„Közép-Európai Kezdeményezés Európa Egységéért” – így hangozhatott volna a Közép-Európai Kezdeményezés neve, ha a névadók az alapítás pillanatában egész pontosan beleírták volna a szándékukat a kezdeményezés nevébe.

Ez volt ugyanis akkoriban a dilemma. Az alapításkor már elzúgtak 1989-1990 közép-európai forradalmai, rendszerváltásai, és nemcsak elzúgtak, hanem győztek is, de Európa intézményesen még megosztott volt. Az egyik oldalon ott állt a térség nyugati felének mélyülő integrációja, „a Nyugat”, a másikon pedig kommunizmus és a szovjet befolyás romjain önmagukat és jövőjüket kereső népek, tele reménnyel, de aggodalmakkal és egymás közti feszültségekkel is, „a Kelet”.

Ebben a helyzetben jött létre egy olyan többoldalú államközi fórum, amelyben az akkori Európa minden lehetséges pozíciójú országából legalább egy részt vett. Benne volt a már Európai Közösség-tag Olaszország, az akkor még a formális integráción kívül álló Ausztria, a szovjet kommunizmus alól akkor már felszabadult Magyarország és a nem szovjet típusú kommunizmusból jövő, éppen szétesőben lévő Jugoszlávia.

Az Alpok-Adria, a Quadrilaterale, Pentagonale, majd Közép-Európai Kezdeményezés néven futó, első (bár a visegrádiak által hamarosan követett és számos tekintetben túl is szárnyalt) regionális fórum bebizonyította, hogy ezek fölött a válaszvonalak fölött lehet együttműködni: Európa lehet egységes. A folyamat Közép-Európában zajlott, de egész Európa jövőjéről szólt, Európa egységéről tett hitet. Közép-európai kezdeményezés volt Európa egységéért.

Most, huszonhárom évvel később, Európa jövője ismét napirenden van. Amikor Európa jövőjéről beszélünk, az ma alapvetően két kérdéskört ölel fel: egyrészt az integráció mélyítését a válság legyőzése és újabb válságok megelőzése érdekében, másrészt – ismét, akárcsak huszonhárom éve – az egység kérdését. Az egység megőrzését az Európai Unión belül és az egység kiteljesítését az unió bővítési folyamatának fenntartásával.

Olyan időket élünk, amikor sok kérdőjel szegeződik az egységnek mind a két dimenziójához. De mi, akik részt veszünk a Közép-Európai Kezdeményezésben, már puszta részvételünk által is, határozott válasszal szolgálunk a kérdésekre: Európának csak saját egységében van jövője.

És a Közép-Európai Kezdeményezés megint abban a helyzetben találja magát, hogy a törésvonalak minden oldaláról vannak benne tagok. Van benne olyan eurozóna-tag, amely viszonylag sikeresen vészelte át a válságot, és van olyan, amelynek súlyos árat kellett fizetnie a válságért. Vannak benne eurozónán kívüli EU-tagok, és vannak benne EU-tagjelöltek. És vannak benne olyan tagok, amelyektől az EU szomszédságpolitikája sokáig elzárta – ma is hajlamos elzárni – a tagsági perspektívát, amíg a Keleti Partnerség nevű európai mozgalom át nem törte a tabut, és megnyitotta számukra a tagsági perspektívának legalább a perspektíváját. S mikor történt ez? Akkor, amikor két közép-európai ország, az én hazám és Lengyelország, egymás után adta az Európai Unió elnökségét 2011-ben. Mert mi, közép-európaiak szolidárisak vagyunk, és hiszünk Európa egységében és újraegyesítésében.

Ebben a helyzetben kezdődik a Közép-Európai Kezdeményezés magyar elnöksége, amelynek második felében Magyarország egyidejűleg a másik legjelentősebb térségbeli formációnak, a Visegrádi Együttműködésnek is elnöke lesz. Elnökségi feladatainkat a közép-európai szolidaritás jegyében, Közép-Európa erejére építve, de összeurópai felelősséggel: a tovább erősödő európai egység víziójával fogjuk ellátni, hiszen ez a Közép-Európai Kezdeményezés történelmi küldetése.

Tisztelt Vendégeink! Volt Magyarországnak egy olyan történelmi korszaka, a XIX. század első felében, amikor sokan úgy gondolták – nagyon komoly filozófusok elmélkedtek erről –, hogy Magyarországnak nincs jövője. Ebben a korszakban egy ember, akit egyébként éppen legnagyobb politikai ellenfele nevezett a „legnagyobb magyarnak”, megfogalmazott egy olyan víziót, amely Magyarországon azóta is szállóige. Ez akkor így hangzott: „Magyarország nem volt, hanem lesz.”

Mi, közép-európaiak, ma úgy látjuk, és azt mondjuk a kételkedőknek, hogy „(Közép-)Európa nem volt, hanem lesz”. Ennek jegyében ajánlom figyelmükbe a közép-európai fórumok 2013. évi erőfeszítéseit, éppúgy, mint nagy, európai kulturális örökségünknek (és azon belül a közép-európai örökségnek és azon belül a magyar örökségnek) azokat a dallamait, amelyek hamarosan felcsendülnek.

(Külügyminisztérium)