Mindenekelőtt szeretném kifejezni az örömömet, hogy itt vagyok. Az elmúlt több mint húsz esztendőben jó párszor jártam itt. Ha nem tévedek, akkor az első hivatalos látogatásomat Aradon tettem, államtitkárként. Melescanu államtitkárral találkoztunk. Ahogy körbenézek, elég sok ismerős, baráti arcot látok, akikkel az elmúlt években általában külügyminiszteri minőségemben találkoztam. 2010 óta most harmadszor vagyok itt. Úgyhogy azt hiszem, hogy ami a miniszter kollégám által felsorolt látogatásokat illeti, ezekből a lehetőségek keretei között magam is kivettem a részemet.

Ez alkalommal fontos eseményt ünneplünk. Tíz évvel ezelőtt írtuk alá ezt a nagyon fontos okmányt. Ami persze folytatását jelentette már a korábbiaknak. Hiszen a két ország, a két nemzet sorsa összekapcsolódott. Én azt hiszem, hogy minden vitánk és nézeteltérésünk ellenére ezt nagyon korán, a rendszerváltozásaink menetében már fölismertük.

A stratégiai partnerség divatos és viszonylag új fogalom. Gyakran használják a világban. Sokszor indokoltan, esetenként talán kevésbé indokoltan. Pontos meghatározása nincs a kifejezésnek, de ez nem baj, mert így legalább mindenki meg tudja mondani, hogy mi az ő meghatározása. Nekem is van egy meghatározásom, definícióm a stratégiai partnerségre. Ez pedig az, hogy ez olyan feleket, olyan országokat kapcsol össze, amelyeknek közösek az értékeik, és közösek az alapvető érdekeik. Ez minden stratégiai partnerségnek az alapja.

Mi a helyzet velünk? Mi a helyzet Románia és Magyarország esetében? Először is tagjai vagyunk ugyanannak a szövetségi rendszernek. Ez – mondhatjuk nyugodtan – ma is a világ politikailag, gazdaságilag és katonailag legerősebb szövetsége. Erre mind a ketten büszkék vagyunk. Mind a ketten hozzá akarunk járulni ennek a szövetségnek a sikeréhez – minden értelemben véve. Miniszter úr említette a román hozzájárulást a rakétavédelemhez. Mi ezt nagyon fontosnak tartjuk természetesen szövetséges, szomszédos országként. Mind a ketten érdekeltek vagyunk abban, hogy ez a szövetség ez erősödjön, releváns maradjon a szó minden értelmébe. Nem rég, pár nappal ezelőtt találkoztunk és említés történt a transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerségről. Mind a két ország támogatja ezt. Hiszen nagyon jól tudjuk mind a ketten, hogy erős politikai és katonai szövetséghez erős gazdasági alapvetés is kell. Ezért hisszük azt már legalább másfél évtizede, hogy egy ilyen fajta megállapodás kidolgozásához hozzá kellene kezdeni. Most ez megtörténik.

Mind a ketten tagjai vagyunk a világ legsikeresebb integrációs folyamatának, nevezetesen az európai építkezésnek, az Európai Uniónak. Későn kerültünk be, egyikünk sem alapító tag, mint tudjuk, de ez nem rajtunk múlott. És amikor megnyílt a lehetőség, akkor mind a két országnak elsődleges célkitűzésévé vált az, hogy ehhez az európai építkezéshez a lehető leggyorsabban, és persze a lehető legjobb feltételekkel csatlakozzék. A feltételekről lehet vitatkozni, most is vitatkozunk rajtuk, de én azt hiszem, hogy maga a vállalkozás sikerült.

És most jön a lényeg: hogy tudniillik ezen az integráción belül támogatjuk egymást. Támogatjuk egymást, mert az érdekeink valamilyen okból a legtöbb esetben azonosak. Nagyon sok példát lehetne mondani. Nem megyek ezeken végig, hiszen korlátozott az időnk. De nagyon jól együttműködtünk például éppen az elmúlt hónapokban a többéves pénzügyi keretre vonatkozó tárgyalásoknál. Végül, azt hiszem, mindkét ország szempontjából kielégítő eredményt sikerült elérni. Függetlenül attól persze, hogy egyik vagy másik ponton lehet, hogy eltérőek a vélemények. Mi, magyarok mindenesetre ezzel a politikai megállapodással elégedettek vagyunk.

Vannak más példák is. Magyarország a kezdet kezdetétől a leghatározottabban támogatta és támogatja Románia csatlakozását – a szó teljes értelmében, mert hiszen Románia ma is részese bizonyos értelemben véve a schengeni együttműködésnek – tehát a szó teljes értelmében a schengeni övezethez. Annak idején, amikor 2010-ben először jártam itt Bukarestben, én ezt már akkor nagyon nyomatékosan leszögeztem. Később még egyszer leszögeztem a román nagykövetek bukaresti konferenciáján tartott beszédemben. Akkor ennek különös jelentősége volt, mert készültünk az elnökségünkre. Mint tudjuk, 2011 első félévében mi töltöttük be a Tanács elnökének a funkcióját. E támogatásunk változatlan. Tudjuk, hogy vannak nehézségek, előre nem várt nehézségek is felléptek, de ismétlem, és szeretném ezt ismét leszögezni: a támogatásunk töretlen.

Az érdekeink közössége nagyon sok esetben a helyzetünk hasonlóságából fakad. Különlegesen fontosnak tartjuk, hogy ezt az érdekazonosságot az integráció jövőbeli fejlődése során is érvényesítsük. Ez nagyon fontos feladat. Túlnő természetesen a román–magyar kapcsolatokon. Kiemelkedő térségi, ha úgy tetszik, szélesebb közép-európai feladat. Egyre jobban ráébredünk mi, közép-, vagy kelet-közép-európaiak – ahogy tetszik, a földrajzi meghatározások is viszonylagosak –, egyre jobban ráébredünk arra, hogy közösen tudjuk a leghatékonyabban képviselni az érdekeinket.

A történelem megmutatta azt, hogy nem az a jó stratégia és taktika, hogy ha valamelyik nagy nyugati fővárosban keresünk nagybácsit, vagy támogatót, vagy protektort. Ennél hatékonyabb az, ha egymással fogunk össze és együttesen hallatjuk hangunkat. Mi ezen dolgozunk. Legyen szó visegrádi négyekről, legyen szó Közép-Európai Kezdeményezésről, vagy bármilyen más együttműködési formációról; vagy legyen szó kétoldalú román–magyar stratégiai partnerségről, ugyanezt fogjuk csinálni.

A harmadik dolog, ami összefűz minket – ezt már lényegében elmondtam –, ez az a bizonyos tágabb közép-európaiság. Ide tartozunk, ide köt minket a történelmünk, ide köt a kultúránk. Sokkal több közös van bennünk, mint amennyit hiszünk. Még akkor is, ha adott esetben vitatkozunk sokszor a történelemről. Természetes dolog. A vita természetes. A veszekedés nem.

Tehát közös bennünk az atlanti szövetséghez tartozás, közös bennünk az európai integrációs tagság, közös bennünk a közép-, vagy kelet-közép-európaiság.

Aztán van még egy dolog, amiben tulajdonképpen egyetértünk – még akkor is, hogy ha nem mindig ez a látszat –, és ez pedig az, hogy mind a két ország és mind a két ország kormányai úgy érzik, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete, ügye, dolga nem belügy. Főleg nem belügy Európában. Mi ezt mind a ketten valljuk, bele is írtuk az alapszerződésünkbe. Előbb miniszter úr jelezte, hogy ő úgy érzi, nincs teljes egyensúly a két nemzeti kisebbség kezelése között. Erről lehet vitatkozni. Most ezt a vitát nem folytatjuk le. Már délelőtt úgyis vitatkoztunk rajta, és még fogunk rajta vitatkozni. De egy biztos: mi nem vitatjuk senkinek azt a jogát, hogy foglalkozzon a magyarországi kisebbségek helyzetével. Akár kollektívumként, akár egyénenként. És úgy érezzük, hogy legitim az, amikor Románia, a román kormány foglalkozik akármelyik országban – jó néhány szomszédos országa van –, a román kisebbség helyzetével. Mi ugyanezt tesszük a magyar kisebbséggel. Ugyanezt tesszük évtizedek óta. Ebből vitáink is vannak. Vállaljuk ezeket a vitákat. Úgy érezzük, hogy elvi álláspontunk van. Biztosak vagyunk benne, hogy senki nem tökéletes. De úgy érezzük, hogy kölcsönös bizalommal, párbeszéddel, őszinte nyelvezettel és kellő visszafogottsággal, ami a retorikát illeti, igenis el lehet érni eredményeket. Mint ahogy el is értünk eredményeket az elmúlt évtizedekben. Lehet, hogy ezekről kevesebbet beszélünk, de vannak ilyen eredmények. És hát persze vannak nézeteltérések. Vannak – ha úgy tetszik – feszültségek. Vannak nehezebb pillanatok. A nehezebb pillanatokban kell a legóvatosabbnak lenni. Ezért jöttem ide. Barátként jöttem ide.

Higgyék el, Magyarországon nincs egyetlen komoly politikai erő, amelyik Romániát ellenségnek tekintené. De ezt higgyük el egymásról és ne mondjuk ennek az ellenkezőjét. Mert az a bizalmat rombolja le. Márpedig a bizalom a legfontosabb; az, hogy megbízzunk egymásban, hogy ne tételezzünk fel egymásról olyat, ami egész egyszerűen nem úgy van. Vagy ha van ilyen feltételezésünk, akkor tisztázzuk egymással, közvetlenül. Bármikor föl tudjuk egymást hívni telefonon, ahogy ezt meg is tettük. A román kollégám kezdeményezte, nem én. De mégiscsak sikerült úgy érzem a kedélyeket valamelyest csillapítani.

És persze vannak vitáink. Itt van ez a híres szimbólumhasználat. Fogunk erről még a jövőben is beszélni. Ismeretes a magyar álláspont. Nem kell most ezt nekem megismételnem. Mi csak egyet kérünk, hogy mindig, minden kormány vegye figyelembe annak a közösségnek a szempontjait, érzékenységét, értékeit, érdekeit, kultúráját, nyelvét, amelyikről szó van. És legyen bizalommal e közösség iránt is. Mi nem akarjuk meghatározni ennek a közösségnek – legyen az romániai magyar közösség vagy magyar kisebbség – hogy mit és hogyan tegyen. De az ő igényeiket, az ő legitim kívánságaikat támogatjuk. Mindig is támogattuk és a jövőben is támogatni fogjuk. Legyen szó közigazgatásról, legyen szó oktatásról, legyen szó egyházi vagyonok visszaszármaztatásáról, vagy bármi másról.

Beszéljünk a pozitív elemekről. Egyébként miniszter kollégám – azt hiszem – elég részletesen elmondta ezeket az elemeket. Nem kell kitérnem most a részletekre. Néhány célt jelölnék meg inkább a néhány perces időtartamon belül. Azt, hogy hol látjuk mi azokat a területeket, ahol a jövőben együtt kell, hogy működjünk. És éppen az említett közös célokat és közös érdekeket próbáljuk érvényre juttatni.

Az egyiket már említettem, csak megismétlem: talán az egyik legfontosabb terület az, hogy az európai integráció sorsának alakítása során hogyan, milyen sikerrel tudjuk érvényesíteni a mi sajátos, térségbéli érdekeinket. Itt sok mindenről lehet szó. Schengent említettem. De lehet szó a munkaerő szabad áramlásáról is, meg még sok minden egyébről. Itt rögtön felmerül az eurózóna kérdése. Mind a két ország eurózónán kívüli ország. Az eurózónán kívüli országoknak is vannak ma sajátos érdekeik. Nem sorolom fel valamennyit, de ez olyan terület, ahol nagyon szorosan együtt kell működnünk. Eddig is ezt tettük. Vannak sikereink is. De azt hiszem, hogy erre a jövőben is nagyon oda kell figyelnünk.

Aztán van még néhány dolog, amit egyébként Miniszter úr is említett. Óriási lehetőségeket látunk – látok magam személy szerint is – a Duna Stratégiában. Azt hiszem, hogy a két ország közvéleménye még talán mindig nem méri föl teljesen ennek a stratégiának a jelentőségét és a benne rejlő lehetőségeket. Nagyon sok értelmes és jó projekt indult be. De én azt hiszem, hogy ez megint csak olyan terület, ahol a két országnak – persze a többieknek is –, de a két országnak megvannak a különös érdekei. Van egy téma, ahol egyébként is együtt dolgozunk: a környezetvédelem és az árvízvédekezés területén. Ennek fontosságát sem kell magyarázni sem Románia, sem Magyarország számára. Ez tehát kiemelt terület kell, hogy legyen.

Miniszter úr említette az energiaügyet délelőtt is, és most is. Ez szintén nagyon fontos terület. Azt hiszem, hogy itt is közelebb kell kerülnünk egymáshoz. Folyik egy egységes energiatérség kialakítása nem csak Európában, az Európai Unióban, hanem itt, a mi térségünkben is. Rá kell kapcsolódnunk egymás vezetékeire. Rá kell kapcsolódnunk általában véve egymás hullámhosszára. De ez az a téma, amiről már beszéltem. A vezetékekre is rá kell kapcsolódnunk: elektromos áram, gáz (kétirányú), kőolaj, és így tovább. És hát persze autópályákra van szükségünk. Én azt hiszem, hogy nagyon fontos dolog az, hogy ezt az infrastrukturális fejlesztést – legyen szó energiáról, legyen szó közlekedésről, legyen szó bármi másról – új tartalommal töltsük meg. Ebben is megegyeztünk egyébként.

Ami a gazdaságot illeti: be kell vallanom őszintén, nem titok, hogy Románia Magyarország számára a második legnagyobb exportpiac. Mikor otthon elmondom ezt gazdasági konferenciákon, vagy bármilyen összejövetelen, az emberek egy kicsit fölkapják a fejüket. Azt mindenki tudja, hogy Németország az első piac. Ez közhely. De azt, hogy Románia a második, azt már kevesebben tudják. Ha megnézem a harmadikat, meg a negyediket, sajátos módon azok is szomszédos országok: Ausztria, Szlovákia. Közép-Európa. Összetartozunk. Ezek a természetes folyamatok. Nem az állam csinálja ezt. Ezt a befektetők csinálják, a kereskedők csinálják. És ebben az összefüggésben szeretném azt mondani, hogy mi szeretnénk sokkal több román befektetőt, céget, árut, terméket, szolgáltatást Magyarországon látni. És ha ennek meg vannak a módszerei, hogy hogyan fejlesszük: legyen egy közös kamara – legyen. Jöjjenek a román vállalatok Magyarországra. Azt hiszem, hogy ez mindannyiunknak csak előnyére válhat. Ez megint csak egy olyan terület, ahol az érdekeink közösek. És akárhogy is, de ma, a mai világban a gazdaságnak meg van a lecsapódása a politikában és meg van a lecsapódása a kultúrában. Megvan a lecsapódása a turizmusban. Összességében véve tehát megvan a lecsapódása az emberekben.

Márpedig erről beszélünk. Mert ez az egész történet végül is erről szól. Minden más fontos. Fontosak a törvények, a jogszabályok, az egyezmények, a stratégiai partnerség, a politikai beszédek, még akkor is, ha nem mindig a legjobban sikerülnek. De sokkal fontosabbak ezeknél az emberek. Én mindig azt kérem, hogy rájuk gondoljunk elsősorban. Az ő érzékenységükre, az ő sérülékenységükre, az ő aggodalmaikra, az ő megalapozott, vagy kevésbé megalapozott szorongásaikra. Ezekkel foglalkozzunk. Ebben terhel minket nagy felelősség. Azt hiszem, hogy ez az, amin mind a két fél segíteni akar.

Ismétlem, barátként jöttem. Köszönöm, hogy itt lehetek. És köszönöm, hogy meghallgattak.

(Külügyminisztérium)