közösen nekik kell előállítani és eljuttatni a magyar vállalkozókhoz. Felelős érte a kormány is, hogy olyan gazdaságpolitikát hirdessen meg, hogy ezek a források megtérülő módon tudjanak működni a gazdaságban. Felelős a kormány azért, hogy az a gondolkodásmód, amely pénzből akar pénzt csinálni, ne váljon uralkodóvá. A pénzt be kell terelnünk a gazdaságba, és a gazdasági teljesítmény révén kell előállítani a profitot. Ezért a magyar gazdaságpolitika, méghozzá Matolcsy miniszter úr a felelős, és felelősek érte a vállalkozók, hogy képesek-e olyan programokat, fejlesztéseket, bővítéseket, új gazdasági szegmenseket föltárni és megnyitni, megindítani, amelyek révén a rendelkezésre bocsátott forrásokat, még ha a kamatszint nem is optimális és magasabb, mint a kívánatos, mégiscsak profitábilisan működtetni tudják. És végezetül az egész mögött ott van az én felelősségem is, mert végezetül a magyar miniszterelnöknek és a magyar kormánynak a felelőssége, hogy a pénzteremtés politikáját, a pénzkihelyezés politikáját, az ágazati politikát és a vállalkozásfejlesztési politikát összhangba hozva egy sikeres és egészséges gazdaságpolitikája legyen Magyarországnak. Én készen állok erre a feladatra, és azt kérem Önöktől, hogy úgy, ahogy tették az elmúlt esztendőben, a következő évben is támogassanak engem ebben a munkában.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(orbanviktor.hu)