‘Listen to your heart’ – „hallgass a szívedre!” Ez volt indulásakor annak a nemzedéknek és annak a szellemi irányzatnak a jelszava, amely ma Magyarországot kormányozza.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim

Ünneplő közösség

Tisztelt Elnök Úr!

‘Listen to your heart’ – „hallgass a szívedre!” Ez volt indulásakor annak a nemzedéknek és annak a szellemi irányzatnak a jelszava, amely ma Magyarországot kormányozza.

A szívünkre hallgattunk, és ez sok mindenre elvezetett, eljuttatott minket. Eljuttatott 1956 örökségéhez, eljuttatott ahhoz, hogy saját nemzedékünk számára is független Magyarországot akarjunk, eljuttatott azokhoz a magyarokhoz, akik akaratuk ellenére az országhatárokon kívülre kerültek, eljuttatott az ebből származó felelősség vállalásához, és eljuttatott a széles értelemben vett Közép-Európa népeivel való szolidaritáshoz. Erről a három szívbéli ügyről engedjenek meg néhány keresetlen gondolatot!

1956 után a szabad világ országaiban utcákat, tereket neveztek el rólunk, magyarokról, többszázezer menekültet fogadtak be, és még évtizedekkel később is mi, akik 1956-ban még nem is éltünk, figyelmet, megbecsülést és elismerést kapunk, csak azért mert magyarok vagyunk, és volt egyszer egy ötvenhat. És azokban az országokban is, amelyeket a történelem a XX. század második felében egy időre kirekesztett a szabadvilágból, és ahol ekkoriban az államhatalom gyanakvással – egyfajta kollektív ítélet jegyében eleve előítélettel – tekintett ránk, magyarokra, ott is a társadalom, vagy legalább a jól informált elitek osztatlan rokonszenvét élveztük, mert az emberek úgy érezték, hogy kicsit ő értük is történt, hogy volt egyszer egy ötvenhat.

Mert volt egyszer egy ősz, amikor lényegében puszta kezű – befőttes üvegből házilag készített Molotov-koktéllal felfegyverkezett – felkelők szembe szálltak a korszak legnagyobb hadseregének, egy nukleáris világhatalomnak a tankjaival. Egy nemzet szembeszállt a korszak igazságtalan geopolitikai realitásával.

Egy nép felvállalt egy eleve esélytelen küzdelmet, és küzdelemmel járó végtelen véráldozatot, mert identitása a szabadvilághoz, annak értékeihez, annak közös céljaihoz kötötte.

A mi nemzedékünk, amikor eszmélni és tájékozódni kezdett a 80-as években, és klubesteken, szakkollégiumi előadásokon és szamizdat irodalmat olvasva megismerte – akkor még csak töredékeiben, hiszen hol voltunk még a részletes történelmi feltárásoktól, de lényegét tekintve megismerte – az ötvenhatos forradalom eseményeit: akkor a szívünkben egy olyan érzés vert gyökeret, hogy lehet, hogy nagyon sokba került, lehet iszonyatos véráldozat és több évtizedes hanyatlás volt az ára, de mégis ezeknek az 1956 őszi napoknak a fényében jó magyarnak lenni.

És ebből egyenesen következett egy másik érzés: az, hogy folytatni kell, hogy újra legyen jó magyarnak lenni. Ha az ötvenhatos fiatalok szabad világot és független országot akartak maguknak ennek érdekében, és ha néhány napra is, de meg tudták azt teremteni, akkor mi sem akarhatunk kevesebbet magunknak. És talán sikerül tartósan megteremtenünk.

Szabad Magyarország, szabad magyar emberek – ez volt, amit 1956 emlékéből tanultunk, és ez vált programunkká. Igazítsuk hozzá a valóságot ahhoz az identitásunkhoz, amely az akkori valóság ellenében definiálta önmagát, és amely a szabadvilág népeivel való összetartozásunkból indult ki! Ötvenhatból megtanultuk azt is, hogy életveszélyes ez a program: véráldozatba és több évtized elnyomatásba kerülhet. És bizonyára az ötvenhatos nemzedék áldozatának érdeméért is lehetett úgy, hogy nekünk nem kellett életünkkel és szabadságunkkal fizetnünk ezért a vállalásért, hanem szabadsággal fizetett nekünk érte a történelem.

Kedves Barátaim!

’56-nak tehát döntő üzenete az, hogy újjáélesztette a magyar identitást, önbecsülést, azt az önbecsülést, amelyet ezt követően a Kádár-korszak újra kiiktatott lelkivilágunkból, s amely önbecsülést próbáljuk most újra életünk és világunk szerves részévé tenni és kiterjeszteni minden magyarra függetlenül attól, hogy az, az ország határain belül vagy éppenséggel kívül helyezkedik el. Ezt tettük, akkor is, amikor a választásokat követően az Országgyűlés első döntései között elfogadta a nemzeti összetartozásról szóló törvényt, illetve magát az új állampolgársági törvényt, amely lehetővé tette, hogy a nemzet újra eggyé váljon, s akkor is mikor megalkottuk az új alaptörvényt, illetve mikor hamarosan elfogadjuk a sarkalatos törvényeket.

Ugyanakkor nem lehet elég sűrűn hangoztatni, hogy az új magyar nemzetpolitika, az az úgynevezett kettős állampolgárság ügye, illetve maga az autonómia eszméjének újrafogalmazása, mind-mind a vajdasági magyarság törekvéseiből nőtte ki magát.
Önök délvidéki magyarok kiemelten járultak hozzá a magyarság határokon átívelő nemzeti egyesítéséhez és ezzel párhuzamosan Szerbia demokratizálódásához és ezáltal az egész régió stabilitásához is.

Hölgyeim és Uraim!

Elképesztő ragaszkodás ez! És elképesztő teljesítmény ez, különösen azon körülmények között, amelyek között Önök magyar identitásukat fenntartották. Egy olyan XX. századi – annak elején, közepén, végén egyaránt - véres balkáni háborúk körülményei között, amelyben benne kellett élniük, jóllehet semmi közük nem volt hozzá. De amelyben következetesen a nyugati értékrend: a szabadság, a méltóság, a stabilitás és a demokrácia követeinek bizonyultak.

Olyan dolog számomra erre a teljesítményre tekinteni, mint amilyen az ötvenhatosok teljesítményére. Csak az a különbség, hogy ötvenhat az én megszületésem előtt történt: szüleim és nemzedékének elbeszéléséből és a történetírásból tudok róla. Az a teljesítmény viszont, amit Önök véghezvittek, és azok az események, amelyek között ezt a teljesítményt véghezvitték, részint a szemünk előtt játszódott le.

Ne vegyék ünnepi pátosznak:

Büszkék vagyunk Önökre. Büszkék vagyunk a vajdasági magyarokra. Büszkék vagyunk, hogy egy nemzethez tartozhatunk Önökkel. Büszkék vagyunk arra, hogy Önök hozzánk tartozónak vallják magukat. Hogy összetartozhatunk!

Ennek tükrében elmondhatjuk: nemcsak szépséges anyanyelvünk köt minket össze, hanem a magyar nemzettudat tartalma, a szabadvilághoz való kötődése, a békés, demokratikus, de határozott jogérvényesítés melletti elkötelezettsége is. Az 56-os srácok és a Délvidék XX. századi hőseink példája!

Ahogy identitásunk, szolidaritásunk is túlmutat rajtunk.

Amikor békésen, de határozottan kiállunk amellett, hogy nem megengedhető semmiféle diszkrimináció és a kollektív bűnösség elve a vagyon-visszaszármaztatás és a rehabilitáció kérdésében, amikor világossá tesszük, hogy Szerbia európai integrációja iránti minden elkötelezettségünk mellett sem tudjuk elfogadni a már lezártnak vélt múlt újrafogalmazását. Ez olyan nemzeti érdek, amelyből ha engednénk, akkor az európai értékekhez való ragaszkodásunkat adnánk fel, és az magyarságunk alapvető erkölcsi értékrendjének feladását jelentené.

A nemzeti és az európai ebben a folyamatban összefügg. Az elmúlt napok döbbenetes majd ígéretes történései egyértelműen bizonyították, ha a nemzet összefog, és együtt cselekszik, akkor van remény a sikerre, a megmaradásra, de egyben a jószomszédi viszonyok helyreállítására is.

Mi nem akarjuk, hogy Szerbia visszakanyarodjon és tovább haladjon a tragédiák útján. Mi egész Szerbiával szolidárisak vagyunk. Olyan Szerbiát akarunk, amelyben jó élni. Azért is, mert a MIEINK – Önök – benne élnek. Mert ahogy 1956-ban elvártuk (volna) a szabad népek szolidaritását velünk, úgy mi is, szabad nemzetként, szolidárisak kell, hogy legyünk mindazokkal, akik a szabadság világában akarnak élni. Ez „a szabadság és az európaiság parancsolata”.

Legyen világos: a cél az európai Szerbia. Az a Szerbia, amelyben azért jó élni, mert az európai értékek érvényesülnek benne. Hiszek abban, hogy Szerbiának és Magyarországnak szüksége van egymásra, és mindkét országnak szüksége van egy gazdaságilag virágzó és jogaiban kiteljesedett vajdasági magyarságra. Mert „hallgatok a szívemre”, és tudom, hogy identitásunk egymáshoz és együtt a szabadvilághoz köt.
Hiszem és remélem azt, hogy Szerbia az ominózus törvény kapcsán figyelembe veszi az Önök önbecsülését, erkölcsi értékvilágát és elszántságát, és megérti azt a jó baráti szándékot, ami áthat bennünket.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Engedjék meg, hogy végezetül megköszönjem azt, hogy itt lehettem Önökkel és együtt emlékezhettem meg azon közösség tagjaival, akik példamutatóan összefogva és vállvetve, nemzeti önbecsüléssel küzdöttek és küzdenek erkölcsi igazukért, jövőjükért!

Ünneplő közönség! Hallgass a szívedre!

(kormany.hu)