Martonyi János miniszter az alábbi beszédet mondta a misszióvezetői-értekezleten 2013. július 16-án.

Köszönöm szépen, még egyszer mindenkit szeretettel, tisztelettel köszöntök. Egy enyhe csúszásban vagyunk, de én azt hiszem, hogy ez a fél órás ráadás mindenképpen megérte az időt.

Ami a témákat illeti. Én most – miután hallottam miniszterelnök úr előadását és a kérdésekre adott válaszait is – olyan témákról fogok elsősorban beszélni, amelyekről ő nem, vagy kevésbé ejtett szót. Ezáltal elkerüljük az átfedéseket.

Ez közhely, mindig ezzel kezdjük, hogy a külpolitika alapvető célja, feladata a nemzeti érdeknek a képviselete, ezt mindenki tudja. A mi dilemmánk rögtön itt kezdődik. Rögtön azzal kezdődik, hogy Magyarország esetében a nemzet és az állam az nem esik egybe. Következésképpen a mindenkori magyar államnak egy olyan külpolitikát kell követnie, ami az egész nemzet érdekeit képviseli. Ez már önmagában ad egy dilemmát, egy kihívást. Szoktuk mondani persze, hogy alapvetően külpolitikája, külpolitikai érdekrendszere, céljai magának az egész nemzetnek van, illetve vannak, de az se kétségtelen, hogy ezeket az érdekeket alapvetően a nemzetközi színtéren, a külpolitika világában az anyaországnak, Magyarországnak kell képviselnie.

Rögtön itt a következő feladat, hogy a lehető legjobb viszonyt, együttműködést alakítsuk ki a térségünkben, mindenekelőtt a szomszédainkkal, a szomszédaink szomszédaival. Én azt hiszem, hogy minden ország külpolitikájának ez egy alaptétele. Ahogy a világ bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá, kockázatosabbá válik, úgy lesznek egyre fontosabbak a szomszédkapcsolatok, a térségi politikák. Ez a mi esetünkben alapvetően szomszédpolitikát, vagy ha úgy tetszik Közép-Európa politikát jelent. Tehát össze kell egyeztetnünk a szomszédos országokban élő magyar közösségek érdekeinek a védelmét a szomszédainkkal kialakított és kialakítandó lehető legjobb együttműködés szempontjával. Ezt mindenki tudja, csak azért mondom el még egyszer, mert a magyar külpolitika sikerességét véleményem szerint a múltban is és a jövőben is döntően ennek alapján kell lemérni. Sok minden más is van, ezekről is beszéltünk az elmúlt alkalmakkor.

Ez most a harmadik ilyen konferenciánk, amióta kormányra kerültünk. És azt is hozzáteszem, hogy ennek a kormánynak ez az utolsó nagyköveti konferenciája. Hiszen a következő konferencia, ha legkorábban tartjuk, akkor is júliusban lesz, tehát akkor már a következő kormány idejét fogjuk élni. Ez kicsit talán valóban alkalom arra, hogy megnézzük, hogy az elmúlt három év az mennyiben hozott sikereket, mennyiben hozott kudarcokat. De azért bocsátottam ezt előre, ezt a szempontot, mert én azt hiszem, hogy azért nekünk ez a legfontosabb. És ez lesz a legfontosabb a következő években, évtizedekben is. Minden magyar kormánynak ezzel a kérdéssel kell magának szemben találnia és ez tulajdonképpen pártoktól, ideológiáktól független kérdés. Hangsúlyokat persze lehet ide, vagy oda helyezni, ebben mindig lesznek változások, módosulások, de ez az alapvető kérdés, alapvető feladat.

Két tételt szögeznék le, amelyek szintén nem vadonatúj tételek, de érdemes őket ismételni. Az egyik az, hogy én hiszek abban, hogy minél jobb az együttműködés, minél jobb a hangulat, a viszony a szomszédos országokkal, annál kedvezőbbek a feltételei a szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzete javításának. A másik tétel, ami ezzel szorosan összefügg: minél erőteljesebb, minél sikeresebb az a bizonyos térségi, vagy mondjuk így közép-európai együttműködés, annál kedvezőbb ez ismét csak a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy nincsenek feszültségek, nincsenek viták. Ezekkel is számolni kell. És egy erőteljes, határozott, markáns érdekérvényesítést kell valamilyen módon összeegyeztetni ezzel a szomszéd- illetve térségi politikával. Ezért hiszem azt, hogy az elmúlt három esztendő ebből a szempontból alapvetően sikeres volt.

A nemzetpolitika terén eddig minden kormánynak, ezen belül minden jobbközép kormánynak volt valami fontos üzenete. Annak idején Antall József azt mondta, hogy ő lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát. Az első Orbán-kormány létrehozta a státusztörvényt, erről is volt sok vita, de végül is egy összetartozási üzenetet, egy nagyon fontos üzenetet sikerült közvetíteni. És hát ez a kormány pedig – egyébként hozzáteszem, szinte teljes nemzeti konszenzussal, hiszen 92-93 %-kal szavazták meg ezt a törvényt a parlamentben – megteremtette a magyar állampolgárság kedvezményes megszerzésének a lehetőségét a szomszédos országok magyarjai számára, illetve mindazok számára, akik a világ bármelyik országában élnek, de felmenőik a szomszédos országokból, magyar területekről származnak. Ez egy nagyon nagy jelentőségű lépés volt. És azt hiszem, hogy annak is tudatában volt mindenki, hogy ez nem megy majd nehézségek nélkül. Ugyanakkor azt meg lehet állapítani, hogy alapjába véve a szomszédpolitika és Közép-Európa-politika területén komolyabb gondokat, feszültségeket ez a történelmi jelentőségű lépés nem váltott ki. Tehát nemzetközi szempontból is azt lehet mondani, hogy ez a lépés sikeres volt. Azt nem mondjuk, hogy nem váltott ki vitákat, tudjuk, hogy egyik nagyon fontos szomszédunkkal továbbra is vitatkozunk erről a kérdésről, nyíltan, őszintén, megfelelő szakmai érvekkel, és én azt hiszem, hogy itt a legfontosabb az – de hát ezt már sokszor elmondtuk –, hogy ez a dialógus ez folyik és megoldást akarunk és reményeink szerint fogunk is találni. Valójában az összes többi szomszédunkkal ez a dolog simán megy. Ideértve azokat a szomszédokat is, amelyek szintén nem ismerik el a kettős állampolgárságot, csak róluk kevesebbet beszélünk, mondjuk Ausztriáról. De azt azért lehet mondani, hogy van egy általános tendencia, globális tendencia, ha úgy tetszik: a kettős- vagy többes állampolgárság befogadása, elismerése egy általános vonulat. Összefüggésben áll a megnövekedett mobilizációval, ami szintén ezeknek a globális folyamatoknak egy nagyon fontos tényezője. Tehát itt mi azt hiszem, hogy azért a fősodorban vagyunk, ez talán egy szerencsés körülmény is volt. És ennek tulajdonítható az, hogy fél millió körül járunk. Én most nem mennék itt bele a részletekbe, adatokba.

Azt azért szeretném itt most még egyszer elmondani, hogy ebben az egész folyamatban a nagykövetségeink, konzulátusaink nagyon fontos, nagyon pozitív szerepet játszottak és játszanak. A kérelmek, az ügyek kb. 60-62 %-a a külképviseleteken rendeződik, ott adják be ezeket, és így tovább, és így tovább. Én azt hiszem, hogy ez egy óriási nagy munka volt, ezért is köszönet jár. A volt az persze nem teljesen igaz, hiszen a munka folyik tovább. Úgy tűnik, hogy a szám nem csökken, egyelőre tartósnak látszik, és ez azt jelenti, hogy a következő években is ez egy folyamatos feladat lesz. Ha másért nem azért, mert az állampolgárok megnövekedett száma miatt a konzuli ügyek száma is megtöbbszöröződik. Ez valószínűleg így is marad, hiszen sokkal többen fognak házasodni, születni, és így tovább. Tehát ez egy nagyon fontos területe a munkánknak és én azt hiszem, hogy ez mindenféleképpen sikeresnek tekinthető.

Fölvetik gyakran a nemzetpolitikai sikereket, hogy hol vannak ezek a sikerek. Általában véve itt a várakozások, különösen a média részéről erősebbek. Ez minden ország esetében így van. Tehát ne higgyük azt, hogy ez egy magyar jelenség. A világ minden országában ma a közvélemény az azt kéri számon a kormányoktól, hogy miért nem ér el még erőteljesebb eredményeket – mint ezt a kiindulópontban mondtam – a nemzeti érdekérvényesítés területén. Azt ugye látni kell, hogy önmagában véve igen jelentős eredmény az, hogy az állampolgársági kérdést azt feszültségek és negatív hatások nélkül meg tudtuk oldani. És ezzel egyidejűleg a szomszédos országokkal összességében és általában véve a viszony lényegesen javult. Ezt nehéz volna tagadni. Még akkor is, hogyha vannak változások, vannak módosulások. De összességében ez mégiscsak áll. Én most nem akarok végig menni külön minden egyes országon, nincs is erre időnk. Azt kell látni, hogy ez a folyamat ez lassú, a bizalomépítéshez időre van szükség, de ugyanakkor soha nem szabad föladni a reményt. Itt van rögtön a szerb példa. Hosszú ideig nem látszott esély az előrelépésre. Aztán az utóbbi két-három évben ez a folyamat mégiscsak megindult. Szerbia volt az első ország a térségben, valójában a második Magyarország után, amelyik törvényi szinten elismerte, befogadta a nemzeti kisebbségek kollektív, azaz közösségi jogait és megfelelő intézményrendszert hozott létre. Közvetlen választással létrejöttek a nemzeti tanácsok, ezen belül a Magyar Nemzeti Tanács is. Most ugyan még vannak viták a hatásköre kapcsán, de hát ez már csak ilyen. És természetesen én is azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy történelmi jelentőségű volt most a két államfőnek a kiengesztelődési gesztusa, az azzal kapcsolatos parlamenti határozat. Várunk még a kormányrendeletre, reményeink szerint az is rövidesen megszületik. Én azt hiszem, hogy ez azt bizonyítja, hogy nyugodtan, szívós munkával igenis el lehet érni eredményeket ezekben a nagyon érzékeny, nagyon nehéz kérdésekben is.

Annyit tennék hozzá, hogy nekünk soha nem állt szándékunkban és nem is áll szándékunkban a vitás kérdések elhallgatása. Ugyanakkor nagyon sokszor ezeket a kérdéseket hatékonyabban lehet úgy elősegíteni, hogy nem élesítjük a hangnemet. Én megértem azt, és ez megint csak világjelenség, hogy ma a hangnem mindenütt élesedik. Egyre inkább csak a hangosabb, élesebb kifejezéseket fogadja be könnyebben és gyorsabban a közvélemény. Ez egy adottság megint csak, egyáltalában nem Magyarországról, de nem is csak Európáról van szó. Mi minden egyes vitás kérdésről folyamatosan beszélünk. Ez vonatkozik egyébként északi szomszédunkra, de természetesen vonatkozik Romániára is. És azt kell mondjam, hogy – az állampolgárságot már említettem, de – vannak más olyan témák is, ahol türelemmel, szívós tárgyalásokkal, fokozatos bizalomépítéssel el lehet majd eredményeket érni. Nagyon sokszor felmerül a Beneš-dekrétumoknak a kérdése. Meg volnának a megoldások, mindenki ismeri ezeket a megoldásokat. Kölcsönös politikai jóakarattal ezeket meg lehetne teremteni. Én megmondom őszintén, nem adtam föl a reményt a tekintetben, hogy ezt is meg tudjuk egyszer oldani. Végső soron azt sem zárom ki, hogy ezekben az általános emberi jogi kérdésekben, értem ez alatt elsősorban a közösségi jogoknak a témáját, egyszer talán közelebb kerülünk egymáshoz.

Persze vannak kockázatok, vannak veszélyek. Ezekről is beszélni kell, beszélni is fogunk, hogy ha ezek realizálódni látszanak. Döntő kérdés a közigazgatási rendszer, a közigazgatási beosztás. Így van ez Romániával, de adott esetben így lehet ez más szomszédos országokkal is. Itt a lényeg az, hogy a magyar közösségek intézményeit érintő hatáskörök nem változhatnak, nem módosulhatnak a közösség hátrányára. Lehet sokat vitatkozni a regionális beosztásról, ez is egy hihetetlenül fontos dolog. De a döntő az, hogy azok a jogkörök, amelyek ma azért lényegében mégis csak a közösség intézményei által gyakoroltatnak, azok ne változzanak. És ez természetesen fölveti az önrendelkezésnek a legkülönbözőbb formáit is, amit autonómiának szoktunk nevezni. És egyben szorosan összefügg az alapvető emberi jogokkal, a nyelvhasználattal, a magyar nyelvű/anyanyelvű oktatás kérdésével és sok minden mással. Tehát vannak kockázatok. Én azt hiszem, hogy itt az a lényeg, hogy ezekben a kérdésekben is világosan megmondjuk mindig az álláspontunkat és azokat a bizonyos általános emberi jogi tételeket folyamatosan emeljük ki, amelyek az álláspontunk alátámasztására szolgálnak.

Összességében tehát azt lehet mondani, hogy a kétoldalú kapcsolatrendszerünk az elmúlt három esztendőben a szomszédos országokkal javult. Ez még akkor is így van, hogy ha Romániával túlkerültünk azon a bizonyos „aranykoron”. Most egy nehezebb időszakot élünk. De azért talán ott is észre lehet venni azt, hogy az a különleges hisztéria, emlékszünk mindannyian a székely-zászló ügyére, az azért alábbhagyott. Most éppen a jelképhasználat tekintetében vannak elképzelések, amelyek úgy néz ki, hogy azért nagyrészt pozitív irányba mozdulnának. Tehát itt is sikerült a feszültségeket, a konfliktus-veszélyt csillapítani. Jelenleg egy kicsit átmeneti időszakban vagyunk, nem tudjuk még pontosan, hogy merre mozdulnak a dolgok. De az biztos, hogy az a különleges hisztérikus állapot az megszűnt és tárgyilagosan, tárgyszerűen tudunk egymással beszélni.

Mindez azt jelenti, hogy a kétoldalú kapcsolatokon túlmenően Közép-Európa él, és pedig látványos sikerekkel él. Nyilvánvaló, hogy egymással feszült, nehéz viszonyban lévő országok egy ilyen fajta többoldalú együttműködést nem tudnának ilyen sikeresen építeni. Márpedig Közép-Európa úgy néz ki – szokták mondani azt a közhelyet, de mégiscsak így van – egy sikertörténet. Visegrád mindenféleképpen az. Közép-Európa épül, erősödik, bővül, mint tudjuk. Mert hiszen Horvátország európai uniós csatlakozásával egy kicsit többen is lettünk. Elég sok szó esik most az együttműködési formákról is, hogy ezeket hogyan fejlesszük tovább. Mi egy adott rendszeren belül vagyunk. Már csak azért is, mert jelenleg mi vagyunk a Visegrádi Négyek elnökei. Emellett a Közép-Európai Kezdeményezés elnöki tisztségét is betöltjük még ennek a naptári évnek a végéig. Tehát nekünk most a fő feladatunk az, hogy ezeket az együttműködéseket jól, sikeresen működtessük. És természetesen közben gondolkodhatunk ezeknek a továbbfejlesztési irányait illetően is. Én mindig a rugalmas megközelítés mellett voltam, most is azt mondom, hogy ez egy rugalmas rendszer, itt nem kell merev, végleges formákban, intézményrendszerekben gondolkodni. De egyébként minden olyan kezdeményezés, ami ezt a közép-európaiságot, az a mögött álló kulturális-szellemi-történelmi-spirituális gyökereket felhasználván egy erősebb politikai és gazdasági együttműködést épít, az jó. Tehát mi ennek mindenféleképpen hívei leszünk. Már csak földrajzi elhelyezkedésünkből fakadóan is. Egy kicsit ennek a közepén vagyunk. Visegrád sikeres és fontos, de soha nem szabad elfeledkezni Délről sem. Nem szabad elfeledkezni a Nyugat-Balkánról, ami egyébként Magyarország számára egy természetes övezet. Kevesen tudják például, most nem akarok más témákba belekapni, de mondjuk a sokat emlegetett magyar külkereskedelmi többletnek 25, közel 30 %-át ez a sokak által nem túl nagyra értékelt szegény régió adja. Arról nem is beszélve, hogy ez a terület az, ahol a magyar tőke, a magyar nagyvállalatok a legnagyobb mértékben vannak jelen.

Én azt hiszem, hogy a közép-európai politikánk az sikeres volt, és én nagyon bízom abban, hogy ez sikeres is lesz. Közép-Európa tágabb értelemben véve persze természetesen az Észak, de hát a Nyugat is, sosem szabad elfeledkezni a magyar–osztrák kapcsolatokról, ahol szintén vannak viták, amelyeket elég jól tudunk kezelni és jól fogunk tudni kezelni a jövőben is. Én éreztem, megmondom őszintén, most, egy pár nappal ezelőtt vasárnap is egy olyan erős érték- és érdekközösséget magyar–osztrák viszonylatban, amin semmi apró vita tartósan és stratégiai megközelítésben nem fog változtatni.

A nyugat-balkáni politikánk viszonylag egyszerűen megfogalmazható. Ott vannak sajátos magyar érdekeink, ezek nagyon fontosak. Ezekhez az érdekekhez kapcsolódik, és ezekkel tökéletes összhangban van az, hogy mi továbbra is az Európai Unió bővítésében látjuk ennek a régiónak a perspektíváját. Nekünk ez egy meghatározó geopolitikai, és egyben gazdasági, sőt akár kulturális érdekünk. Ezért is hisszük azt, hogy minden, ami a bővítési folyamat javára van, ami a bővítési folyamatot segíti elő, az nekünk jó. Ezért ünnepeltük most nem olyan régen Horvátország csatlakozását. Ezért játszott annak idején a magyar elnökség meghatározó szerepet a tárgyalások sikeres befejezésében. És ezért tettünk meg mindent annak érdekében, először hogy Szerbia megkapja a tagjelölti státust, majd pedig hogy döntés szülessék a Szerbiával történő csatlakozási tárgyalások mielőbbi megkezdéséről. Ez a mielőbbi, ez mondjuk csak részben sikerült. Mert hiszen a tagállamok jelentős része, mondhatnám nyugodtan, többsége, szívesebben látott volna egy kicsit korábbi időpontot. El lehetett volna októberben is kezdeni a tárgyalásokat. De hát vannak itt adottságok, huszonheten vagyunk. Sőt, van, aki a 27-ek között talán még egy picikét fontosabb is, mint a többi. Tehát a realitásokat figyelembe kell venni. Következésképpen a tárgyalásokat legkésőbb januárban, értsd januárban tudjuk majd elkezdeni. De a lényeg az, hogy döntés született a tárgyalások megkezdéséről. Igaz, hogy az Európai Tanács még erre rá fog egy pillantást vetni, de én azt hiszem, hogy a tárgyalások valóban el fognak kezdődni. És a folyamat megy előre. Ez a lényeg. És a többiekkel is lassan-lassan, minden nehézség ellenére megy előre. Azt mindig olvassuk, hogy a bővítés az most leáll 10 évre, vagy 15 évre. Mindig lesznek ilyen hírek, de én azt hiszem, hogy egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy le kellene álljon, másrészt pedig az, hogy lényeg az, hogy maga a folyamat menjen előre és Magyarország ilyen értelemben véve is, tehát geográfiailag is, geopolitikailag is kikerüljön a perifériáról és megint csak Európa közepére kerüljön, mint valamikor annak idején, ez elég régen volt, mondjuk az Árpád-házi királyok idején. De hát ez egy hosszabb távú elképzelés…. de halad előre és számunkra ez a lényeg.

Egy szélesebb értelemben vett térségi politika persze voltaképpen megint csak kapcsolódik az Európai Unióhoz, és ez pedig a Keleti Partnerség témája. Ez most szintén időszerű lesz, ugye a vilniusi csúcs. Folyik a találgatás, hogy akkor végül is alá fogjuk-e írni azt a bizonyos társulási és átfogó és mély szabadkereskedelmi megállapodást Ukrajnával vagy sem. Lehetőség lesz-e a három hasonló megállapodás parafálására Moldovával, Örményországgal és Georgiával. Ez az utóbbi egyébként nem kis részben technikai kérdés, de nem csak az.  Nyilván az első kérdés igazából az, aminek politikai síkja van. Én szeretném itt most még egyszer hangsúlyozni, hogy nekünk az az érdekünk, hogy ez megtörténjen és a Keleti Partnerség egy markáns lépést tegyen előre. Ez megint csak egy eminens közép-európai érdek.

És itt kapcsolódnék röviden ahhoz, amit miniszterelnök úr Oroszországról mondott. Én ezzel az állásponttal, lehet, hogy ez meglepetést kelt, de teljes egészében egyetértek.

Én ezzel az állásponttal – lehet, hogy ez meglepetést kelt – de teljes egészben egyetértek. Februárban tartottam egy előadást: az egyik üzenetem éppen az volt, hogy Oroszország a hosszútávú stratégiai partnere Európának. Tehát ha Európa valóban erősödni akar, stratégiai távon, akkor mindenekelőtt Oroszországgal kell sajátos, különleges partneri együttműködést kiépíteni. Megírták ezt már mások is, szerepelt ez a gondolat pl. Brzezinski legutolsó könyvében is, tehát adja magát a geopolitika, adja magát a térkép. Adja magát, ahogy maga a miniszterelnök is elmondta, energiaellátási, sok minden más tényező is és hát persze a kulturális tényező is. Azt hiszem egy német lap tette fel a kérdést a miniszterelnöknek pár nappal ezelőtt: önöknek, magyaroknak bajuk volt az oroszokkal, nem? Erre az volt a miniszterelnöki válasz, hogy a magyaroknak Sztálinnal volt bajuk és nem Csajkovszkijjal. Ez tulajdonképpen kifejezi az egészet: az orosz népnek olyan európai kultúrája van, ami nélkül mi nem vagyunk, vagy nem lennénk igazán európaiak. És ez az, amit nem szabad elfelejteni. És biztos, hogy az oroszok valamennyire mindig mások lesznek, történelmi, földrajzi, egyéb adottságok miatt. De ugyanakkor azt hiszem, hogy éppen ez a kulturális összetartozás döntő tényező; stratégiai szempontból ez kell, hogy igazán számítson.

Csak azért tértem ki erre röviden, mert a Keleti Partnerséget soha nem szabad szembe állítani az orosz kapcsolatokkal. Erre mindkét fél hajlamos. Lehet, hogy a másik fél még inkább hajlamos. Érez valami bizalmatlanságot az Európai Unió keleti partnerségi politikájával szemben, ami nem indokolt, mert hiszen nyilvánvaló, hogy ha mi hosszútávú stratégiai együttműködést, partnerséget akarunk Oroszországgal, akkor ezt nem tudjuk megtenni másként, mint hogy a közbenső régiót is közelebb hozzuk az Európai Unióhoz, és ez voltaképpen a Keleti Partnerség. Tehát a kettő nem áll ellentétben egymással. Mindig elmondjuk, közhelyszerűen, hogy ez nem zéróösszegű játszma, itt mindenki nyertes, hogy ha Ukrajna közelebb kerül. Ukrajnának meg kellene szabadulnia a választási kényszertől, hogy akkor vagy erre megy el, vagy arra megy. Nekünk pedig végképp nem volna szabad az ukránokban azt az érzést keltenünk, hogy nekik ezt a választás ilyen-olyan formában meg kell tenniük: vagy mennek Oroszországba és akkor tagjai lesznek az eurázsiai gazdasági uniónak, vámuniónak és egyebeknek vagy pedig megkötik velünk ezt a megállapodást és Európa felé közelednek. Tehát azt hiszem, hogy bizonyos tagsági kérdésekben dönteni kell, de nekünk, európaiaknak az az alapvető érdekünk, hogy közelebb kerüljön Ukrajna és természetszerűen közelebb kerüljön Oroszország is.

Az európai integráció kérdéseivel nem foglalkoznék, hiszen a miniszterelnök úr erről a témáról elég részletesen beszélt. Inkább talán mégis csak célszerű néhány szót ejteni a „magyar kérdésnek” a jelenlegi állapotáról. Utóbbi időben erről elég sok szó esett. Azért bizonyos pozitívumokat érdemes megemlíteni, már csak azért is, mert a jelenlévőknek, a jelenlévők túlnyomó többségének, de talán szinte mindenkinek ezekben az eredményekben komoly szerepe volt. Szeretném mindenkinek hangsúlyozni, megköszönni azt a munkát, amit az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében lezajlott vitát és szavazást megelőzően elvégeztek. A szavazás eredménye ismert: 135:88, ha jól emlékszem, de ilyen arányban szavazta le az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a Monitoring Bizottságnak egyébként a 21:20-as arányban meghozott javaslatát és ennek megfelelően monitoring eljárásra Magyarország esetében nem kerül sor. Visszakerül majd valamelyik bizottsághoz az ügy, de ez teljesen más dolog. Itt most egyetlen kérdést kellett megválaszolni: igen vagy nem, legyen-e monitoring vagy ne legyen monitoring. Nem lesz monitoring, ez nem kérdés.

A másik: úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság által fölvetett kérdések rendeződnek. Mi ezt, különösen ebben a házban nagyon fontosnak tartottuk. Mi úgy éreztük és most is úgy érezzük, hogy az Európai Bizottság által fölvetett kérdésekre kell mindenekelőtt összpontosítanunk. Ezek tudniillik megoldható kérdések, nem általános ideológiai vagy politikai megállapítások, amelyekkel persze sokszor nagyon nehéz konkrétan vitatkozni. Ezek viszont konkrétan megjelölhető, azonosítható témák, amelyekre konkrét megoldást lehet találni. A Bizottság felvetett három kérdést. Lehet, hogy a harmadiknál még van egy-két apró tisztázatlan dolog, de nyugodtan lehet mondani, hogy ezt a három kérdést lényegében megoldottuk. Hogy az Európai Bizottság felvet majd újabb kérdést, azt én most nem tudom megmondani. De én azt hiszem, hogy abban a pillanatban, hogy konkrét témákat közelítünk meg konkrétan, akkor ezeket meg tudjuk oldani. Eddig is megoldottuk, három év alatt megoldottuk, most is megoldottuk. És meg kell mondanom, hogy jövőre is meg fogjuk oldani. Ezért mondjuk azt, és ezért mondtam a Parlamentben is, hogy Magyarország kormánya az Európai Unió alapelveit, alapértékeit és jogrendjét teljes mértékben tiszteletben tartja és követi. Azt, hogy az Európai Parlament politikai állásfoglalást fogadott el, teljesen más kérdés. Politikai állásfoglalásra politikai állásfoglalás a válasz. Ott konkrétumokról nehéz vitatkozni, nem is nagyon érdekelt senkit, úgy tűnik, mert mi beadtuk szépen a dokumentumot, részletesen benne volt minden, ám furcsa módon arról senki nem ejtett szót.

De hát nem is ez a lényeg. Itt politikai viadal folyik és a politikai viadalban pedig azokat az eszközöket kell alkalmazni, amelyek ilyen típusú politikai vitában használatosak. Ami viszont lényeges, az az, hogy az európai integráció évtizedek óta azért bizonyult ilyen sikeresnek és működőképesnek minden gondja-baja ellenére, mert annak idején kialakítottak egy jogrendet; létrehozták az Európai Bíróságot, amely képes arra, hogy jól, rosszul, de mindenféleképpen eldöntse a vitákat, eldöntse azt, hogy adott tagállam adott ügyben megsérti-e a közösségi jogrendet vagy nem sérti meg. És ha azt állapítja meg, hogy igen, akkor az illető tagállam egészen biztos, hogy eleget fog tenni a bírósági döntésnek. Ezért működik maga az egész rendszer is: csak azért mondtam el ilyen didaktikusan, mert meg vagyok arról győződve, hogy ha ezt a rendszert kicsit elkezdi valaki lebontani, valamilyen ideológiai megfontolásból kikezdeni, akkor maga a rendszer kerül veszélybe. És ez az, amire véleményem szerint nagyon kell vigyázni. Ezért hisszük mi azt, hogy ezt az alaptételt európai szinten is be kell, vagy be kellene tartani. Mert hogyha nem ez a helyzet, akkor az egész rendszer működése kerül veszélybe. Az egész rendszer – ugye volt erről is szó – egyensúlyra épül. Ez az egyensúly persze változik. Vegyük például az uniós intézmények közötti egyensúlyt: ez nagyon sokat változott az elmúlt ötven-hatvan esztendőben, de azért a lényege ugyanaz maradt, megvan az intézményeknek a maguk alapszerződésben rögzített hatásköre és ezt kell megfelelően gyakorolniuk folyamatos együttműködés keretében a többi intézménnyel is, a többi intézmény tisztelete mellett, mert hogyha nem ez történik, akkor az egész rendszer elkezd inogni, recsegni-ropogni. És van egy másik egyensúly, ami legalább ilyen fontos, az pedig az intézmények és az egyes tagállamok közötti egyensúly. Ez nagyon érzékeny, a legérzékenyebb kérdés; erről vitatkoznak ötven-hatvan éve a legkülönbözőbb teóriákban, de a lényeg a gyakorlatban mindig ugyanaz: meddig tagállami és mettől közösségi vagy uniós a hatáskör. És nem véletlen ez a sorrend, mert az uniónak csak azokban a témákban van hatásköre, amelyekben a tagállamok ezt ráruházták. A Lisszaboni Szerződés – szinte fölöslegesen – talán kétszer vagy háromszor is kimondja ezt csak azért, hogy ne legyen félreértés. Ez a hatáskör-átruházás elve. És nem véletlen az, hogy éppen a holland kormány állt elő ezzel a szubszidiaritási papírral, amely szépen, világosan ismert dolgokat mond el, csak úgy tűnik, hogy ezeket az ismert dolgokat is időnként el kell mondani, mert mint hogyha nem mindenki tartaná ezt teljes egészében tiszteletben. És van még persze néhány alapvető dolog, amit mi mindig mondunk: ilyen a tagállamok egyenlősége, amiben sok minden benne van, nem egyszerűen egyenlő jogállást, hanem egyenlő elbánást is jelent. Ez azt jelenti, hogy mindenkivel szemben ugyanazok a kritériumok, ugyanazok a szempontok érvényesülnek és mindenkit megillet a tisztességes eljárás. Nagyon fontos ez. Az eljárás sokszor majdnem olyan fontos, mint a tartalom. Ha az eljárás nem működik megfelelően, akkor a tartalom is torzul. Tehát ezek azok a tételek, amelyekhez ragaszkodnunk kell Ezek azok a kérdések, amelyek szerintünk nagyon komoly veszélyt jelentenek az egész integráció számára.

Persze, megjelent egy új gondolkodási irány, miszerint a második cikkben szereplő alapelvek érvényesülésének is nagyobb figyelmet kellene szentelni, illetőleg gondolkodni kell egy olyan mechanizmuson, olyan rendszeren, amely ezeknek az értékeknek az érvényesítését ellenőrzi, és adott esetben a betartását hatékonyabban biztosítja. Úgy természetesen, hogy nem érjük el a hetedik cikkben szereplő, akár az első, akár a második bekezdésben szereplő eljárás megkövetelte szintet. Én azt hiszem, hogy ez érdekes gondolat. Mi ezt egyébként támogattuk és az elv lényegét illetőleg most is támogatjuk, mert valóban, ezekre az értékekre is oda kell figyelni. Ugyanakkor rendkívüli kockázata lehet annak, ha bevisszük az egyébként közvetlenül nem alkalmazható és közvetlenül nem mérhető elveket, szempontokat a mindennapi életünkbe, a mindennapi tevékenységünkbe.

Van a tagállamok között elég vita. Ha most elkezdjük azt a gyakorlatot, hogy mindenki megkeresi, hogy a többi huszonhatban mi az, ami nem jó, mi az, amit lehetne kifogásolni, miért nincs X vagy Y vagy Z tagállamban egyáltalán alkotmánybíróság; miért vannak olyan tagállamok, ahol csak egy, illetve három vagy négy elismert egyház van; miért vannak olyan tagállamok, ahol bizonyos tisztségeket egyáltalában nem is választanak, hanem öröklődés határozza meg betöltésüket és folytathatnám. Hiszen eltérő a történelmünk, eltérőek nagyon sok szempontból a politikai hagyományaink. Persze, bizonyos dolgokban egyetértünk, de hogy azok a dolgok, egyik vagy másik ország politikai kultúrájában hogyan érvényesülnek, az már más kérdés.

Aztán mi van a szabadsággal? Mert eddig mindig csak azt nézik általában, hogy mi van a szövegekben, de hát nagyon jól tudjuk azt, alkotmányjogászok meg különösen tudják, hogy az alkotmánynál nem mindig az a döntő, ami le van írva a szövegben, hanem ami az életben ténylegesen érvényesül. Akkor ezt is el kell kezdeni vizsgálni. El lehet kezdeni, ma is vannak egyébként ilyen rendszerek, és azt hiszem, az például, amelyik az igazságszolgáltatás hatékonyságát méri, rendben is van, mert hiszen az igazságszolgáltatás nagyon fontos dolog, és ahol nem működik jól az igazságszolgáltatás, ott a gazdaságban is bajok vannak – tökéletesen így van. De ugyanakkor ez az általános politikai légkör, a demokrácia szempontjából is nagyon fontos kérdés.

Én csak azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy ha betartunk bizonyos alapvető elemeket, úgymint átruházott hatáskör, szubszidiaritás, egyenlő elbánás, transzparencia, tisztességes eljárás, tagállami identitások tiszteletben tartása, ami magában foglalja az alkotmányos identitást – hogyha tehát ezeket az alaptételeket tiszteletben tartjuk, akkor kezdjünk hozzá. Most hétvégén lesz egy találkozó Mallorcán, többek között ott is erről fogunk beszélni. Mi nyíltak vagyunk, részt veszünk mindenben, mindenhova elmegyünk, ahova hívnak. Persze utoljára még annyit hozzátennék, hogy azért az alapszerződéseket tartsuk tiszteletben. Egészen addig, míg ezeket az alapszerződéseket nem módosítjuk. Ha módosítjuk, akkor majd a módosított alapszerződést kell tiszteletben tartani, de ettől eltekinteni nem tudunk. Ha ebből ki akarunk lépni – és azért valóban van ilyen kúszó, lopakodó törekvés, ami azt sugallja, hogy nem kell mindig ezeket azért szó szerint betartani. Hozzáteszem zárójelben és ezt most nem negatív értelemben mondom, hogy azért az unió fejlődésére mindig jellemző voltak az ilyen lopakodó, lassú-lassú folyamatok, amelyek aztán később tárgyiasultak, adott esetben szerződésmódosítással. Tehát nem új ez az integráció történetében, csak éppen vigyázni kell vele, mert nem olyan időket élünk, amikor ezeket a lopakodó módosításokat a közvélemények minden további nélkül elfogadják. Egyre jobban fontos nekik, hogy mi történik lokálisan velük és a lokális tudatuk és a tagállami tudatuk – így nevezik ezt – erősödik, és ezért hivatkoznak egyre többet a tagállamok nemzeti identitására. Én annyit hozzátennék, hogy itt a nemzetit nem a mi értelmünkben kell venni, hanem tagállami identitásról van szó, ami elválaszthatatlan az illető állam alkotmányos és politikai rendszerétől.

Tehát az Európa-politikában én azt hiszem, hogy ezek most nagyon fontos kérdések, a következő időszakban az érdeklődés homlokterében lesznek. A magyar-ügyektől alapvetően függetlenül is. Persze mindig fognak ránk hivatkozni, ezt el kell ismernünk. Mindig lesznek torz, hamis, alaptalan rágalmak. Ezek folyamatosan megjelennek, ezekkel nagyon nehéz mit kezdeni. Általában véve az életben a rágalmakkal és sértésekkel nagyon nehéz mit kezdeni. Konkrétumokról lehet vitatkozni, lehet őket számon kérni, lehet bizonyítani. De ezekben a sommás rágalmakban nem nagyon lehet mit csinálni. Egy dolgot lehet, tiltakozni kell, és mindenütt szólni kell. Semmit nem szabad szó nélkül hagyni.

Nagyon röviden ennyit a „magyar ügyekről”, persze sokkal többről is lehetne beszélni, de azt hiszem, hogy amíg van egy egész kevés időm, inkább szólnék egy-két dolgot az általános témákról.

A transzatlanti ügyeket a miniszterelnök úr elintézte, tehát az amerikai kapcsolatokról most nem kell beszélnem.

Ami meg a világot úgy a maga egészében illeti, lehet, hogy ez a legkönnyebb téma, mert itt azt hiszem, hogy továbbra is a meghatározó az, hogy nagyon nehéz előre látni a jövőt. Azért vannak új fejlemények is. Eddig mindig beszéltünk a nagy átrendeződésről. Geopolitikailag, gazdaságilag ez igaz is, most kisebb-nagyobb bizonytalanságok vannak. Lehet, hogy apró jelek ezek: emberek az utcán Törökországban, Brazíliában. Ezek föltörekvő, sikeres országok. Egyesek eltúlozzák, de hát a kínai gazdaság növekedésében kétségtelen lassulás figyelhető meg, és ez is visszahathat a világgazdaság egészére. Pontosan azt sem tudjuk, milyen belpolitikai következményekkel járhat a felfokozott, de csak részben betölthető várakozások által kiváltott helyzet. Tehát van egy sor olyan bizonytalanság, ami megint csak arra int minket, hogy itt a régiónkban legyünk biztonságban. Természetesen ez a bizonyos több lábon állás nem csak az energiaellátásra vonatkozik, hanem általában mindenre. Oda kell figyelni mindenre, ami a világban történik. Lehet, hogy kicsik vagyunk, vagy közepesek vagyunk – európai uniós keretek között egyértelműen közepesek vagyunk –, ám ugyanakkor nagyon sok területen meg tudunk jelenni, éspedig sikeresen tudunk megjelenni. Vonatkozik ez például néhány globális témára. Itt volt a kibertér konferencia, de itt lesz a vízről szóló csúcs idén ősszel, ez is nagyon globális téma, a víznél fontosabb dolog a világon nem nagyon van. Ráadásul ez olyan téma, amelyben nekünk, magyaroknak van egy különleges országunk, valamint van különleges tapasztalatunk, ismereteink.

Tehát meg tudunk jelenni a globális folyamatokban is. Ugyanakkor pedig ez a bizonyos nyitásunk – nevezhetjük keleti nyitásnak vagy globális nyitásnak – úgy tűnik, hogy éppen az elmúlt egy-két évben egyre jobban látható. Volt itt latin-amerikai fórum, volt ASEAN fórum, volt itt sok minden más nem olyan régen volt egy Afrika Fórum, amelyre eljött az Afrikai Unió – mondjuk leegyszerűsítve – elnöke, az Afrikai Unió bizottságának elnöke, aki olyan, mint Európában az Európai Unió Bizottságának elnöke, körülbelül, ezt persze alá kell húznom, de ettől függetlenül idejött Afrika első embere. Ez önmagában véve is szimbolikus üzenetet is hordoz. Azt hiszem, hogy akik azt keresik, hogy mindez a kereskedelmi statisztikákban azonnal megjelenik-e vagy sem, azok nem biztos, hogy jó úton járnak. Itt ugyanis stratégiáról van szó. Egyébként a külkereskedelmi helyzet, a relációs szerkezet a külgazdasági szerkezet az olyan óriásit – halkan mondom – nem fog változni. Fog mozogni 3-4-5-6 százalékot, mert hiszen maga a világgazdaság változik.

De vannak adottságaink. Mi itt vagyunk, itt Közép-Európában. Csak hogy egy példát mondjak: a magyar export 21-22 százaléka irányul Németországba, 33 százaléka pedig a Közép-Európai Kezdeményezés országaiba. Ez alapvetően Szlovákiát, Ausztriát, Romániát, Olaszországot stb., stb. jelenti. Még valami: ez az a térség, ahol a magyar kis- és középvállalatok is sikeresen tudnak versenyezni. Ezért hiszem azt, hogy a kitekintésünk, a nyitás bár persze elsősorban gazdasági, de nem csak az. Téved az, aki azt hiszi, hogy itt csak arról van szó, hogy hova tudunk többet exportálni, honnan jön több befektetés, honnan jutunk esetleg pénzügyi forrásokhoz, amire szükségünk van a refinanszírozáshoz. Ezek fontos dolgok, de nem csak erről van szó. Magyarország olyan ország, amelynek nyitottnak kell lennie a világra minden szempontból. Ha másért nem, mert a világ szinte minden országában léteznek magyar közösségek. De ez csak egyik szempont. A másik az, hogy ez érdeklődő ország, érdeklődő nép, gazdag történelmünk van és úgy érezzük, hogy nagyon sok országgal vannak közös kulturális és szellemi hasonlóságaink, kapcsolódásaink. És ez igaz ránk, vagy ez is nagyon igaz, a nélkül, hogy sorrendiséget állítanék.

Azt hiszem, annak is megvan a maga különleges jelentősége, hogy most például erre a nagyköveti konferenciára a világ egyik legnagyobb országának a külügyminiszterét hívtuk meg. Ennek kulturális-szellemi jelentősége van, mint ahogy persze bízunk abban is, hogy a magyar–indiai kapcsolatok szépen fognak fejlődni gazdasági, kulturális, tudományos, oktatási, stb. területen. Tehát úgy érzem, hogy ezzel is azt fogjuk megmutatni, hogy igenis jelen vagyunk a világban, és hozzászólunk a dolgokhoz, részt veszünk a folyamatokban, és ezen a területen is képviseljük azt, amit úgy jelöltek meg kiindulópontként, hogy nemzeti érdek.

Köszönöm szépen.

(Külügyminisztérium)