Orbán Viktor beszéde a Magyar Diaszpóra Tanács alakuló ülésén, Budapesten.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az is egy jó gondolat, hogy osszam meg Önökkel a gondolataimat, de van egy beszédem is. Amit azonban szeretnék Önöknek elmondani először is az, hogy azért nem tudtam a nap kezdetétől fogva az Önök társaságában az itt folyó munkában részt venni, mert az úgynevezett World Science Forum Magyarországon tartja a mostani nagy konferenciáját, és az akadémia meghívására ott kellett képviselnem Magyarországot. Mielőtt elmondanám a beszédemet – ahogy egy angol képviselő mondta egyszer –, mielőtt hozzászólnék, szeretnék mondani valamit. Szerintem érdemes őszintén szembenézni a mögöttünk hagyott néhány évvel, amely talán növeli a felelősségérzetünket, de reménnyel is tölthet el bennünket. Hiszen ha Önök visszatekintenek az elmúlt húsz év kísérleteire, akkor leginkább sikeresnek induló, de hamvába holt vagy torzóként maradt kísérletekre emlékezhetünk, amikor a világban szétszórva élő magyarság összefogásának megoldási kísérleteit vesszük számba. Talán ez az őszinte bevezető megengedhető ebben a baráti körben. Tettünk sokfajta kísérletet – függetlenül attól, hogy ellenzékben voltunk, vagy kormánypárt voltunk, hogy Önök támogatták-e az éppen hatalomban lévő kormányzatot, vagy nem –, mindenfajta szervezeti kísérleteket indítottunk meg; Magyarok Világszövetsége, hogy csak egyet említsek, de voltak más kezdeményezések is. Nem nagyon váltak be, hogy röviden, lakonikusan, a felelősség porciózásának kísérlete nélkül beszéljek erről. Nem nagyon váltak be ezek a kísérletek, ezért arra gondoltunk, miután megkaptuk ezt a fantasztikus fölhatalmazást a legutóbbi parlamenti választáson, hogy a be nem vált kísérletek helyett próbáljunk esélyt nyújtó új kísérletet indítani, szervezzünk újjá különböző, már korábban létezett formákat, megreformálva hozzuk létre a diaszpóra tanácsot, indítsuk újra a MÁÉRT-ot. Szóval megindítottunk egy új nemzetpolitikai intézményrendszert, megteremtettük a közjogi alapjait, az állampolgárságot. Úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk a régi csatákat, hanem nyitunk egy új fejezetet.

Annál is inkább erre a gondolatra jutottunk, mert van itt, Magyarországon egy olyan vita. Időnként szoktam olvasni Önöknek egy-egy írását, többeket fölismerni véltem a szerzők közül, részben a név miatt, részben a titkosszolgálati jelentések alapján, ha szabad így fogalmaznom; tudtam, hogy Önök között vannak, akik más néven szoktak írni. A helyzet az, hogy nemcsak itt, Magyarországon szoktunk mi egy bizonyos kérdésről sokat gondolkodni, hanem az Önök írásaiban is rendszeresen visszaköszön az a dolog, hogy mit is gondoljunk a mögöttünk hagyott húsz évről, hogyan is gondolkodjunk erről. Ugye, itt van az elmaradt a rendszerváltás típusú érvtől a békés átmenet értelmezéséig egy nagyon széles tartomány. Hogyan tekintsünk az elmúlt húsz évre? Mi legyen ehhez a viszonyunk? Nekünk van erről itt, Magyarországon a magyar kormányzaton belül egy határozott álláspontunk, amely álláspontból következik mindaz, amit most itt együtt teszünk. Megpróbálok a lehető legközérthetőbben fogalmazni, mert egy bonyolult kérdésről van szó. Mi úgy gondoljuk, hogy az nem úgy van, hogy egyszer csak véget ér egy diktatúra egy választást követő másnap reggelen, és beáll egy totálisan új, mondjuk úgy, hogy demokratikus struktúra. A dolog inkább úgy van, hogy természetesen valamikor véget ér a diktatúra, de ami elkezdődik, az az, amit ezekben a bizonyos írásokban egyszerűen posztkommunizmusnak szoktunk nevezni. Az nemcsak egy életérzés, hanem az egy struktúra is.

Ha rátekintünk Közép-Európára, akkor azt tudjuk mondani, hogy az első szabad választástól számítva különböző közép-európai országok esetében különböző időtartamig, de bizonyos posztkommunista struktúrák jöttek létre. Magyarország szerencsétlenségünkre azon országok közé tartozik, amely a legutolsók között tud véget vetni ennek a struktúrának. Mi is ez a struktúra? Ez a struktúra, ez a posztkommunista korszak ez először is szól arról, hogy nincsen új alkotmány, a régit foldozgatják, következésképpen nincs szilárd morális és jogi alapja az alkotmányos intézményeknek. Kétségkívül léteznek az alkotmányos intézmények, működnek is, de nincs szilárd alapjuk. A második ilyen jellemzője ennek a korszaknak szinte mindenhol Közép-Európában, hogy a nem kommunista múltból jövő pártok szervezetileg rendkívül gyengék, nincs tartós szerkezetük, nyernek ugyan választást – mi is nyertünk –, de ez inkább esetlegesnek tűnik. A szervezeti megalapozottságuk és felépítettségük nem versenyképes a kommunizmusból átjött pártok struktúrájával és versenyképességével. A harmadik dolog, ami ezt a korszakot jellemezte mindenhol Közép-Európában, hogy bár van piacgazdasági intézményrendszerünk, sőt magántulajdon is van, és van versenyszabályozás is, de a régi világból örökölt kapcsolati rendszerek valójában fölülírják a versenyszabályokat, és a piac működését nem a verseny, hanem inkább a monopóliumok és az erős gazdasági szereplők között létrejött kartellek határozzák meg. Hogy külföldi tőke is részt vesz közben a gazdaság működésében, az nem cáfolja ezt a gondolatot, mert a külföldi tőke is elsősorban ezeket a monopóliumokat akarja megszerezni, és ugyanúgy kartelleket hoz létre. Tehát a posztkommunizmus nagyjából a gazdaságban, a pártpolitikában és az alkotmányos világban ezekkel a jelzőkkel írható le.

Vannak országok, amelyek öt-hat év alatt túljutottak ezen. Például Csehországban szerintem a posztkommunista korszakot öt-hat év alatt lezárták. Volt, ahol egy évtized, tíz-tizenkét év kellett hozzá, mint Lengyelországban. És a sor végére is maradt néhány ország, szerintem Bulgária és Magyarország maradt a sor végére, amelyek csak a legutóbbi időben tudták lezárni ezt a korszakot. Ezért van az, hogy szerintem a magyar emberek 2010-ben, amikor elmentek választani, persze a Fideszre szavaztak, volt, hogy a kisgazda pártra is 1945-ben, mert nem volt más, aztán ló híján hát a szamárra, de az igazi, Fidesz iránt elkötelezettek mellett azért nagyon sokan szavaztak ránk, akik az életükben nem gondolták volna, hogy valaha is ránk fognak szavazni. De az oka ennek nem az volt, hogy hirtelen elnyertük a tetszésüket, hanem mert Magyarországon az a közvélekedés alakult ki, hogy ezt a korszakot, ezt a strukturálisan leírható korszakot, ezt a posztkommunizmust be kell fejezni. És csak akkor lehet befejezni, hogyha lesz egy olyan hatalmas, nagy parlamenti többség, amely ezt a munkát el tudja végezni. Új alkotmányt ad. Világossá teszi, hogy a pártpolitikában lezárult a kommunista gyökérzetből fakadó pártok egyeduralma vagy versenyelőnye. A piacgazdaságban végre nem monopóliumok meg kartellek, hanem igazi verseny lesz. Ezzel bíztak meg bennünket, ezért mi úgy fogjuk föl a mi munkánkat, mármint a magyar kormányzat munkáját, hogy nekünk ezt a posztkommunista korszakot kell lezárnunk. Ezért ilyen sűrű, izgalmas az az egy-másfél év, ami mögöttünk van. Mert mi nem egyszerűen elkezdtünk egy korábbi kormány helyett kormányozni, hanem egy más történelmi küldetéssel kezdtünk el kormányozni. Alkotmányt kellett írni, kétharmados törvényeket kellett átalakítani, az igazságügyet kellett átalakítani, láthatják Önök azt a munkát, ami Magyarországon zajlik.

Ez a sok vita, konfliktus, amit a munka törvénykönyvének átalakításától a közoktatási rendszeren keresztül az alkotmánnyal bezárólag folytatunk, nem esetleges konfliktusok, ezek nem véletlenszerűen föllobbanó bozóttüzek, hanem egy nagyon világos, posztkommunista korszakot lezáró kormányzati és parlamenti politikának a következményei. De ezt meg kell csinálnunk. Mindenki jobban szereti a nyugalmat, mint a veszekedést, mindenki jobban szeret egyetérteni, mint ölre menni egy vitában, de vannak korszakok, amikor bizonyos kérdéseket el kell dönteni, bizonyos dolgokat meg kell változtatni, és akit fölhatalmaztak erre, és aki vállalta ezt a munkát, annak azt meg kell csinálnia. Ezért ennek az évnek a végéig majd látni fogják, a magyar parlament egymás után alkotja a kétharmados törvényeket Magyarországra nézve és a nemzetpolitikában is, mint látják, az elmúlt másfél évben – állampolgárság, MÁÉRT újjászervezése, diaszpóra tanács – is ugyanilyen sebességgel próbálunk előrehaladni. Na, ez nagyjából az a mondjuk úgy, hogy belpolitikai jelentés, amit szerettem volna Önöknek itt átadni, amely egyfajta keretbe rendezi mindazt, ami Magyarországon történik. Ahogyan mi látjuk. Persze vannak rivális értelmezési keretek is – egy demokráciában ez a szép –, de mi magunk mindazt, ami történik, ebben a keretben értelmezzük, és itt helyezzük el a diaszpóra tanács megalakulásának szerintem fölemelő és történelmi pillanatát is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy nagy tisztelettel köszöntsem Önöket, amiért voltak olyan kedvesek, és elfogadták a meghívásunkat, és összegyülekeztek itt ezen a mai napon.

Minden történelmi nemzetnek, amely valaha is hatással tudott lenni a világra vagy legalábbis a saját kontinensére, volt, van saját lelkülete, és van szelleme. Ez a szellem teszi egységessé és képessé arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. A mi nemzetünk nagy történelmi tettei is a magyarság szelleméből eredeztethetőek, 1848-ra, 1956-ra vagy akár az államalapításra is gondolhatunk. A magyarság szelleme sok száz év alatt egy nagyon erős nemzetet hozott létre itt, a Kárpát-medencében. Akik most itt vagyunk, azt hiszem, többségünkben elmondhatjuk, hogy a nagyszüleink, de van itt, akinek úgy látom, a szüleje is, szülői is még az egységes magyar nemzet fiaiként jöttek a világra. Aztán a XX. század történelme, mint egy hatalmas kalapács, szétzúzta az országunkat, sok kis részre törte szét a nemzetet, és a szilánkjai ennek a hazának messzire hullottak egymástól. Kétségkívül igaz, hogy a történelem képes kalapácsként szétzúzni országokat, arra is képes, hogy nemzeteket szétszórjon. Ez azért van így, mert a történelem fizikai értelemben mindig erősebb az embernél. De marad itt egy nagy kérdés azért, amely úgy hangzik, hogy mi lesz a szellemmel. Vajon az emberi szellemnél is erősebb lehet-e a nemzeti igazságérzettel szemben közönyös történelem?

A magyar irodalomnak van egy visszatérő motívuma, amely arról szól, hogy az embert fizikai értelemben be lehet börtönözni, meg lehet kínozni, csonkítani is, meg meg is lehet ölni. De a szellemét nem lehet sem bebörtönözni, sem megcsonkítani, sem megölni, ha ő maga ebbe nem törődik bele. Ezért egy nemzet szellemét sem lehet szétzúzni, ha nem hagyja. Közel száz éve küzdünk azért, hogy a magyarság szelleme, amit határon belül és – Önöknek köszönhetően – határon túl is őriztünk, életben tartottunk, valamiképpen újraegyesítse a világba szétszórt nemzetünket. Kevés más nemzet érti meg és érzi át igazán ezt a küzdelmet. Ezért is van az, hogy a világban oly gyakran értetlenséggel találkozunk, amikor a magyar sorsról, a magyar történelem kérdéseiről és a magyar jövő nagy kérdéseiről beszélünk. Kevés nemzetnek kellett megtapasztalnia, hogy a közösség széthullása és a nemzetélmény elvesztése valósággal megbéklyózza az adott közösség tagjait. A mai alkalom, amikor megalakítjuk a Magyar Diaszpóra Tanácsot, egy újabb stáció és egy újabb fontos győzelem ebben a küzdelemben. Működő, reményeink szerint élettel teli és hasznos keretet adunk a világban szétszórt magyarság új együttműködéséhez. A világban szétszórtan élő magyarság összefogása, megszervezése abban a politikai családban, ahová Magyarország mai kormánya is tartozik, mindig is kiemelt küldetésnek számított – fogalmazzunk úgy, hogy – a nemzeti erők számára.

A szégyenletes 2004-es népszavazási kampány, amelyben az akkori kormányzat arra biztatta az anyaországban élőket, hogy mondjanak nemet a határokon túl élő nemzettársakra, új tétet adott a mi küldetésünknek. Megemelte a tétet. Még akkor, azon a szomorú decemberi napon megfogadtuk, a népszavazást követő sajtótájékoztatón be is jelentettük, nem árulunk zsákbamacskát, hogy, amint erre lehetőségünk lesz, be fogjuk gyógyítani ezt a sebet. Mert ne felejtsük el, hogy a népszavazás eredménye ugyan lehangoló volt számunkra, de magasabb volt az igenek száma, mint a nemeké, és ez a következő nemzeti kormányzat számára világos legitimációs alapot és fölhatalmazást jelentett, hogy megtegye azt parlamenti eszközökkel, amit nem tudtunk elérni népszavazási eszközökkel. Nos, ezért van az, hogy a kormányra kerülésünk után az első intézkedéseink egyike volt a kettős állampolgárságot helyben lakás nélkül is biztosító új szabály megalkotása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt is fontosnak tartom, beszéljünk erről is őszintén, tudatosítsuk magunkban, hogy az erős és sikeres magyar nemzet nem csupán eszmei, és nem csupán érzelmi alapon fontos a számunkra. Ne féljünk kimondani, hogy ez egy gazdasági érdek is. Egy közösség, egy nemzet nem kevesebb, hanem több lesz attól, ha fölismeri a saját gazdasági érdekeit, és kiáll értük. A magyarság szelleme, a nemzet egysége egy fontos, de eddig méltatlanul elhanyagolt gazdasági erőforrást is jelent a számunkra, már ha jól végezzük a munkánkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha körülnézünk a nyugati világban, azt látjuk, hogy most minden életrevaló nemzet saját maga felé fordul. A válság ugyanis itt, Európában mindenképpen megmutatta, hogy a természetes emberi erőforrásokra fittyet hányó életmód tartalékai kimerültek, kifulladt a spekulációkra, a fedezet nélküli hitelekre épülő gazdaság, kifáradt a nemzetek nélküli nemzetköziség képtelen illúziója. Új verseny van kialakulóban, amelyben vissza kell találni a megalapozott anyagi és szellemi növekedéshez, és ehhez minden nemzetnek szüksége van saját természetes és megbízható erőforrásaira, amelyek közül a legfontosabb minden nemzet esetében maga a nemzet, az emberi közösség és annak szelleme. Azt is látjuk, hogy ez a verseny, amelyet a válság utáni idők megnyeréséért vívunk, minden eddiginél keményebb. Ezek nem azok az idők, amikor kívülről kellene várnunk a segítséget. Ezek nem azok az idők, amikor megengedhetjük magunknak, hogy veszni hagyunk értékes erőforrásokat. Meg kell értenünk, hogy minden magyarra szükségünk van, mert a magyar szellem annál erősebb, minél többen valljuk magunkénak. Meg kell értenünk, hogy a sok magyarnál jobb a több magyar. Meg kell értenünk, hogy mi, magyarok minél többen toljuk a szekeret, annál biztosabban kijutunk a gödörből, ahová hosszú évek felelőtlen döntései sodorták a nemzetünket. Mi, akik ma itt ülünk, úgy gondolom, értjük ezt pontosan. Tudjuk, hogy nincs más út, tudjuk, hogy a megújuláshoz minden magyar támogatására szükségünk lesz, bárhol is éljen a világban. Széchenyi István szavait kölcsönözve: egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen. Egyszerű és világos tehát a célunk: minden magyart a fedélzetre kell hívnunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország számára ma a legfontosabb feladat a gazdasági növekedés beindítása. A növekedéshez erő kell. Nem szerencse, hanem erő kell hozzá. Fizikai és szellemi erő egyaránt. Annál hamarabbi és annál erőteljesebb lesz a gazdaság növekedése is, minél inkább nemzeti ügye lesz ez nemcsak az anyaországban élőknek, hanem a nemzet egészének. A válság, ami körülöttünk tombol a világban, fölfogásom szerint nem gazdasági állapot, hanem lelkiállapot. Ezért elsősorban lelki erővel, vagyis cselekvésre váltható hittel, bizalommal és elszántsággal lehet úrrá lenni rajta. Ezt egy amerikai elnök egyszer szellemesebben mondta, mint most én itt tettem, valahogy úgy fogalmazott, csak egyetlen dologtól kell félnünk, s az maga a félelem. A mi gazdasági teljesítményünket, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megsokszorozhatja, ha határokon kívül és belül minél többen bíznak az ország erejében, lehetőségében és jövőjében, és minél többen akarnak cselekvő részesei lenni Magyarország sikereinek, és minél inkább részt akarnak venni abban, ami itt folyik Magyarországon. Még egyszerűbben fogalmazva: 14-15 millió magyar sokkal többre képes, mint 10 millió.

S ki mástól nyerhetne határainkon kívülről erőt a nemzet, mint azoktól a magyaroktól, akiket a történelem vihara a XX. században messzire repítettek hazájuktól, de akik mindig is megőrizték hűségüket, ragaszkodásukat, szeretetüket Magyarország iránt. Ahogy egyszer már volt szerencsém egy amerikai ünnepi beszédben ezt elmondani: így vált fölfogásom szerint a magyar nemzet világnemzetté. Ennek előnyei is vannak. Sok ezer kilométerre egymástól élő magyarok összefogása ugyan hatalmas feladatnak tűnik, de ma, amikor megalapítjuk ezt a szervezetet, a lehetőségeink jobbak erre, mint bármikor korábban voltak. Én magam ugyan sokszor beszélek kritikusan a globalizáció egyes hatásairól, de nem hiszem, hogy nekünk, magyaroknak hadakoznunk kellene a globalizáció egészével. Az olyan volna, mintha egy nagy szélben kiállnánk a tengerpartra, és megpróbálnánk legyőzni a szelet. Előre lehet tudni, ennek csak csúfos bukás lehet a vége. Orkánnal birokra kelni nem tűnik okos magatartásnak. Ha viszont vitorlát bontunk, megszelídítjük, és saját szolgálatunkba állítjuk a szelet, a végén még örülni is fogunk neki. A globalizáció számtalan kellemetlen kísérőjelensége mellé sok olyan új lehetőséget is elhozott a számunkra, amelyek segítségével ma sikeresebben tudjuk egyesíteni a magyar szellemet. Elég, ha csak a Nemzeti Regiszterre gondolunk, amely az internetet használja a távolságok áthidalására. Ugyanígy ide tartozik az emberek és a tőke könnyű, gyors mozgása a világban, országaink és gazdaságunk nyitottsága. Ez mind segít ma bennünket a nemzetegyesítésben.

Világnemzet vagyunk, így ha okosan sáfárkodunk a globalizáció eszközeivel, ha megtanuljuk ezt a szelet befogni a vitorlánkba, akkor az eddiginél sokkal nagyobb sebességgel és nagyobb biztonsággal tudjuk majd hasítani a hullámokat. Bárhogy is akarnak bekapcsolódni Magyarország megújításába a határon kívül élők, nekünk az a dolgunk, hogy minden akadályt elhárítsunk az útból, az a dolgunk, hogy fórumot teremtsünk az Önök számára, az a dolgunk, hogy figyeljünk Önökre, hogy meghallgassuk Önöket, és építsünk az Önök erejére és tudására.

Kívánom, hogy a ma meginduló munkánkkal egy új, erős, XXI. századi közösséget alkotva sikerüljön összefognunk a magyar szellemet. Kívánom, hogy világnemzetünk fokról fokra, egyre inkább érkezzen haza, egyre inkább egy valódi, együtt élő nemzethez hasonlítson. Kívánom, hogy ennek eredményeképpen mi, összetartó és egymást segítő magyarok legyünk többen, legyünk sokan, s legyünk elegen ahhoz, hogy sikerrel helytálljunk a növekedésért és a válságot követő legjobb pozíciókért vívott nagy világversenyben. Ehhez a munkához kívánok most a Magyar Diaszpóra Tanács minden tagjának sok erőt, kitartást és meggyőző sikereket.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(orbanviktor.hu)