Győri Enikő, a Külügyminisztérium EU-ügyekért felelős államtitkára kétnapos párizsi munkalátogatása záróakkordjaként 2011. november 4-én a magyar kormány nevében koszorút helyezett el és ünnepi beszédet mondott a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnök és a kivégzett 56-os szabadságharcos vértanúk jelképes síremlékénél a Père Lachaise temető 44. parcellájában.
Tisztelt Elnök Úr! Nagykövet Úr!
Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim!
Az elmúlt egy évben az Európai Unió magyar soros elnökségéből kifolyólag számtalan beszédet mondtam hazai és európai helyszíneken, fórumokon. A mai alkalom azonban különlegesen megtisztelő és ünnepélyes. Köszönöm, hogy engem kértek fel rá: november 4-én a párizsi Père Lachaise temetőben, Nagy Imre és 1956 hőseinek jelképes sírjánál a párizsi magyar emigráció tagjai előtt szólni – ezt az eseményt nem lehet rutinnal kezelni.
Kezdeményezői jelképes sírt, nem egyszerűen emlékművet akartak állítani Nagy Imrének. A különbségtételt fontosnak érzem. Vannak városok, amelyek otthont kínálnak nem csak a saját népükhöz tartozó fiaiknak. Pályám egyik korábbi állomása Róma volt, ahol nagykövetként szolgáltam. Lászai János humanista, a vatikáni Szent Péter bazilika magyar gyóntatója 1523-ban saját maga által írott sírfeliratában így fogalmazza ezt meg: Roma est patria omnium... Róma mindnyájunk hazája.
Párizs is olyan város, ahol magyarként otthon érezzük magunkat. A Père Lachaise temetőről már gyerekkorában tudja az ember, hogy híres franciák és híres európaiak vannak ott eltemetve. Nagy Imre jelképes sírja azt fejezi ki számomra, hogy a mártír magyar miniszterelnök Párizsban otthon van. A temető, Párizs, és általuk Franciaország befogadta ezt az államférfit, mert nagy magyar és nagy európai volt. Nem fizikai valóságában fogadta magába, hanem a személyét, történetét, mindazt, amit Magyarországról, a 20. század európai történelméről az ő személyes története üzen. Azok az eszmék, amelyeket Nagy Imre élete utolsó szakaszában képviselt, itthon vannak ebben a városban. Különösen a szabadság.
Egy nemzet akkor a legnagyszerűbb, legvonzóbb, amikor nem elvenni, hanem adni akar és tud más népeknek, Európának vagy az emberiségnek. Sokan sokfélét írtak arról, mit adott 1956 Európának és a világnak. Hadd emeljek ki egyet ezek közül. 1956 bebizonyította, hogy a történelmet nem köti gúzsba valamilyen objektív törvényszerűség. Nem rendelhető alá egyetlen rendezőelvnek vagy valamilyen lineáris fejlődési modellnek. Az ember szabad lénynek teremtetetett. Szabadságát elnyomhatja külső zsarnokság, mint Rákosi rendszere. Eltemetheti a körülmények tehetetlensége vagy belső restség, megalkuvás – amint ez a kádári évtizedekre volt igaz. Időnként azonban a szabadság mégis átveszi a kezdeményezést, és visszaszerzi az őt megillető helyet. Valahányszor ez történik, a történelem kissé titokzatos, megmagyarázhatatlan fordulatot vesz. 1956 csoda. Csoda az, amit nem látunk előre. 1989-90 is az volt – huszonéves voltam már akkor, de sem én, sem szüleim vagy nagyszüleim nemzedéke nem látta igazán előre.
Nagy Imre élete és halála is az eleve elrendelés eleven cáfolata. Politikai pályatársai közül a legtöbben nem akartak gondolkodásukon, eszméiken változtatni. Mások változtak ugyan, de mindig csak azért, hogy karrierjük még tovább emelkedjen. Nagy Imre viszont moszkovita pártpolitikusból demokratikus meggyőződésű államférfivá, és ezáltal a magyar és az európai történelem meghatározó alakjává lett. A politikai konjunktúra meglovaglása helyett ő a damaszkuszi utat választotta és végigment rajta. Pedig kitérő ösvényt az effajta önkényuralom mindig, az utolsó pillanatig kínál – hisz nem szereti a vértanúkat. Fél tőlük.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke az elmúlt október 23-án Saõ Paolo-i magyar emigránsok előtt így fogalmazott: nem Önök hagyták el a hazájukat, hanem hazájuk hagyta el Önöket. Igaz ez a párizsi, a franciaországi magyar emigrációra is. Nem Önök lettek hűtlenek a hazához, hanem a kommunista Magyarország üldözte el a szabadság szerelmeseit. A búcsú szerencsére nem örökre szólt. A külhoni magyarság és az anyaország most már, 21 évvel a rendszerváltás és 55 évvel az októberi forradalom után egymást erősíti, gazdagítja.
Mit adtunk 1956-ban Európának? Önök bizonyára ismerik Albert Camus fennkölt szavait, így inkább magamnak válaszolok: „Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!” Önök ezt a népet, ezt a nemzedéket képviselik Franciaországban. Ezáltal gazdagítanak minket is, otthon élőket. 1956 magyar forradalma az összeurópai identitás, az európai egység, integráció egyik alapkövévé vált. Kulturális örökséggé, amelynek köszönhetően Önök és gyermekeik ma lehetnek egyszerre magyarok és franciák. Európaiak. A magyar 1956 emlékének és eszméinek hordozói, nagykövetei Franciaországban.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
(kormany.hu)
