Németh Zsolt parlamenti államtitkár a Rákóczi Szövetség által Budapesten 2013. március 10-én szervezett Esterházy János Emlékünnepségen a következő beszédet mondta.

Tisztelt Elnök Úr! Kedves Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!

Néhány nap múlva március 15-ét ünnepeljük. Az ünnepi készülődés sokunk számára szorosan összefonódik az Esterházy János-megemlékezéssel. Nem véletlenül – különösen az idén! 1848-ban Magyarország nehéz helyzetbe került, s nagy volt a tét is, épp ezért az ország polgárainak ezrei vonultak előbb utcára a szabadság kivívásáért, majd százezrek a csataterekre annak megvédéséért. Kivonultak, mert a negyvennyolcas nemzedék megértette, és tanúságot is tett arról, hogy áldozatvállalás nélkül nincs szabadság, szabadság nélkül nincs normális emberi élet, és szabadság nélkül nincs felemelkedés sem. Készek voltak áldozatot hozni – a saját életük feláldozásával is – a szabadságért és felemelkedésért. Ez juttatta a történelem oly megbecsült helyére akkor a nemzetet. S ez adott példát a későbbi koroknak: a két világháború közötti időszak elcsatolt magyarjainak, a II. világháború és az azt követő kommunista diktatúra poklát megjárt hősöknek, ’56 forradalmárainak, és a ’88-90-es rendszerváltóknak.

Ezeket a tanúságtevőket, életüket feláldozókat világi és egyházi szóhasználattal mártíroknak nevezzük. A „mártír” szó valójában tanút, keresztény értelmezésben vértanút jelent. A vértanúságot tulajdonképpen az Isten ügyéért való teljes odaadásként, életünk Istennek való teljes felajánlásaként, „életáldozatként” értelmezzük. Így azok is Isten mártírjai, tanúi, tanítványai lehetnek, akiknek hitükért nem kell erőszakos halált halniuk, mégis egész életüket Isten és embertársaik szolgálatára, az igazság és szeretet érvényesülésére áldozzák.

A hősiesség, a mártíromság és az áldozatvállalás – ahogy a magyar történelem is mutatja – nem csak vallási téren történhet. Dulce et decorum est pro patria mori (édes és dicső dolog a hazáért meghalni) – mondták a rómaiak.

Esterházy Jánost több szempontból is mártírnak tekintjük, ugyanis önzetlenül áldozta fel életét üldözött embertársaiért, bátran küzdött az emberi es kisebbségi jogokért, az igazságosságért, a békéért és hitéért. Végsőkig kiállt a felvidéki magyar kisebbség egyenjogúsága és autonómiája mellett, és szembeszállt a Csehszlovák Köztársaság kisebbségekkel szembeni asszimilációs törekvéseivel. Felemelte szavát mindennemű diktatúra és jogtiprás ellen. Megdöbbentő látnoki erővel fogalmazta meg későbbi saját mártíromságát, és annak értelmét:

„Mi a történelmünkből megtanulhattuk azt is – írta az Esti Újság 1939-es számában –, hogy csak az olyan törekvés jut diadalra, melynek mártírjai vannak. Végtelenül komoly és rendkívül súlyos időket élünk, amelyekben fokozott a felelősségünk Istenünkkel, nemzetünkkel, családunkkal, utódainkkal és magunkkal szemben. De vállaljuk ezt a felelősséget. Nem fogunk sem megtörni, sem helytelen utakra tévedni. Nem fogunk összeütközésbe kerülni sem az isteni, sem az emberi törvényekkel, mert rendületlen a bizalmunk és hitünk az isteni igazságban. Bízunk a magunk erejében és emelt fővel hirdethetjük, hogy lelkiismeretünk tiszta, becsületünk érintetlen, nem vétettünk senki ellen és csak azokat a jogainkat követeljük és védjük, melyeket már a múltban kiharcoltunk és amelyek feltétlenül megilletnek minket. Ha szenvednünk kell magyarságunkért, panasz és zokszó nélkül tesszük ezt, mert mentül szilárdabban állunk ilyen körülmények között, Isten adta jogaink alapján annál értékesebb tagjai leszünk a nagy magyar közösségnek és annál eredményesebben tudjuk majd szolgálni Isten segítségével örök magyar céljainkat.”

Nem tudunk és nincs is lehetőségünk más modellt elképzelni a magyarság érdekeinek képviseletére, mint azt, ami Esterházy János nevéhez és példájához kötődik. A magyarság jelenlegi megváltozott, de távolról sem megnyugtatóan rendezett helyzetében meg vagyunk győződve, hogy csak ezen az úton járva lehet sikereket elérni.

Ezért is van rendkívüli jelentősége Esterházy János felmutatásának, beleértve első budapesti köztéri szobrának felállítását – amire május 15-én fog sor kerülni – éppúgy mint a diplomáciai erőfeszítéseket rehabilitációja és nemzetközi elismerése érdekében.

Magyarságunknak Esterházy János után is teremnek hős tanúságtevői határokon belül is, kívül is. Így a szlovákiai magyarságot is csak az olyan elhivatott emberek és szervezetek segíthetik át a nehézségeken, mint a mai nap folyamán Esterházy-emlékéremmel kitüntetett Boldoghy Olivér és a Pozsonyi Magyar Galéria. Őszintén köszönjük nekik mindazt, amit a felvidéki magyarságért és a magyar kultúráért tettek. Jó példái és követői ők Esterházy Jánosnak, az 1848-as magyar ifjaknak, ezek keresztül ’56 hőseinek, valamint a rendszerváltóknak. Ők mutatják meg nekünk milyen is az, amikor a nemzet helyzetének javítására, megváltoztatására adódó lehetőségeinket nem tékozoljuk el, hanem helytállunk ezekben a helyzetekben és lehetőségekben.

Lehetőségeinket ma sem szabad eltékozolnunk, ugyanis olyan időszakban kerül sor a mai ünnepségre, amikor új helyzet van a magyar-szlovák kapcsolatokban. Eddig nem volt arra példa, hogy egy erős szlovákiai kormány egyszerre szorgalmazza a magyar-szlovák kapcsolatok „pozitív agendájában” – gazdasági együttműködésben, infrastrukturális fejlesztésekben, Európa-politikai együttműködésben – való előrelépést és elismeri, hogy problémamegoldó párbeszédet kell indítani a vitás kérdésekben. A szlovák miniszterelnök erős kormányt vezet: amit ígér, vagy amiben megegyezünk azt meg tudja tartani. A magyar-szlovák kapcsolatok előtt ott az esély, hogy a két országot politikai értelemben is a „pozitív agenda” és a problémamegoldó párbeszéd kösse össze. A magyar és – legalábbis a deklarált – szlovák elképzelések tehát évtizedek óta először összhangban vannak.

Azért is üdvözlendő mindez, mert a magyar térségpolitika zászlóshajójának számító visegrádi együttműködés résztvevői közül is egyedül Szlovákia a szomszédunk, tehát területileg csak rajta keresztül kapcsolódunk e szűkebb, ám számunkra különösen fontos régióhoz. Szlovákia egyik leginkább kiemelkedő kereskedelmi partnerünk, s a legtöbb külgazdasági relációtól eltérően a hazai kis- és középvállalkozások nemzetközi érdeklődését is felkeltő célpont.

Van tehát pozitív agenda: közlekedési infrastruktúrafejlesztés (jelentős, bár az igényektől még így is jelentősen elmaradó eredményekkel), van gázvezeték-építés stb. És megindult a közös nevező megtalálásának az igényével a párbeszéd az Selye Egyetemről, vagy az egyik legkonfliktusosabb (vagy: a legkonfliktusosabb) kérdésről: az állampolgárságról. A „pozitív agenda” továbbfejlesztése tehát úgy tűnik senki számára sem kérdéses, tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy ezt ki tudjuk használni és eredményeket érjünk el az érzékeny kérdések tárgyalása során is. A légkör javulása ellenére ugyanis a kapcsolatokat terhelő problémák közül szinte semmi sem oldódott meg.

Keresnünk kell a lehetőséget, hogy a szlovák és magyar történészek, szakemberek, politikusok soron következő találkozóin és megbeszélésein a két nemzet viszonylatában felmerülő „érzékeny kérdések” is napirendre kerüljenek. A közös érdekek mentén való zavartalan együttműködéssel egyidejűleg kezdődjék minél mélyebb, őszintébb és gyakorlatiasabb párbeszéd minél több problémás kérdésről, és lehetőleg szülessen minél több megegyezés a problémák megoldásának módozatairól. Magyar részről mind az együttműködéshez, mind a párbeszédhez rendelkezünk a szükséges intellektuális, szervezeti és anyagi kapacitásokkal, várjuk a szlovák fél aktív részvételét. A magyar fél célkitűzése így nem is lehet más, mint az, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok egy mélyebb dimenzióban a két nemzet szoros együttműködésévé fejlődjenek, olyan együttműködéssé, amely méltó ezeréves közös történelmünkhöz.

A cél elérését nem tartjuk reménytelennek. Főleg azért nem, mert vannak pozitív példák Európában és a szűkebb régióban. Tele reménnyel és bizakodással figyeljük, hogy érzékeny kérdések más relációban is előtérbe kerülnek. Emlékeztetnék a magyar-szerb viszony alakulására, Áder János elnök úr közelgő szerbiai látogatására s a készülő közös történelmi főhajtásra. Hasonlóképpen, csak üdvözölni tudjuk Nečas cseh miniszterelnök bátor felszólalását február elején, Münchenben. A cseh politikus tudatában van ugyanis annak, hogy a csehországi németség, német nyelvű polgárai meghatározóan járultak hozzá az ország a térség történelme során annak gazdasági és kulturális fejlődéséhez. Épp ezért „kimondottan sajnálja az akkori Csehszlovákiából történt erőszakos kitelepítésüket, a kisajátítással és az állampolgárságtól való megfosztással ártatlan embereknek okozott sok szenvedést és sérelmet, különös tekintettel a kollektív bűnösségre”. A szlovákiai magyar közösség mai helyzetének gyökerei között mi is ott találjuk a magyarság kollektív megbízhatatlanságának elvét kimondó Beneš-dekrétumokat. Nečas mondataival a történelmi sorsközösség felismeréséről es vállalásáról tett tanúságot.

A szlovák–magyar viszony rendezésének alapja meggyőződésünk szerint szintén nem lehet más, mint ahogyan azt Esterházy János megfogalmazta:

„Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.” Továbbá, amint az előbb már idéztem: „mentül szilárdabban állunk ilyen körülmények között, Isten adta jogaink alapján annál értékesebb tagjai leszünk a nagy magyar közösségnek és annál eredményesebben tudjuk majd szolgálni Isten segítségével örök magyar céljainkat”.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Külügyminisztérium)