Orbán Viktor beszéde a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége VIII. Országos Kongresszusán, Budapesten.
Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Először is engedjék meg, hogy áldást, békességet kívánjak mindannyiuknak! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Erős vár a mi Istenünk! Áldást és békességet kívánok a Konferenciának, hogy munkája, munkánk dicsérje Jézus Krisztust, és Istenünk erős várában élhessünk.
A köszöntés után engedjék meg, hogy egy személyes megjegyzést is fűzzek mindehhez. Ha röviden össze akarom foglalni azt az érzést, amely tán nemcsak engem, hanem másokat is eltölt, amikor itt együtt, közösen helyet foglalunk a Felsőházi teremben, akkor tán az a mondat nem tűnik túlzásnak, hogy nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy ma itt együtt lehessünk. Szeretnék köszönetet mondani Önöknek ezért a rengeteg munkáért; az Önök támogatása, részvétele, kitartása, bajtársiassága nélkül egészen biztos, hogy ma itt nem Magyarország megújulásáról tartanának előadást, és biztosan nem én lennék az, akit előadóként hívnának meg ide. Nos, ennek a közös sikernek a tudatában köszönöm meg a lehetőséget, hogy voltak olyan kedvesek, és meghívtak ide, maguk közé erre a konferenciára, erre a kongresszusra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az évek óta tartó folyamatos világválság aligha orvosolható a jelenlegi keretek között. Alapvető fordulatra van szükség, mert nemcsak gazdasági és pénzügyi és ökológiai világválság dúl az egész bolygón, hanem szellemi is – és valószínűleg ez a többi válság alapja. A teremtőjétől elszakadt embernek bomlik a hite, az erkölcse, a családja, a társadalma, Czakó Gábor valami olyasmit mondana, hogy céljai leszállnak az öve alatti tartományba: önző lesz, és pillanatnyi érdekeit többre tartja az igazságnál, megszűnik együttműködni, többé nem tekint mások, de az egész föld javára sem. Tavaly megtapasztalhattuk ezt az iszapkatasztrófa és árvízkatasztrófák során, vagy éppenséggel megtapasztalhatjuk manapság a devizaadósok megsegítésének akadályozásában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Senkit nem hagyunk az út szélén. Az értelmiségit, az alkotó embert sem, hiszen az ország legnagyobb valutatartaléka a szellemi tőke, amely alkot, és az igaz, az erkölcsileg járható utat keresi, kutatja, mint a most elhunyt kedves barátunk, Makovecz Imre is tette. Konokul, világszínvonalon és megvesztegethetetlenül. Lehetőségeink, igaz, korlátozottak; az ország hajója egy hosszan tartó és egyelőre végeláthatatlan válság viharában imbolyog a világ összes – inkább úgy mondanám, a nyugati világ összes – országának hajójával együtt. Egy sem, a legnagyobbak sem mondhatják, hogy biztosan elkerülik a jéghegyet vagy a zátonyt. Ráadásul, amint az a történelemben természetes, a mai viharban vergődő hajók és hajósok közt sem felhőtlen a viszony. Azt kérjük Önöktől, hogy segítsenek megértetni az emberekkel a helyzetet, különösen segítsenek megértetni a magyar emberekkel azt, hogy csak összefogással kerülhetünk ki ebből a bajból. A magyar kormány sem képes csodákra, még ha néha úgy is tűnik, s minden, ami emberi, képes elromlani, s a kezelő is tud hibákat elkövetni. Ráadásul a készletek mindig, ma is behatároltak: nem nyújtózkodhatunk tovább, csak ameddig a takarónk ér, s ezt a takarót is állandóan szaggatják a nemzetközi valutapiacról idecsapó inflációs hullámok, amelyek eddig – hogy, hogy nem – soha nem sodortak a mi fedélzetünkre arannyal telt kincses ládákat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az én meghívásom oka – a rám nézve hízelgő barátságon túl – nyilvánvalóan nem az, hogy elmés módon ecseteljem az európai és benne a magyar élet nehézségeit, hanem az, hogy a cselekvés és a tettek lehetőségeiről beszéljek. Én éppen erről, magáról a cselekvésről szeretnék először szólni Önökhöz. Végül is azért gyűltünk ma itt össze, mert mi, keresztény magyar emberek nem akarjuk tétlenül nézni, hogy az egész civilizációnk hanyatlik. Bármerre is tekintünk a nyugati világban, a maga nyelvén ma mindenki azt kérdezi: mit hoz a holnap. Mi lesz velünk? A nehéz idők jól ismert kérdése ez. Mi, európaiak már sokszor kérdeztük ezt, különösen olyankor, amikor történelmünk drámai pillanatait éltük: háborúk, válságok, járványok idején nem láttuk a kiutat. A jó válaszhoz, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azonban először egy kérdést tisztáznunk kell, egy alapvető kérdést, mégpedig azt, hogy kik vagyunk mi. Erre a kérdésre van egy biztos történelmi válaszunk: mi keresztények vagyunk. Antall József azt mondta, Európában még az ateisták is keresztények. Ezért függetlenül attól, hogy jár-e templomba vagy sem, van-e családja vagy nincs, jobboldali-e vagy baloldali, az antalli fölfogás szerint, amely meglehet, a teológiai dogmatika próbáját nem állja ki, de a politikai keresztény demokráciáét igen, aki európai, az keresztény, mert keresztény kultúrában nevelkedett. Kereszténynek lenni pedig annyit jelent, mint cselekedni. A keresztény kultúra ugyanis az én fölfogásom szerint a cselekvés kultúrája. Ha jól értem, a kereszténység azt tanítja, hogy az ember szabad akaratot kapott a teremtőjétől. Könnyen meglehet, hogy egyedül a kereszténység tanítja ezt. Szabad akaratot arra, hogy válasszon jó és rossz között, és e szerint berendezze a saját maga életét. Fölfogásom szerint, a kereszténység sosem buzdított arra, hogy a köldökünket bámuljuk, amíg el nem érünk valamilyen magasztos állapotot. Ezért mi, európaiak egyetértünk abban, hogy cselekvés nélkül a szeretet, hit, remény üres szavak csupán. Mi, keresztények, mi, európaiak azt, hogy kik vagyunk, abból tudjuk, hogy mit teszünk. Ahogy a kiváló keresztény filozófusunk fogalmaz: „Az azonosság nem tulajdonság vagy állapot, hanem történés. Nem készen kapjuk, hanem visszavesszük”. Vagyis csak a cselekvés révén tehetünk szert önazonosságra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A cselekvés biztosított mindig is szilárd alapot az európai civilizáció számára. Éppen ezért tapasztaljuk most ezt a hatalmas bizonytalanságot. Ezért halljuk mindenképpen mindenhonnan azt a kérdést: mi lesz velünk? Az emberek akkor tesznek fel ilyen kérdéseket, ha kicsúszik valamilyen fontos támaszték életük alapjából, és ettől az életük építménye ingataggá válik. Ezt éljük át most nemcsak Magyarországon, de szinte az egész nyugati civilizációban. Kicsúszott egy nagyon lényeges, fontos összetevője a mi azonosságunknak. Elfogyóban van a cselekvés, elveszett a tett, elveszett a cselekvő, dolgos és munkát végző ember tisztelete – na, nem a keresztény vallásból, hanem a civilizációnkból. Éppen az veszett el, ami Európát és a Nyugatot nagy és győztes civilizációvá tette, vagyis a cselekvés és annak tisztelete. Elfelejtettük, hogy keresztény gyökereink és értékvilágunk cselekvésre tanított, a tétlenséget, a restséget pedig egyenesen a főbűnök közé sorolta. Elfelejtettük, hogy minden, amit a Nyugat megteremtett maga körül, a tettre váltott hitet és a tettre váltott gondolatokat dicsérte: a templomok, a könyvtárak, útjaink és városaink, találmányaink, művészi, tudományos és technikai eredményeink mind-mind a cselekvés erejét hirdették.
Tisztelt Konferencia!
A hagyományos értékeket tagadó utópikus gondolatok nem csupán a vallás elveit támadták meg, hanem az Istenben hívő ember cselekvő életmódját is. Az új idők utópiái az európai civilizáció szívét sebezték meg azzal, hogy a tettek, a cselekvés és a munka ellen agitáltak. A különféle utópiák és divatos elméletek, illetve azok szószólói voltaképpen azt hirdették, bizony még ma is hirdetik ezt, hogy lehetséges boldogulni és gyarapodni szorgalom, tudás és munka nélkül is. Legutóbb a Lehman Brothers Bank 2008-as csődjével csúfos véget ért az utóbbi idők egy nagy utópiája. Véget ért egy korszak, amely a fedezetlen kölcsönt és a munka nélküli spekulatív gyarapodást hirdette, vagyis véget ért a bankárok és hitelek korszaka. Az utópiák szertefoszlottak ugyan, de káros örökségüket maguk mögött hagyták. Még ma is sokan próbálnak kapaszkodni a kipukkant léggömb foszlányaiba, és hinni akarják továbbra is, hogy van más út, mint a cselekvés, a tettek útja, hogy fenn lehet maradni, meg lehet élni, sőt jól lehet megélni és boldogulni munka nélkül is. Elfeledkeztünk a cselekvés, a tettek elsődlegességéről, hagytuk leértékelődni a munkát, és nem a szorgalmas embereket becsültük meg, hanem a svihákokat, az ügyeskedőket, a kiskaput keresőket, a spekulánsokat és a nagyszájúakat. Meggyőződésem szerint ez a legtöbb mai bajunk alapvető forrása. Ez vezetett az európai országok iszonyatos eladósodásához, a csőd felé csúszó gazdaságokhoz, a morális csömörhöz, a nihilizmus és a cinizmus elterjedéséhez, a deviancia, a bűnözés és a szélsőségek elharapózásához is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Térjünk hát vissza az eredeti kérdéshez: mi lesz hát velünk? Van-e erőnk változtatni? Van-e erőnk megújulni, vagyis a konferencia mottójának választott evangéliumi idézet szavaival élve valóra váltani várakozásunkat, az új ég és új föld, az igazságosság hazáját? Képes-e Európa visszatérni régi, egykor sikeres önmagához? Képes-e a civilizációnk megrázni magát, és újra a cselekvésen, a munkán keresztül fölemelkedni? Van-e aki irányt mutasson? Tudunk-e újra irányt mutatni a világnak?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, magyarok a magunk részéről már válaszoltunk. Mi úgy hisszük, hogy mi tudjuk, hogy mi lesz velünk. Nem először a történelem során – azt gondolom, hogy másoknál egy kicsit korábban – értettük meg az idők szavát. Akaratunkat egyesítve nagy és közös vállalkozásba fogtunk. Ezt a hétköznapi politika nyelvén kétharmados többségnek nevezzük. Létrehoztunk egy hatalmas összefogást, amely minden politikai és gazdasági siker kiindulópontja. Megosztott országok, kötéltáncot járó kormányok, képtelenek végig vinni vagy kezdeményezni azokat a megoldásokat és változásokat, amelyek nélkül egyetlen európai ország sem kerülheti el, hogy Görögország sorsára jusson. Magyarországon ez az összefogás létrejött, és ezért a jövőnk egyik legfontosabb kérdése, hogy lesz-e elegendő összefogás és erő, hogy Magyarország elkerülje a legrosszabbakat. Nos, erre a kérdésre világos választ adtunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ismét filozófusunk szavait idézem: „Csak a termékeny cselekvés konkrét. A konkrét cselekvés viszont műveli a világot”. Nos, nekünk is ez a célunk: művelni a világot, jó gazdája lenni a ránk bízott értékeknek, jól gazdálkodni a tálentumokkal, jól gazdálkodni az emberek tehetségével, szorgalmával, tudásával, a természet kincseivel, vagyis a Teremtő ajándékaival. Európa keresztény hagyományai és közös értékeink tehát világos útmutatást adnak a számunkra. Vissza kell térni a cselekvés útjára, vissza kell adni a tettek rangját, helyre kell állítani a munka státuszát, és helyre kell állítani a munkát végző emberek megbecsülését. Ezért teszünk meg mindent új munkahelyek teremtése érdekében, ezért akarunk mindenkit visszavezetni a munka világába. Ezért kell kimondanunk, bármennyire is szigorúan hangzik, hogy nem helyes és nem elfogadható, hogy munkaképes, egészséges, életerős emberek munka nélkül akarnak jövedelmet kapni az államtól, miközben mások megszakadnak azért, hogy valahogy megéljenek, és víz fölött tartsák a családjukat. A megújulás csak akkor lehet teljes, csak akkor van értelme, ha a közösség minden tagja érzi az áldásait. Ezért nyújtunk segítséget mindazoknak, akik önhibájukon kívül bajba jutottak. Azok számára, akik már hosszú évek óta nem végeznek értelmes munkát, segélyen élnek, a Start munkaprogram keretében újra emberhez méltó, és a cselekvő élet lehetőségét kínáljuk. A kiszolgáltattak védelmében hadjáratot hirdettünk az uzsora minden formája ellen. Nem engedjük azt sem, hogy akik munkából élnek, de alacsony a keresetük, leszakadjanak, ezért az ő érdekükben jelentősen növeljük a minimálbért a gazdasági lehetőségeinken belül, és megfékezzük a mindennapi létfenntartás költségeit. Megvédjük a magyar családok otthonait, akik egy hazugságra épülő korszak áldozataivá váltak, és a bankok immár olyan pénzt követelnek vissza tőlük, amit sose adtak oda nekik. Így tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindenki számára, aki a tétlenség helyett a munkát választja, Magyarország biztosítani tudja a stabil megélhetést. Biztosítjuk, hogy munkából, ha ma még nem is könnyen, de becsülettel el lehessen tartani egy családot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt is megértettük, hogy a legerősebb és leghatékonyabb cselekvő közösség a nemzet. Jól látható az ma már világszerte, hogy a nemzetek nélküli nemzetköziség utópiája is szétfoszlik, látható, hogy minden intézmény és szervezet, ami a nemzetek fölött van, amikor bajban vagyunk, mint most, sokat beszél, de nemigen cselekszik. A nemzet ezzel ellentétben a tettek közössége. Amikor Magyarország megújításán dolgozunk, és erről beszélek, akkor elsősorban ezt tartjuk szem előtt. Magyarország megújul, és ennek a megújulásnak van egy nagyon világos és egyértelmű célja, amit én úgy fogalmazok meg, hogy a sikeres XXI. századi magyar nemzet megteremtése. A sikeres magyar nemzet a mi fölfogásunkban egy olyan közösség, amely mindenki számára tud értelmes munkát adni, amiből el is lehet tartani egy családot, sőt, aki szorgalmas, annak gyarapodni is van lehetősége. A sikeres magyar nemzet olyan közösség, amelyben munkából lehet saját otthont teremteni, amit senki sem vehet el. A sikeres nemzet rendet és biztonságot jelent minden törvénytisztelő tagja számára, gondoskodik az idős emberekről, és valódi lehetőségeket nyújt a felnövő nemzedékeknek. Mi ezen az úton indultunk el, erősek vagyunk, és senkinek nem hagyjuk, hogy a görög útra visszalökje hazánkat. 2011 az átszervezés éve, ezen az úton tovább haladva, elvégezve a ránk eső őszi munkákat. Jövőre, 2012-ben reális cél, hogy elrugaszkodhassunk az európai válságzónától. A sikeres XXI. századi magyar nemzet attól lesz erős és sikeres, amitől a keresztény Európa is a történelem legsikeresebb vállalkozásának bizonyult: hisz a tettekben és a cselekvésben, és hisz az emberek erős, felelős, összetartó közösségében.
Most pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy még egy gondolattal foglalkozzam, ez pedig az új ég és új föld gondolata. Azért kell ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert a politika világában, amikor új Magyarországról hallunk, meg modernizációról, meg arról, hogy Magyarországot újra ki kell találni, akkor ösztönösen elutasítjuk ezeket a mondatokat és gondolatokat. Mondván, hogy az ország köszöni, jól ki van találva, Szent István elég jól kitalálta, és megalapította, és egyáltalán nem szeretnénk, ha a régi jó Magyarországot lecserélnék valami gyanús és ismeretlen új Magyarországra. Mégis úgy érzem, hogy ez a gondolat az új eget és új földet valami olyasmi, ami alkalmasabban szolgálja azokat a célokat, amelyekről az előbb beszéltem. Ha ugyanis az új ég és új föld egy jó és szükséges figyelmeztetés azok számára, akik túlságosan elmerülnek a mindennapi küzdelmekben, azok számára, akik nem látnak tovább az orruknál, akik azt hiszik, hogy csak annyi az élet, amit ők maguk csinálnak belőle, akkor az új ég és új föld kétségkívül a lehető legaktuálisabb üzenet. A transzcendenciát elfelejtő ember, aki csak a mának él, nem tudja, honnan jön és hová megy, és ez nem is érdekli, talán lehet a fogyasztói világ ideális alanya és tárgya, de alkotó ember aligha lesz belőle, nem tudja átvenni ősei örökségét, és nem tudja majd továbbadni az utána következő nemzedéknek sem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Önök tudják, hogy honnan jönnek. Önök képviselik azt a keresztény örökséget, amely nemzetünket naggyá és erőssé tette, és amikor tragédiákat kellett átélnie és túlélnie, akkor megadta ehhez a szükséges kitartást, erőt és reménységet. Önök azt is tudják, milyen nagy szükség van a mában erre az örökségre. Emberekre és közösségekre, akik különbséget tudnak és akarnak tenni jó és rossz, igaz és hamis, építés és rombolás, szigorú szeretet és engedékeny relativizmus között. Ha Önök nem mondják el, nem élik bele a mai magyar világba az Evangélium üzenetét, akkor azt más nem teszi, nem tudja megtenni a keresztények helyett, s akkor nem csak szegényebb, hanem gyengébb is lesz Magyarország. Ha a megújulás forrásait vesszük számba, akkor mindenfajta pénzügyi, természeti erőforrás előtt tartjuk számon azokat az embereket, akik – idézem – „új eget és új földet” várnak, közben „békességben, tisztán és feddhetetlenül” akarnak élni. Magyarország megújítása nem lehetséges ilyen emberek és közösségek nélkül. Akik nem azért várják az új földet, mert megunták, vagy mert leértékelik a régit, a földi hazájukat, hanem azért, mert szükségük van arra a távlatra, arra a jövőre, ami nem engedi őket elsüllyedni és elcsüggedni akkor sem, ha nem lesz meg már holnap, nem lesz meg már azonnal mindaz, amiért küzdenek. Az örökkévalóság mértéke alatt megvizsgálni a jelenünket és a múltunkat – mondták a régiek. Sub speciæ æternitatis. Úgy tekinteni a mindennapi tennivalóinkra, hogy felismerjük benne azt, ami érték és maradandó, s el tudjunk fordulni attól, ami árt és rombol – ez a keresztény értelmiségi hivatás. S mindezt tovább is adni, át is örökíteni.
Abban mindig van egy kis, sőt időnként inkább súlyos szereptévesztés, ha valaki, különösen az állam szolgája kívülről akarja megmondani a hívő közösségnek, az egyháznak, hogy mi is legyen a dolga, hogy mit várnak tőle. Én ettől tartózkodnék, még akkor is, ha része vagyok ennek a közösségnek. De ha a KÉSZ a Szentírás szavaival azt az örökkévaló mércét, az új ég és az új föld mércéjét kínálja föl a megújuló Magyarországnak békességben, tisztán és feddhetetlenül, akkor a magyar kormány nevében én ezt csak üdvözölhetem, s megköszönhetem. Sőt, azt mondhatom, hogy Magyarországnak ma éppen erre van a legnagyobb szüksége.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
(orbanviktor.hu)
