A Heti Válasz Prőhle Gergely államtitkár írását közölte 2013. augusztus 29-én.

    A 2012-es londoni olimpiai játékok megnyitóünnepségének emlékezetes része volt az a jelenet, amikor a mostanság James Bondot alakító Daniel Craig határozott léptekkel bevonul a Buckingham-palotába, belép a királynő dolgozószobájába, majd torkát köszörülve jelzi, hogy itt az idő, indulni kell.

    A királynő – nem egy színésznő! – a 007-es ügynök kíséretében helikopterre száll, és London megannyi nevezetessége között az olimpiai stadion fölé röpül, de közben még fogadja a legendás miniszterelnök, Winston Churchill megelevenedő szobrának joviális köszöntését is. A stadion fölött aztán a Queen és Bond, vagyis akkor már az őket helyettesítő kaszkadőrök, kiugranak a gépből, s a brit lobogót mintázó ejtőernyőikkel leereszkednek a megnyitó helyszínére. 

    Akárcsak a királynő trónra lépésének 60 éves jubileuma, amikor a palota tetején rockzenekar játszott, a konferáló – élő legenda – humoristák szövege pedig minden volt, csak nem pátosszal átitatott laudáció, az olimpiai játékok megnyitója is lenyűgöző természetességgel tudta ötvözni a brit birodalom és a királynő iránti tiszteletet a hagyományos értékeket folyamatosan megkérdőjelező, kicsit cinikus kortársak távolságtartásával és a brit humorral. Nem hallottam róla, hogy a brit közélet zengett volna a publicisták kardcsörtetésétől, hogy vajon kedves geg, rossz vicc, netán felháborító szentségtörés volt-e mindez.

    A nemzeti emlékezet különböző megnyilvánulási formái nálunk nélkülözik a britekéhez hasonló játékosság írmagját is, vagy ha nem, akkor általában csak a deheroizálásra, a nemzeti közösség jelképeinek semmibevételére, ne adj Isten, meggyalázására futja. Ha visszaemlékszünk a Szent Koronát viseletes micisapkaként ábrázoló plakátra, akkor tudjuk, miről van szó. Az István, a király szegedi felújítása kapcsán kirobbant vita is leginkább arról szól, hogy hol végződik a rendezői szabadság és hol kezdődik a provokáció. De emlékezhetünk a Felvonulási téren és a Műegyetemnél felállított ’56-os emlékművek esetére is: ádáz vita folyt arról, hogy méltó-e a forradalom emlékéhez az acéloszlopokból összeállított kompozíció, vagy csak egy figurális alkotás emlékeztethet megfele-lően az áldozatokra.

    S ha már Szeged: a Szabadtéri Játékokat alapító Bánffy Miklós életművének egyik nagy tanulsá-ga, hogy a politikai konzervativizmust nem szabad összekeverni az ízlésbélivel. Az pedig, hogy ilyen elszánt, s korántsem csak esztétikai viták tudnak kialakulni műalkotásokról vagy akár egy jelentős közösségi tér jövőjéről – lásd a Kossuth tér esetét –, rossz előjel arra nézve, hogy sikerül-e valaha is egyetértést teremteni olyan alapvető ügyekben, mint amilyen a nemzeti hagyományhoz való viszony is. Biztos, hogy a hazafias pátosz minden megújulást nélkülöző erőltetése ugyanúgy nem vezet sehova, mint ahogy a szakralitást és a hagyományt fenekestül kiforgató megközelítés sem.

    Augusztus 20-án álltunk két kisfiammal a Hősök terén, néztük a tisztavatást, s hallgattuk a köz-társasági elnököt, aki új kiegyezésről beszélt, arról, hogy milyen fontos lenne szót érteni önma-gunkkal. S bár London messze van, lehet, hogy egyszer majd neki is olyan látványos akcióra kell elszánnia magát, mint a királynőnek az olimpia megnyitóján. Nem csak szóból ért az ember.

(Külügyminisztérium)