Az új lehetőségek keresése nem jelenti az euroatlanti integrációban testet öltő értékalapú diplomácia feladását - a Magyar Nemzet mai számából.

Meglepő, amikor a laoszi nagykövet magyarul szól az emberhez. Aztán, amikor elbeszélget vele, rájön, hogy valójában semmi döbbenetes nincs abban, hogy egy távoli, egzotikus ország egyik vezető diplomatája beszéli az Európában is kis nyelvnek számító magyart. Bounteum Khamkheuang ugyanis, sok jelenlegi kollégájával együtt, Szegeden tanult az 1980-as években.

És egy életre megszerette hazánkat. Azzal pedig, akit jó élmények kötnek Magyarországhoz, egyszerű a magyar diplomata dolga. Ezért döntött úgy a kormányzat, hogy beindítja a Stipendium Hungaricum programot, azaz évente több száz, elsősorban afrikai, ázsiai, közel-keleti és dél-amerikai diáknak ad magyarországi ösztöndíjat. Ez egy olyan hosszú távú befektetés, ami nem kerül vagyonokba, de garantáltan többszörösen megtérül, hiszen azok a feltörekvő országok, ahonnan a diákok érkeznek, hamarosan jelentős piacot és óriási befektetési lehetőséget fognak jelenteni.

Ez az ösztöndíjprogram is jól szemlélteti, hogy mit is jelent a globális nyitás politikája. Bár gyakran „keleti nyitásként” említik, és ez az irány valóban tekinthető fősodornak, igazából sokkal több annál, földrajzi és szakpolitikai értelemben egyaránt.

Az elmúlt tizenöt–húsz évben nagyot fordult a világ. Új kihívással kell szembesülnünk minden területen. Az energiapolitikában, az élelmiszer- és vízbiztonság területén, kulturális ügyekben és egészségügyi szempontból számos olyan fejlemény és újdonság van, amelynek kezelése, illetve kihasználása friss, proaktív és a korábbinál sokkal erőteljesebben a szakpolitikákra alapozó hozzáállást igényel. Ebben próbáltuk felvenni a versenyt az elmúlt kormányzati ciklusban, és a változtatásnak már látszanak is az első eredményei. Hazánk messze földön híres ásvány- és gyógyvizeiről, és erre a magyar diplomácia alaposan rá is erősített az elmúlt négy évben. Már a csapból is a „vízdiplomáciánk” folyt. A 2011-es soros EU-elnökségünk alatt elfogadott Duna-stratégia vagy a budapesti vízvilág-találkozó vitathatatlan sikere kapcsán Magyarországra a nemzetközi vízpolitika fontos szereplőjeként tekintenek a világban: a nemzetközi vízügyi fejlesztési irányok meghatározása kapcsán végre markánsan kirajzolódik egy olyan szakdiplomáciai terület, amely értékalapú és folyamatos magyar szerepvállalást tesz lehetővé a nemzetközi együttműködésben. Ráadásul itt szakmapolitikai fellépésünk komoly üzleti lehetőségekkel és piacszerzéssel párosult: a magyar víziparhoz a ciklus során beérkezett több száz millió dolláros megrendelésállomány évekre elegendő külföldi munkát biztosít a nagy múltú magyar vízügyi tudást zászlajukra tűző hazai mérnöki vállalkozásoknak.

Ezek a témák, amelyekért most a globális nyitásunk zászlaja alatt kiállunk, s amelyekre fokozott figyelmet fordítunk, természetesen nem most váltak fontossá számunkra. Bizonyos ugyanakkor, hogy ezekre a korábban kissé mostohán kezelt szakterületekre immár nagyobb figyelmet és több energiát tudunk fordítani. Elmondható mindez a távoli kontinensek „visszahódítására” irányuló törekvéseinkről: érdemben tudunk újból kopogtatni több olyan fővárosban is, ahol évtizedekkel ezelőtt még sokrétű és gyümölcsöző kapcsolataink voltak. Ráadásul (valódi „kincstári” optimizmusra okot adva) rendelkezésünkre állnak azok a költségvetési források, amelyek megteremtik a lehetőségét a külképviseleti és a külgazdasági hálózat jelentős bővítésének, illetve olyan új eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy ne üres kézzel keressük fel régi-új partnereinket.

A globális, illetve a keleti nyitás propagálásából itthon és külföldön is akadtak, akik hajlamosak voltak kihallani valamiféle Nyugat-, globalizáció- vagy multiellenességet is. Pedig erről szó sincs – mi itt, a Külügyminisztériumban ennek épp az ellenkezőjét valljuk: az új lehetőségek keresése nem jelentheti az euroatlanti integrációban is testet öltő értékalapú külpolitikánk feladását. Ahogy mondják: „nyugati zászló alatt hajózunk, bár a világ(gazdaság)ban „keleti szelek fújnak”. Nemzetgazdaságunk több lábon állását szolgálja ugyanakkor, ha növeljük a távoli piacokra irányuló erőfeszítéseket, és bizonyos az is, hogy a világgazdasági súlyát tekintve zsugorodó transzatlanti világ átlagos növekedéséhez képest a tartósan annak többszörösét felmutatni képes távoli, feltörekvő gazdaságok páratlan lehetőségeket hordoznak a magyar kivitel növelésére.

2010 után a kormányzat éppen ezért hangsúlyosan a magyar cégek új piacokon történő érvényesülésének elősegítésére koncentrált. A külgazdasági nyitás exportnövelő politikája egyszerre összpontosított a távol-keleti országokkal való intenzív és magas szintű kapcsolattartásra, afrikai jelenlétünk újjáépítésére, a délkelet-ázsiai országokkal ápolt stratégiai kapcsolat felépítésére, a kaukázusi térségben való térnyerésünk előmozdítására, valamint az arab tőke idevonzására. Elsődleges külpolitikai célunk a magyar gazdaság versenyképességének növelése volt külföldi partnereink segítségével: új piacok biztosítására (és a régiek részbeni visszaszerzésére) törekedtünk a magyar gazdasági szereplők számára a hazai gazdaság modernizálásához, élénkítéséhez szükséges tőkebefektetések és beruházók felkutatása mellett.

Az eredmények egyértelműek: csak Japánból több mint 1,4 milliárd euró új működő-tőkeberuházás érkezett a ciklus négy esztendeje alatt, a magyar kivitel szempontjából pedig – amellett, hogy a magyar exporttöbblet természetesen továbbra is Európában realizálódik – kimagasló eredményeket sikerült elérni egyebek között a kínai, az észak-afrikai vagy az amerikai piacokon.

Felmerül a kérdés, hogy miként gazdagította és milyen új eszközökkel segítette a globális nyitás a magyar külpolitika hagyományos célkitűzéseinek elérését. Euroatlanti vonalon azt tapasztaltuk, hogy hatékonyabb tagállami érdekérvényesítést tesz lehetővé számunkra, és általános brüsszeli elismertségünket is növeli az Európa és Ázsia közötti párbeszédben, együttműködési folyamatban való aktívabb részvételünk. A szomszédságpolitika terén a csoportkohéziót és a közép-európai tudatosság érzetét növelték a Japánnal vagy Indiával folytatott V4+ formátumú együttműködések, külső láthatóságot biztosítva egyrészt a visegrádi csoport egészének, új szakterületekre, mint például a nemzetközi fejlesztési együttműködés és megjelenési formákra, mint például a Visegrádházak, kiterjesztve az együttműködést.

Az elmúlt négy év aktív fellépése több új diplomáciai eszköz kipróbálására, innovatív ötletek alkalmazására és rugalmas megoldások felfedezésére is alkalmat adott. Ilyen volt az ázsiai laptopdiplomaták (ő az a személy, akinek a „laptopjában van az irodája”) kinevezése, vagy külgazdasági fronton a kereskedőházak létesítése. A ciklusban megnyitott vagy újranyíló, Európán kívüli külképviseletek – Abuja, Bagdad, Erbil, Hongkong, Kuala Lumpur, Melbourne, Mumbai, Santiago de Chile és Toronto – impozáns listája, valamint afrikai akkreditációs rendszerünk újragondolása jól példázza elkötelezettségünket a diplomáciai hálózat hozzáigazítására globális célkitűzéseihez.

Globális diplomáciánk lehetőséget teremtett korábban megtépázott presztízsünk helyreállítására, láthatóságunk erősítésére és az ország hitelességének növelésére, ami kiemelten fontos a jövőbeni érdekérvényesítés szempontjából. Partnereink visszaigazolásaiból halljuk, a már mutatkozó gazdasági eredményekből látjuk, hogy a globális nyitásunkból fakadó lehetőségeknek egyelőre csupán töredékét használtuk fel és állítottuk nemzeti érdekeink szolgálatába. A fentiek alapján is úgy véljük, hogy érdemes tovább haladni a megkezdett úton.

(A szerző a Külügyminisztérium globális ügyekért felelős helyettes államtitkára.)

(Külügyminisztérium)