Prőhle Gergely helyettes államtitkárral Stier Gábor külpolitikai rovatvezető készített interjút, amely a Magyar Nemzet 2013. július 31-i számában jelent meg.

Prőhle Gergely helyettes államtitkár szerint elengedhetetlen az európai intézményekkel az ország viszonyát rendező konszolidáció

Nem érti, sok esetben nem is akarja megérteni a világ a Magyarországon zajló átalakulásokat. A magyar diplomácia energiáit ezért aztán az elmúlt három évben alapvetően e bírálatok elhárítása kötötte le. Az ország körül kialakult, sokszor ellenséges hangulat azonban nem csupán a rólunk kialakított képnek ártott. Hatásai ennél mélyebbek, hiszen sok tekintetben torzította a társadalmi tudatot, amint az a humort, a könnyedséget nélkülöző, sok esetben kimondottan harcos reagálásokból is látszik. Ráadásul elfordította a figyelmet több olyan dologról, benne a klasszikus külpolitikáról, amelynek hosszú távú hatása sokkal jelentősebb, mint az a politikai habzás, amelyet a bírálatok elhárítása jelentett. Erről a helyzetről beszélgettünk Prőhle Gergellyel, a Külügyminisztérium helyettes államtitkárával.

– Megmondom őszintén, nem irigylem. A Külügyminisztérium uniós kétoldalú kapcsolatokért, sajtóért és kulturális diplomáciáért felelős tisztviselőjeként az utóbbi időben szinte csak nehéz tárgyalásai lehettek. Bécsben minden bizonnyal kemény kérdésekkel fogadják, Berlinben jobb esetben értetlenkedve, s még a baráti Varsó kormányköreiben is óvatosak Magyarországgal kapcsolatosan. Akad azért olyan hely, ahová jó érzésekkel utazik?

– Mindenekelőtt szögezzük le, az ember nem azért választja a külügyi pályát, mert kéjutazásokra készül. S bár patetikusan hangzik, de nem véletlenül hívják ezt a tevékenységet diplomáciai szolgálatnak. Ennek a munkának van könnyebb és nehezebb terepe is. A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy a sors az utóbbi évtizedekben kissé azért elkényeztetett minket. Magyarországot a rendszerváltás előtt is sikeresnek, reformbarátnak és nyugatosnak tartották, a „legvidámabb barakként” voltunk elkönyvelve. Még az uniós csatlakozáskor is – ahogy a kívülállók mondták – éltanulók voltunk, ez a helyzet azonban a kétezres évek közepétől megváltozott. Egy társadalmi szempontból izgatott, gazdasági értelemben lecsúszó ország képe alakult ki Magyarországról, miközben felszínre kerültek azok a szociális problémák is, amelyekről korábban nem nagyon vettünk tudomást. Ehhez járultak a privatizáció és bizonyos szempontból az uniós csatlakozás ellentmondásai.

– S ezzel párhuzamosan a magyar társadalom is egyre frusztráltabban érezte magát…

– Igen, aminek a leglátványosabb jele a 2010-es választások eredménye. A kormányzó párt kétharmados támogatottsága és egy radikális erőre adott 16 százaléknyi szavazat is jól mutatja a társadalom kiábrándultságát, egyben a bejáratott, demokratikus folyamatokba vetett hit megingását is. 

– Éppen ezért a társadalmi tudatalattiban egyre erősödik a siker, az önbecsülés megerősítésének a vágya, amely nélkül nem lehet hatékony a külpolitika sem. Egyetért ezzel?

– Az önképnek valóban komoly szerepe van a külpolitika alakításában is, s egy hamis önkép bizony hamis következtetésekhez vezet a mozgástér megítélésében.

– Ha már szóba hozta a mozgásteret, akkor hadd jegyezzem meg, a társadalomban ezzel kapcsolatosan mintha téves elképzelések élnének. S részben erre vezethető vissza az is, hogy sokan az országgal szemben megfogalmazott bírálatokért egyenesen a külügyi apparátust teszik felelőssé. Mekkora mozgástere van a diplomáciának a jelen helyzetben?

– Valóban vannak, még a polgári oldalon is, akik sportot űznek abból, hogy a külügyi tisztviselőkkel mossák fel a padlót, olykor puhánynak minősítve, olykor egyszerűen csak lekommunistázva őket, minket. Én sem állítom, hogy ebben az új típusú kihívásokkal teli helyzetben mindenki a helyzet magaslatán állt, de a kritikusok figyelmét érdemes felhívni néhány tényre. A diplomácia mozgásterének megítélésekor nem szabad elfelejteni, hogy 2010 óta a kormányzati politika tudatosan, az ország állapota szempontjából indokoltan vállal fel konfliktusokat, s ezt az ellenérdekelt felek, ahol tudják, bírálják. A világ azonban nem állhat csak konfliktusokból, éppen ezért kell – amennyire csak lehet – limitálni ezeket. Az ország elé kitűzött célok, a társadalmi jelenségek hátterének és a döntéshozatal motivációinak megvilágításával van erre esély. Ehhez van szükség a személyes hitelre, kapcsolatrendszerre és persze a hazai folyamatok alapos ismeretére, de mindenekelőtt a szó gyakorlati értelmében vett hazafias elkötelezettségre, ami nem feltétlenül azonos a kormánypárti elkötelezettséggel. Állítom, hogy mindez diplomatáink többségére jellemző.

– A képhez persze hozzátartozik az is, hogy az ország körül jelenleg kialakult hangulatban, a nemegyszer túlzó bírálatokat hallva az emberek nagyobb harciasságot várnak el, elfeledve, hogy a nemzeti érdekvédelem hatékonyságának a mutatója nem okvetlenül a hangerő, s ahogy a politika, úgy a diplomácia is inkább a kompromisszumok művészete…

– Valóban nem hangerővel és verbális önkielégítéssel kell megnyerni a vitákat, s az alaptalan állítások visszautasítása mellett az sem szégyen, ha olykor a kritikusoknak igazat adunk. Magyarország körül kialakult negatív hangulat több tényezővel is magyarázható. Egyrészt ezeknek a bírálatoknak van egy pártpolitikai síkja, ami – tetszik, nem tetszik – a szakmai érvelést is megnehezíti. Ez olykor kitapintható a sajtóban is, ahol a valósággal köszönő viszonyban sem lévő dolgokat is le lehet írni. S ha egy világlapban megjelenik egy állítás, akkor az már ténynek számít, s önálló életre kel. Emellett ott vannak az üzleti érdekek, amelyek az utóbbi időben, az ország gazdasági szuverenitásának erősítése érdekében gyakran sérültek. Az európai intézményekkel folytatott vitákat érdemes tágabb összefüggésben nézni. Egyre többször – legutóbb egy holland dokumentumban – merült fel ugyanis az uniós illetékességi körök felülvizsgálatának az igénye, ami jól jelzi, hogy mennyire mozgásban van a rendszer, újabb és újabb okos és működőképes kompromisszumokra lesz szükség.

– Némi optimizmusra ad okot, hogy a sok pofon után az utóbbi időben két sikert is elkönyvelhetett Magyarország. Egyrészt a kormány törekvéseinek egyfajta elismeréseként kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól, másrészt az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén sikerült megakadályozni a monitoring-eljárás megindítását. Ez utóbbiban a Külügyminisztériumnak és önnek is fontos szerepe volt. Ezt követően jött az Európai Parlamentben a Tavares-jelentés, amely ismét elmarasztalta Magyarországot. Miben fogható meg e két fórum hozzáállása közötti különbség?

– E két eljárás jól mutatja, hogy miként is működik a rendszer. Míg az ET parlamenti közgyűlésében olyan képviselők ülnek, akik mögött konkrét választókörzetek állnak, így aztán felelősséggel tartoznak a választóik felé, addig az Európai Parlamentben listáról bejutott, pusztán a pártfegyelmet szem előtt tartó szereplőket találunk. S bár a magyar diplomácia mindkét helyen ugyanolyan érvekkel és odaadással képviselte a nemzeti érdekeket, az eredmény mégis különböző. Elsősorban azért, mert az ET-ben sokkal többet számított a személyes kapcsolatrendszer, a józan, jogi érvelés, a meggyőzés, míg az EP-ben mindent felülírt a pártérdek. Ez utóbbi pedig, mint tapasztalhattuk, könnyen abba az irányba visz el bárkit, hogy brosúraszövegeket ismételjen – mindkét oldalon. Az ET-ben ugyanakkor akár némi intellektuális önreflexió is megengedhető, emellett segítette érvelésünket az is, hogy az ET által életre hívott, kimondottan a jogalkotási szakkérdésekkel foglalkozó velencei bizottságban, a negyedik alkotmánymódosítás bírálatának tárgyalásakor elismert európai jogászként Martonyi János képviselte az országot. Egyébként Strasbourgban, parlamenti képviselőink munkáját kiegészítve, a korábbi berlini és berni nagyköveti szolgálatom idejéből származó személyes ismeretségünkre alapozva érvelhettem liberális és szociáldemokrata barátaimnak. Így egyebek mellett azt is elmondhattam, hogy ha pusztán prekoncepciók mentén bírálják Magyarországot, azzal az európai közvélemény és értékvilág hitelességét is kockára teszik.

– S tegyük mindehhez hozzá, az Európa Tanács szélesebb fórum, mint az Európai Unió, így ott már nem tud érvényesülni olyan erővel a nyugat-európai szemlélet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a grémium jobban leképezi a világban zajló változásokat, s jobban elfogadja a hagyományostól eltérő megközelítéseket is. Számított ez valamit?

– Ha arra gondol, hogy csak az orosz, azeri vagy török szavazatokkal tudtuk biztosítani a monitoring elkerülését, amint ezt a baloldali sajtó ismételgeti, akkor téved. Az eljárást leszavazók akkor is többségben lettek volna, ha csupán a szűken vett európai államokat nézzük. Tény azonban, hogy Európa általunk is kedvelt sokszínűsége, amelybe az ortodoxia éppúgy beletartozik, mint a liberalizmus, az Európa Tanácsban jobban érvényesül, mint az Európai Unióban.

– Az ön által említett sokszínűség azonban nemcsak Európára érvényes, de Magyarországra, sőt ezen belül a kormányzó párt táborára is. Amelybe éppúgy beletartoznak a nemzeti konzervatívok, mint a mérsékelt liberálisok, az euroszkeptikusok és az unió mellett a bajban is kitartók. Az alapvetően belpolitikai hangolású hazai retorikát hallva azonban sokszor mintha csak ennek egy szeletét céloznánk meg. Nem érzi úgy, hogy egy árnyaltabb, szélesebb rétegekhez eljutni képes európai kommunikációval jobban el tudnánk oszlatni a magyar törekvésekkel kapcsolatos kételyeket?

– Teljesen természetes egy ilyen hatalmas méretű politikai tábor sokszínűsége. Ami pedig a magyar közvélemény külpolitikai finomhangolását illeti, azt bizony tényleg erősíteni kellene. Néha az az érzésem, mintha e szempontból jobban álltunk volna a rendszerváltozás előtt. A szabad világra ugyanis akkor úgy tekintettünk, mint a lehetőségek végtelen tárházára, amelyre érdemes odafigyelni, hiszen tanulhatunk belőle. Nem árt tehát néha felidézni magunkban azokat az időket, amikor az euroatlanti integráció kétségtelen cél volt, a nyugati világban pedig nem ellenséget láttunk. S nem lekicsinyelve a Kelet jelentőségét, azt erősítettük magunkban, hogy ezer éve a Nyugat része vagyunk. Hiszen a sokszor emlegetett keleti nyitás kapcsán se felejtsük el – s ezt elmondták nekem Kínában is –, hogy Magyarország csak erős európai hátországgal érdekes partner. Ebben az összefüggésben kell meghatározni a sajátosan magyar és regionális érdekeinket.

– Amikor arról beszélünk, hogy a Fidesz mögött is hányféle gondolkodású ember van – hogy mást ne mondjak, önnek a Friedrich Naumann Alapítvány egykori magyarországi képviselőjeként papírja van arról, hogy liberális –, akkor vétek nem kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. Ezzel szemben nem gondolja, hogy e tekintetben mintha önmagunk szűkítenénk le a mozgásterünket?

– A magyar szellemi élet sokszínű, ami egy több évszázadra visszatekintő, fantasztikus adottság, s ezt mindenkinek érdemes megbecsülnie. A valódi kérdés az, hogy ezek között az irányzatok között hogyan lehet a valódi közjó érvényesülése érdekében a közös nevezőt megtalálni. A hatékonyság egyik legfőbb fokmérője lesz, hogy ez mennyire sikerül.

– Gyengíti az érvelésünket az is, hogy belső, pártalapú ellentéteinket sokszor kivisszük a nemzetközi színtérre…

– Ez, sajnos, így van, s míg a belső sokszínűség másokra is jellemző, szomszédaink a belső ellentéteiket a határon kilépve otthon hagyják. Ezzel szemben nekünk még a legalapvetőbb kérdésekben sem sikerül általában összehangolni a nyilatkozatainkat, ami olykor az önsorsrontás benyomását kelti.

– Többször felmerült már a beszélgetésben az Európai Parlamentben és az ET parlamenti közgyűlésében legutóbb Magyarországról zajlott vita. Olyan tekintetben van ezeknek tanulsága, hogy a harcias, ha kell az EU-t is kiosztó vagy a kompromisszumokra törekvő fellépés hoz több eredményt?

– Már csak neveltetésemnél fogva sem tudok mást mondani, mint hogy az okos kompromisszum a magyar történelemben és a jelenlegi európai politikában is kifizetődőbb, mint a „nem, nem soha” vagy az „Ugocsa non coronat” típusú hozzáállás. Ez már csak azért is fontos, mert mindaz, amiről eddig beszéltünk, a külpolitikai mozgástér tágítását szolgálja. Engem ez foglalkoztat leginkább.

– Megértem, hisz manapság a szabadságharc, az országot ért támadások közepette alig esik szó a klasszikus külpolitikáról. Pedig, ugye, ez lenne a lényeg. Július elsejétől például Magyarország a soros elnöke a V4-nek, az év eleje óta a Közép-európai Kezdeményezésnek is. Mit kezdhet egy ország az ilyen lehetőségekkel, ha mozgástere közben a gazdasági teljesítmény és a folyamatos bírálatok miatt is összezsugorodott?

– Izgalmas versenyfutásban vagyunk az idővel. Egyre szaporodnak azok a kommentárok, amelyek a magyar unortodoxiát, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, nem pusztán a balhé csúcsra járatásaként írják le, hanem adnak bizonyos esélyt a sikernek. A makrogazdasági mutatók javulása valóban nagyon fontos, mint ahogy a túlzottdeficit-eljárásból való kikerülés, és az európai intézményekkel folytatott viták megnyugtató lezárása is. Az pedig, hogy a magyar kormány több új intézkedését másutt is követendőnek látják, cáfolja a sok esetben politikai okokból terjesztett rossz hírünket. Nem szabad elfelejteni eközben azt sem, hogy az átalakuló világban folyik egy civilizációs szempontból is nagyon érdekes versenyfutás. Gondoljunk csak bele például, hogy a jelenleg az unión belül folyó értékviták miként befolyásolják a kontinens demográfiai fejlődését. Még a végén az is kiderülhet, hogy a hagyományos értékek bizonyulnak a legkorszerűbbnek…

– Ezzel azt akarja mondani, hogy az országról kialakult, kialakított negatív képet éppen a világban zajló változások fordíthatják a visszájára, igazolva, hogy Magyarország sok tekintetben mégiscsak jól érezte meg az átalakulás logikáját?

– Igen. Az európai kollégákkal folytatott beszélgetések ezt azért már vissza-visszaigazolják.

– Ez egyben lehetőséget adna arra is, hogy külpolitikai téren jobban érvényre juthassanak az egyebek mellett például a Közép-Európa erősítését vagy a globális nyitást célzó magyar elképzelések?

– Igen. Bár a hírek nem elsősorban erről szóltak, a magyar külpolitika az elmúlt három évben komoly, Magyarország súlyát, érdekérvényesítő képességét erősíteni hivatott elgondolásokkal állt elő. Ami konkrétan az én felügyeletem alá eső területet érinti, ilyen a közép-európai gondolat vagy a visegrádi együttműködés megerősítése, ami elsődleges magyar, s egyben regionális érdek. Olyan térségről van szó ugyanis, amellyel a magyar külkereskedelem egyharmada bonyolódik, s ami az európai gazdasági növekedés motorja lehet. Ha pedig a régió identitásának, szolidaritásának erősítéséről beszélünk, az olyan közép-európai érdek, amely már összeurópai összefüggésben ró ránk különleges felelősséget. Budapest központjában megállva átérezhetjük, ez a város arra hivatott, hogy tudatában legyen regionális jelentőségének. Olyan, a sokszínűségéből táplálkozó metropolis, amely fejlődését annak köszönheti, hogy hagyományosan képes volt a közép-európai értékeket magában egyesíteni, s hasznosítani a sokszínűségből adódó kreativitást.

(Külügyminisztérium)