Németh Zsolt beszéde a Parlamentben

Kedves Vendégek!

„A történelemmel szembe kell nézni” – írta Mikulas Dzurinda a Szlovák Köztársaság külügyminisztere egy hónappal ezelőtt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban abból az alkalomból, hogy Szlovákia 20 évvel ezelőtt kért hivatalosan bocsánatot a kárpáti németek második világháború utáni meghurcoltatásáért.

Mi, magyarok, érzékeljük és értékeljük azt az erjedést a szlovák közéletben, amelyet ez a mondat jelez: azt a paradigmaváltás irányába mutató folyamatot, amelybe a Radičová-kormány lehelt életet, és amely, ha nagyon korai szakaszában tart is, de amennyiben következetesen végbemegy, akkor alapvetően változtathatja meg nemcsak a német-szlovák, de a magyar-szlovák viszonyt is.

Mai ünnepségünk alkalom, hogy ismét megerősítsük: a magyar-szlovák közös történelemmel a szlovák népnek nem egyedül kell szembenéznie; közös múltunkkal közösen kívánunk szembenézni, partnerek vagyunk ebben a folyamatban.

Tesszük ezt a ma 110 éve született Esterházy János szellemében, az ő látásával. Esterházy Jánoséval, aki számára nem egyfajta „Realpolitik” eleme, hanem szívügy volt a magyar-szlovák testvériség. Nem pusztán „hideg békét” akart, nem pusztán politikai modus vivendit, hanem hitt a két nép testvériségében.

Emlékezzünk vissza arra a jelenetre – Esterházy életének egyik legdrámaibb pillanatára –, amikor a szlovák törvényhozás egyedüli képviselőjeként nem szavazta meg a zsidóság deportálását. Egyedüli volt, bár nem akart egyedüli lenni. Elkeseredett és neki semmiképp fel nem róható beszédében, egy nagy politikus taktikázásával, a szó szoros értelmében mindent bevetett, hogy meggyőzze képviselőtársait a készülő döntés elfogadhatatlanságáról. Miért? Talán az elhatározás megváltoztatásának reményében? Idealizmusát ismerve bizonyára abban is. De mindenképpen azért, hogy a bűnt ne csak a szlovákiai magyar közösségről, hanem a szlovák nemzetről is lemossa. Az izraeli knesszet képviselőjének Orit Zuaretz asszonynak szeretném megköszönni jelenlétét a forrongó Közel-Keleti események közepette és megerősíteni Esterházy szellemében, hogy Magyarország elkötelezett a zsidóság és Izrael állam biztonságának támogatása mellett!

Esterházy számára a szlovákság nem egy volt az európai nemzetek közül, hanem a magyarsághoz legközelebb álló, a magyarsággal a közös sors kenyerét megosztó testvérnemzet. Nem lehetett ennek a nemzetnek a nevében Esterházyt annyiszor megalázni és meggyötörni, hogy az a két nép testvériségéről szóló hitvallásától eltántorította volna. „Szerette őket mindvégig…” (Jn 13, 1) – ennek a ténynek két velünk lévő tanúja: Ian Janku, Esterházy Alíz.

Esterházy János a magyar-szlovák testvériség szimbóluma. Rehabilitálásának igénye ezért nem pusztán egy ember rehabilitálására irányul. Az ő rehabilitálása a magyar-szlovák testvériség ügyének rehabilitálásával lenne egyenlő Szlovákiában és Csehországban. Ezért megy olyan nehezen; de ezért törvényszerű, hogy előbb-utóbb sor kerüljön rá.

A magyar-szlovák közös történelemmel való szembenézésre nemcsak a mi részünkről, hanem szlovák részről is megvan az igény. Nyolc évvel ezelőtt, a Szlovák Köztársaság kikiáltásának 10. évfordulója alkalmából az akkori szlovák házelnök, Pavol Hrušovsky nagy ívű beszédben vázolta fel ennek perspektíváját, kimondva – a szlovák politikai elit részéről eső ízben – a második világháború után történtekkel, a jogfosztással, a „hontalanság éveivel” való szembenézés szükségességét is.

Ennek jelentőségét aligha lehet túlértékelni. A második világháború után történtekkel való szembenézés olyan problémacsomag, amelyben szükségszerűen benne kell, hogy legyen Esterházy János mártíriumának kérdése. És benne kell, hogy legyen ennek összes összefüggése. Benne kell, hogy legyen a közös szembenézés a kollektív bűnösség (pontosabban a kollektív retorzió) elvének akkori alkalmazásával. Benne kell, hogy legyen a közös szembenézés a nemzeti szocializmus és a rákövetkező, úgynevezett „nemzeti demokrácia”, valamint a kommunizmus rémtetteivel.

És benne kell, hogy legyen e rendszerek egymással való összefüggéseinek közös a vizsgálata is. Azoké a rendszereké, amelyeknek Esterházy János közös áldozatául esett.

A múlttal való közös szembenézésnek akkor van értelme, ha a múltból örökölt, de a két nép viszonyában jelenleg is konkrét problémát jelentő ügyek megoldása következik belőle – erre vannak is kész javaslatok, pl. a Magyar Koalíció Pártja részéről – és ha mindez a két nép testvériségének érzékelhető érvényesülését eredményezi a jövőben.

Az egyházak – a római katolikus püspökkarok 2006 nyári közös nyilatkozatával, vagy a református egyház magyar és szlovák hívei között nemzeti kérdésekben megnyilvánuló szolidaritással – elindultak a megkerülhetetlen úton. S hogy ez így van, az nagyon illeszkedik Esterházy víziójába, hiszen ő szent politikusként és politikus szentként mindig is kiemelten fontosnak tartotta a két nép viszonyának transzcendentális vonatkozásait. Történészeink párbeszéde már több év óta zajlik, és hamarosan egy közös történelmi szöveggyűjteményben is testet ölthet.

Ezek nagyon fontos eredmények, egyet azonban nem pótolhatnak: a két nép szabadon választott képviselőinek – a politikai szférának – a részvételét, sőt meghatározó szerepvállalását az egymásra találásban. Ezt Esterházy János is így látta: a két nép testvériségének legfontosabb keretét ő is a két ország politikai párbeszédében és rendkívül szoros, politikai dimenziójú együttműködésében jelölte meg.

Erre mi – 2011 Magyarországa – készen állunk.

Készek vagyunk a kéznyújtásra, készek vagyunk a hosszú távú megegyezésre, készek vagyunk javaslatokkal élni ebben a tekintetben.

Számunkra az egymásnak történő kéznyújtásnak nem a formája, hanem tartalma és hatása a fontos. A magyar-szlovák viszony hosszú távú rendezése szempontjából minden lényeges kérdést napirendre kell venni, és mindegyikhez közös értelmezést kell rendelni.

Mint ahogy párbeszéd útján kell megtalálni az ideális formát is, amellyel legjobban mozdítjuk elő, hogy állásfoglalásunk a konkrét problémák minél szélesebb körének megoldásában és, ezáltal, a magyar-szlovák testvériség minél szabadabb érvényesülésében ölthessen testet.

Kitettük kokárdáinkat! Március idusa, a szabadság ünnepe igen közel esik Esterházy születésnapjához!

Együtt és csak együtt lehetünk szabadok. Esterházy életműve erre tanít, és bármiféle megbékélési dokumentumnak is ezen a fundamentumon kell nyugodnia. A népek szabadságának nemcsak korlátja, de feltétele és biztosítéka is minden együtt élő nép szabadsága.

Ha ez így lesz, akkor a Kassán holnap felavatásra kerülő Esterházy János-szobrot – egyfajta közös szabadságszobor gyanánt – magyarok és szlovákok egyaránt sajátunknak fogjuk érezni.

Tisztelt emlékezők!

Esterházy János kora tavasszal született. Mindig az évnek ebben a szinte izgalmasan szép szakaszában emlékezünk róla. Most, a 110. évfordulón, mintha az időjárás is emlékeztetni akarna arra, hogy mit is jelent a kora tavasz. Mert a kora tavaszban mindig benne van a látható tavasz ígérete: el fog jönni a tavasz. El fog jönni a magyar-szlovák viszonyban is. Esterházy János érdeméért mindenképpen. „A történelemmel szembe kell nézni!” Adja a mi Teremtő Istenünk, hogy így legyen.

(kormany.hu)