Amíg a londoni Heathrow repülőtéren a jegykezeléstől a beszállókapuig jut az ember, három-szor is szinte útját állja egy-egy fekete zongora, rajta különböző nyelveken, nagy betűkkel: játssz rajtam! A Heti Válasz Prőhle Gergely írását közölte 2013. október 24-én.

Az akció egy zongorakereskedő ötlete, s bár a repülőtér nem zeng az önjelölt zongoraművészek játékától, a reklámkampány jelzi: a korszellem kedvezhet a zenetanulás gondolatának. Nem tudom, hogy a felújított Zeneakadémia avatására érkező brit vendégeknek, köztük a kenti hercegnek és Solti György özvegyének feltűntek-e a muzsikálásra hívogató hangszerek. Mindenesetre budapesti jelenlétük olyan intézménynek szól, amely jó ideje a zenepedagógia zászlóshajója, ugyanakkor jóval több önmagánál.

Régóta tudjuk, hogy Magyarország tekintélyét művészete, tudományos eredményei és sportja alapozzák meg. Nehéz időkben is leginkább ezekre támaszkodhat, érdemes tehát manapság is több figyelmet, pénzt fordítani rájuk. A Zeneakadémiával és általában a magyar zeneművészet ügyével most ez történik. A zenei kormánybiztos kinevezése tudatos stratégiát jelez, az újonnan vagy újra nyíló játszóhelyek száma is arra utal, hogy a stadionok építése és a mindennapos testnevelés bevezetése mellett a múzsák sem a rövidebbet húzzák.

Ugyanakkor ahhoz, hogy az újra megnyílt Zeneakadémiának, Erkel Színháznak, a hamarosan nyíló Vigadónak, valamint a vadonatúj Budapest Music Centernek és persze a MüPa-nak vagy a vidéki koncerttermeknek, köztük a kiváló pécsinek, közönsége is legyen, nem elég a bársonnyal borított székek számát növelni. A zenei nevelés Kodály országában több mint hagyomány: célja nem pusztán a zenei pályára készülő tehetségek ápolgatása. Sokkal inkább az, hogy olyan élményeket és tudást adjon a gyerekeknek, ami által életre szóló örömmé válik a zenehallgatás vagy akár a műkedvelő közös játék.

A statisztikák biztatóak, hiszen míg 1990-ben közel hetvenezer, 2010-ben már 110 ezer gyerek tanult zeneiskolában. Az alapfokú művészetoktatási intézmények száma húsz év alatt 170-ről 700-ra nőtt. Közben az országban megrendezett hangversenyek száma évente 1700-ról 3600-ra, a koncertlátogatók száma 750 ezerről közel egymillióra ugrott. Utóbbi szám mutatja, hogy a zenebarátok köre még bővíthető, kínálatban nincs hiány. Persze az egyre inkább globalizálódó zenei élet közegében azt se felejtsük el, hogy Kínában 40 millió zenélni tanuló gyerek közül kerülnek ki az egyre fiatalabb és virtuózabb sztárok, s működik egy zongoragyár, ahol naponta több mint 300 hangszer készül.

Mi nyilván nem a mennyiségre figyelünk, hanem egy évszázados zenei hagyományt ünneplünk a Zeneakadémia megújításával, ami reménység szerint maga után vonzza majd a zenetanárok jobb erkölcsi és anyagi megbecsülését is. A sok iskolai énektanár és az országszerte működő zeneiskolák – köztük Snétberger Ferenc nemrég létrejött felsőörsi zenei központja, mely a nehéz sorsú tehetségek felkarolásával foglalkozik – mind e sokrétű zenei hagyomány örökösei és átadói egyben. S ha mindezek ellenére bárki még úri huncutságnak tartaná a zeneoktatás ügyét, annak érdemes újra és újra felidézni Otto Schily egykori német belügyminiszter szavait: „Aki bezár egy zeneiskolát, veszélyezteti a belbiztonságot.”

(Külügyminisztérium)