Martonyi János miniszter a Népszabadság 2013. március 12-i számában válaszolt Christopher Adam korábban szintén a Népszabadságban közzétett nyílt levelére.

Tisztelt Adam Úr! Ön a hozzám intézett nyílt levelében (Kirekesztő diplomácia, Népszabadság, 2013. 02. 25.) egyebek között azt a szerepet firtatja és marasztalja el, amelyet a magyar közigazgatás, ezen belül a diplomáciai kar játszott saját családja sorsának alakulásában csakúgy, mint általában a XX. század önkényuralmi rendszereiben.

Levele végén felteszi a kérdést: milyen elvárásokat támaszt a mai magyar Külügyminisztérium a magyar diplomatákkal szemben? Teszi ön mindezt Pordány László ottawai magyar nagykövet néhány szereplése, illetve nyilatkozata kapcsán vagy ürügyén.

Az elvárás Pordány nagykövettel, mint minden diplomatánkkal szemben mindenekelőtt az, hogy hazáját, Magyarországot képviselje. Ezt az országot az alaptörvény így határozza meg: független, demokratikus jogállam. Ezzel összhangban kell munkálkodnia a fogadó országgal fennálló kapcsolataink fejlesztésén, ideértve a helyi magyar közösségekkel fenntartott kapcsolatokat is. Ha e munkáján nézeteltérés vagy félreértés támad, akkor – amennyire rajta áll – az érintettekkel közvetlen párbeszédben próbálja meg tisztázni; amit Pordány nagykövet dokumentálható módon tett, tesz is.

A kérdés kapcsán azonban szeretnék néhány további összefüggésre is kitérni.

Először is engedje meg, hogy kifejezzem együttérzésemet a családját ért tragédiákért. Érthető az a különös érzékenység, amellyel a személyükben vagy hozzátartozóikban sértett honfi társaink reagálnak, valahányszor úgy érzik, hogy olyan megnyilvánulások és irányzatok nyernek teret, amelyek a meghaladottnak remélt múlt megismétlésével fenyegetnek. Ennek a múltnak az értékelésében a magyar kormány egyértelmű. Az új magyar alaptörvényt bevezető Nemzeti Hitvallás kimondja: hazánk az 1944. március 19., a német megszállás bekövetkezte és 1990. május 2., az első szabadon választott népképviselet megalakulása közötti időszakban nem volt nemzeti függetlensége birtokában. Erre az időszakra esett hazánk történetének kettős mélypontja: a több százezer magyar zsidó elhurcolása és megsemmisítése, majd – az újjáépítés és a demokratikus újjászületés rövid életű reményeinek meghiúsulása után – az újabb, ezúttal kommunista önkényuralom.

Sem a náci, sem a bolsevik terror nem lehetett volna elképzelhető hazánk külső katonai megszállása nélkül. Az ilyesmihez ugyanakkor mindig és mindenütt szükséges hazai kollaboránsok és közönyösek tevőleges vagy hallgatólagos támogatása is. Magyarország jelenlegi vezetői szerint ezért nem adhatunk felmentést magunknak a történelmi felelősség alól. Áder János köztársasági elnök tavaly a Kneszetben mondott beszédében ismerte el a magyar állam felelősségét. Magam pedig a Wallenberg-év megnyitóján, a Magyar Nemzeti Múzeumban így fogalmaztam meg ezt: „Magyarország külügyminisztereként különösen fájdalmas kimondanom: a vészkorszak idején a magyar állam megméretett és könnyűnek találtatott. Nem tudta megvédeni állampolgárait, sőt – jóllehet idegen megszállás alatt – de elpusztításukhoz is segítséget nyújtott.” A centenáriumi év vége felé pedig azon a történészkonferencián, amelynek tárgya az volt, hogyan üldözte a Rákosi-rendszer a svéd diplomata számára kényelmetlenné vált magyar segédeit. (Akik között egyébként a hatalmát embermentésre használó nyilas rendőrtisztviselő is akadt: Szalai Pál, Szálasi összekötő tisztje, a népek igaza – mert a rejtélyes és szabad emberi lelkiismeret csodákra is képes.): „Az elmúlt hónapokban alkalmunk nyílt arra, hogy elmondjunk valami fontosat (…) a XX. század tragédiájáról. Egy nép, és az ezt a népet befogadó, majd cserbenhagyó nemzet tragédiájáról. (…) a soá nemcsak az intézmények, a vallás, a hatóságok, hanem egész európai emberségünk csődje volt. De voltak emberek, akik nem vallottak kudarcot…, akik nem találtattak könnyűnek.” A Külügyminisztérium Bem téri épületén csak két emléktábla látható.

Az egyiket a vasfüggöny lebontása és a német újraegyesítés huszadik évfordulóján helyezték oda. A másik Szentmiklósy Andor magyar külügyi tisztviselő emlékét őrzi, aki a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjeként majd később külügyminiszter-helyettesként a magyar diplomácia függetlenségi irányzatának egyik vezetője volt. A német megszállás alatt a Gestapo elhurcolta. A dachaui koncentrációs táborban halt meg 1945 februárjában.

Hogy ő és társai kevesen voltak? Bizonyára nem voltak elegen, hiszen a II. világháború, benne a soá, majd Kelet-Közép-Európa bolsevizálása megtörtént. A történelmet azonban – a történész John Lukacs szavaival élve – nem csak számokkal, és nem csak a többség írja. Ezt a kijelentést nem valamilyen arisztokratikus szemlélet, hanem az ideálok és az ideák erejébe vetett hit diktálja.

Tisztelt Adam Úr! Az elvárások, amelyekre ön rákérdez, világosak. De még fontosabbak azok a példák, amelyeket magunk elé állítunk. Hadd idézzek újra saját, előbb már említett beszédemből: „Minden diplomatának a saját nemzete érdekeit kell képviselnie. De egyúttal azért is tehet, hogy ez a világ jobb hely legyen. Szerencsésebb történelmi helyzetekben a két törekvés (…) erősíti egymást. Ma minden válság és baj ellenére szerencsésebb korban élünk, amelyben (…) kevésbé kockázatos jót tennünk. Az a felelősségünk, hogy a történelem ilyen irányban haladjon tovább…”A múltbéli felelősség elismerése fontos, de nem cél, hanem eszköz a jövő alakításának szolgálatában. Fontos tudnunk, ma melyik oldalon állnánk, ha Wallenberg, Szentmiklósy és sorstársaik helyében lennénk. A nemrég véget ért, osztatlan nemzetközi elismerést kivívott Wallenberg-évvel ez a kormány egyértelműen és visszavonhatatlanul letette a névjegyét a néhai svéd diplomata és társai által akár az életük árán is képviselt eszmények mellett.

Üdvözlettel: Martonyi János

(Külügyminisztérium)