Miképpen alakítja majd a földrész arculatát egy domináns Németország, kell-e ismét félni a németektől? Sokan máris a német túlhatalmat nehezményezik, miközben Berlin az Európáért viselt felelősségvállalást hangsúlyozza – fogalmaz Prőhle Gergely helyettes államtitkár a Heti Válaszban 2013. szeptember 19-én.

Néhány napja került nyilvánosságra az a közvélemény-kutatás, mely szerint a németek kétharmada leginkább az euróválság következményeitől fél. Az ország európai s ezáltal világpolitikai szerepvállalásának anyagi következményeitől a vizsgálat szerint tehát többen tartanak, mint a létfenntartási költségek növekedésétől (60 százalék) vagy a természeti katasztrófáktól (56 százalék). A megkérdezettek 45 százaléka fél attól, hogy a politikusok nem tudnak megbirkózni a válság tüneteivel, ami – s ez jó hír a választásra készülő kormányzó erőknek – 10 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban.
A kutatás eredményei számos tanulsággal szolgálhatnak az ország általános állapotával kapcsolatban.

Igazolhatják például, hogy a Ludwig Erhard néhai kancellár által megálmodott szociális piacgazdaság jól működő rendszer, vagy akár azt is, hogy több mint tíz évvel a Gerhard Schröder szocdem kormánya által bevezetett gazdasági, szociális reformok sikere után immár nagyon is van mit félteni.

A „félelemindex” eredménye, az euró sorsával kapcsolatos aggodalmak azonban leginkább arra világítanak rá, hogy az Európa-politika vagy akár az ország világpolitikai pozicionálása a kampányban nem pusztán intellektuális játék, késő esti szakértői eszmecserék tárgya, hanem a választói magatartást befolyásolni képes tényező.

Európai dominancia

Ugyanakkor a nemzetközi közvéleményt is egyre látványosabban foglalkoztatja Németország nemzetközi szerepvállalása. Elég csak felidézni a hírmagazinok német vonatkozású címlapjait az elmúlt néhány évben. Az európai vezetők fölé magasodó, vagy a többieket a szakadék széléről visszarántó kancellár alakja a szélesebb közönségnek is jól jelzi azt, ami a külpolitikai, történeti, sőt olykor történetfilozófiai tanulmányoknak már jó ideje tárgya: miképpen alakítja majd a földrész arculatát egy ennyire meghatározó Németország? Thomas Mann 1953-as intése azzal kapcsolatban, hogy német Európa helyett európai Németország megteremtésére kell törekedni, Timothy Garton Ash angol történész szerint mára egészen váratlan formában vált valósággá: létrejött „az európai Németország egy német Európában”.

Sok múlik persze a szóhasználaton, a gesztusokon is, hiszen míg sokan a német túlhatalmat nehezményezik, ezt mások az „Európáért viselt felelősség” szókapcsolattal helyettesítik. S ha elhíresült berlini beszédében ennek fontosságára a lengyel külügyminiszter hívja fel a figyelmet – a német vezetéssel létrehozandó, föderális Európai Unió alapjainak letételéről – akkor erősen bízhatunk az utóbbi interpretáció megalapozottságában.

Napjaink elemzéseinek jó része kizárólag a gazdasági adatokkal operál, s az Angela Merkel által fémjelzett dominanciát is a megszorító gazdaságpolitika kidomborításával igyekeznek leírni. Ugyanakkor – amint erre Ulrich Beck A német Európa című esszéjében rávilágít – ennél jóval mélyebb, demokráciaelméleti, társadalmi problémáról van szó.
A kérdés lényegében az, hogy hol húzódnak a szolidaritás – úgy is, mint az európai integráció egyik alapértéke – határai. Hogyan és milyen feltételek között tehető felelőssé az unió gazdaságilag legerősebb államának adófizető polgára más tagállamok gazdasági nehézségeinek megoldásáért. S hogyan tartható fenn az euró bevezetésével kialakított pénzügyi rendszer úgy, hogy közben a gazdasági érdekek hálózata és a társadalmi béke finom szövete se szakadjon fel – még az oly jómódú Németországban sem.

Nem kell a bővítés

Ha végigtekintünk Európa legsikeresebb államain, Skandináviában vagy akár Hollandiában is láthatjuk az Európa-ellenes, többé kevésbé rasszista, de legalábbis a további bevándorlást ellenző pártok megerősödését. Ehhez, s főleg a bevándorlók magas számához képest Németországban elenyésző a radikális pártok támogatottsága, s az euroszkeptikusok táborából kibontakozó új politikai erő is leginkább öreg értelmiségiekből áll. Ez a helyzet csak úgy tartható fenn, hogy például az unió további bővítésével kapcsolatban a német politika látványosan tartózkodó, s a belső társadalmi folyamatokat tekintve is leszámolt a ’68-as nemzedék illúzióival. Míg 2000-ben a német mint Leitkultur – azaz vezető kultúra – szorgalmazásáért a közélet szidalmaitól megszégyenülve kellett visszakoznia a CDU egyik vezetőjének, 2010ben a kancellár mondta ki, hogy a multi-kultinak befellegzett. Mindezt persze úgy, hogy egyre többet költenek a társadalmi integráció előmozdítására, ugyanakkor – s ez minket is fájdalmasan érint – a munkaerőhiányt a Németországhoz civilizációs értelemben közelebb álló országokból elégítik ki.

A kampányban Szíria kapcsán ismét felmerült a társadalom-lélektani mélységekig hatoló kérdés: háború vagy béke. S ha visszaemlékszünk a 2002-es választási kampányra – amikor az iraki intervenció miatti tüntetéseken az amerikai elnököt Adolf Hitlerhez hasonlították, s a beavatkozástól való elhatárolódásával Schröder kancellár megtarthatta székét, vagy ha felidézzük Merkel végső érvét a második görög mentőcsomag parlamenti szavazásakor, mely szerint háború vagy béke kérdéséről van szó –, világos, hogy bármily fegyveres akcióban való részvétel csak népszerűtlen lehet. Ez mit sem változtat azon, hogy a balkáni háború óta, amikor a Schröder-éra elején a második világháború után először vetettek be német katonákat a határokon kívül, Berlin már nemcsak a csekkfüzet-diplomáciával vesz részt az akciókban, hanem fegyveres erővel is.

Berlin és Moszkva

Az amerikai lehallgatási botrány német vonatkozásai rávilágítottak arra, hogy a mégoly demokratikus nagyhatalom állítólagos „kiszolgálása” titkos eszközökkel a kétféle diktatúrát is átélt néplélekben könnyen mozgósítható érzelmeket ébreszt, amelyek olykor felülírnak mindenféle politikai racionalitást. De ha eltekintünk a német történetfilozófia egyik alapproblémájától, mely évszázadok óta a racionalitás és az irracionalitás dilemmájában őrlődik, kijelenthetjük, hogy Németország külpolitikája a leírt társadalmi elvárások alakulását tekintetbe véve sem fog lényegesen változni. Az az évszázados geopolitikai adottság, mely szerint a két kontinentális hatalom, a nyersanyagokban gazdag Oroszország és a technológiailag fejlett Németország – minden politikai nézeteltérés ellenére – stratégiai partnerek, továbbra is tény.

Mint ahogy az is, hogy Berlin Washington legfontosabb európai szövetségese.
Az Európa jövőjével kapcsolatos konzultációk az uniós alapszerződés módosítása kizárásával nem hoznak forradalmi változást.

A Gazdasági és Monetáris Unió mélyítése nem az uniformizálás, hanem a hatékonyabb koordináció jegyében halad tovább. Az átmeneti gyengélkedés ellenére a német–francia együttműködés nem veszít jelentőségéből, még ha egyre több jel mutat a német–brit kapcsolatok felértékelődésére is. Az euróválság kezelése miatt aggódó német polgár is nyugodtan aludhat, mert bármit is gondol a szociáldemokrata ellenzék az euróövezeti államok adósságainak közösségesítéséről, a Merkelt is jellemző racionalitás ennek aligha enged majd teret.

(Külügyminisztérium)