A Heti Világgazdaság 2014. március 27-én megjelenő száma Prőhle Gergely államtitkárral közölt interjút.

A kormány sok pénzt szán a holokauszt-emlékévre, mégis magára haragított zsidó közösségeket, a magyar történészszakma jó részét, Németországot és az Egyesült Államokat. Ki és mit rontott el?

Nálunk sokféle érzékenység és politikai motiváció él együtt, ami természetes. Biztos vagyok abban – nyilván a helyzetemből adódóan is –, hogy ha egyáltalán elrontott valaki valamit, az nem pusztán a kormányoldal. Talán más lenne a helyzet, ha eleve nagyobb lenne a bizalom a közéleti szereplők között. A kormányoldal szándékának nemességéhez nem nagyon férhet kétség, értelmezési viták adódhatnak – külföldön is.

A budai turulos emlékműről is az volt a „nemes szándékú” magyarázat, hogy az minden áldozaté. Mégis a radikális jobboldal zarándok- és tüntetőhelyévé vált. Ez nem jelezhette volna, hogy több tapintatra volna szükség?

De, csak azt is veszélyesnek tartom, hogy amikor a radikális jobboldal meg akar szállni szimbólumokat vagy ügyeket, akkor azokat teljes egészében átengedjük neki. Érdekes egyébként, hogy a múlt heti washingtoni holokausztkonferencia kapcsán még Trianon is az antiszemitizmushoz kapcsolva került szóba.

Önnek jutott a feladat, hogy amerikai történészeknek megmagyarázza a kormány bizonyítványát. De a jelek szerint sem Berlinben, sem Washingtonban, sem sok más helyen nem fogadják el ezeket a magyarázatokat.

Németország és az Egyesült Államok is kulcsfontosságú stratégiai partnere Magyarországnak, de van köztük egy lényeges különbség: Németországban ezek a viták a sajtóban zajlanak, kormányzati nyilatkozatokat ebben az ügyben nem hallunk.

A német nagykövetség a tervezett Szabadság téri emlékmű miatt az elsők között tiltakozott, nem?

Az konkrét és külön ügy. Azt mondták, hogy ez velük nem volt egyeztetve. Valóban nem. Az Egyesült Államoknál más a helyzet, ott az antiszemitizmus kérdése kormányzati szinten is megjelenik. Ezért nagy a dolgok reális bemutatásának tétje. A magyar külpolitika akkor jár el helyesen, ha megpróbálja eltávolítani a félreértésekre épített gátakat. Én erre tettem kísérletet Washingtonban. Az, hogy Magyarország emlékművet akar állítani a német megszállás áldozatainak, korántsem jelenti azt, hogy bármilyen módon megkérdőjelezhető a magyar felelősség a holokausztban. Ezt hangsúlyoztam, idézve a köztársasági elnököt, a külügyminisztert, az igazságügy-minisztert és másokat.
Ehhez képest abszurd dolog történelemhamisítási szándékot emlegetni, és kimondottan aránytalanok az ezzel kapcsolatos tiltakozások.

Valóban számos olyan kormány- és állami szintű megnyilatkozás született, amilyet ön idéz, de belföldi használatra sok ennek ellentmondó dolog történik. Ilyen kettősséggel a hátterében a diplomatának nehéz lehet magyarázkodnia.

Magas kormányzati szinten nem emlékszem hasonló súlyú másmilyen nyilatkozatokra, mint azok, amelyek ezt a felelősségvállalást világossá tették.
Megkérdőjelezte volna valaki a magyar felelősséget a holokausztban?
Ilyenről tényleg nem tudok. Holokausztügyben minden érzékenység, ami kinek-kinek a családtörténetéből vagy a személyes tragédiájából ered, tiszteletre méltó és figyelembe veendő. Csak amikor a napi politikai diskurzusban olyan gesztusokat tekintenek összekacsintásnak a szélsőjobbal, amelyek nem azok, az már a fóbia kategóriája. Egy biztos: a magyar külpolitikát olykor korlátozza az egyoldalú antiszemitizmus-vád. Ezért is fontos a végére járni, hogy ez Magyarországon nagyobb léptékű-e, mint másutt.

Mennyire befolyásolja a mi helyzetünket, hogy máshol pár százalékkal több vagy kevesebb?

Semennyire. És itt végképp nincs helye a relativizmusnak, egyszázaléknyi antiszemita is sok. De azért pont az Egyesült Államokban, a múlt heti konferencia előtt, egy Los Angeles-i zsidó közösséggel találkoztam egy country clubban, és azt mondták, azért kell ide jönnünk, mert ide engedik be a zsidókat. Ez azért meglepett. Tehát bármiféle relativizálást elutasítva is kérdés: mindig csak Magyarországot kell pellengérre állítani ebben az ügyben?

Ez azért hangzik rosszul, mert ha megbírálják a magyar kormányt, azonnal elhangzik, hogy Svédország sem jobb, és „Amerikában verik a négereket”.

Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy minden ilyen mondatot úgy kezdjünk: egy százalék is sok, és mindenkinek ott kell küzdenie ellene, ahol befolyása van.
Talán kevesen tudják, hogy 2015-re Magyarország nyerte el a Nemzetközi Holokausztemlékezési Szövetség elnöki posztját. Ez a nemzetközi szervezet a holokauszt emlékezésben, illetve az antiszemitizmus elleni küzdelemben próbálja nemzetköziesíteni a módszereket. Én is azt javasoltam, hogy a közös felelősséget vegyük komolyan, ahol senkinek sem kell a másik szemében a szálkát is észrevennie, míg a magáéban a gerendát sem.

A még lezáratlan emlékműügyben Ön mintha kompromisszumot keresne, például olyan célzásokkal, hogy az emlékmű formája nem szerencsés.

Nyilván nem én döntök erről, de különböző – akár egyházi, akár más – funkcióimban elég világosan látom a probléma sokrétűségét és érzékenységét. Ugyanakkor tényleg nem a kormányzati fegyelem mondatja velem, hogy ilyen emlékműnek igenis van helye Budapest belvárosában. De – mint bármelyik háborús vagy más nagy történelmi kataklizmára emlékeztető emlékműnél – a nonfiguratív formát jobbnak tartom, mert szabadabb teret enged az interpretációnak.

Milyen választ adott Trianon-ügyben az amerikai történészeknek?

Trianon és az antiszemitizmus nagyon sokszor sajátos módon vetül egymásra, mintha aki a nemzetpolitikai ügyeket fontosnak tartja, az szükségképpen antiszemita is lenne. Így persze diszkreditálni lehet azokat a nemzetpolitikai lépéseket is, amelyek egyébként megfelelnek a világszerte elismert jogelveknek.
Az ellenérdekeltek szeretik ezt a módszert. A hivatalos kormányzati álláspont – és erre kell odafigyelni – soha, semmiféle revizionizmust nem enged meg, arról viszont hatványozottan fontos beszélni, miként vagyunk felelősek a határon túli magyarok identitásának megtartásáért. Legyen szó a nyelvi jogok, a kulturális autonómiai törekvések, a szimbólumhasználat korlátozásáról, ezek mind olyan, a kulturális sokszínűség egyébként európai szempontból is fontos elvét megkérdőjelező lépések, amelyek ellen a magyar kormány teljes joggal lép föl.

A Külügyminisztériumra gyakran jut kármentő szerep, például az azeri baltás gyilkos esetében is. Most, az úgynevezett keleti nyitást szorgalmazva, miként kezeli, hogy Oroszország visszatér korábbi erőszakos nagyhatalmi módszeréhez?

A keleti nyitás, amit szeretünk inkább globális nyitásnak hívni, nem jelent semmiféle kizárólagosságot vagy egyoldalúságot, nem kérdőjelezi meg sem transzatlanti, sem európai értékrendünket. Áttekintve – például Paks esetében – a magyar–orosz kapcsolatrendszert, üzletről van szó, nem politikáról vagy geostratégiáról.

Pedig sokan tekintik kiszolgáltatottságnak.

Ehhez képest egyrészt Magyarország gázellátási kiszolgáltatottsága sokkal nagyobb, másrészt ha megnézzük más, tőlünk nyugatra eső államok gazdasági kapcsolatrendszerét, akkor az ő esetükben hatványozott függőségről beszélhetnénk Oroszországgal kapcsolatban.

Ha tehát Oroszország ellen az EU szankciókat vezet be, akkor a magyar külpolitika kezét nem köti meg semmi, hogy csatlakozzon hozzá?

Magyarország és a visegrádi négyek abszolút egy húron pendülnek, ami egyezik az uniós megközelítéssel is. Csak egységes álláspont hozhat megoldást.

Ön az evangélikus egyház országos felügyelője, vagyis legmagasabb rangú világi vezetője is. Az evangélikusok mintha abban is különböznének a többi nagy keresztény egyháztól, hogy nemigen exponálják magukat politikailag, és hogy egy kényes témában – a saját ügynökügyeik feltárásában – talán az általános magyar viszonyokhoz képest is elég jól állnak. Mi ebből a tanulság?

A hívek körében széles konszenzust élvezve úgy gondoljuk, ha földolgozzuk egyházunk érintettségét a kommunista diktatúrában, azzal a mai tevékenységét is hitelesebbé tesszük. Ez nem parttalan ügynöközést, vádaskodást jelent, hanem a múlt megismerését.
Egyébként pedig tényleg azt gondoljuk, hogy aktuális politikai ügyekben ott kell megszólalni, ahol az ügy hit elvi, valláserkölcsi kérdéseket érint. Politikai hovatartozásukat tekintve – ha erre egyáltalán rákérdezünk – az evangélikusok elég sokszínűek, ezért az a nyilvánvaló célunk, hogy ne politikai hívószavak, hanem a hagyományos közös értékek és egyházi célok mentén próbáljuk meg a közösséget összetartani. Ez még akkor is így van, ha az egyház világi vezetője az Orbán-kormány helyettes államtitkára.

(Heti Világgazdaság)