Orbán Viktor beszéde a Magyar Természetjáró Szövetséggel kötött megállapodás aláírásakor
2013. július 3. Dobogókő

Jó napot kívánok! Én is tisztelettel köszöntöm Önöket, Hölgyeim és Uraim!

Nekem az a tisztem, hogy arról mondjak néhány szót, hogy miért vagyok itt, és miért írt alá a kormány egy megállapodást Önökkel, mármint a természetjárókkal. Az okok közül jó néhány elhangzott az előbb. Örülök annak, hogy a turisztikai mozgalomnak az élén vagy a munkát koordináló pozícióban fiatal és agilis embert köszönthetünk Garancsi úr személyében, de mint az előbbi hozzászólásból is hallhatták, és a mögöttünk állók korösszetételén is láthatják, érvényes az a nagyon régi politikai igazság itt is, ami még a Nagy Sándor-i időkből származik, és úgy hangzik, hogy az öreg makedónokkal meg kell egyezni. Egyébként nem lehet megnyerni a háborút. Ez így van. Ha a turizmust vissza akarjuk emelni a régi rangjára, ha azt akarjuk, hogy ismét nagyon sokan érezzék magukat otthon ebben a mozgalomban, ha azt akarjuk, hogy nagyon sok családnak adjon ez örömöt és boldogságot, akkor bizony itt az idősebb nemzedék tudására kell – sőt, bátran kell – támaszkodnunk. Nagyon köszönöm azt a megtiszteltetést, hogy ennek a mozgalomnak az idősebb, mondjuk úgy, hogy bölényei –szabad ilyet mondani? – itt vannak velünk, és bátorítást is jelentenek a számunkra, mert a jelenlétük azt jelenti, azt üzeni, hogy nem lehetetlen dologra vállalkozunk. Ennek a társadalmi szerveződésnek, ennek az életformának, ennek a szervezeti kultúrának voltak kiemelkedően magas európai csúcspillanatai is, ha az ember, mint ahogy én is tettem az előbb, bemegy ide, a múzeumba, akkor ezt láthatja. Van nekünk egy múltunk. És én továbbra is azt a gondolatot ajánlom mindenkinek a figyelmébe, hogyha egyszer már fölmásztunk egy magas csúcsra, akkor ne azt tűzzük ki célul, hogy akkor most lankás dombokat fogunk bejárni, hanem ahova egyszer már eljutottunk, oda ismét emeljük vissza az életünket, legyen szó sportról vagy éppen a gazdasági életről.

A kormány először is azért írja alá nagy örömmel ezt a megállapodást, mert azt látja, hogy összefogás van a turisztikában, összefogás van a fiatalok és idősek, a régiek és újak között, és ha összefogás van, és a kormány a maga eszközeivel ott segítséget ad, akkor valószínűleg minden forint, minden rendelet, minden határozat, minden vagyontárgy, amit rendelkezésre fogunk bocsátani, az összefogás miatt sokszorosan térül majd meg. A második ok, amiért ezt a megállapodást örömmel írtam alá – erről az előbb itt esett szó –, hogy végül is persze a munkának önmagában is van értelme, és a munka önmagában is ad örömet, de azért szeretnénk a munkánk révén valahova el is jutni, és mint hallottuk, nem mindenki tud eljutni a világ egzotikus tájaira, hogyha pihenni akar, ezért meg kell becsülni azt, amink van. Lakhatóvá, bejárhatóvá kell tenni, amink van, legyen szó az erdeinkről, legyen szó a turista útjainkról vagy a szép magyar tájakról, mert egyébként nagyon sokan vannak ebben az országban olyanok, akinek arra van ereje, nemcsak kedve, hanem ereje is van, hogy egyébként a családjával a magyar turisztikai mozgalom tagjaként kikapcsolódhasson, és szépségekhez, élményekhez és valamifajta családi boldogsághoz juthasson, amihez a természetre igenis szükségünk van. Azt gondolom, hogy most, miközben persze a turisztikai mozgalom mindenkié, az előbb hallhattuk, hogy valakinek tolni is kell a szekeret, potentátok, azt hiszem, ilyen szót hallhattunk az előbb, tehát az jó, hogyha tekintélyes és jómódú emberek meg hatalommal rendelkező emberek ott vannak a mozgalom mögött, de az igazán tömeget nem ezek az emberek jelentik, hanem azok a szerényebb jövedelmi helyzettel rendelkező magyarok, akiknek fontos és az életminőségük szempontjából nélkülözhetetlen, hogy itt, Magyarországon jussanak lehetőségekhez. Ezért nagyon fontos, azt a szót is használhatjuk, hogy társadalmi vagy szociális szempontból, hogy az egész mozgalom jó erőben legyen, és elérhető áron az ausztriaival vetekedő színvonalon szolgáltatásokat tudjon nyújtani.

Ez a mondandóm harmadik része. Én azt kértem mindenkitől, legyen szó sportvezetőkről vagy a kulturális élet irányítóitól, hogy ne tűzzünk ki kicsi célokat magunk elé. Azt nem szeretné, gondolom, egyikünk sem, ha állandóan azt kellene magyaráznunk az életünk végéig, hogyha átlépünk az osztrák–magyar határon, akkor itt miért rosszabb valami? Mondjuk, miért rosszabbak a turistaházaink? Miért rosszabb a turistarendszerünk szervezettsége? Nem akarunk úgy leélni egy életet, hogy állandóan azt magyarázzuk meg, hogy mire miért nem vagyunk képesek. Azt akarjuk megmutatni magunknak is, meg a gyerekeinknek is, hogy minden nehézség ellenére igenis képesek vagyunk komoly dolgokra. Itt van például ez a feladat. Bizonyára Önök is jártak már Ausztriában, látták ott a turistaházakat, ismerik azt a rendszert. És ezért én azt javaslom, ne tűzzünk ki magunk elé kisebb célt, minthogy ugyanolyan színvonalú, ugyanolyan karbantartott, ugyanolyan szeretettel gondozott turistaház-hálózatunk legyen, ugyanolyan jól kiépített jelrendszerünk legyen, a hatóságok ugyanolyan gondosan törődjenek ezekkel a vagyontárgyakkal és a közvagyonhoz tartozó létesítményekkel, a magyar emberek pedig ugyanolyan szeretettel forduljanak a saját vagyonuk, közvagyonuk felé, ahogy egyébként nyugatra ezt tőlünk tenni szokták. Ez lenne a célkitűzés. Most a megállapodásban persze erről mind nincsen szó. Okosan. Mert a megállapodás, ahogy az előbb itt helyesen világítottak rá, általános kereteket jelöl ki, és én egyetértek azzal, hogy csak akkor írjunk újságcikket, ha már csináltunk valamit. Az aláírás nem minősül valami csinálásnak. Tehát ezt nevezzük ígérettevésnek. Az előbb kérdezték is tőlem, hogy hoztam-e pénzt. Mondtam, hogy váltóval dolgozok, erre rám legyintettek, ebből jól látszik, hogy azért az állam megbízhatóságának és szavahihetőségének ügyében még sokat kell tenni a mindenkori kormányoknak.

No, de a dolog lényege végül is az, hogy én mondanék néhány dolgot, ami nincs a megállapodásban, de szerintem fontos, hogy itten elhangozzék akár egyfajta vállalás vagy ígérvény formájában is. Először is a magyar kormány elszánt arra, hogyha a szövetség képes rá, mert mi magunktól erre nem vagyunk képesek, de ha a szövetség képes arra, hogy megnevezze azokat a ma köztulajdonban lévő állami vagy állami cég tulajdonában lévő létesítményeket, épületeket, területeket, amelyekre szüksége van, fel akarja újítani, amelyeket működésbe akar hozni, akkor a magyar állam először is rendelkezésre bocsájtja. Kettő: vállalja a fölújítását, és ad annyi pénzt, amiből folyamatosan karban lehet tartani. Ez nem tudom pontosan, hány turistaházat és szálláshelyet jelent – húszat, ötvenet vagy százat? –, de amennyit a turistaszövetség megjelöl, annyit fogunk átadni, annyit fogunk fölújítani, és annyit fogunk karban tartani, és annyinak a működéséről fogunk gondoskodni. A második dolog, hogy vállaljuk azt, hogy ezt a jelrendszert, ami a szervezett turistáskodáshoz szükséges, annak a kiépítéséhez szükséges összes jogszabályt megalkotjuk, és a szükséges forrásokat előteremtjük. A harmadik dolog, amit nem vállalunk, hanem mintegy a kormány iránti bizalom helyreállításának szerény kísérleteként szeretnék itt megtenni, hogy mégiscsak három évvel ezelőtt megállapodtam akkor is Garancsi elnök úrral, így is lett belőle miniszterelnöki megbízott, hogy a bicikli utak dolgát tegyük rendbe. Nem állítom, hogy minden rendben van, de ha jól számoltam meg, akkor 2010 és 2013 között több mint 400 kilométer bicikli utat építettünk meg. És amikor kezet adtunk egymásnak az együttműködésre, akkor még Tarlós Istvánt is meg tudtuk győzni arról, ami azért nem egy egyszerű feladat, hogy a városban is helye van és létjogosultsága van a biciklinek. Le tudtunk vele ülni, és megállapodtunk, és ha megnézik ma Budapest kerékpárral hogyan járható be, és hogyan lehet ott fiatalosan közlekedni, élni, akkor láthatják, hogy van egy kerékpáros életérzés és kultúra ebben a városban. Én azt szeretném mondani, hogy azért eddig amire kezet adtunk, ha nem is mondom, hogy szuperszonikus sebességgel, de amire kezet adtunk, annak a megvalósítását el is indítottuk.

És végezetül még egy mondatot kell mondanom arról, hogy miért vártunk ezzel eddig, hiszen a kormány 2010-ben alakult. Helyesen idézte meg Ön, hogy a kormányprogramban már szerepelnek bizonyos mondatok, de most 2013-at írunk, és most állunk itt. Az a tény, hogy a turizmust szolgáló létesítmények leromlottak, nem emberi gondatlanságból fakadó tények. Talán az is kellett hozzá, de többről van szó. Egy sokkal nagyobb bajról. Arról van szó, hogy a hazánk elgyengült. A dolgok szétcsúsztak, szegények voltunk, azt magyaráztuk, mit miért nem tudtunk megcsinálni, nem volt összefogás, és ilyen körülmények között a közvagyon, a közjószág mindig leromlik. Akkor tudunk nekiállni komoly dolgoknak, ha már van hozzá erőnk. És az elmúlt három évben azért az egész ország, hogy Magyarország erős ország legyen, de nem azért, mert az erő önmagában jó dolog, bár kétségkívül a bicepszek játéka is ad az embernek esztétikai örömöt, de az erő nemcsak erre való, hanem arra, hogy valamire használjuk. Például arra, hogy régi, szép, Magyarországon közkedvelt dolgokat ismét működésbe hozzunk. Erre kell az erő. Ez az erő rendelkezésre áll politikai akarat formájában is és pénzügyileg is. Amikor itt a turistaházak visszaadásáról, fölújításáról, működtetéséről beszélek, akkor úgy teszem, hogy tudom, hogy e mögött van pénzügyi, gazdasági fedezet. Mert a magyar gazdaság, még hogyha nem is bivalyerős, de jóval erősebb, mint amilyen volt három évvel ezelőtt. Képes arra, hogy előállítsa azokat a javakat és forrásokat, amelyek egy modern, európai, XXI. századi magyar turisztikai rendszer működéséhez szükségesek. Ezért írtuk alá a megállapodást. Örülök, hogy itt lehettem, és sok sikert kívánok mindannyiuknak. Remélem, hogy úgy fekszünk le ma este, hogy ma is csináltunk valami jó dolgot mindannyiunk és az ország érdekében.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket!

(orbanviktor.hu)