Lőrincz Csaba-díj, Korhecz Tamásnak, a vajdasági magyarság egyik legfontosabb vezetőjének, 2013 nyárelőjén.

Amióta Csaba emlékét a róla elnevezett díjjal ünnepeljük, talán sosem volt ennyire aktuális, ennyire nyilvánvaló és ennyire ünneplésre méltó a díj névadója szellemiségének, a díjazott kilétének és az átadás időpontjának összefüggése.

Természetesen a névadó és a díjazott szellemisége többé-kevésbé egybeesik, hiszen éppen ennek elismerését szolgálja a díj. A díj átadásának időpontja azonban sosem volt annyira aktuális, mint most.

Csak néhány nappal vagyunk azután, hogy a szerb parlament elfogadta a magyarság üldöztetését elítélő megbékélési nyilatkozatot, csak néhány nappal vagyunk a magyar köztársasági elnök felszólalása után a Szkupstinában és szerb partnerével közös főhajtása után az áldozatok emléke előtt.

Megbékélés a kisebbségi jogok érvényesülése útján! Ez az, amit ma a magyar-szerb kapcsolatokban láthatunk. Ez az, amiért a vajdasági magyar politikai elit, s közte kitüntettünk, évek óta küzd. Ez a Pro Minoritate Alapítványnak és a „tusványosi folyamatnak” is az esszenciája. És ez az, ami Lőrincz Csaba legfőbb ideálja, élete álma volt.

Ez a mi térségpolitikánk lényege, és ennek a célkitűzésnek a megvalósításában az említett eseményeknek köszönhetően ma a vezető terület – legalábbis eredményesség tekintetében, hiszen erőfeszítések más irányban is vannak – a magyar-szerb kapcsolatrendszer.

Voltak máskor is – sajnos viszonylag ritkán – ilyen katartikus pillanatok az elmúlt két és fél évtized nemzetpolitikájának történetében. Ilyen volt, amikor Tőkés László parókiája előtt, a lelkész védelmében temesvári magyarok és románok együtt alkottak élőláncot. Ilyen volt a Mária Valéria-híd átadása. Ilyen volt a Státustörvény. Ilyen a kedvezményes honosítás megteremtése.

Ez a teljesség igénye nélküli felsorolás jól mutatja, hogy aminek most vagyunk szemtanúi magyar-szerb viszonylatban, az nem légüres térben képzelendő el, hanem egy egész nép által szívósan szorgalmazott megbékélési folyamat történelmi kontextusába illeszkedik.

Mert számunkra nem pragmatikus taktika, de nem is cselekedetek nélküli romanticizmus, hanem történelmi távlatokba mutató, ugyanakkor nagyon konkrét és tömegtámogatottságot élvező, össznemzeti program a megbékélés szomszédjainkkal a kisebbségi jogok – köztük a kollektív jogok és azok között az autonómia – biztosítása által. Az egész magyar nemzet megbékélést és harmonikus együttműködést akar szomszédjaival, de nem saját jogai és saját jövője feladása árán, hanem a kisebbségi-közösségi jogok útján.

Nem véletlenül említem a megbékélés összefüggésében az autonómiát. Ha végignézünk az elmúlt 25 éven, akkor láthatjuk, hogy az autonómia kérdése a magyar-szerb közeledésnek – igaz, csak egyik, de nélkülözhetetlen – komponense.

Lényegében azt mondhatjuk, hogy a magyar-szerb megbékélési modell - talán lassan így nevezhetjük - három pilléren nyugszik.

- az egyik pillér a demokrácia és – vele szoros kapcsolatban – a biztonság (hiszen a biztonság népeink szabadságának biztonsága, és szabadság nincs demokrácia nélkül): ezen a téren kiemelkedőt alkottunk együtt a Szegedi Folyamat keretében; ma ennek a pillérnek a legfontosabb megnyilvánulása Szerbia európai integrációja érdekében folytatott együttműködésünk;

- a másik pillér a gazdasági együttműködés, (út, vasút, határátkelők stb.);

- a harmadik – de mondhatni, „első az egyenlők között” a kisebbségi jogok érvényesülése és az autonómia létrejötte.

Mindhárom téren elmondhatjuk, hogy olyan időszakokban, amikor ezek valamilyen módon sérültek, akkor a magyar-szerb „hivatalos kapcsolatok” is nagy kihívások elé néztek. (A „hivatalos kapcsolatok”, mert a szerb nép nekünk akkor is fontos partnerünk volt, amikor az ott uralkodó politikai viszonyokkal nem tudtunk egyet érteni.) Viszont a három fő dimenzió érvényesülése magától értetődően vonta maga után a hivatalos kapcsolatok szorosabbá válását.

Ha csak a kisebbségpolitika és autonómia dimenzióját említem, akkor ezen az úton olyan állomások voltak, mint

1. a magyar-szerb kisebbségvédelmi megállapodás megkötése (2002);ű

2.  a hármas autonómiakoncepció megalkotása – amelynek előképe volt a történelmi VMDK hármas autonómiakoncepciója (2000);ű

3. a Nemzeti Tanácsokról szóló törvény megalkotása és a nemzeti tanácsok létrejötte, ami az autonóimakoncepció személyi elvű struktúrájának megvalósulása, és amiben díjazottunk, Korhecz Tamás oroszlánrészt vállalt;

4. a parlamentek együttműködési egyezménye, amely külön passzust tartalmaz a nemzetközi kisebbségvédelmi standardok erősítéséért való együttműködésre vonatkozóan (ami abból indul ki, hogy mindkét országnak vannak határon túli kisebbségei, ezért a két ország szolidáris e közösségek jogvédelmében; de nemcsak egymással vagyunk szolidárisak, hanem a világ minden kisebbségi helyzetű emberével);

5. majd fontos állomás volt a rehabilitációs és restitúciós törvénnyel kapcsolatos jogszabály megalkotása, illetve a vita megnyugtató lezárása.

A restitúciós törvénnyel kapcsolatos észrevételeink meghallgatása szerb részről már érvényesítette azt a közös elvünket napjaink Szerbiájával, hogy a kollektív bűnösség elve és főként a kollektív büntetés elfogadhatatlan eszme. Nincs demokrácia ennek az eszmének a nagyon határozott elvetése nélkül, és annak kizárása nélkül, hogy valaha valaki újra felvesse alkalmazását. Ezért is mérföldkő a szerb parlament által elfogadott mostani megbékélési nyilatkozat, hiszen – történelmi kontextusban – pontosan a demokráciának ezt az alapvetését fejezi ki. Közös főhajtás a kölcsönös bocsánatkérés és megbocsátás jegyében – íme a magyar-szerb megbékélési modell!

Óriási tehát az eredmény, van mit ünnepelnünk: a magyar-szerb kapcsolatokban történelmi időket – „történelmi áttörés” időszakát – éljük. De azt is tudjuk, hogy közös történelmünk mindezzel nem ért véget. Sok a közös teendőnk továbbra is. Hiszen sok olyan országa van még Európának, ahol a kollektív bűnösség és kollektív büntetés elvét (amely lényegében a nácizmusnak és a kommunizmusnak is az alapelve volt) még mindig nem ítéltek el, nem nyilvánították elfogadhatatlanná, és nem zárták ki gyakorlati érvényesülésének lehetőségét sem.

Sok a teendőnk, mert sok még a feltáratlan sír, meg nem történt főhajtás az áldozatok előtt, meg nem adott végtisztesség. Talán nincsenek is számadatok arról, hogy Közép-Európa-szerte hányan nyugszanak még jeltelen sírokban – emberek, akiket azért öltek meg, mert a térség valamelyik népéhez tartoztak, és azért nem kaptak máig végtisztességet, mert meggyilkolásuk egyértelmű elítélésétől, az áldozatok bűntelenségének kimondásától tartózkodik a mindenkori hatalom.

Minden rejtett sírt – sok-sok tömegsírt – meg kell jelölni.

Mindenkinek meg kell adni a végtisztességet.

Mert a megholtaknak való tiszteletadás az élőkről szól.

Mert a nemzeti többségben és nemzeti kisebbségben élőknek egyaránt joguk van áldozataik számára a végtisztesség megadásához.

Mert minden embernek egyformán joga van szabadságban, biztonságban, és méltóságban élni.

Ez a mi programunk, és a Lőrincz Csaba-díjjal azokat tüntetjük ki évről évre, akik tudományos vagy közéleti teljesítmények útján efelé segítenek vezetni a világot.

(Külügyminisztérium)