2013. március 16.

Tisztelt Ünneplők, Kedves Honfitársaim!

Március 15. az egyetlen a nemzeti ünnepeink sorában, mely egyszerre örvend kivételesen egységes (pozitív) közmegegyezésnek, és meg is őrizte egyediségét, személyességét, így talán a legtöbben érzik magukénak az ünnep által felvetett gondolatokat. Nemzeti ünnepeink, különösen forradalmaink sorában mindez 1848 márciusát egyedülállóvá teszi.

Nem volt azonban ez mindig így. Hosszú időn keresztül otthon, az anyaországban tilos volt róla megemlékezni. Magyarországon még a ’80-as években is ellenzéki tettnek minősült a kokárdaviselet ezen a napon. Nem véletlen, hogy mind 1956 és 1989 legfőbb követelései közé tartozott március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása.

Az immár közel negyedszázada szabad ünneplés során azonban nem csak arra az egy napra gondolunk, hanem arra a nagyjából másfél éves időszakra is, amely 1848. március 15-én vette kezdetét. Március 15-ét ugyanis az tette igazi társadalmi sikerélménnyé, ami utána következett.

A pesti forradalom követeléseit a pozsonyi Országgyűlés becikkelyezte, és Bécsben a király szentesítette: az utca forradalma az áprilisi törvények vértelen, alkotmányos forradalmában és az azt követő, mélyreható átalakulásban teljesedett ki.

Az emberek korábban sosem látott szabadságélményre tettek szert: követeltek valamit (a rendi kiváltságokat megszüntető, állami szerepvállalással modernizálódó és továbbra is a Habsburg birodalom keretei között maradó, de önrendelkező Magyarországot) kiharcolták, és utána mindez elindult a megvalósulás útján.

Sikerrel indult el! A nagyon rossz kiindulási helyzet ellenére sikerült gazdaságilag működőképessé tenni azt a modern polgári demokratikus államot, amely 1848-ban nemcsak a magyar, hanem az összes európai forradalom célja volt. Azt, amit a Népek Tavasza idején sok nép akart, de csak Magyarországnak sikerült. (Ahogy ma is: Európa egyik legrosszabb helyzetű, leginkább instabil országaként indultunk 2010-ben, s ma már az egyik legstabilabb gazdaság vagyunk, ráadásul úgy, hogy elutasítottuk a társadalom további terhekkel való sújtását, amit a nyugati világ egyes erőközpontjai elvártak volna tőlünk.)

1848-ban nagy volt a tét: az ország polgárainak tízezrei vonultak előbb utcára a szabadságért, majd százezrek a csataterekre a megvédéséért. Mert a negyvennyolcas nemzedék megértette, hogy áldozatvállalás nélkül nincs szabadság, szabadság nélkül nincs normális emberi élet, és szabadság nélkül nincs felemelkedés sem. Kész volt áldozatot vállalni a szabadságért, és felemelkedésért. Ez juttatta történelem oly megbecsült helyére akkor a nemzetet.

A bécsi udvar 1848 őszétől katonai erőszakkal próbálta kikényszeríteni, hogy Magyarország vonja vissza a megkezdett reformokat. Magyarország nem engedett, és közel egy éven át védelmezte a forradalom vívmányait. Bécs végül csak Moszkvától kapott segítséggel tudta megadásra kényszeríteni a szabadságharcot.

A szabadságharc elbukott. A túlerő a fegyveres ellenállást és a nemzeti önrendelkezést el tudta söpörni ugyan, de a szabadság iránti vágyat és a forradalom társadalmi eredményeit azonban nem. A márciusi ifjak hite, szabadságvágya, kitartása volt ugyanis a szellemi forrása az 1956-os forradalomnak és az 1989/90-es rendszerváltozásnak (sőt, a 48-as 12 pontra még az elmúlt 20 évben is gyakran hivatkoztak, bizonyítandó az akkor megfogalmazott követelések politikai értékállandóságát).

De nemcsak egy évszázaddal későbbi forradalmak születtek a magyar társadalom 1848-as élményéből, hanem ez az élmény az egész modern magyar nemzettudat középpontjába került: ahogy augusztus 20. a magyar államiság „születésnapja”, október 23. a szabad világhoz tartozó Magyarország „születésnapja”, úgy március 15. a modern magyar nemzettudat „születésnapja”.

Azé a nemzeté, amelynek tagjai közül oly sokan, akkor is, ha a Kárpát-medencéből a világ más tájaira űzte őket a sors, azt mondták, hogy idegen földön is ezt az élményt, ezt az elkötelezettséget akarják vállalni, magyarok akarnak maradni. Azé a nemzeté, amely országunk feldarabolása után is a legfontosabb identitási kötődés azoknak a magyaroknak, akiket mai határaink meghúzói a magyar államterületen kívülre kényszerítettek.

Éppen ezért a modern magyar nemzet „születésnapja” méltó alkalom, hogy emlékeztessük egymást az itteni magyarság jelentőségére és helyzetére is.
Az elmúlt 20-23 év alatt fokozatosan ébredtünk rá otthon arra, hogy a világmagyarság, a diaszpóra milyen hatalmas erőforrást jelent mindannyiunk számára. És ez nem elsősorban gazdasági, anyagi erőforrás, még csak nem is elsősorban kulturális – bár az is –, hanem egy lelki, spirituális erőforrás, ami nekünk, magyaroknak egy egész különleges lehetőséget jelent.

Antall József miniszterelnök mondta annakidején azt, hogy lélekben 15 millió miniszterelnökének tekinti magát. Az anyaországi társadalom csak fokozatosan értette meg (remélem most már mindannyian), hogy ez a mondat milyen fontos! Fontos, ugyanis segíti a magyar közösség összetartását, együtt maradását, nem kizárólag csak nyelvében, hanem egy összekapcsoló, spirituális alapú, de nagyon is realisztikus, praktikus teljesítményekre képes közösségben.

A reformkorban arról szólt a nemzetmegújító program, hogy „nyelvében él a nemzet”. Ma, amikor a világmagyarság harmad-negyed generációi térnek vissza hozzánk, és kérik az őket jogosan megillető magyar állampolgárságot, látnunk kell, hogy ez nem teljesen így van. Teljesítményeiben él a nemzet! Ilyen teljesítmény volt 1848, ilyen volt az ország stabilizációja az első világháború után, újjáépítése a második világháború romjaiból, ilyen volt az egész szovjet birodalmat összedöntő magyar rendszerváltás, és nemcsak remélem, hanem tudom, hogy ma is ilyen építő, alkotó teljesítményekre vagyunk képesek. Nézzék csak meg legutóbbi sportteljesítményeinket!

Nézzék meg a magyar feltalálók alkotásait!

Vagy nézzünk körül itt Wellingtonban, többek között a Magyar Millenniumi Park létrehozása is egy ilyen szép teljesítmény. Köszönet ezért Szentirmay Pált és segítőtársait, a wellingtoni magyarok lelkes csoportját illeti. Ők játszottak nagyon fontos szerepet korábban az Új-zélandi Magyar Fesztivál megszervezésében is, de működtettek gyermekklubot és tánccsoportot is. Ha a park megvalósítására gondolunk, nem szabad elfeledkeznünk azokról az önfeláldozó polgárokról, akik adományaikkal segítették a létesítmény létrejöttét. Itt láthatjuk az adományozók emléktégláit, a mai napon pedig egy újabb tégla kerül elhelyezésre. Új-zélandi utazásom előtt nagy élvezettel „lapozgattam, vagy inkább szörföltem az interneten is elérhető – Szentirmay Pál alapította, majd Szentirmay Klára és Máté Tünde szerkesztette – Magyar Szó oldalain.

Az ilyen teljesítményekre is (és persze számos más nagy történelmi teljesítményünkre: 56-ra, 89-re, olimpiai győzelmekre, magyar feltalálókra) utalva írták az igazán nem könnyű helyzetű erdélyi magyarok állampolgársági szórólapjaikra, hogy „magyarnak lenni jó”. Én ehhez még hozzáteszem: Ezekben a teljesítményekben osztozni: jó.

Köszönjük mindnyájuknak (az egész itteni magyarságnak), amit értünk: egész nemzetünkért, így az anyaországért is tettek! Jó példái ők annak, hogy az 1848-ban, ’56-ban, ’89-ben kivívott szabadságot, nem tékozolhatjuk el, és mindnyájunknak csak egy élete van arra, hogy a benne a nemzet számára rejlő lehetőségeket ne tékozolja el! Országunk és nemzetünk ugyanis olyan lesz, amilyenné mi magyarok tesszük. Ma, március idusán összekapaszkodva térben és időben, országhatárokon át mindannyian azért dolgozunk, hogy ’48 egyik hősével, Széchenyi Istvánnal mi is együtt mondhassuk: „Sokan azt gondolják: Magyarország  volt. Én azt szeretem hinni: lesz!”

(Külügyminisztérium)