Németh Zsolt parlamenti államtitkár az alábbi beszédet mondta a „Távol az Araráttól – Örmény kultúra a Kárpát-medencében” című kiállítás megnyitóján Budapesti Történeti Múzeumban, 2013. április 5-én.

A kiállításunk címében szereplő Ararát hegye a megmenekülés, a történelmi kataklizmák utáni újrakezdés egyetemes szimbóluma a bibliai idők óta: „Százötven nap elteltével a víz visszahúzódott, s a hetedik hónapban, a hónap 17. napján a bárka megállt az Ararát hegyén.” (Ter. 4,8) A hegy emellett különösen is jelképezi az örmény nép egységét. Az örmény népét, amely a világ első keresztény államát alkotta, s amelynek nemzetrészei a történelem viharai következtében ma a világ számos országában élnek.

Nem nehéz észrevenni néhány párhuzamot az örmény és a magyar nép történelmében és helyzetében. Magyarországon ezer évvel ezelőtt Szent István, Örményországban hét évszázaddal korábban III. Tiridátész király keresztény államot alapított. Mindkét nép sokat szenvedett a történelem viharaiban, milliónyi magyar és örmény szóródott szét szerte a világban. Mindkettőnk országát tatár dúlta, később az Oszmán Birodalom hódította meg, legutóbb pedig a szovjet uralom nyomta rá bélyegét népeink történelmére. Az örmény nép történelmi szenvedései, különösen a XX. században, arra figyelmeztetnek minket, magyarokat: nem csak mi szenvedtünk, és nem mi szenvedtük a legtöbbet. Ez a tudat, a másik nép iránti részvét segít megszabadulni az önsajnálattól, amely minden nemzet jövőjének egyik legnagyobb ellensége.

Nagyon nagyra értékelem és inspirálónak tartom, hogy a „Távol az Araráttól, örmény kultúra a Kárpát-medencében” című kiállítás megszervezése mögött széles nemzetközi összefogás áll, amit az is bizonyít, hogy a szintén most rendezendő kétnapos tudományos tanácskozás meghívott előadói Magyarországról, Lengyelországból, Németországból, az Egyesült Államokból, Ukrajnából, Örményországból, Erdélyből és Svájcból érkeznek.

Szeretném elismerésemet kifejezni a szervezőknek: a kiállítást és a nemzetközi konferenciát szervező Budapesti Történeti Múzeumnak és az Országos Széchényi Könyvtárnak, a szakmai támogató Lipcsei Egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetének, s különösen is Kovács Bálint és Pál Emese kurátoroknak. Köszöntöm Armenuhi Droszt-Abgarjan professzort a Halle-Wittenberg-i Martin-Luther Egyetemről és Stefan Troebst professzort, a Lipcsei Egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetének igazgatóhelyettesét, akik a kiállítás és konferencia megnyitásában vállaltak szerepet.

Köszönöm az erdélyi örmény egyház és örmény kisebbség, valamint a hazai örmény kisebbség, továbbá az örmény nemzetiségi önkormányzatok támogatását. Külön szeretném köszönteni Szimonján Anahit asszonyt, az örményországi Örmény–Magyar Kulturális Társaság elnökét, aki államközi kapcsolataink jelenlegi nehéz időszakában is örömmel vállalta az eseményen való részvételt.

Mi, magyarok mindig is nagyra becsültük, hogy a közöttünk letelepedett örménységen keresztül részesedhettünk és ma is részesedhetünk ebből az ősi kultúrából. A jelen kiállítás méltóképpen mutatja be, hogyan integrálódtak az örmények a magyar társadalomba, s járultak hozzá sajátos kultúrájuk értékeivel, vitéz fiaik áldozatvállalásával a magyar nemzet boldogulásához. Elég például azt megemlítenünk, hogy az 1848/49-es szabadságharcban hetvennél több örmény származású tiszt küzdött a magyarok oldalán. Köztük olyan kiemelkedő és soha nem feledhető hősökkel, mint Kiss Ernő és Lázár Vilmos aradi vértanúk. De örmény származású volt az 1956-os forradalom kiemelkedő alakja, Pongrácz Gergely is.

A nemzeti polgárosodás korszakát és a sikeres magyarországi örmény integrációt számos örmény származású közéleti személyiség és művész is szemlélteti: példának okáért Hollósy Simont, a nagybányai festőiskola alapítóját; Gyertyánffy Berta festőt; Kacsóh Pongrác zeneszerzőt, vagy a fotográfus Brassait szeretném megemlíteni.

Fontosnak tartom azt is kiemelni, hogy a számunkra oly fontos erdélyi örmény kulturális örökséget a bukaresti, román-örmény identitású örmény közösség is magáénak tekinti, és így a mostani budapesti esemény a közös magyar-román kulturális örökség szempontjából is jelentőséggel bír és üzenetet hordoz.

Magyarok és örmények együtt lehetnek büszkék arra, hogy a történelem viharaiban megőriztük hitünket, kultúránkat és nyelvünket. Bár a diaszpórában élő örmények éppen arra mutatnak példát, hogy a nemzeti hovatartozás még az anyanyelv elveszítését, meglazulását is túlélheti. Valljuk meg, hogy mi magyarok is egyre több ilyen példát tudunk említeni az emigrációból. A magyar kormány számára ma inspirációt jelent mindez, amikor a távoli szórványmagyarságot igyekszik – nem is sikertelenül – bevonni a nemzet közjogi és kulturális vérkeringésébe. Érdemes lenne közösen gondolkodnunk arról, mit jelent örménynek, románnak, franciának, németnek vagy magyarnak lenni a XXI. század világában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A diaszpórának, valamint minden kultúra- és identitáshordozó szervezetnek és magánszemélynek fontos szerep juthat a nemzetek közötti kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében. Ezért is bízom abban, hogy Magyarország és Örményország államközi kapcsolatai is rendeződnek a belátható jövőben és tükrözni fogják azt a barátságot, ami történelmünket mindig is kísérte.

Köszönöm figyelmüket!

(Külügyminisztérium)