Ódor Bálint EU-ügyekért felelős helyettes államtitkár az európai integráció jövőjéről szóló, Merre tart Európa? címmel írt cikke a Magyar Nemzet 2013. július 27-i számában a 6. oldalon jelent meg.

Ódor Bálint: Merre tart Európa?
Az integráció olyan szintet ért el, amivel az uniós állampolgárok már nem tudnak azonosulni

Az EU fő döntéshozatali fórumainak legutóbbi döntései nyomán eldőlni látszik az a kérdés, hogy az EU előrelép-e az eurózóna mélyítése irányába, vagy sem.

Azoknak a fejében, akik a döntéseket leginkább befolyásolják – a nagy tagállamok döntéshozóira kell gondolni –, már rég összeállt a kép, merre és miként kellene az európai építkezést továbbvinni annak érdekében, hogy azok a malőrök, amelyek a mostani elhúzódó válsághoz vezettek, ne ismétlődhessenek meg. Természetesen a föderalisták hangja is felerősödött, akik a jelenlegi helyzetből győztesen kívánnak kikerülni, és a válságra hivatkozva most akarják megtenni azokat a fontos lépéseket, amelyek az Európai Egyesült Államok eléréséhez lennének szükségesek. A mélyítés persze törvényszerű is, hiszen a válság megoldása az euróövezet északi országaiból a déliek felé áramló nagyobb tőketranszfer nélkül nem képzelhető el, ehhez ugyanakkor nagyobb fegyelem és felelős hozzáállás szükséges, ez pedig csak az integráció új szintre emelésével érhető el. A mélyebb integrációban pedig nem mindenki tud részt venni. Ilyen értelemben kényszerpályán mozgunk.

A mélyítés irányába tett erőfeszítések egyik kísérő jelensége, hogy teret nyer az a megközelítés: a válság csak úgy oldható meg, ha az EU egységét megbontjuk, mert a különbségek szétfeszítik a jelenlegi, szerződésekben lefektetett kereteket. Amellett, hogy Magyarországnak legmesszebb menőbb érdeke az eurózóna stabilitása, az EU egységének gyengülése egyben sajnálatos fejlemény is, mert ez azt is jelenti, nem sikerül túllépni történelmi korlátainkon, nem sikerül együtt megoldani közös problémáinkat.

A recept tehát adott, gondolhatnánk, nem is tehetünk mást, mint hogy előrelépünk egy többszintű Európa irányába, ahol a szűkebb magban létrejön a politikai unió, míg a magon kívül elhelyezkedő országok, ahová Magyarország is tartozik majd, egy újfajta jogi-intézményi konstrukcióban kapcsolódnak a központhoz. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű, a sokak számára magától értetődő válasz nem biztos, hogy a kívánt eredményre vezet. Amellett, hogy ez a modell közös célunk, az egységes Európa víziójának feladásához vezet, érdemes elgondolkodni azon is, hogy az Amerikai Egyesült Államok mintájára átrajzolandó európai architektúra milyen korlátokba ütközik.

Ezek közül az első az ideológiák és a jogi eljárásokban rejlő különbségek. Az EU megalkotói bölcs államférfiak voltak. Megértették a nagy világégés után a politikai konfliktusok lényegét, és úgy döntöttek, hogy az ideológiák helyébe a jog józan rendszerét teszik, és ha ezen a rendszeren belül viták alakulnak ki, a jog eszközeivel fogják ezeket megoldani. Mindezt azért tartom fontosnak, hogy emlékezzünk, mert a válság elindított egy erjedési folyamatot, egy veszélyes folyamatot, amely a jogon felül és a jog helyébe újra az ideológiát és a politikai érvek rendszerét kívánja behozni. Európa ezen az úton csak elbukhat. Ha kilépünk a szerződéses keretek közül, ha olyan intézményeket hozunk létre, amelyek az EU jogi keretein kívül egyes érdekcsoportok kívánalmaihoz igazodnak, nagy kockázatot vállalunk. Az objektivitás halálát és ezáltal az együttműködés végét jelenti, ha újra meg kell tapasztalnunk a politikai szubjektivitás terhét, amikor Európában az dönt majd egyes kérdésekről, hogy egyes döntéshozók mit tehetnek meg politikailag, és mit nem.

A második gondolat az európai érdek és az európai vízió kérdése. Az integráció sikeressége szempontjából nem biztos, hogy Európa egészének érdekeit kell szem előtt tartani, elméletileg is egy érdekes kérdés annak boncolgatása, hogy vajon az integráció fejlődése valaha is túlmutatott-e az egyes részérdekek, nemzeti érdekek összességén. Az azonban állítható, hogy mindeddig jellemzően a nemzeti érdekek eredője többé-kevésbé összeurópai érdek is volt. A mostani válság egyik alapvető motívuma éppen az, hogy tanúi vagyunk annak, hogy a nemzeti és az európai érdek elvált egymástól. Ez a folyamat nem most kezdődött, azonban a válsággal láthatóvá vált. Látható jelei az euroszkepticizmus megerősödése, az EU ügyei iránt mutatott érdektelenség az állampolgárok körében. Kérdés az, hogy erre a jelenségre megfelelő válasz-e az integráció mélyítése, az előre menekülés? A jelenség okozója ugyanis éppen az, hogy az integráció olyan szintet ért el, amivel az állampolgárok már nem tudnak azonosulni. Ezt nevezzük demokráciadeficitnek. Az EU hosszú távú sikerének egyik fontos eleme az, hogy a távolságot az EU és az állampolgárok között hogyan tudjuk csökkenteni, illetve tudjuk-e egyáltalán. Egy föderális struktúra kiépítésénél, egy olyan unió létrehozásakor, amelynek nincsenek történelmi gyökerei, ennek kiemelt kérdésnek kell lennie. Roger Scruton két hónappal ezelőtti budapesti előadásán részletesen levezette, hogy az emberek elsősorban nemzeti keretekben gondolkodnak, és az a forma, ami a nemzetfelfogásuk szerint elfogadott és jól működik, nem biztos, hogy akkor is találkozik tetszésükkel, ha a nemzeti szint háttérbe szorul.

A harmadik gondolat, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, az a jelenlegi állapot ideiglenessége. Azt már eddig is láttuk, hogy egy rossz döntés végzetes lehet. Éppen a Gazdasági és Monetáris Unió mutatta ezt meg nekünk: a kilencvenes években sikertelen képlet következményeitől szenved Európa immár ötödik éve (azaz úgy hoztunk létre egy valutaövezetet, hogy csak a monetáris politikát tettük közössé, nagyrészt meghagyva a fiskális politika önállóságát). Felmerül hát a kérdés, hogy valóban egy olyan sokváltozós időszak kihívásaihoz akarjuk-e az EU szervezetét igazítani, amelyet megérteni, főleg pedig előre látni csak korlátozottan tudunk. A válságot kezelni kell, de a válságnak egyszer vége lesz. Ha az integráció továbbra is egyirányú folyamat marad, akkor kérdés, hogy a krízis jeleit magán hordozó mélyebb integráció megfelelő megoldás lesz-e az EU hosszú távú érdekei szempontjából.

Végezetül kiemelnék még egy fontos dolgot, ami nem kap kellő figyelmet, noha több alkotmánybíróság is behatóan foglalkozott vele, részletesen kifejtette. Arról van szó, hogy vannak olyan értelmezések, miszerint az integrációnak igenis van egy objektív határa Európában, mert ha az integráció túllép egy bizonyos szinten, az elfogadottságának rohamos csökkenésén keresztül kudarcához vezethet. Azaz amennyiben esetleg túlzottan előreszaladunk az integráció mélyítésében, az akár dezintegrációhoz is vezethet. Egyre több olyan politikusi beszéd hangzik el, amelyben az Amerikai Egyesült Államok példaként szerepel, és több olyan tanulmány is napvilágot látott mostanában, amely Amerika mintájára Európában is szeretne látni egy föderális Egyesült Államokat. Az említett alkotmánybírósági döntések, és a hasonló tartalmú tanulmányok azt mutatják, hogy az Európai Egyesült Államok gondolata a valóság jelentős leegyszerűsítése. Nem számol ugyanis azzal a néhány ezer éves hagyománnyal, az egyes nemzetek alkotmányos identitásával, amely természetesen Európát gazdaggá és erőssé teszi, egyszersmind azonban lehetetlenné teszi, hogy Európa egy Amerikához hasonló fejlődési pályát járjon be. Európának meg kell találnia a saját megoldását a globális világban való érvényesülésre, és ez értelmezésem szerint sokkal inkább lehet egy nemzeti hagyományokra épülő sokszínű, de hatékony rendszer, mintsem az uniformizált szabályozók által kreált rugalmatlan, a nemzeti értékekkel folyamatosan konfliktusban lévő felépítmény.

A gondolkodás Európa jövőjéről folyamatban van, zajlik. A német választásokig most átmenetileg lelassultak a látványos folyamatok, azonban a háttérben az egyeztetések nem álltak le. Magyarországnak sem érdeke, hogy ebből a gondolkodásból kimaradjon, főleg azért, mert hozzájárulhatunk egy józanabb, emberléptékűbb rendszer kialakításához.

(Külügyminisztérium)