Az ember a hazában is haza jár valahová, és hazaérni mindig öröm. Ebben van most nekem részem, mert Erdélyben – ahová évtizedek óta úgy járok, mint aki hazajár – a szűkebb szellemi otthonom az a közösség, amelyben most itt vagyunk.

Miért is az? Azért, kedves barátaim, mert többnyire Ti mondjátok ki azt, és Ti mindig kimondjátok azt, amit én is mondanék, ha a sors megadta volna nekem, hogy erdélyi legyek. Sőt sokszor csak ti mondjátok ki azt, amit valakinek ki kell mondania, hogy senki se tehessen úgy, mintha okkal hinné másnak – rózsaszínűbbnek – a világot és különösen az erdélyi valóságot, mint amilyen.

Ti magatok vagytok a kiáltó szó Erdélyben, és erre a „kiáltó szóra” ma nagyobb a szükség, mint korábban.

Az a korszakváltás, amelyen a múlt évben Erdély átesett, számos – úgy szokták a diplomácia nyelvén mondani – „kihívást” tartogatott az erdélyi magyarság és a sorsát meghatározó magyar-román kapcsolatok számára.

Elég, ha csak annyit mondok: MOGYE, restitució, székely zászló, régióreform, székely tankönyv vagy éppen trikolóros hajpánt, hogy mindenki értse, milyen „kihívásokra” gondolok, s milyen változás állt be a tízes évek elejéhez képest a magyar-román kapcsolatokban. 2012-ig volt a magyar-román kapcsolatoknak egy kedvező korszaka, amelyet publicisták „mézesheteknek” is neveztek: egy éve ennek a korszaknak a vívmányait érik ezek a bizonyos kihívások.

Konkrétabban: A román közélet egyes köreinek erőlködését látjuk, hogy felélesszék a kilencvenes évek elejének magyarellenes légkörét a román társadalomban. Vannak persze olyan körei is a hatalomnak, amelyek ma már világosan érzékelik, hogy ez nem megy. Azért nem megy, mert ez a Románia már nem az a Románia. A „mézeshetek” nem múltak el nyomtalanul: a román társadalom nagy része ma már többet tud rólunk és a világról, mint 20-25 éve, és nem befogadó a hisztériakeltésre. Akárhány tévécsatorna próbál hajpántos kislányügyet kreálni, majdnem egy kezünkön megszámolhatjuk, hogy hányan mozdulnak rá. A román hajpánttal Székelyföldön és magyar hajpánttal Kolozsváron vásárolni próbáló riportert senki sem inzultálja. A román emberek tudják, hogy mi, magyarok, megbecsüljük őket, s fontos partnerként számítunk rájuk abban, hogy egy velük közös, sikeres Közép-Európában képzelhessük el a jövőnket.

Ettől persze még a magyarellenes hangulatkeltés kísérlete és a magyarellenes politika felélesztése kihívás, de önmagában véve nem tragédia: látott és túlélt az erdélyi magyarság már sok ilyet, rosszabbat is. Tragédia az lenne, ha az erdélyi magyarság most nem nézne olyan kitartással, bátorsággal és főként bölcsességgel szembe a „kihívásokkal”, mint annyiszor a történelemben.

A sikeres szembenézésnek három feltételére szeretném felhívni a figyelmet:

- Az egyik feltétel a kihívások néven nevezése és ebben a következetes kitartás, mert néma kisebbségnek anyaországa sem érti a szavát. (Az az állam meg, amelynek területéhez került a szülőföldje, még annyira sem.) Ezért tartom én nagyon fontosnak például az EMNP következetes álláspontját pl. az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kérdésében. Látni kell, hogy tesztügyről van szó: ha a MOGYE kérdését a durva visszalépés ellenére az erdélyi magyarság hagyja elaludni, akkor ugyanerre fog számítani a magyarok részéről az oktatási igazgatás a teljes magyar oktatásra nézve, és ez nem sok jót jósolna az erdélyi magyar iskolák jövője szempontjából, legyenek azok akár Székelyföldön, akár szórványvidékeken.

- A siker másik feltétele az alapkérdésekben való összefogás és szolidaritás képessége. Jól látható, hogy például a regionális reform kapcsán azok a vörös vonalak, amelyeket a magyar szervezetek egymással látható egyetértésben kijelölnek, nehezen lesznek a közigazgatási átszervezés során figyelmen kívül hagyhatók. Ugyanezt mondhatom az egyházi és közösségi javak restituciója kapcsán is, ami nem kevésbé stratégiai kérdés. S ennek az egy hangnemben szólásnak az értékét az sem rontja le, ha egyes vezető személyiségeink jónak látják magyar-magyar számháborút folytatni arról, hogy hányan voltak a marosvásárhelyi nagygyűlésen. Mindamellett nemcsak az erdélyi szolidaritás szükségességére gondolok, hanem az országhatárok feletti szolidaritásra is: a magyar kormány részéről biztosíthatlak Titeket, hogy – amint 2010 óta láthattátok, úgy továbbra is – Magyarország minden erdélyi magyar érdekérvényesítő törekvést következetesen s a rendelkezésére álló teljes eszköztár igénybevételével támogat. Nincs erdélyi magyar érdek és magyarországi magyar érdek, csak magyar érdek van, s ennek érvényesítésében az erdélyi magyarság éppúgy számíthat ránk, ahogy mi is számítunk az erdélyiekre. Lehetőséget biztosítottunk az erdélyi magyarságnak az anyaország állampolgári közösségéhez való tartozásra – eddig több százezren éltek vele – és arra is, hogy a választásokon részt vegyenek az anyaország sorsának, kormányzása irányának meghatározásában.

- Az új helyzet kihívásaival történő sikeres szembenézés harmadik feltétele, hogy nem szabad figyelmen kívül hagynunk a román társadalom túlnyomó többségének elzárkózását a magyarellenes hangulatkeltés támogatásától. Ha Románia meg akar felelni saját népe elvárásainak, akkor előbb-utóbb zöld utat kell engednie azoknak a törekvéseknek, amelyek az erdélyi magyarokkal és a magyar kormánnyal való stratégiai partnerséghez való visszatérést segítik elő. Ez a pillanat el fog jönni. Nekünk erre készen kell állnunk, sőt saját eszközeinkkel siettetnünk kell ennek a pillanatnak az eljövetelét. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan történelmi személyiség, mint Tőkés László püspök úr szerepvállalása az új magyar-román kiegyezés elősegítésében, mérföldkő lehet ezen az úton.

Az ő személyisége kapcsán hadd időzzek el egy önmagán túlmutató városnéven. Kérem, a kolozsvári házigazdák ne érezzék udvariatlanságnak, hogy ez a városnév ezúttal nem a kincses város, hanem Temesvár: az 1989-es Temesvár. Amikor azt mondom, hogy ez a közösség számomra a szellemi otthon Erdélyben, akkor az 1989-es temesvári szellemiségre gondolok, amelyben mindig is otthon éreztem magam. A kihívások néven nevezése: 1989 Temesvárjának szelleme. Amikor szolidaritásról beszélünk, akkor emlékezzünk a temesvári lelkészlakot körülvevő élőláncban egymást szorító kezekre. És a magyar-román kiegyezés is Temesvár szellemében kell, hogy végbe menjen. Csak a szabadság szelleme, az egymás szabadsága iránti szolidaritás teremthet tartós szövetséget, de az megfogja teremteni a tartós szövetséget és a magyar és a román nép között, tehát a harmonikus együttélés alapfeltételét Erdélyben.

(Külügyminisztérium)