Orbán Viktor beszéde az „Önkormányzatok az adósság csapdájában” című konferencián, Budapesten.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy eljöttetek erre a mai találkozóra. A meghívást is köszönöm. Sokat gondolkodtam, hogy elfogadjam-e. Nem minthogyha a kedvem hiányzott volna hozzá, hanem tudtam, hogy ez rendkívül kockázatos dolog. Ez nagyon sokba kerül. Az ember háromszor meggondolja, hogy menjen-e olyan vendégségbe, ahol végül kevesebb készpénzzel távozik, mint amivel érkezett. De végül is a dolog lényegére Kósa Lajos rávilágított. Teljesen mindegy, hogy személyesen nekem mihez volna vagy nem volna kedvem, a bajtársiasság alapján áll a mi politikai közösségünk, ezt mindannyian tudjátok. Ha nem a bajtársiasság alapján állna, akkor ma nem ülnénk itt. Máshol ülnénk. Akiknek meg máshol kéne ülniük, azok meg itt ülnének. Ezért aztán, ha már egyszer a bajtársiasság a legerősebb cementje és kovásza a mi politikai közösségünknek, úgy illendő, hogy az ember elfogadja a meghívást ebben a helyzetben is, mert – hogy a mondatom elejére visszakanyarodjak: – Kósa Lajosnak abban igaza van, hogy a magyar kormány köszönettel tartozik a polgármestereknek. Én személyesen is köszönettel tartozom nektek, mert segítettétek az elmúlt több mint két esztendőben azt a nagyon nehéz munkát, amit egyszerűen csak Magyarország megújításának és az ország átszervezésének nevezünk. Lajos pontosan és korrekten idézte föl, hogy hány olyan döntés született a magyar parlamentben, amelyet, ha rövid távon gondolkodnak az önkormányzatok, ha nem látnak túl a saját cipőfűzőjük horizontján, vagy nem látnak túl a saját falujuk vagy városuk közigazgatási határán, akkor nem szavaztak volna meg. De miután mi egy olyan közösség vagyunk, amely egy nemzeti erő, ezért mindannyiunknak kötelessége a településhatáron túli szempontokat is figyelembe venni, és azt kell mondanom nektek, hogy az elmúlt két évben a legnehezebb kérdésekben is mindig számíthattam a frakciónkban a polgármesterek és az önkormányzati képviselőink támogatására. Ezért köszönettel tartozom. És úgy gondolom, hogy a kölcsönösség és a bajtársiasság alapján ma ezt a találkozót ildomos volt így közösen tető alá hoznunk.

A mai rendezvénynek a meghívók azt a címet adták, hogy „Önkormányzatok az adósság csapdájában.” Amikor valaki csapdába kerül, akkor a lehető legrosszabb taktikát választja, ha azon kezd el filozofálgatni, hogy miért történhetett meg vele ez a csúnya eset. Ez persze egy fontos kérdés, és rendkívül tanulságos is lehet a hasonló esetek elkerülése érdekében, de az adósságból való kikeveredés szempontjából mégsem célravezető. Akik csapdában vannak, azoknak leginkább azon kell gondolkodniuk, hogyan tudnak kikerülni ebből a helyzetből. Azok, akik pedig felelősséget viselnek az ország jövőjéért, és csapdába jutott embert, vállalatot vagy önkormányzatot látnak, azon kell járjon az eszük, hogyan tudnák őket kimenteni. De ahhoz, hogy a jövőben el tudjuk kerülni a hasonló csapdahelyzeteket, egy rövid gondolat erejéig azért mégiscsak föl kell idéznünk a csapdák létrejöttének az okait. Könnyű munka volna, olcsó is elverni a port azokon, azokon az előttünk regnált kormányzatokon, amelyek előidézték ezt a helyzetet. Szerintem a Lajos által idézett szellemes példákon túl még sok százat fel kellene idéznünk ahhoz, hogy az ország emlékezetéből ki ne essen az az élmény, hogyan tették tönkre Magyarországot, hogyan tették tönkre a hazánkat, hogyan tették tönkre az önkormányzatainkat, a vállalatainkat és a családjainkat. Ezért azt gondolom, hogy érdemes ezt időnként fölidézni. Most itt azonban, miután nem ezért jöttünk össze, hanem hogy a helyzetet megoldjuk. Ezért én csak a lényegre fogok szorítkozni. Először is szeretném rögzíteni, hogy a szocialista kormányok 2002 és 2010 között programszerűen hajtották végre a magyar állam, a magyar emberek és az önkormányzatok eladósítását. Ha valaki azt gondolná közületek – remélem, ilyen tökfilkó kevés van itt –, hogy ez mind véletlenül történt, akkor szeretném eloszlatni ezt a tévképzetet. Azon, hogy ti tönkrementetek, azon, hogy az ország tönkrement, azon, hogy a családok százezrei tönkrementek, néhányan nagyon jól kerestek. Ezek mind ott ültek az előző kormányban, vagy ott lebzseltek annak a kormánynak a holdudvarában. Azért tettek tönkre benneteket, hogy ők jól járjanak. Kérlek benneteket, ezt sose felejtsétek el!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

2010-ben a magyar választók éppen azért adtak a mostani kormánynak kétharmados felhatalmazást, hogy ennek véget vessen. Sokat dolgoztunk az elmúlt két és fél évben, nem mindenki emlékszik talán arra, hogy mit is vállaltunk akkor. Két dolgot vállaltunk. Az első, hogy kiszabadítjuk az országot az adósságból, a másik pedig az volt, hogy lehetővé tesszük, hogy az emberek munkából tudjanak megélni. Mindig fölidézem, elnézést kérek az ismétlésért, de hát fontos; egy amerikai elnök egyszer világosan megmondta – azért takarózom ilyenkor amerikai elnökökkel, hogy ne ilyen mucsai magyar meglátás legyen ez a gondolat –, tehát egy amerikai elnök egyszer megmondta, hogy egy országot kétfajta módon lehet tönkretenni, kétfajta módon lehet leigázni, kétfajta módon lehet elvenni a szabadságát: karddal és adóssággal. Tipikusan ebben a helyzetben vagyunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor egy állam adósságcsapdába kerül, az azt jelenti, hogy eladósodik az állam, az önkormányzat, a családok és a vállalkozások. Az adósságcsapda azt jelenti, hogy az állam elveszíti szuverenitását, nem ura többé saját magának. Amikor a család eladósodik, az azt jelenti, hogy elveszíti a saját élete feletti döntési szabadságot. És amikor az önkormányzat eladósodik, akkor az önkormányzat valójában elveszti a függetlenségét. Amit most mi itt csinálunk – megpróbálunk kivergődni ebből az adósságcsapdából –, az nem más, mint az önkormányzatok függetlenségének helyreállítása. Azok a liberálisok, akik folyamatosan és teli szájjal az önkormányzatok függetlenségéről mondtak politikai beszédeket, valójában önző anyagi érdekekből megfosztottak Benneteket és megfosztották a Ti településetek polgárait az önkormányzati függetlenségtől. Ma az önkormányzati függetlenség helyreállítása érdekében jöttünk tehát össze.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen ahhoz, hogy az önkormányzatokat ki tudjuk menteni az adósságcsapdából, erőre és önbizalomra van szükségünk, márpedig erőt és önbizalmat az ember leginkább a saját maga által elvégzett korábbi munkájából meríthet. Ezért nézzük meg, hogy mire vállalkoztunk, és mit csináltunk meg. Rögzítsük szerényen, de nagyon határozottan, hogy senki sem vállalkozott előttünk – sem más országokban, sem Magyarországon –, hogy kimentse az adósságcsapdába jutott devizahiteles családokat. Mi arra használtuk a kétharmadot, hogy kimentsük őket. Előttünk senki sem vonta be a bankokat és a nagy szolgáltató cégeket a közterhek viselésébe. Mi arra használtuk a kétharmadot, hogy bevonjuk őket. Korábban Magyarországon senki sem rögzítette alkotmányban sem az államadósság felső határát, se a gyermeknevelést elismerő adózási rendszert. Mi arra használtuk a kétharmadot, hogy ezt megtegyük. És általában elmondható, hogy előttünk sem Magyarországon, se sehol a világon senki sem állt az emberek oldalára a bankokkal, a nagy cégekkel és a monopóliumokkal szemben. Mi – és erre legyetek büszkék – arra használtuk és használjuk a kétharmadot, hogy ezt megtegyük. Végre akarjuk hajtani mindazt, amiről korábban mindenki beszélt, mert az egész ország ezt akarta 2010 előtt. Évek óta azt akarta, amit csinálunk, csak senki nem merte. Valószínűleg nem volt kedve, nem volt ereje, és nem állt érdekében hogy megtegye mindazt, amit az emberek már régóta akartak. 2010 óta mi ezt tesszük.

Kedves Barátaim!

Persze Ti a politikában már megmártóztatok, ezért Ti tudjátok, hogy azok a dolgok, amiről én most beszélek, amiket elvégeztünk, jó dolgok, de miután ismeritek a politika vastörvényeit, tudnotok kell, bizonyára tudjátok is, hogy attól, hogy jó dolgot csináltok, az még mindig támadással jár. Ez politikai törvény. Aki azt hiszi, hogyha jót tesz, és nem fogják érte megtámadni, nos, aki ezt gondolja, nevezzük az ilyet egyszerűen csak tökfilkónak, próbáljon egy másik szakmában boldogulni, mert a mi szakmánkban soha nem lesz kenyere, amiből megélhetne. Föl fog kopni az álla. Kicsit nyegle a mondás – amerikai, milyen volna? – de van benne azért igazság: ha hálát akarsz, tartsál kutyát. Nos, ezt egy politikusnak jó folyamatosan észben tartania. Tehát megismétlem, az a tény, hogy jó dolgokat teszünk, nem fogja sohasem előidézni azt az állapotot, miután itt demokráciában élünk, hogy azok, akik a helyetekre akarnak ülni, ne támadjanak meg Benneteket még a jó dolgokért is. Most azért mondom el, azért jöttünk össze, hogy az önkormányzatok függetlenségét helyreállítva kimentsük őket az adósságcsapdából. Ilyen döntéseket szándékozunk meghozni, de ha azt gondoljátok, hogy ezeket a döntéseket nem fogják megtámadni, akkor nem értitek a szakmátok lényegét. Megismétlem: kezdettől fogva olyan döntésekre szántuk el magunkat, olyan döntéseket vittünk véghez, amelyeket előttünk senki más nem hozott meg. Nem akart, nem tudott, vagy nem mert meghozni, ráadásul a nép is pontosan azt akarta, amiket mi döntöttünk, mégis folyamatos támadás alatt vagyunk a médiában, a politikai közéletben, általában a politikában. Ne harcoljatok ez ellen! Ne ez ellen harcoljatok, hanem az igazatokért harcoljatok! Ne a politika vastörvényei ellen harcoljatok, ne méltatlankodjatok, ne sértődjetek meg, ne kérjétek ki magatoknak, hanem harcoljatok az igazatokért, a jó döntésekért! Védjétek meg azokat a jó döntéseket, amelyekkel az embereket szolgáltátok! Ez a megújulás politikája.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kormányzás első pillanatától kezdve hadat üzentünk az adósságnak. A részletek helyett csak annyit mondok most nektek, ha jól olvasom az idei európai államokról szóló gazdasági adatokat, akkor azt mondhatjuk, rajtunk kívül csak egyetlen másik ország volt képes arra, hogy az euró által okozott gazdasági válság második hulláma közepette is képes legyen csökkenteni az adósságát. Államadósságot rajtunk kívül csak egyetlen másik európai uniós országnak sikerült csökkenteni. Ez óriási fegyvertény még akkor is, hogyha ezzel nagyon nehéz a piacon vagy a boltban házalni. De óriási – fogalmazzunk úgy – szakmai és egyben nemzeti siker, szeretném, ha tudnátok, és büszkék lennétek rá.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Miután megindítottuk az ország államadósságának a csökkentését, utána megnyitottuk a második frontot, és hozzákezdtünk a devizahitelesek kihozatalához ebből az adósságcsapdából, s most eljött az ideje, a magam részéről erre szeretném használni az együttlétünket, hogy nyissuk meg a harmadik frontot is az eladósodás elleni küzdelemben. Ezúttal a magyar településeket, a városainkat, a falvainkat, a községeinket kell megmenteni. Nos, amikor 1990-ben létrejött Magyarországon az önkormányzati rendszer, akkor az önkormányzatoknak egyszerre voltak államilag finanszírozott és önként vállalt feladatai. Az évek során – erről az előttem szólók beszéltek – úgy nőttek a feladatok, hogy közben nem társult hozzájuk állami támogatás. Ez 2002 után általános kormányzati gyakorlattá vált, és ez belekergette az önkormányzatokat a hitelfelvételbe. Nem érdemes védekeznetek. Nem érdemes arról győzködni bárkit, hogy nem ti tehettek az önkormányzatok eladósodásáról. Ezt mindenki tudja. Ha az emberek nem tudnák, akkor nem zavarták volna el kétharmaddal az előző kormányzatot. Ha az emberek nem tudják, hogy a falvak és városok adósságáról nem Ti, hanem a szocialista kormányok tehetnek, akkor 2010 őszén nem Titeket választottak volna meg polgármesternek és vezetőnek. Amikor minden számot, adatot pontosan ismertek. Ezért védekezés helyett azt gondolom, hogy inkább a jövő felé fordulva a megoldásokról beszéljünk.

Nos, 2010-ben már ott tartottunk, hogy 8.000 hatásköri feladat tartozott az államhoz, ez volt az összállami feladatkör, és ebből 3500-at kellett volna ellátnia az önkormányzatoknak. Oda jutottatok, hogy végül is a nélkülözhetetlen dolgokat is csak hitelből lehetett biztosítani, mint a helyi közlekedés, bölcsődék, óvodák, iskolák vagy éppen az egészségügyi ellátás működtetése. Nos, 2010 végére ez azt eredményezte, hogy az önkormányzatok teljes adósságállománya 1247,5 milliárd forintra duzzadt. Tehát 2010-ben a teljes magyar önkormányzati rendszer adóssága 1247,5 milliárd forint volt. Ebből a kötvényállomány 47 % volt. Ez a 47 % pedig 591,5 milliárd forintot jelentett. Arról most nem is beszélek, hogy a településnek az sem árt, hogyha fejlődik, nem csak az egyik hónapról a másikra tengődik. Azoknak a településeknek, amelyeknek nincsenek jelentős saját bevételei, fejlesztésre végképp nem szokott pénze maradni. Ezért ott vagy létrejöttek fejlesztések, vagy nem. Más településeken az állam és az unió által biztosított fejlesztési források jelentős része elment presztízsberuházásokra. Örülök, hogy ezeket nem nekem kell szóba hoznom. Örülök, hogy Lajos hozta szóba. Azt is értem, miután demokráciában élünk, hogy az nagyon nehéz egy polgármester számára, hogy amikor van egy szocialista kormány, ami értelmetlen beruházásokra akar pénzt adni, minden beruházás, pénz a településhez érkezik, meg ott szorongat benneteket a helyi szocialista frakció, akkor nagyon nehéz azt mondani, hogy miután értelmetlen a beruházás, inkább ne hozzuk létre. Ha kifizetik, akkor a helyi vállalkozónak lesz munkája, az föl fog épülni, aztán majd lesz valahogy. Ez a helyzet állt elő Magyarországon. Én teljesen megértem, hogy az önkormányzatok – ezt minden józan ésszel rendelkező ember megértheti, hogy – ilyen helyzetben nem utasíthatták vissza ezeket a beruházásokat, még ha a végén mindenki tudta, hogy ennek a vége cifra szegénység lesz, luxusnyomor lesz a vége. Vannak olyan fejlesztéseink, amelyek kiállják az összevetést a világ bármely fejlett országának hasonló létesítményeivel, miközben nem vagyunk képesek működtetni és fönntartani. Még egyszer mondom: ezért a politikáért sem az önkormányzatokat terheli a felelősség, a magatok részéről logikusan alkalmazkodtatok ehhez a helyzethez. A történet vége azonban mindazonáltal az lett, hogy az önkormányzatok tartalékai kimerültek, és a települések ott maradtak az adósságcsapdában.

Itt azonban van egy pont, ahol meg kell állnunk, és egy fontos dolgot érdemes megemlítenünk. Nem minden önkormányzat jutott erre a sorsra. Vannak települések, amelyek azért nem adósodtak el, mert rengeteg saját bevételük van. Ügyesek, jól csinálták, gratulálunk hozzá. Mások azért nem adósodtak el, mert nagyon feszesen gazdálkodtak, és az előbb elmondott politikai csapdákat ki tudták kerülni, nem vágtak bele kockázatos fejlesztésekbe, sőt az ellenzéki nyomás ellenére is képesek voltak ésszerű keretben tartani a gazdálkodást. És vannak olyanok is, akik azért kerülték el az adósságcsapdát, mert olyan kicsik, hogyha akartak volna, sem tudtak volna eladósodni. Tehát azért Magyarországon vannak olyan önkormányzatok, amelyeket nem érint ez az adósságcsapda probléma. Ezért én egy olyan megoldást szeretnék elérni a Veletek való tárgyalásnak a végén, ami fair, korrekt és méltányos. Az nem volna helyes, hogyha miközben megoldást találunk az eladósodott önkormányzatoknak a problémáira, azok, akik feszesen gazdálkodtak, nélkülöztek, kihúzták, stb., most úgy érezzék, hogy megint azt a lovat ütik, amelyik egyébként húz. Tehát nekik méltányos elbírálásra és méltányos támogatásra van szükségük. Arra kérem Kósa Lajost, amikor majd a kormánnyal való tárgyalások a végső szakaszba jutnak, akkor ezt a szempontot valamilyen módon világosan és egyértelműen képviselje, és ez a szempont jelenjen meg a megállapodásban, hogy mindenki úgy érezze, hogy az igazság talaján állva hoztuk meg a szükséges döntéseket.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nézzük tehát akkor, hogy végül is mit tudunk tenni. A következő javaslatot teszem a számotokra, a kormány a következőket tudja most vállalni. Előrebocsátva, hogy a részletkérdésekről még tárgyalnunk kell, tárgyalnunk lehet, készen is állunk ilyen tárgyalásokra. Hogy világos legyen, hogy körülbelül mi az a keret, amiben mozogni tudunk, itt a következő konkrét ajánlatot fogom most tenni, lehet, hogy kicsit unalmas lesz, matematikai lesz, de szeretnék egészen konkrétan fogalmazni. Tehát először is azt javaslom, hogy vegyük külön csoportba a kis létszámú 5.000 fő alatti településeket. Ez 1.700 település. Ezeknek a településeknek a kimentése az adósságból föloldaná a napi működési nehézségeket. Ezért ebben a kategóriában az tűnik ésszerűnek, hogy ha az adósság teljes mértékű közvetlen és célhoz kötött támogatások átvállalása megtörténik. 5.000 lélekszám alatti településeket úgy, ahogy vannak, teljes egészében, szőröstül-bőröstül kihozzuk az államadósságból, az adósságukat teljes egészében átvállalja a kormányzat. A falvakat tehát felszabadítottuk. Ez eddig rendben volna.

Vannak azonban a nagyobb lélekszámú települések, amelyek 5.000 fő fölötti lélekszámmal rendelkeznek. Itt az elv, amit javaslok követni, az, hogy az állami feladatátvállalással közel arányos mértékű részleges és differenciált mértékű átvállalásra kerüljön sor. Ez azt fogja jelenteni, hogy az 5.000 fő fölötti települések adósságállományát, ha mindent összeszámolok, bár majd még tovább fogom bontani ezeket a településeket, ha mindent összeszámolok, akkor átlagosan 40 %-os mértékű adósságátvállalást tudunk fölkínálni. Ez nagyjából tükrözi, kicsit talán meg is haladja az állam által átvett feladatok arányát. Tehát nemcsak feladatot vettünk át, hanem azzal azonos méretű adósságot is átvesszük a településektől. Az átvállalásnak a konkrét mértéke. Azt javaslom, hogy legyen differenciált. Az ilyen nagyobb településeknél egyenként számoljuk ki, hogy ez pontosan mit is jelent. Ahogy eddig mi számoltunk, és a javaslat, amit az asztalra tettünk, az a következő. Azoknál az önkormányzatoknál, ahol az egy főre jutó helyi adóbevétel az átlagnál kevesebb, ott az állam nagyobb segítséget nyújt. Ha magyarra fordítom, ez azt jelenti, hogyha gazdagabb, kisebb mértékben segítjük, a szegényeket meg nagyobb mértékben segítjük.

Ez azt jelenti, hogy egy 5.000 fő feletti önkormányzat egy főre jutó, fentiek alapján képzett mutatószáma a településkategória átlagának bizonyos részével egyezik meg. Nagyon bonyolult, én is csak sokadik olvasásra értettem meg. S akkor sem vagyok benne biztos, hogy mindent értettem. Tehát a dolognak az a lényege, hogy képezünk egy mutatószámot, ami alapján meg tudjuk mondani, hogy ki a szegényebb, és ki a gazdagabb, és ennek a mutatószámnak a segítségével besoroljuk az önkormányzatokat és ennek mértékében határozzuk meg aztán, hogy kitől mekkora adósságot vállalunk át. Ez a következőket jelenti. Ha ez a mutatószám a településkategória átlagának 100 %-ával egyezik meg, vagy meghaladja azt, akkor az adósságállomány 40 %-os mértékben kerül konszolidálásra. Ez 134 önkormányzat. Ebbe a kategóriába olyanok tartoznak, mint a főváros, a kerületi önkormányzatok, Budakalász, Sárvár, hogy csak néhány példát említsek. Ott, ahol ez a bizonyos mutatószám a 75 % és a 100 % közé esik, ott az adósságállomány 50 %-os mértékét vállaljuk át. Ez 54 önkormányzatot jelent, példának mondom Pápa és Szigetvár esetét. Ott, ahol 50 % és 75 % közé esik ez a mutatószám, ott az adósságállományt 60 %-os mértékben vesszük át. Ez 57 önkormányzatot érint, mondok itt is neveket: Gyula vagy Törökszentmiklós. És ott, ahol az 50%-ot sem éri el, ott az adósságállományt 70 %-ban tudjuk átvenni. Ez 38 önkormányzatot jelent, ide tartozik például Komló, hogy egy példát mondjak. Meg is ígértem a komlóiaknak, amikor ott voltam a választási kampányban 2010-ben, úgyhogy kérlek, Polgármester uram, légy oly kedves, amikor hazamész, mondd meg nekik, hogy amit személyesen megígértem, az el van rendezve.

Tisztelt Hölgyeim és uraim!

Tehát a kormányzati javaslat és elgondolás alapján az 5.000 fő feletti önkormányzatok esetében összesen 515 milliárd forintnyi adósságállomány kerül átvállalásra. Ha ehhez hozzászámítjuk az 5.000 fő alatti önkormányzatok esetében a teljes körű átvállalást, akkor a következőt tudom mondani. Mindösszesen Magyarországon 1956 önkormányzattól veszünk át adósságot. Az 1956 önkormányzattól mindösszesen 612 milliárd forintnyi adósságot vesz át a polgári nemzeti kormány.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez így egy szombat délelőttre nem kevés, de mégis a helyzet az úgy áll, hogy a már meglévő adósságból való kimentés önmagában nem lesz elégséges. Tehát úgy, ahogyan ezt Kósa Lajos mondta az előbb, az egész önkormányzati rendszert kell úgy átalakítani, hogy többé ne történhessen meg az, ami az előző évtizedben. El kell kerülnünk, hogy újabb adósságok képződjenek. Ha ezt nem tudjuk elkerülni, akkor itt fogunk állni néhány év múlva ismét, és ugyanerről a témáról fogunk beszélgetni. Ezért szeretném aláhúzni és megismételni: el kell kerülni, hogy újabb adósságok képződjenek. Ezt akkor tudjuk elkerülni, ha néhány elvet, élettörvényt, önkormányzati élettörvényt tiszteletben tartunk. Ez azt jelenti, hogy az önkormányzatok működését át kell alakítani. Úgy kell átalakítani, hogy minden település vezetésére csak olyan feladatok háruljanak, amelyeket valóban van ereje ellátni. Amit nincs ereje, ne vállalja. Minden településnek addig kell nyújtóznia, ameddig a takarója ér. Nem lesz még egyszer lehetőség arra, hogy az, aki tovább nyújtózkodott, mint a takarója volt, nem a lábától szabadítják meg, hanem hozzávarrják a pokrócához. Ez egyszer van, a következő alkalommal a második megoldást fogjuk választani. Azokat a feladatokat, amiket az állam képes biztonsággal ellátni, sőt csak az állam képes biztonsággal ellátni – oktatás, kórházak működtetése –, az állam már átvette, illetve azt éppen most veszi át Tőletek. A bevételeknek fedezni kell a kiadásokat, ez a következő törvény. Ezt a törvényt tiszteletben kell tartani.

Ezért az állam kizárólag olyan fejlesztésekhez, ahogyan itt azt az európai uniós borzalmas nyelvben mondják: projektekhez adhat támogatást, amelyek egy település ésszerű és megvalósítható fejlesztését teszik lehetővé, és amelyekhez az önkormányzatoknak valóban megvannak a saját erőforrásai. Nem panaszkodásképpen mondom, de minden héten elég sok munkaórát kell azzal eltöltenem – végül is ez a dolgom –, hogy az önkormányzatok által korábban önerő nélkül vállalt és bedöglött beruházásokba valamilyen módon életet tudjunk lehelni. Mert az önkormányzatok nem tehették meg, hogy nem csapnak le a megnyílt pályázati lehetőségre, beadták a pályázatot, valahogy össze is eszkábálták, jobb, ha nem dörzsöljük – Naszvadi államtitkár úr szokta mondani: nagy tudás, nagy gond –, valahogy beadták ezt a pályázatot, el kellett volna kezdeni megvalósítani, beütött a válság, a korábbi viszony a bankokkal megváltozott, a bankok nem adnak rá hitelt, nincs önerő. És ott áll a bedöglött pályázat, miközben egyébként valaki más, aki nem nyert azon a pályázaton, lehet, hogy meg tudta volna valósítani. Én nem szeretném, hogyha ez a politika folytatódna a jövőben. Most próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba, érjük el a zéró pontot, és onnantól kezdve bizonyos elveket tartsunk be. Tehát csak ésszerű, megvalósítható fejlesztésre kérjetek pénzt és olyanokra, amelyhez valóban megvannak, vagy meg tudjátok szerezni az önkormányzattól szükséges erőforrásokat.

A második fontos dolog, hogy a bevételeknek fedeznie kell a kiadásokat, és csak utána fejlesztünk. Ha a bevétel nem fedezi a kiadást, akkor nem vágunk bele fejlesztésbe. Ezek egyszerű törvények, mégis, most ha belegondoltok, hogy mennyire másképpen folyik az élet a városotokban vagy a falutokban, megdöbbentek. Csak miután ez lett az úzus, a gyakorlat, a szocializmus öröksége, mert ez a szocializmusban volt egyébként divat, ennek semmi köze a modern polgári világhoz, ezért mindenki együtt él ettől eltérő elvekkel. Az elv világos: ha a bevételek fedezik a kiadásokat, utána lehet fejleszteni. Amíg oda nem juttok el, nem jut el egy falu vagy egy város, hogy a bevételei fedezzék a kiadásaikat, ne akarjon fejleszteni. Először tegye rendbe a saját háza táját. Nagyon egyszerű ez, senki sem tanulhat meg vízilabdázni, hogyha előtte nem tanult meg úszni. Hiába adunk neki labdát, bele fog fulladni a medencébe, mielőtt kapura lőne, illetve kiabál, hogy a miniszterelnök jöjjön, és húzza ki onnan valahogy, hogy valahogy működtesse is az önkormányzatot közpénzből, meg még a fejlesztésébe is leheljen valahogy életet, mint ahogy most éppen 30 vagy 50 milliárd forintot két részletben rendelkezésetekre fogunk bocsátani, hogy a nem kellően előkészített és ezért bedöglött beruházásokat mégiscsak meg tudjuk valósítani. Ami nem biztos, hogy pedagógiailag helyes magatartás egyébként, de ha nem ezt tesszük, akkor ezek a pénzek visszamennek Brüsszelbe, ami pedagógiailag is a leghelytelenebb magatartás, amit el tudok képzelni, ezért mégis csak meg kell csinálni.

Végezetül, kedves Barátaim, mert a mondandóm végére értem, emlékezzünk arra is, hogy hányan és milyen hévvel próbáltak eltéríteni bennünket az adósság elleni küzdelmünktől, és próbáltak szép szóval, fenyegetéssel vagy zsarolással lebeszélni – idehaza és Európában is –, hogy bevonjuk a tehermegosztásba, a méltányos tehermegosztásba a bankokat, a nagy cégeket, kimentsük a devizahiteleseket, egyáltalán, hogy az adósságcsökkentést tartsuk a legfontosabbnak. Csak olvassátok el azokat a sunyi, sompolygós, rókafajta írásokat meg kommentárokat, amelyek arról szólnak a napilapokban, időnként politikusoktól is, nemcsak újságíróktól, hogy nem is az adósság a legfontosabb dolog. Ezek valójában el akarnak bennünket téríteni attól a szándékunktól, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és azt akarják, hogy ez a rendszer, ami átláthatatlan, áttekinthetetlen, méltatlan az egész országhoz, méltatlan helyzetbe hoz Benneteket, akik egyébként kiváló, felelősséggel teli vezetői vagytok a településeteknek. Méltatlan helyzetbe hozza az embereket ott, ahol éltek. Méltatlan helyzetbe hoz egyébként bennünket is, mert láthatóan pedagógiailag egyáltalán nem elfogadható elvek valamelyike közül kell választani, hogy megoldjunk egy problémát. Tehát nyilvánvalóan erkölcsileg ezek nem helyes elvek, mégis valami megoldást kell találnunk. Itt van egy tízmilliós ország, amely tulajdonképpen büszke lehet arra, hogy mindig is adott a becsületre, van büszkesége, egyáltalán egy lovagias, nagyvonalú ország, és a legkicsinyesebb, méltatlan helyzetekbe kényszerítve éljük a napjainkat. Így nem lehet élni, illetve nem esik jól az élet. Ezért ezen mindenképpen változtatni kell. Ezért hiába jönnek az ellenzékiek, a bankárok, az unió, az IMF meg az Atyaúristen – na, talán ő egyedül jöhet –, hogy nem az államadósság-csökkentés a legfontosabb kérdés, de ez elfogadhatatlan. Ez a gondolkodásmód elfogadhatatlan. Nekünk ki kell tartani amellett, hogyha büszke és emberhez méltó életet akarunk élni ebben az országban, ha azt akarjuk, hogy legyen tartásunk, hogy jól essék az élet, akkor nem élhetünk adósrabszolgaságban. És ebből, bármennyire is fájdalmas, ki kell magunkat hozni. Nem fog negyven évig tartani, mint azoknak, akik egyszer már próbálkoztak hasonlóval, hamarabb is menni fog, és ki fogunk jutni arra a területre, ahol már kényelmesebben fogunk élni. De nem tudjuk megspórolni azt az egy-két évnyi utat, amíg az adósrabszolgaságból kijuthatunk a szabad emberek világába.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nyilván ezek a döntések sem fognak tetszeni azoknak, akik egyébként abban voltak érdekeltek, hogy Önökről továbbra is szedjék a sápot, mert a hitelezők nyilván nem jártak rosszul, még hogyha egyébként Pokorni Zoltánnak igaza is van, hogy a hitel nem ördögtől való, no, de olyan eladósodott állapot fönntartása, amely mögül elment a gazdasági valóság, újrarendezést kíván. A mai tanácskozásnak nem témája, hogy mit csinálunk a Tőletek átvett adóssággal, de azok, akik előre gondolkodnak, azoknak van egy-két rossz sejtésük nyilvánvalóan, és ezek nem mindegyike indokolatlan. Azt majd a kormányzat el fogja rendezni, csak jelezni szeretném, hogy bár látszólag most egy nagyon jó hírrel köszöntjük itt az országot ezen a hétvégén, mégis meg fogjátok látni, hogy komoly erőcsoportok, amelyek úgy gondolják, hogy a sápszedésnek egy formáját elvesztették, meg fogják támadni ezt a kormányzati politikát, amiről én most itt beszéltem. Tudomásul kell vennünk, hogy ők a maguk érdekeit nézik. Hát tegyék. A mi kötelességünk viszont az, hogy az ország és az emberek érdekeit nézzük, végül is erre esküdtetek föl, ezt vállaltátok, ez a dolgotok, ez a felelősségetek. Nem túlzás azt mondani, hogy ez egy történelmi felelősség is, mert helyettünk soha senki nem fogja Magyarországon a magyar emberek érdekeit képviselni, és nekünk is ritkán lesz annyi erőnk, mint most a parlamenti kétharmaddal, hogy teljes odaadással szolgálhassuk a magyar emberek érdekeit. Kívánom Nektek, hogy a ciklus végéig legyen ehhez hitetek, erőtök és elszántságotok!

Köszönöm, hogy meghallgattatok!

(orbanviktor.hu)