Orbán Viktor sajtótájékoztatója a kormány és a VDSZSZ nyilatkozatának aláírásakor Budapesten.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy én is tisztelettel köszöntsem Önöket. Beszédet, István, nem fogok mondani, inkább csak néhány gondolatot.

Először is köszönöm a lehetőséget, hogy ma itt találkozhatunk. Azoknak, akik itt dolgoznak ebben a csarnokban, külön köszönöm, hogy megszakították a munkát, és néhány percig itt most velünk vannak. Félreértés ne essék, ebben az ügyben egyetértés van közöttem és Gaskó elnök úr között, de van számos ügy, amelyben folyamatosan vitatkozunk egymással. Illúzióm nincsen; azt is tudom, hogy az ő szakszervezete fog még sztrájkolni a mostani magyar kormány ellen is, amit az élet természetes részének tartok egyébként, hiszen 1988-tól, ugye, István, kezdődően mi még az előző rendszerben együtt harcoltunk azért, hogy a munkásoknak legyen lehetőségük elmondani a véleményüket, megszerveződhessenek, és ha kell, akkor sztrájkolhassanak is. Az, hogy most én az asztal másik oldalán vagyok, nem változtat azon az álláspontomon, hogy igenis fontos, hogy a munkások elmondják a véleményüket, kifejezzék a szándékaikat, és ha szükséges, akkor nyomatékot is adjanak szavuknak. Az meg egy másik dolog, hogy arra kérem a szakszervezet vezetőit, hogy csak abban az esetben nyúljanak a sztrájk eszközéhez meg a tiltakozás nyílt formáihoz, hogyha nincs esély egyébként arra, hogy meg tudjunk egymással állapodni, merthogy gyakran van erre esély. Tegnap is egy másik ügyben, a munka törvénykönyvének ügyében, ha nem is minden pontban, de hatból három-négy pontban – úgy látom, hogy – sikerült megállapodni. Számomra fontos a vasút, fontos az itt dolgozó emberek érdeke, de azt kérem Önöktől, lássák be, hogy az egész országért kell felelősséget viselnem, és minden foglalkozási csoport szempontjait és érdekeit össze kell hangolnunk, össze kell hangolnom egymással annak érdekében, hogy végül is az országban összességében mindenki jobban élhessen, és jobban járhasson.

Ami ezt a megállapodást illeti, engedjék meg, hogy emlékeztessem Önöket arra, hogy a történet ott kezdődött, hogy még az előző kormány idején a MÁV-Cargót eladták. Ez súlyos hiba volt. Ma is azt gondolom, hogy ez nagy hiba volt. Ha valaki nyitott szemmel jár a világban, akkor láthatja, hogy a vasúti teherszállítás jövedelmező üzletág. És hogyha a személyszállítást úgy kell finanszírozni a társaságnak – Vezérigazgató úr éppúgy jól tudja, mint Önök –, hogy közben egyébként a személyszállítás mögött nincsen teherszállítás, abban az esetben a személyszállítás mindig veszteséges, és nincs olyan nyereséges üzletág, amely képes lenne fönntartani, finanszírozni, pénzzel ellátni azt. Ezért a MÁV-Cargo eladása súlyos nemzetstratégiai hiba volt. Még a választásokat megelőzően Istvánnal is, a választásokon pedig Magyarország minden polgárával abban egyeztünk meg, hogy az ilyen típusú hibákat megpróbáljuk kijavítani. Előbb-utóbb majd lesz teherszállító cége is a MÁV-nak. Anélkül el sem tudom képzelni, hogyan fogjuk talpra állítani ezt a nyakig eladósodott vállalatot. A második hiba akkor történt, amikor a MÁV-Cargo eladását követően lesöpörték az asztalról azokat a jogos munkásigényeket, amelyeket Önök fogalmaztak meg akkor. Nekem nincs varázspálcám – bár mindannyian szeretnénk, ha lenne –, tehát én nem tudok minden hibát egyetlen év alatt egyetlen varázsütésre kijavítani, de lépésről lépésre, szívós munkával nyílik erre esély. Most egy ilyen lépést teszünk meg: kijavítunk egy hibát.

Én nem tudom Önöknek kifizetni, ha megfeszülök, akkor sem, a magyar kormány, ha megfeszül, sem tudja Önöknek kifizetni egy összegben azt az összeget, ami egyébként a privatizációkor járt volna Önöknek. Azt a megállapodást kötöttük az Önök vezetőjével, hogy három év alatt fogjuk ezt megtenni. Egy részét idén, a többit majd a következő két évben. Úgy, ahogy az ország lehetőségei ezt megengedik, de garantáljuk, hogy meg fogjuk tenni. Elnök úr arra utalt, hogy az erre vonatkozó kormánydöntés és jogszabály már meg is jelent. Én szeretném megköszönni az Önök munkáját. Köszönöm szépen, István, a kitartást, hogy ezt a követelést ilyen hosszú időn keresztül a mostani kormánnyal szemben is fönntartottátok. Kívánom a vasutasoknak, hogy a vállalatuk kerüljön egyre jobb helyzetbe. Vezérigazgató urat biztatom, hogy úgy vezesse ezt a céget, hogy az emberek munkahelye biztonságban legyen, és egyre inkább európai színvonalú szolgáltatást kapjanak azok, akik vasúttal járnak leginkább dolgozni, vagy a vasutat választják, mint utazóeszközt.

Engedjék meg, hogy még annyit mondjak az ország állapotáról, hogy Önök is tudják, hogy nyakig el vagyunk adósodva. Önök is tudják, hogy nem Önök hozták össze ezt az adósságot meg nem is én; ezt örökségül kaptuk. Ez egy rossz örökség, ezt közösen kell kijavítanunk. Én tudom, hogy mindenki türelmetlen, és gyorsabban szeretne haladni, mint ahogy lehetséges, de annak a belátására is kérem Önöket, hogy egy ilyen óriási adóssághegyet nem lehet eltakarítani egyik napról a másikra, csak szívós munkával. Napról napra, lépésről lépésre, vért verejtékezve kell végezni a munkánkat, és kell újjáépíteni Magyarországot. Én nem állítom, hogy egy szuperexpresszel haladunk természetesen, de azt állítom, hogy napról napra, ha döcögve is, ha lassabban is, mint szeretnénk, de folyamatosan előre megyünk. Szeretném kérni az Önök támogatását, a szakszervezeti vezetőkét és a munkásokét is, a MÁV-nál dolgozó minden ember támogatását szeretném kérni ahhoz, hogy ezt a munkát – mármint Magyarország újjáépítésének munkáját – sikeresen el tudjuk végezni. Úgyhogy ebben a dologban, ebben a munkában számítok az Önök támogatására a mostani megállapodástól függetlenül a jövőben is. Minden értelmes, józanul gondolkodó ember támogatására számítok. Kérem Önöket, hogy adják meg ezt a támogatást nekünk.

Egyúttal engedjék meg, hogy végezetül ne csak Önöknek gratuláljak, hanem megkérjem Önöket arra is, adják át jókívánságaimat családtagjaiknak is.

Köszönöm szépen, hogy itt voltak velünk együtt!

(orbanviktor.hu)