Orbán Viktor ünnepi beszéde, Budapesten.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
Tisztelettel köszöntöm Önöket, akik eljöttek ide ma délelőtt, és azokat is, akik ma otthon vannak velünk határon innen és túl.
Minden év március 15-én ide, a Nemzeti Múzeum lépcsőjére hoz bennünket a szívünk. Összejöhetnénk máshol is ezen a napon. Szívesen látna bennünket a londoni Kossuth utca, a párizsi vagy a brooklyni Kossuth tér, de találkozhatnánk itt Pesten is a Hősök terén, ünnepelhetnénk a Kossuth téren, Petőfi vagy a legnagyobb magyar szobránál is az Akadémia tövében. Akárhány lehetőség adódna is, mi március 15-én mindig itt vagyunk. Engedelmeskedünk egy ősi parancsnak, egy történelmi mágnes vonzásának, a lábunk engedelmeskedik a szív hangjainak. Ide jövünk, mert a magyar legendárium szerint itt kezdődött minden. Mi, magyarok itt tettünk esküt egymásnak, hogy: rabok tovább nem leszünk. A március 15-ei eskü olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Itt vagyunk hát az idei rügyfakadáskor is, hogy megmutassuk, 163 év után is hűek vagyunk az eskühöz, ma is ehhez tartjuk magunkat. Esküt tenni közösen és egymásnak azt jelenti, hogy bárhogy fordul is a világ, bármiképp is kanyarodik az élet, ki fogunk állni egymásért. A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar ki fog állni minden magyarért, és minden magyar közösen, együtt ki fog állni Magyarországért. És a negyvennyolcas magyarok bátran, halált megvető bátorsággal meg is tették, amit vállaltak.
Ez a kiállás tette lehetővé, hogy a negyvennyolcas magyarok elérjék céljukat, alapjaiban megújították Magyarországot, amely soha többé nem süllyedt vissza a feudális viszonyok közé. Nemcsak az a hatalomváltás volt sikeres, amit vezetőink, Kossuth, Széchenyi és Batthyány vittek végbe. Sikeres volt a politikájuk is. Kiselejtezték a régi világ dohos törvényeit, kiváltságait, visszahúzó dogmáit, és új rendszert alkottak, amely később, évekkel, évtizedekkel a harcok után is szilárdan állt a lábán. Ők teremtették meg annak a hatalmas, XIX. századi magyar sikernek a lehetőségét is, amit ma közönségesen Budapestnek hívunk, és aminek negyven évvel a forradalom után már csodájára járt a világ, ami ma is minden magyar büszkesége, s a Kárpát-medence szíve-közepe. Kiálltunk Magyarországért, és egyetlen határozott mozdulattal eltöröltük a cenzúrát, életre hívtuk a sajtószabadságot, elfogadtuk a 12 pontot. A kiállás erőt adott, szembeszálltunk az egész Habsburg Birodalommal, a tabukat ledöntöttük, a mozdíthatatlannak hitt rendszert lebontottuk.
Azóta is így történik ez mindig. Így történt 1956-ban, 1990-ben és 2010-ben is. Így történik mindig, amikor a hatalom nem képes többé felelősen szólni, nem tud többé az igazság nyelvén beszélni, amikor hamis ideákat hirdet, és egyetlen igazi célja a hatalom megtartása. Amikor eluralkodik a felelőtlen cselekvés, az önsorsrontás, a csalás, a könnyű meggazdagodás reménye, akkor érvénybe lép a 48-as eskü. Akkor egyetlen pillanat alatt elviselhetetlenné válik a zűrzavar, az igazságtalanság, a sanyargatás, az életföltételek folyamatos rontása. Ilyenkor a magyarok összeszedik magukat, kiállnak a hazájuk mellett, és bekövetkezik Magyarország teljes megújulása. Miként bekövetkezett 1848-ban is, amely mindmáig a magyarság újkori történelmének legsikeresebb megújulását hozta el.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha a történelem az élet tanítómestere, akkor alapos tanító, mert időről időre átveszi diákjaival a tananyagot. Élesen emlékszem, hogy a nyolcvanas évek végén is sokan voltak még, akik nem hitték, hogy a diktatúra az ő életükben véget érhet. De voltunk, nem is kevesen, akik mindvégig hittük, hogy létezik a túlpart, létezik egy másik Magyarország. Létezik egy 48-as, egy 56-os, egy szabad Magyarország, amelyre rátalálunk, ha majd eljön az idő. Ez tette csodálatossá az 1989-90-es időszakot, ezért éreztük úgy, hogy a rendszerváltás a partot érés, a megérkezés pillanata. Szerettük volna hinni, hogy a szovjet csapatok hazaküldésével, a demokratikus választásokkal, a gazdaság felszabadításával mindjárt meg is érkezünk abba a másik Magyarországba. Abba a Magyarországba, amelyik erős és sikeres, amely büszkén foglalja el méltó helyét az európai nemzetek között. Hamar észre kellett vennünk, hogy mégsem érkeztünk meg. Nem a megálmodott Magyarország vett körül minket, helyette a múlt színei, arcai, levegője és alakzatai bukkantak elő. Nem sikerült elszakadni a múlttól, a diktatúra negyven évétől. Olyan országgá és olyan néppé lettünk, amelynek még a legegyszerűbb kérdésekre sem voltak közös válaszai. Kik vagyunk mi, XX. század végi magyarok? Mit akarunk kezdeni az ezer évünkkel? Mi köt össze bennünket, mi tesz egy nemzetté? Vannak-e közös céljaink és terveink egymással a jövőben? Húsz év óta megválaszolatlanul hagyott kérdések. Ezért maradt minden félbe, ezért tűnt minden átmenetinek, korlátozott érvényűnek, ezért nem voltunk képesek – szégyenszemre egyedül Közép-Európában – egy új alkotmányt sem összehozni, ezért futotta csak félszívű módosításokra, kényszeredett megegyezésekre, vékony cérnás foldozgatásokra. A bolyongás évei következtek. Tovább kerestük azt a Magyarországot, amiről álmodtunk, kerestük a hozzá vezető utat, s néhányszor úgy érezhettük, hogy megtaláltuk. De a vége mindannyiszor csalódás lett. A csalódottság lassan beette magát a bőrünk alá, a természetünkké vált, a magyar élet alapérzése lett, s ahogy lenni szokott, a hitünk is apadni kezdett, hogy megtaláljuk-e valaha is azt az országot, amelyet keresünk.
A tavalyi év megmutatta, hogy rossz helyen kutattunk. Az igazi, a 48-as, az 56-os, a szabad Magyarország, az az ország, amelyet két szóban is ki tudunk mondani – a magyarok országa – nem található meg az ideológiák és az elméletek világában. Nem találunk rá sem brüsszeli, sem más fővárosok szabásmintáiban, és a pártalkuk iránytűje se vezet el hozzá. Az a Magyarország, amelyet keresünk, amelyben élni szeretnénk, annak a világnak a tervrajza, amely az otthonunk, a saját otthonunk lehet, itt van közöttünk, itt él bennünk. Nem kívül, hanem belül kell keresnünk. Így és ezért találtak egymásra a magyarok a tavalyi választáson. Az egymásra találás leginkább akkor szokott sikerülni mifelénk, ha szinte emberfeletti dolgokra kell vállalkoznunk. Ilyenkor meghalljuk a negyvennyolcasok esküjének hangját: „Rabok tovább nem leszünk!” Ilyenkor visszanyerjük a tartásunkat, az életerőnket, rátalálunk a jobbik énünkre, csalhatatlan ösztönnel megérezzük, hogy eljött az idő, amikor ki kell állni Magyarországért.
Tisztelt Ünneplő Hölgyek és Urak!
Kiálltunk azért, hogy véget vessünk a reménytelenség éveinek, velük együtt véget érjen az átmenet húszéves korszaka, felhatalmaztuk választott képviselőinket és vezetőinket, hogy egy új, immáron végleges rendszer alapjait vessék meg. Kiálltunk azért, hogy Magyarországon végre a magyarok érdeke legyen az első. Kiálltunk az országért, amikor rendben és méltó módon elbúcsúztunk a Nemzetközi Valutaalaptól. Kiálltunk a magyar emberekért, amikor kivetettük a bankadót és a válságadót. Kiálltunk Magyarországért, amikor az árvízzel kellett küzdeni, amikor a vörösiszap árasztott el bennünket. Kiálltunk, amikor vissza kellett szerezni a nyugdíjrendszert a tőzsdecápák kezéből. És kiálltunk Magyarországért az Európai Unióban. És kiálltunk a hazánkért az Európai Unióban, amikor alantas és hazug támadások érték hazánkat, amelyeket itthonról szerveztek a magyarok lejáratására.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!
Mi, magyarok nem engedünk a 48-ból. A kommunizmus európai betörése óta mi, magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltunk és több áldozatot hoztunk a szabadságért és a függetlenségért. Eskünkhöz híven nem tűrtük el 48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 56-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak. Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk. Mi jól emlékszünk, hogy szabadságharcunkat 1956-ban a szocializmus nevében tiporták el, és arra is jól emlékszünk, hogy a XX. század pusztító eszmeáramlatait egytől egyig más országokban találták fel, és más nemzetiségű agytrösztök fejéből pattantak ki. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus ideológiájának feltalálói között egy magyar nevet sem találni. Senkitől sem tűrünk hát kioktatást, és mindenkitől elvárjuk, hogy Magyarországnak és a magyaroknak megadja a kijáró tiszteletet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A határozott és egységes kiállással 2010-ben lezártuk az átmenet korszakát, és megtaláltuk a Magyarország teljes megújulásához vezető utat. Megértettük, hogy szükségünk van egy új alaptörvényre, amellyel húsz év bolyongás után végre megállapodhatunk. Megértettük, hogy szükségünk van egy új alaptörvényre, amely nemcsak közös életünk kereteit adja meg, de a Nemzeti Hitvallás mondataival válaszol a húsz év óta nyitott kérdéseinkre is. Egyszerűen, világosan, őszintén, ahogy illik hozzánk. Ideje, hogy elhangozzanak, az államélet legmagasabb szintjén hangozzanak el olyan kijelentések, amelyekre évtizedek óta várunk. Idézem a Nemzeti Hitvallást. Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt század viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét. Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye. Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett fölfüggesztését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmány jogfolytonosságát, amely egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét. Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik majd Magyarországot.
Tisztelt Ünneplők!
Innen, a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről napnál világosabban látszik, csak akkor leszünk szabadok, ha igazán önmagunk leszünk. Ha nem elégszünk meg azzal, hogy mások által ránk kényszerített, a természetünktől idegen karosszériában szorongjunk. Most nincs olyan külső kényszer, amelynek ne tudnánk ellenállni. Most van erőnk, esélyünk és lehetőségünk, hogy megtaláljuk Magyarországnak azt a formáját, amelyet csak a magyarok vérmérséklete, életfölfogása és ízlése alakíthat ki. A 48-as eskühöz tartjuk magunkat akkor is, amikor az új alkotmány világra hozatalával megtestesítjük mindazt, ami egyszerre felel meg a XXI. század kihívásainak, a magyarok ösztöneinek és a magyar szellem természetének. Az új alkotmányt közösen kell létrehoznunk, ezért fontos, hogy részt vegyen benne mindenki, aki elkötelezettséget érez azért, hogy Magyarországnak végre valóban magyar alkotmánya legyen. Köszönetet mondok annak a 800 ezer embernek, aki már elküldte véleményét, és azoknak is, akik válaszolni készülnek. Köszönöm, hogy kiálltak az alkotmányozás ügyéért, és arra buzdítok mindenkit, aki még tépelődik, hogy vegyen részt az alkotmányozásban, tegye hozzá a maga részét, mert annál teljesebb lesz, minél többen alkotjuk meg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarország felemelkedéséhez nem elegendő az új alkotmány, a jól megépített hajótest, hajtóművekre, nagy teherbírású hajtóművekre is szükségünk lesz. Kell hozzá a Széchenyi-terv, a Széll Kálmán Terv, és kell hozzá az országos munkaterv is, amely mindenkit visszahoz a munka világába, akit csak lehet. Régi igazság, hogy egy nemzetet kétféleképpen lehet leigázni: karddal és adóssággal. Ha valaki, akkor mi, magyarok megtanultuk ezt a leckét. Márpedig hajtóművek nélkül nem téphetjük ki magunkat az adósságcsapda hálójából. De ha sikerül leküzdenünk az országunkat víz alá nyomó, rettenetes adósságterhet, akkor megindul Magyarország megállíthatatlan fölemelkedése.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Képzeljük el, milyen az, amikor az ország egyszer csak elemelkedik végre onnan, ahová nyolc év alatt lecsúsztunk. Először is mindent másképpen kezdünk látni. Oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent. De amikor emelkedni kezdünk, megnyílnak és megnőnek a távlatok, zsugorodni kezdenek a múlt örökösen önmagukba visszatérő vitái, a körök, amelyekből nem tudtunk kitörni, a problémák, amelyekre nem találtunk megoldást. Zsugorodni kezdenek a félelmek és a szorongások amiatt, hogy minden és mindenki nagyobb nálunk, följebb van, jobban megy neki, lenéz ránk és lenéz minket. A félelem, hogy bármi ránk omolhat, ránk dőlhet, hogy minden árnyékot vet. Magunk mögött hagyjuk a napi megélhetésért folytatott küzdelmek idegőrlő megpróbáltatásait. Ahogy emelkedünk, érezni fogjuk az erőnket, látni fogjuk a lehetőségeinket, a jövő táguló horizontját. Egyre inkább érezni fogjuk azoknak a biztonságát és magabiztosságát, akik magaslatról nézik a tájat, a mindennapokat, az élet dolgait, és ettől nyugodtabbak, derűsebbek, bölcsebbek. Minél jobban távolodunk az elmúlt korszak mocsaras lápvilágától, annál jobb lesz arra gondolni, hogy többé nem húzhat vissza, többé nem csúszunk vissza az ingoványba. Nem fogjuk visszaengedni a múltat, nem fogunk ideiglenes viszonyok között, bizonytalanságban, a meddő vitákban vergődve átmeneti életet élni. Megéreztük az összetartozás erejét, a belőle fakadó reményt és azt, hogy együtt a legnagyobb dolgokra is képesek vagyunk; bármit legyőzhetünk, ami gátol a felemelkedésben. Újra olyan reményeink és céljaink lehetnek, amelyek naggyá tesznek egy nemzetet. Ismét meg lehet majd bízni az adott szóban, a munkának becsülete lesz, a bűn elnyeri a büntetését, az érdem a jutalmát. Ehhez a reményhez ragaszkodunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!
Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat. Ezért fel kell szabadítani magunkat hibáink és bűneink alól is. Ha a lélek zavaros, akkor zavaros az érzékelés. Ha zavaros az érzékelés, zavaros lesz a gondolkodás, a zavaros gondolkodás hibás döntéseket szül, azok pedig rossz tettekben végződnek. Azt kérem mindannyiunktól, hogy a tavasz példáját követve ne csak a politikát, ne csak a gazdaságot, de magunkat is újítsuk meg, hogy szabadon láthassuk el feladatainkat. Ahogy a világnak jót tesz a megújulás, nekünk is hasznunkra válik majd.
Dicsőség a negyvennyolcas hősöknek!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
(miniszterelnok.hu)
