Orbán Viktor köszöntője a nemzetközi diákolimpián részt vett csapatok fogadásán, Budapesten.

Tisztelt Kitüntettetek, Diákolimpikonok, tisztelt Hölgyek és Tanár Urak, ha vannak: kedves Szülők!

Szeretettel köszöntöm Önöket itt a mai napon. Azért vagyunk ma itt, hogy tisztelegjünk a teljesítmény előtt. Ez még önmagában nem szokatlan a Magyar Országgyűlés épületében: mivel itt adjuk át az állami kitüntetéseket, itt fogadjuk országunk legbecsesebb vendégeit is, de az ritkán fordul elő, hogy ilyen fiatal emberek, diákok – és talán nem haragszanak meg, ha azt mondom –, ifisták teljesítményét ünnepeljük e falak között. Önök, akik kijutottak a diákolimpiák világversenyeire, és főleg akik szép teljesítményt értek el, már kaptak kitüntetést, átvették az okleveleiket, érmeiket, fogadták tanáraik, szüleik és társaik elismerő gratulációit. Miért fontos akkor mégis, hogy ma is itt legyünk, hogy ebben a házban is tisztelegjünk az Önök teljesítményük előtt? Magyarország – mint Önök is tudják – nagyon nagy változásokon megy át. Az a célunk, hogy teljesen megújítsuk, mert úgy hisszük, erre van szükség ahhoz, hogy a XXI. században erős és sikeres ország lehessen; olyan, ahol a magyar emberek sikeressé válhatnak, és boldogulni tudnak. Ehhez azonban ki kell javítanunk a múlt hibáit, minden ballaszttól és akadálytól meg kell szabadítani magunkat, amelyek éveken át csak hátráltattak minket. A változtatás sok területet érint, összetett rendszereket alakítunk át, bonyolult átszervezéseket viszünk véghez, de a szellemisége mindennek egyszerű, és egyetlen tömör mondatban összegezhető: csak az igazi teljesítmény számít.

Amikor Önöket ünnepelni hívjuk a Magyar Országgyűlés épületébe, szeretnénk mindenki számára egyértelművé tenni, hogy a megújuló Magyarországon mi számít teljesítménynek. Nem az, ami eddig. Nem az összeköttetések, nem az ügyeskedés, nem a lejtős pálya élelmes kihasználása. Csak az számít igazi teljesítménynek, csak azt fogadhatjuk el, ami mögött emberi munka, szorgalom és tudás van. Semmi más. Az önállóan, önerőből, minden magyarázkodás és ráhatás nélkül is megnyilvánuló teljesítmény az, amelynek tisztelete és köszöntése ma idehívta mindannyiunkat. Önök az ország minden szegletéből, bizonyára nagyon változatos környezetből jöttek a diákolimpiai erőpróbákra. De úgy vélem senki sem azt kérdezte, hogy Önök kik, honnan jöttek, kit ismernek, vagy Önöket ki ismeri. Egyetlen dolgot kérdeztek: mit tudnak? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához pedig egy olyan mércét használtak bírálóik, amely egyetemes az egész világon, vagyis a tudomány, a szaktudás mércéjét. A teljesítmény mércéjét. Ahol a diákolimpikonok versenyeznek, ott semerre nem lejt a pálya. Ott nem lefüggönyözött szobák háttéralkui döntik el az eredményt, hanem a teljesítmény, amelyet Önök a megfelelő időben a megfelelő helyen fel tudtak mutatni. Azért hívtuk ma ide Önöket, azért tisztelgünk a teljesítményük előtt, mert fel szeretnénk mutatni országnak-világnak: ezt a hozzáállást várjuk mindenkitől, minden fronton, az élet minden területén. Teljesítményt várunk a diáktól, aki azt szeretné, hogy a magyar adófizetők pénzéből kapjon felsőfokú képzését. Teljesítményt várunk a befektetőtől, azt, hogy méltányos, mindenkire érvényes versenyfeltételek között méresse meg erejét, törekedjen tisztességes haszonra, de ne akarja lerabolni az országot. Teljesítményt várunk az erejük teljében lévő magyar emberektől, azt, hogy munkával keressék meg a jövedelmüket, és ne építsenek életstratégiát a segélyek rendszerére. Magyarország túl hosszú ideig fordított hátat a teljesítménynek, és értékelte inkább a törtetést és a helyezkedést, trükközést.

Mi, akik a rendszerváltoztatás idején voltunk fiatalok, még Önöknél is fiatalabbak, azt reméltük, hogy mi már egy olyan világban válunk felnőtté és gyakorolhatjuk a hivatásunkat, amelyben a tudás, szorgalom, munka, vagyis a teljesítmény lesz a döntő, hiszen bíztunk Önmagunkban. Azt reméltük, hogy egy olyan országban élhetjük le az életünket, alapíthatunk családot, építhetünk jövőt, ahol már más lesz a mérce, ahol már nem az ismerősök és a kapcsolatok fogják a sorsokat meghatározni. Az elmúlt húsz év sok csalódást hozott ezen a területen. Elképedve tapasztaltuk, hogy a régi világ búvópatakként a legváratlanabb pontokon tör a felszínre. Ott volt a gazdasági döntéshozatalban, ott volt a médiában, ott volt az egyetemi katedrákon, szinte minden területén az életnek. Ahelyett, hogy eltűnt volna, újra terjeszkedni kezdett, és be is hálózta Magyarországot. Behálózta és gúzsba kötötte a munkakedvet, a vállalkozó kedvet, vagyis mindazok ambícióit, akik igazi teljesítménnyel szeretnének érvényesülni az életben. 2010-ben azonban a magyarok úgy döntöttünk – nagyon nagy összefogást létrehozva –, hogy megszabadulunk ettől a hálótól, és megújítjuk az országot.

Tisztelt Diákolimpikonok!

Ma csapkodnak körülöttünk a villámok, viharos vizeken hajózik az ország. Soha a történelemben nem ment könnyen, amikor régóta megkövesedett viszonyok helyén valami újat próbál egy közösség létrehozni. Most sem megy könnyen. És ha ez nem lenne elég önmagában, kaptunk a nyakunkba még egy európai válságot is. De mindez nem szegheti a kedvünket. Ahogy Önöket sem tudta eltéríteni a céljuktól és a sikerüktől semmilyen nehézség. Nagyon jól tudom, hogy mindannyian komoly gátakon és akadályokon kellett átverekedniük magukat, amíg célba értek. És ma nyilván úgy gondolják, hogy megérte kitartani. Megérte vállalni minden nehézséget, és megküzdeni minden akadállyal. Ezért is kell ünnepelnünk az Önök helytállását és teljesítményét. Diákolimpikonok, Önök nagy dolgot vittek végbe. Olyan dolgot, amiből erőt és példát meríthet minden magyar ember, aki hisz Magyarország jövőjében, és tenni is akar érte.

Mi hiszünk Önökben, és biztosak vagyunk abban, hogy mire Önök eljutnak oda, hogy tehetségükkel, tudásukkal bekapcsolódnak a felnőttek világába, egy olyan országban kezdhetik meg pályájukat, amelyben a teljesítményük alapján mérik meg az embereket, a teljesítmény alapján válik el a siker a kudarctól. Minden okunk megvan ezért azt remélni, hogy Önök már sokkal több kedvet és ösztönzést éreznek majd az itthon maradásra. Soha nem voltam hajlandó elhinni, hogy az a rengeteg tehetséges fiatal, aki az elmúlt években végleg elment külföldre dolgozni, akiket így lényegében elveszítettünk, ne szerette volna a hazáját. Meggyőződésem, hogy a többségük számára fájdalmas volt a döntés, de megértették, hogy a teljesítményüket máshol sokkal inkább értékelik, míg a kapcsolatokra, ügyeskedésre, buherálásra építő régi Magyarországon nekik bizony sok babér nem terem. Nehéz lenne annál nemesebb célt ma megfogalmazni, mint a tehetséges fiataljaink megőrzését. Nem ezek a kitüntetések, és nem is ez a mai találkozásunk kell, hogy meggyőzze Önöket. Fontos, hogy ma megmutattuk a diákolimpikonokat az egész országnak, fontos, hogy tisztelegtünk az eredményeik előtt, de nem hiszem, hogy Önöket ez győzi majd meg. Én azt remélem, hogy Önök már azért fognak itt családot alapítani és karriert építeni, mert úgy gondolják, ha tetszik, felismerik, hogy Magyarország alapjaiban megváltozott, és végre olyan hellyé vált, ahol a tehetséges, szorgalmas, magabíró emberek azok, akik viszik valamire az életben.

Kívánok Önöknek további sikereket, még több szakmai elismerést, és nagyszerű eredményeket az élet minden területén!

Gratulálok! Köszönöm, hogy meghallgattak!

(orbanviktor.hu)