A Heti Válasz Magyarország uniós csatlakozásának tízedik évfordulója alkalmából Martonyi János külügyminiszter írását közölte 2014. április 30-án.

Minden évforduló alkalom nemcsak az ünneplésre, hanem a számvetésre is. Ez azonban nagy kihívás egy olyan összetett folyamat esetében, mint amilyen az európai integráció és az abban történő, immár tíz éve teljes jogú magyar részvétel. A mai közfelfogás mindent a gazdaság felől közelít. A „nettó pozíció” kulcsfogalom lett: a közvélemény árgus szemekkel, a választott döntéshozók pedig ennek megfelelő aggodalommal figyelik alakulását, vagyis azt, hogy vajon az adott tagállam többet kap-e vissza a közös kasszából annál, mint amennyit ugyanoda befizet. E tekintetben hazánk egyébként kifejezetten jól áll: az EU-tagságunkat ellenzők sem gondolnak bele, hogy mi történne akkor, ha hirtelen eltűnnének a hazai költségvetésből azok az euró milliárdok, amelyek a közös mezőgazdasági vagy a kohéziós politika kedvezményezettjeként Magyarországot megilletik.

Aki járt már Rómában, bizonyára látott olyan, turistáknak árult fényképalbumot, amelynek dupla, fóliázott oldalai egymásra hajtva a mai romok képét a feltételezett eredeti, ókori látványára egészítik ki. EU-tagságunk nélkül városaink és tájaink fényképeiről ennek fordítottjaként ki kellene retusálnunk számos olyan létesítményt, fejlesztést, amelyeket pedig magától értetődőnek veszünk: metrót, villamost, hidakat, utakat, felújított iskolát és kórházat, tereket, utcákat, a földekről munkagépeket, és még hosszan sorolhatnám. Vissza kellene viszont retusálnunk szellemjárta határállomásainkra a vámés határellenőrzést, és mindenekelőtt a vele járó hosszú autó és kamionsorokat. A közvélemény talán nem ismeri és méltányolja eléggé, hogy immár tartósan stabil, aktív külkereskedelmi és fizetési mérlegünket éppen a világ legmagasabb követelményeit állító egységes piacán sikerült felhalmoznunk, ahol az éles versenyt nem annyira alacsony árakkal, mint inkább minőséggel és magas hozzáadott értékkel lehet állni.

Ráadásul ahogy John Lukacs figyelmeztet, a történelmet nem számokkal írják. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely nem annyira a távoli amerikai, mint inkább a szomszédos európai álomban nőtt föl. Ez az álom életem első felében elérhetetlennek tűnt azok számára, akik hazájukban akartak maradni. Maga a vasfüggöny választott el bennünket tőle. És az álom nem csak, sőt, nem elsősorban a jólétről szólt. Európa az emberi és polgári szabadságjogok, a demokrácia, a jogállam, a szociális biztonság és a tiszteletben tartott emberi és nemzeti méltóság világának tűnt azokhoz a viszonyokhoz képest, amelyekben mi éltünk.

Ma sokan mondják, hogy az álom részben illúzió volt; hogy az Európai Unió több tekintetben hűtlenné vált alapítóinak értékeihez és általában az európai civilizáció és kultúra legnemesebb hagyományaihoz; hogy kettős mércét alkalmaz a kisebb és gyengébb tagállamokkal szemben; hogy nem tartja kellő tiszteletben tagállamainak nemzeti, kulturális és alkotmányos identitását, és hatásköreit lopakodó módon bővíti. E kritikáknak van némi alapjuk. Mindez azonban az európai álom lényegét nem érinti, és persze azt sem, hogy sokan továbbra is hiszünk ebben az álomban. Ezért fontos, hogy Európa is higgyen értékeiben, önmagában, és erősítse vitathatatlan sikereire épülő önbizalmát.

Az európai gondolat továbbra is érvényes – jobban, mint valaha. A globalizáció, a demográfiai és gazdasági növekedés egyenlőtlenségeinek körülményei között még a legnagyobb európai hatalmak is viszonylag egyre kisebbek. És az első világháború századik évfordulóján, a holokauszt-emlékévben ne feledkezzünk meg az európai integráció legnagyobb vívmányáról, a békéről. Hazánk az előbbiben hatalmas területi, a másodikban elképzelhetetlen emberveszteségeket szenvedett. A béke azonban nem magától értetődő: ennek megértéséhez elég egy-egy pillantás az unió keleti és déli szomszédsága felé. A kelet-délkelet felé átlátható és következetesen betartott szabályok szerint bővülő és ésszerűen megválasztott területeken elmélyülő integráció és egységes piac hazánknak csak érdekében állhat – feltéve, ha van bennünk képesség, készség és önbizalom, hogy a folyamatoknak ne csak elszenvedői, hanem alakítói legyünk. Az a kül és Európa politika, amelynek irányításában 1998 és 2002, majd 2010 és 2014 között részt vehettem, ebből indult ki.
A választók többségének ítélete áprilisban ennek is szólt, és bízom benne, hogy a történelem is hasonlóan kedvező ítéletet mond majd.

(Külügyminisztérium)