Németh Zsolt parlamenti államtitkár cikke, mely megjelent a Magyar Nemzet 2011. augusztus 22-i számában.
Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet asszonynak a Magyar Nemzet hasábjain augusztus 3-án megjelent cikke komoly polémiát váltott ki. Ezzel kapcsolatban röviden kifejteném a magyar kormány álláspontját.
Mindenekelõtt szeretném leszögezni: nem tekintjük Magyarország belügyeibe való beavatkozásnak az írást. A mi stílusunk nem Meciar és Fico stílusa. A diplomáciában elfogadható, hogy a nagykövet a sajtóban fejtse ki személyes gondolatait vagy kormánya álláspontját a fogadó országban zajló folyamatokkal kapcsolatban. Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy ebben az esetben ugyanúgy elfogadható és természetes, hogy arra nyíltan reagálnak publicisták.
Ráadásul a kérdéses írásban a nagykövet aszszony a mi törekvéseinkkel egybeesõen nyilatkozott, hiszen a kormánynak is az a célja, hogy a 2002 és 2010 közötti évek jogi és rendõri túlkapásai után tartósan megszilárdítsa a demokráciát az országban. S bár ezt elsõsorban a magyar állampolgárok szabadságáért való felelõsségbõl tesszük, mi is tudatosítjuk, amit a nagykövet asszony is hangsúlyoz, hogy egyfajta mintát szolgáltatunk a világnak. Mi is úgy gondoljuk, hogy a kétharmados többség nemcsak többletlehetõséget, hanem többletfelelõsséget is jelent, ezért különösen körültekintõen kívánunk élni vele. Álláspontunk teljesen egybeesik abban is, hogy nagy figyelemmel és magas szakmai színvonalon kell megalkotni a kétharmados törvényeket. Jó tudni – és egyáltalán nem baj, ha ezt a közvélemény is érzékeli –, hogy ezekben a kérdésekben az Egyesült Államok azonos nézeteket vall velünk és támogat minket.
A nagykövet asszonynak azzal a megjegyzésével is egyetértünk, hogy szövetségesi státusunkból fakadóan "mindenkor õszinte és nyílt párbeszédet" érdemes folytatnunk egymással. Ebbe az is beletartozik, hogy õ érdeklõdik a magyar belpolitika iránt, amennyiben ezt országunk állampolgárai érdekében teszi, és úgy gondolja, hogy a figyelemfelhívással segítségére lehet a kormánynak, amely szintén az állampolgárok érdekében cselekszik. Az érdeklõdés amúgy nem Amerikaspecifikus, ezt teszi az összes Magyarországra akkreditált diplomata.
Mint ahogyan az is természetes volt, hogy mi is felhívtuk szövetségeseink figyelmét bizonyos esetekre. Például amikor – szintén a demokrácia iránti aggodalomtól vezérelve, de téves információk alapján megítélve a magyar közélet szereplõit – olyan politikai erõk mellett fejezték ki rokonszenvüket, amelyek aztán a transzatlanti stratégiai érdekekkel ellentétes megállapodásokba vitték bele hazánkat. Közös érdek, hogy ilyen helyzetek ne fordulhassanak elõ többet, mint ahogy azt is közös érdeknek tartjuk, hogy a demokráciát féltve ne nyújtsunk akaratlanul is támogatást szélsõséges politikai csoportosulások megerõsödéséhez, mert az kifejezetten akadályozza közös céljaink megvalósulását – azaz a demokrácia hazai megerõsödését és világméretekben való terjedését.
Merem állítani, hogy Eleni Tsakopoulos Kounalakis mindent megtesz a jó magyar–amerikai viszony érdekében. Ennek egyik jele, tanúbizonysága, hogy az úgynevezett transzatlanti hét sikerében is komoly szerepe volt. A kétoldalú diplomáciai találkozókat sikeresnek tartjuk, bárki bármit próbál azokba belemagyarázni. Ugyanakkor azt sem árt tudatosítani, hogy vélhetõen nincs könnyû helyzetben a nagykövet asszony, hiszen Washingtonban Magyarországról sokan csak a nemzetközi sajtó alapján tájékozódnak.
És itt elérkeztünk egy olyan problémához, mely folyamatosan kíséri a polgári kormányt. A rendszerváltás óta él egy tévhit néhány nyugati elemzõ köreiben, miszerint régiónkban a stabilitást jobban biztosítják a posztkommunista politikai formációk, mint a nemzeti érdekek mentén határozottan kiálló pártok. A "merjünk kicsik lenni" elv valóban kevesebb fejtörést okoz nekik, mint az összetett, nemzeti érdekek mellett elkötelezett politika. Ennek a gondolatmenetnek azonban következményei vannak. Azt, hogy a gyurcsányizmus demokratikus deficittel járt, hogy ennek következménye volt az erõs destabilizáció, s hogy mindez végül elbukott, egyesek sajnos még mindig nem értették meg, esetleg még mindig nem akarták megérteni. Többek között azért, mert a gyurcsányizmus szellemi holdudvara – kapcsolati tõkéjét kihasználva – továbbra is mindent megtesz Magyarország külföldi lejáratásáért. Sõt, már gyakorlatilag nem is marad más a számukra, hiszen idehaza (éppen a gyurcsányizmushoz való asszisztálásuk miatt) hiteltelenné és hatástalanná váltak. Külföldön azonban még néha elérhetik, hogy egyesek szemet hunyjanak például afelett, hogy a hatalom 2006. október 23-án belevezette a rendõrséget egy demokratikus parlamenti párt megemlékezésén részt vevõ tömegbe. Vagy mondjuk afelett, hogy az LMP gyakorlatilag felveti a taktikai választási együttmûködést a parlamentben nyíltan zsidózó és szavazatait romaellenes, rasszista retorikával növelni igyekvõ Jobbikkal, csak hogy a Fideszt és a KDNP-t sarokba szorítsa. Egyértelmû, hogy a kettõs mérce tényleg létezõ jelenség.
Visszatérve a kétoldalú kapcsolatokhoz, ismét le szeretném szögezni: Magyarország és az Egyesült Államok szövetsége értékalapú. Ezt megerõsítette mind Orbán Viktor miniszterelnök, mind Hillary Clinton külügyminiszter. A magyar kormány atlantista: ezért is vagyunk jelen katonáinkkal Afganisztánban, ezért vesszük ki a részünket az ismét bonyolódó koszovói békefenntartásban, ezért nyújtunk segítséget szövetségeseinknek a tripoli nagykövetségen keresztül, ezért járulunk hozzá a Lantos-intézeten keresztül az emberi jogok terjesztéséhez. És végül, de nem utolsósorban: azért vagyunk atlantisták, mert így érvényesíthetõk leghatékonyabban nemzeti érdekeink, és ez a magyar állampolgárok érdeke. Mindenkit szeretnék biztosítani arról, hogy ebben a törekvésünkben az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége partner.
(Magyar Nemzet)